2013. szeptember 29., vasárnap

14. fejezet I.

Szótalanul ücsörgök a székemben, miközben a szemem szorosan csukva tartom. Körülöttem tüsténkedik a csapatom, sminkelnek, csinálják a frizurámat, és a körmömet, miközben izgatottan kokettálnak, hogy vajon milyen lesz a ma este, hogyan, s milyen ruhában fognak szerepelni a Kiválasztottak. A Kiválasztottak. Ahogy eszembe jut, hogy ma este nem lehetek úgy igazán egyedül, hanem ezzel a „társasággal” kell lennem megborzongom. Nem akarok találkozni Phoebe-vel, Charlotte-tal, de még Harry Blackkel sem. Igen, ő a Körzettársam, de belülről, mintha valami furcsa érzés szorítaná a mellkhasomat és azt mondaná, hogy mindegy, hogy ő a Körzettársam, meg kell vele szakítanom a kapcsolatot, már amennyit eddig beszéltünk. Nem kéne bármit is éreznem, hogyha az Arénában esetleg éjszaka meglátnám a fényképét az égen, ha nem halok meg korábban. A szövetségeseken kívül nem jó ötlet másokkal jóban lenni, még akkor sem, ha az illető esetleg veled egykorú, a tizenkettedikből jött, és segített egyszer neked. Az Arénát mindenféle érzelem nélkül kell végigcsinálni.
Fájdalom és szomorúság nélkül. Katniss mindig is ezt tanította nekem. Hogy ne törjek össze. De én nem vagyok ilyen… ilyen kőszikla, aki érzelmektől mentes. Én az állatok szenvedését em bírom nézni. Én mindig is a gyengébb érzelmi kategóriába tartoztam. Mivel a szememet is sminkelik, örülök neki, hogy becsukhatom, és néhány percig csendben lazíthatok az interjúk előtt. Igyekszem kizárni a külvilágot, az egyéb tényezőket, csak néha figyelek fel, egy – egy hangfoszlányra. Lámpaláz.  Mindig is, amióta az eszemet tudom, mindig is kínzott ez a borzalmas dolog. Az iskolában soha nem mertem egyedül énekelni, vagy verset mondani, az iskolai ünnepségeken pedig mindig az utolsó sorba álltam. Ha meglátom a közönséget, vagy meghallom a műsorvezetőt, a lábam ösztönösen remegni kezd, és a legjobb esetben meg sem bírok szólalni. Lefagyok, megizzadok, vagy esetleg elszédülök. A színpad, a lámpafény, a taps, soha de soha nem volt az én világom. És most az egész ország színe előtt kell beszélnem. Előre félek ettől. Mi lesz, ha egyszerűen lefagyok. Lassan szívom be, és fújom ki a levegőt, hátha ez segít, s a szemem annyira összeszorítom, hogy már fáj. Hamarosan eljön az idő. A képzeletemben megjelennek a lámpák, és a nézők ezrei, mire összerezzenek. Hogyan fogom megcsinálni? Hirtelen meghallom, hogy valaki hangosan szólongat engem, pontosabban Gloria az, aki már harmadjára szólt,hogy nézzem meg magam a tükörben, elkészült a sminkem és a hajam. Idegesen nyitom ki a szemem, miközben kissé elszégyellem magam, hogy ennyire nem figyeltem. Pislogok párat, majd lassan belenézek a tükörbe, abba a tükörbe  amit a stílustanácsadóm tart előttem. A tükörből nem egy egyszerű lány néz vissza rám. Nem az, aki a felvonuláson gyenge, alig láthatón sminket viselt. Nem egy átlagos Primrose Everdeen. Egyáltalán nem. Óvatosan pislogok egyet, majd oldalra fordulok, hogy még jobban szemügyre vegyem magam.  A szemem alját, a szempillák közelében csillogó, ezüst színű szemceruzával húzták ki, a szemhéjamtól, a szemöldökömig, a halvány csillogó fehértől, egészen az ezüst sötétebb árnyalatáig, csillogó szemhéjfesték díszlik, s a szempillámat, ezüstes, csillogó spirállal húzták ki. Ahogy pislogok a szemem és környéke csillog, csillámlik, szinte fénylik, s a szemem most még kékebbnek látszik mint általában. A számon halvány szájfény, a körmeimet, pedig ezüst színnel lakkozták ki. Nem úgy nézek ki mint egy átlagos 12. Körzetbeli. Nem egészen máshogy. Olyan mintha földöntúli lenne, mintha az arcom nem egy naiv, gyenge kislányt mutatna. Hanem egy idősebb, s erősebb lányt, akinek már sok megpróbáltatáson kellett keresztül mennie, s most itt áll, minden után, és még is remél. Valaki, akinek a Kapitólium elvette az apját, akinek végig kellett néznie ahogy a nővére küzd az Arénában, és akit most újra kihúztak, hogy részt vegyen az Éhezők Viadalán. Aki azóta úgy néz ki, mint aki megerősödött, és mindig él benne a remény. Ismét én vagyok Primrose Everdeen, a remény. És ezt ismét meg kell mutatnom Panemnek. A hajamat egyszerű kontyba fogták, kissé oldalra, s egy szép, ezüst színű csattal tűzték össze. Erősebbnek, idősebbnek látszom. És remény telinek.
-       Köszönöm! – suttogom a mellettem álló Gloriának, aki mosolyogva néz vissza rám.
-       Reméltem, hogy tetszeni fog. És, most itt az ideje felvenned a ruhádat.


2013. szeptember 27., péntek

13. fejezet III.

Sziasztok! Elnézést a késői jelentkezésért, csak fecskehét záró buli volt a suliban, éés tudom, hogy nem ide tartozik, de Nyeeeeert az osztályunk :))) Na, oké, ettől eltekintve köszönöm a kommenteket, és a pipákat, nagyaon nagyon szépen <3 Nos, az az igazság, hogy igyekszem kétnaponta jelentkezni, ha nem sikerül akkor rakom időzítettre. Remélem ez a fejezet el fogja nyerni a tetszéseket. És még egyszer, mindent nagyon köszönök !! :)
C.
                                                                                                                            
A tető. Egy hatalmas, tágas hely, tele zöld növényekkel, csodaszép virágokkal és aprócska szélcsengőkkel. A tető. Ahonnan rálátni az egész, hatalmas Kapitóliumra, a helyre, ami a Körzetek vesztét akarja. A csodálatos, fényes, és színes Kapitóliumra, amely itt olyan, mint az összemosódott színek, flitterek, és tollak keveréke. A lent lévőknek soha de soha nem kell aggódniuk az életükért. Nekik a legnagyobb bajuk talán az, ha valamely híres polgár nem hívja meg őket az általa adott partira. Ők soha nem aggódhatnak azon, hogy a szerettük, vagy akár ők maguk részt vesznek e a Viadalon. Nem, ők ilyenre nem is gondolnak. És ez az a tető, ahol Katniss és Peeta az ő Viadaljuk előestélyén találkoztak. A nővérem többször is elmesélte, hogy akkor mit gondolt Peeta Mellark-ról, arról a fiúról, akiért most az életét is kockára tenné, és akivel sikeresen megtalálta a boldogságot. Ők is itt találkoztak, miközben a Kapitóliumot bámulták. Akárcsak mi most. Engem nem érdekel a gyakorlás. Én most inkább idefent ülök a tetőn a nővéremmel, miközben süteményeket majszolunk, és hosszasan beszélgetünk. A nagy fellépés, az interjú előtt nagyon jó érzés itt ülni a nővéremmel, és minden féle dologról beszélgetni, mint például Katniss interjúja, amikor Peeta szerelmet vallott neki, vagy esetleg arról, vajon mi közösen el tudnánk e készíteni egy tál brownie – t. Csak ülni, nevetni és beszélgetni, nem gondolva az Arénára, az interjúra, semmire. És látni a nővéremet mosolyogni. Tudom, hogy nem mutatja, de belül még mindig borzalmasan dühös magára, amiért engem húzott. De egyszerűen viccelődni, ugratni egymást, ez az ami már nagyon hiányzott. Mióta itt voltunk, nem beszélgettünk közösen, felszabadultan, úgy mint régen. És ennek a bepótlása, nos ez sokkal nagyobb dolog számomra, mint a felkészülés. Hogy most ő nem a mentorom, hanem a nővérem. Katniss, az én kedves nővérem. Éppen egy hatalmas adag muffint tömök a számba, amivel egy ideig küszködöm, miközben mellettem Katniss pukkadozik a nevetéstől, amikor hangokat hallok a lépcső irányából. Gyorsan lenyelem a sütimet, és a nővérem is abba hagyja a nevetést, amikor hirtelen meglátom Gloriát, aki a lépcsők felől közeledik, mosolyogva és izgatott arccal. Rögtön görcsbe rándul a gyomrom, mivel tudom, hogy Gloria azért jött, hogy elkezdjünk készülődni a ma esti interjúkra. Interjú. Minden jobb annál, mikor a közönség elé kell állni, és parádézni, miközben az ember teljesen lámpalázas. Lámpaláz. Amikor már az ember a hangzavarra remegni kezd, már a színpad látványától is görcsbe rándul a gyomra, és Ceasar kérdéseiről is remegni kezd a térde, nos az a lámpaláz. Lámpaláz, amivel én is küszködöm.
-       Bocsánat a zavarásért, de azt hiszem el kell vinnem Primet. – szól Gloria, és ránéz a nővéremre, aki halványan biccent egyet. Érzem, hogy a gyomromat már is kínozza  a görcs, ahogy Katnissre nézek, aki teljes nyugodtsággal figyel bennünket.
-       Aztán ügyes legyél kiskacsa! – vigyorogja el magát, majd bíztatóan megölel. Nagyot sóhajtva búcsút intek a tetőnek, és a nővéremnek, majd követem Gloriát le a folyosóra, a szobám felé.

-       Nyugi, minden rendben lesz. Különlegeset terveztem neked, remélem elnyeri a tetszésedet. – mosolyog Gloria, de látja rajtam, hogy nincs kedvem nagy beszélgetésre, pedig szívesen tenném, de ahogy közeledünk a szobámhoz, ahol már az előkészítő csapatom vár, egyre nő a lámpalázam. Mi lesz velem ott, Panem színe előtt? Hogyan fogok én megszólalni? Gloria kitárja előttem az ajtót, s ahogy belépek a szobába, a csapatom már is körbe ugrál, hangosan mesélnek, és vigyorognak, miközben a szoba közepén álló székhez vezetnek. Körben mindenféle smink kellék, manikűr kellék, valamint fodrászati eszközök hevernek, s a szobámat elárasztja az izgatott pusmogás, a hajszárító hangja, Gloria utasításai, és az előkészítőim viháncolása. Nincs mese. Elkezdődött az előkészület.

2013. szeptember 25., szerda

13. fejezet II.

Sziasztok! Nos egy fontos infót közlök először: vasárnap este, x-faktor előtt befejeztem a Prim's Storyt. Nos még javítgatni fogok rajta, de hivatalosan nincs több írnivaló :) Hihetetlen érzés komolyan. Dee hamarosan elkezdem majd a sztori második részét, amit a szavazásban 100%-osan szerettetek volna, egyenlőre annyit mondanék el, hogy a címe Daughter of Hope lesz, ami magyarul annyit tesz, hogy a remény lánya. Hogy tetszik a címe? Nos a második az, hogy a múlt fejeztre össz vissz 5 pipa érkezett és 34 megtekintés, ami azért kevés. Figyeljetek, én csak néhány pipát szeretnék, ha megnézitek a fejezetet, akkor tényleg nem nehéz egyet pipálni. És igen, ha itt jártok és látjátok a fejezetet és tetszik, akkor tényleg ennyi visszajelzést legalább kérnék, mert én igyekszem, hozom a részeket, és tudom, hogy vagytok. Kérlek, egy fene pipa nem nehéz! De remélem a fejezet tetszeni fog.
C.
                                                                                                                         
Ami az elmúlt néhány órában történt velem, azt nem kívánom még a leg ádászabb ellenségemnek sem. Legelőször is Effie felvetette velem a hatalmas magas sarkú cipőt. Nos, én mint 12. Körzetbeli, még soha életemben nem jártam magas sarkúban, sőt alig láttam valaha ilyen cipőt, s már maga a látványa is megrémített. Hatalmas sarkak, ronda fűzöld szín, s amint a lábamra húztam, máris szorítani kezdtem. Éppen hogy sikerült felállnom, rögtön orra is estem, magának Effie – nek kellett felsegíteni, majd egy szék körül járkáltam a cipőben, ami további négy esést eredményezett. Körülbelül 2 órán át kellett gyakorolnom, hogy normálisan meg tudjak állni, de a járás még mindig nem ment tökéletesen, nos és ehhez hozzávetve pedig a hosszú ruhát, valamint a csilingelő ékszereket, újabb 2 óra, amíg megtanultam rendesen vonulni, leülni úgy hogy ne igazgassam a ruhát, ne csilingeljenek hangosan az ékszerek, s hogy minden tökéletesen nézzen ki, ahogy Effie Trinkett mondaná. 4 igen kemény óra a kísérőnkkel. Azt hiszem még soha nem fáradtam el ennyire. Sajgó lábakkal és üres elmével indultam az ebédlőbe, ahol Katnissel kell majd találkoznom, akivel valamilyen tulajdonságot emelünk ki rólam, és azt hangsúlyozzuk az interjúban. Tulajdonság? Nagy kérdés. Nem értem, miért nem lehet az embernek úgy viselkedni az interjún, amilyen ő maga, hiszen kinek lenne kedve megjátszania magát mások előtt. Mindenki olyan, amilyennek született, vannak rossz és jó tulajdonságai egyaránt, amiket nem kell takargatni, elfedni és nem kell szégyellni sem. Primrose Everdeen vagyok a 12. Körzetből, a nővérem pedig az előző Viadal győztese. 12 pontot kaptam, és a felvonuláson a tiszta reményt jelképeztem, a reményt, amely erősebb a félelemnél, már ha ez igaz is. És orvos, azaz gyógyító vagyok, úgy ahogy anya megtanított, és úgy ahogy az elmúlt években felhasználtam a tudásomat.Ez vagyok én. Ahogy belépek az ebédlőbe, meglátom a nővéremet, aki az asztal felé görnyed és sem lát, sem hall, csak a fekete haja hullik az arcába, miközben a sok, elé kitett finomságot habzsolja. Ösztönösen a hasamhoz kapom a kezemet, mikor hirtelen korogni kezd a gyomrom, és érzem, ahogy lassan összefut a nyál a számban, a hatalmas, és csodálatos tészta láttán, amit egy Kapitóliumi felszolgáló tett az asztalra. Ahogyan lassan enni kezdek, érzem, ahogy a gyomrom, ismét görcsölésbe vált át, hiába éreztem, és érzem a finom illatokat, és hiába eszem a finosmágokat. Mintha mostanában túl sokszor ennék keveset, és sokszor lennék rosszul az ételektől. Pedig ennem kéne, méghozzá nem is keveset, ugyanis az Arénában szükség van a sok pluszkilóra, és kell hogy az embernek legyen némi vésztartaléka, magára az igazi játékra. Mert ez az Éhezők Viadala, igen, az éhezőké. Hirtelen ismét elfog a szorongás, ahogy elgondolkodom rajta, hogy a fenébe találhattak ki ilyen borzalmas nevet, ennek az egésznek, hogy Éhezők. Mert talán azt várják, hogy mi, a gyengék, akik életküben alig jutottak valami táplálékhoz, hogy mi küzdjünk a hatalmas fegyverekkel.Nincs mese, lesz Aréna, és lesz Viadal, amin részt kell majd vennem. Ahogy a nővéremre pillantok, látom, hogy az arcán az elkeseredettség, és a szomorúság ül, s mintha szürke szemeiből kiveszett volna, a fény, a játékos és pajkos mosoly fénye, amelyet oly sokszor láttam. Az Aratás óta a vonaton láttam ilyennek, és tudom mit jelent nála ez a nézés. Azt hogy ő is tudja, hogy hamarosan közeleg a Viadal, ahol én részt veszek, és tudom, hogy ő sem szereti az interjúkat. Kiállni Panem színe elé, miközben magunkat mutogatjuk, és megjátsszuk, na ezek az interjúk. Persze támogatókat lehet vele szerezni, de így is a Kapitólium lakói előtt kell ugrálni, megmutogatni magunkat, és olyan dolgokat csinálni, amiket normális körülmények között nem tennénk meg. Nem tetszik ez nekem, és fogadni mernék, hogy neki sem. Egy pillanatra magam elé bámulok, és az interjúkon gondolkodom, amelyek puszta jelentése is félelmet és szorongást, valamint még több gyomorgörcsöt vált ki belőlem.
-       Figyelj, Katniss! – kezdem és leülök a nővérem mellé.
-       Engem már Panem eléggé ismer tavalyról, és szerintem mostanról is. Tudják, hogy megmentetted az életemet, tudják, hogy 12 pontot kaptam, talán még a gyógyításról is tudnak. Mi lenne ha nem foglalkoznánk ezzel az interjús dologgal. Nem szeretném megjátszani magam, csak egyszerűen én akarok lenni Primrose Everdeen. És ezt nem kell gyakorolni. Mit szólnál, ha csinálnánk valami mást együtt, például beszélgetnénk egy jó nagyot, azt úgy is régen tettük. Mit szólsz? – mosolygok halványan a nővéremre, miközben megfogom a hideg kezét. Hogy ismernek engem, hogy tudják ki vagyok, hogy én biztos vagyok a dolgomban, ez egyáltalán nem igaz. De tudom és érzem, hogy mit akar a nővérem és arról is tudok, hogy én hogyan érzek ebben a szent pillanatban. Hogy inkább közösen beszélgessünk, mintsem azt tanuljuk, hogyan kápráztassuk el a színes népséget, akik majd a halálunk óráján már másnak fognak szurkolni. Ismét megijedek.
-       Nem rossz ötlet. Mutattam már neked a tetőt? – kérdezi, miközben feláll a székétől

2013. szeptember 22., vasárnap

13. fejezet I.

Üdv ismét! Először is nagyon szépen köszönöm nektek a 6 pipát valamint Sallynek és Bridgetnek szeretném megköszönni a kommenteket. Nagyon jól esik nekem, és nagyon örülök, hogy tetszik nektek a sztori <3 Igaz a múlt fejezet egy kissé átvezető jellegű volt, de remélem az ebben lévő (ami szerintem sajnos nem lett a legtartalmasabb) is tetszeni fog :) Jó olvasást mindenkinek :) Ja és valaki nem tudja véletlenül megmondani nekem, hogyan lehet letiltani a csetről a robotokat? 
C.
                                                                                                                                   


Egy sötét erdőben loholok. Mindent sötétség, s félhomály ural, jobbra, balra és mindenfelé csak magas fákat látok. Magas fákat, melyek ágai hosszú óriásként az égen nyúlnak, s a hűvös szellő zizegteti a leveleket. Minden fa levele halkan zizeg, olyan mintha vészjóslóként suttognának. Mintha halkan, csak magukban annyit mondanának: Everdeen. Nem tetszik ez a hely. Olyan titokzatos, veszélyt sejtető. A szemeimet résnyire szorítom, hogy lássak a félhomályban. Hirtelen mögöttem meghallok egy fémes csattanást, mintha valaminél, illetve valakinél fegyver lenne, majd lábak dübögését. Az agyamba lassan jut el az információ, hogy kik vannak mögöttem. Utánam loholnak, kiáltoznak. Hivatásosak. Hivatásosak üldöznek engem. Hirtelen a szívem heves dobogásba kezd, és a térdeim úgy remegnek, akár csak a nyárfalevél. Hivatásosak üldöznek engem? Talán, mert tizenkettő pontot kaptam, most már a prédájukká váltam?  Olyan gyorsan futok az erdőben, ahogyan a lábam bírja, s ahogyan látok a félhomályban. A szürkeségből néha ágak tűnnek elő, amik teljes erőből arcon csapnak, s a földön láthatatlan gyökerek, amelyekben néha megbotlom. Érzem, ahogy egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, ahogy a sajgó arcomra szorítom a kezem. Mi a fene? Tényleg ezért leszek préda, tényleg üldöznek engem? Már érzem a Hivatásosak közeledtét, már a sarkamban loholnak, én viszont egyre szaggatottabban veszem a levegőt. Elfáradtam, érzem, és tudom, hogy nem bírok tovább futni, ők gyorsabbak és ügyesebbek mint én. Érzem, hogy kiszáll belőlem az erő, s a következő pillanatban elbukom egy hatalmas gyökérben, s előreesem. A kezemet a fájó fejemre szorítom, miközben résnyire húzom a szemem. Nem tudok tovább menni. Úgy érzem, magam, mintha valami kiszívta volna belőlem az erőt, mintha valami azt akarná, hogy ne menjek tovább többet. A szívem eszeveszetten kalapál, és érzem, ahogy a homlokomról izzadságcseppek csordulnak le. Hallom, ahogy valaki hangosat kiált, mintha azt mondaná ismét, hogy Everdeen. Meg fognak ölni! Itt végem van! Meghallom a penge csattanását, és rémülten húzom össze magam Nem akarok látni, nem akarok hallani, nem akarok semmit. A kezem a szememre tapasztom, miközben érzem, ahogy a számat egy hangos kiáltás hagyja el. Ki a fene fog itt neked segíteni Everdeen? Hallom a hangot. És ekkor hirtelen felébredek. A pupilláim tágra nyílva bámulnak a plafon felé, miközben olyan erősen kapkodom a levegőt, mint egy állat, aki hosszú idő óta először jött fel a föld felszínére. Hivatásosak. Nincs itt egyetlen egy Hivatásos sem, aki meg akart engem támadni. Látom, ahogy lerugtam magamról a takarót, miközben valószínűleg kapálóztam. A kezem erősen szorítom a szívem tájékára, ahol megérzem az eszeveszetten erős dobogást. Vége van, nincsen itt senki sem. Lassan lélegzem, és próbálok megnyugodni, miközben halkan ezeket a szavakat suttogom magamnak, hogy nyugalmon, vége van. Már vége lett ennek az egésznek ennek a hülyeségnek, a Hivatásosaknak. Egy álom. Egy borzalmas rémálom. Lassan letörlöm a homlokomról az izzadságot, és nekidőlök az ágyam támlájának. Elegem van. Teljesen kikészít ez az egész Viadal és az előkészületek. Bárcsak vége lenne. Bárcsak a kedves Corialianus Snow nem találta volna ki ezt az egészet. Emlékszem erre az álomra. Tavaly és idén is ezt álmodtam az Aratás előtt, legalább három napig minden este.   Jól ismerem az álmot, jól tudom, hogy mi fog következni, még is mindig halálra rémülök. Talán azért, mert ez az egész arra emlékeztet, hogy mindjárt kezdődik az igazi Éhezők Viadala, az igazi Nagy Mészárlás. Hogy hamarosan be kell majd mennem az Arénába, oda, amelytől talán a születésem pillanatától fogva rettegtem. Megértem, miért álmodom ezt, hogy iért kísért és miért próbálja belőlem elvenni az erőt, és félelmet kelteni ez az álmom.  Lassan az ágy szélére ülök, és nekiállok elindulni a fürdőszobába egy kis vízért, hátha sikerül megnyugodnom, és elfelejtenem ezt az egészet. Hogyan is sikerülnek elfelejtenem, az erdőt, a Hivatásosakat, az Arénát. Remegve megmarkolom a párnám szegélyét, és nagyokat lélegzem, mert érzem, hamarosan el fogok itt helyben ájulni. Mintha a világ és a szoba lassan forogni kezdene körülöttem, mint egy búgócsiga, amellyel sokat játszottunk a Körzetünk poros utcácskáin.  Éppen, megpróbálnék felállni a remegő lábaimra, amikor kinyílik a szobám ajtaja, s Effie Trinkett viharzik be rajta, üdén, frissen és hangosan kurjangatva, hogy itt az idő, eljött ez a nagy nagynagy nap, ne lustálkodjak, keljek fel és fel, siessek mert sokat kell gyakorolni. A szobámat hirtelen beharsogja a kiáltozás, a tűsarkú kattogása, és maga Effie jelenléte, amely olyan, mint egy hatalmas nagy flitteres felhő. Ahogy az ágyam széléről nézem, hogy elhúzza  a függönyöket, egy széket húz a szoba közepére, s egy rózsaszín táskából kirámolja a tartalmát, kissé elgondolkodom, hogy vajon mindenki ilyen e a Kapitóliumban.  Vajon mindenki így kiáltozgat, és járkál össze – vissza a szobában. Vajon mindenki így vigyorog és ilyen frissen kezdi a napot. Amíg a kísérőnk ide oda ugrál a szobában, és nekem még a felállásra is nehéz rávennem magamat. Lassan bevánszorgok a fürdőszobába, miközben igyekszem, hogy ne remegjek és ne essek el Effie előtt, majd veszek egy frissítő zuhanyt, amelyből a fáradt és kissé remegő testem nem is érzékel sokat. Találomra kiveszek egy fehér felsőt, és kék színű testnadrágot, a hajamat pedig kontyba fogom, de kissé ügyetlenkedek, mivel az elmémben még mindig a Hivatásosak jelennek meg. Mintha azt akarnák mondani, az Arénában találkozunk Everdeen. Everdeen. Mire kiérek a szobám már teljesen át van rendezve, az ágyamat, az asztalkát, sőt még a szekrényt is arrébb tolta, s középen, egy nagy területen, két rózsaszín szék áll. Az ágyamra pedig ledobva egy 10 centis magas sarkú, fűzöld cipő, egy hosszú, arany színű, hosszú uszályú ruha, nagy aranyszínű csilingelő, vállamig érő fülbevalók, és ezen kívűl még sok más ékszer, amit magamra kell aggatnom. Tudom, hogy nehéz délelőtt áll előttem, Effie Trinkett társaságában, s minden fajta érdekes, itt használatos dolgot meg kell majd tanulnom, az este kezdődő interjúmhoz.




2013. szeptember 20., péntek

12. fejezet III.+I.

Sziasztok! Nos a részt igaz tegnap hoztam, de ma ismét tudom nektek hozni az újabbat :) Nos az az igazság, hogy sajnos az utóbbi időben egy kicsit kevés komi és pipa érkezik. És ezt is 15 ember nézte meg, de csak 4 pipa jött rá. Persze, tudom, hogy van aki többször megnézi stb. de ezek tényleg nagyon fontosak nekem. Nem akarok semmi hülyeséget írni/bevezetni, de tudom, hogy vannak Olvasóim, és higgyétek el hihetetlenül jó érzés látni a komikat és a pipákat, és tudni, hogy vannak itt. Ha felnéztek és látjátok a posztot, egy pipát is igazán tehettek, ha nem tetszik negatívat nem baj, mert én számítok a véleményekre és számítok rátok is:))
C.
                                                                                                                     
 Ceasar eldobja a háta mögé a papírjait és szinte rámászik a kamerára. A szívem egy hatalmasat dobban, és hirtelen mintha megszédülnék. Tizenkettő? Ceasar tizenkettőt mondott? Érzem, ahogy elzsibbadnak a végtagjaim, ahogy a szemem a televízióra nézek. Ott tündököl szépen, s nagyban egy szám: a tizenkettes. Tizenkettő. Tizenkettő. Ez a legmagasabb pontszám, amit a Játékmesterek adhatnak akárkinek. És nekem tizenkettőt adtak? Úgy érzem magam, mint aki lefagyott, miközben hitetlenkedve bámulom a számot.  Tizenkét pontot kaptam. Katniss olyan erősen megölel, hogy majdnem kinyomja belőlem a szuszt, Effie pedig sikongatva rohangál fel, s alá, miközben az kiáltozza, hogy én vagyok az első Kiválasztott, aki ezt a pontszámot kapta. Tizenkettő! Tizenkettő! Suttog a nővérem, miközben Peeta és Haymitch vigyorogva összenéznek. Tizenkettő. Nem hiszem el, hogy adhatták ezt.  De… Ekkor eszembe jut valami. Senki , még egy Hivatásos sem kapta ezt a pontszámot. Még maga, Phoebe sem. És mi van azzal aki 12 pontot kapott? Az, hogy bizonyára tud valamit, okos vagy erős. Legalább is a Hivatásosak ezt gondolnák. Nem engednék, hogy szabadon járjon az Arénában egy ilyen Kiválasztott, aki ezt kapta. Veszélyes. Egy 12 pontos veszélyesnek számít. És célpontnak. Nem tudnék elrejtőzni, mert aki magas pontot kapott minél hamarabb el kell távolítani a színről. Mi lesz ha a Hivatásosak kajtatni fognak utánam az Arénában, ki tudja, mit fognak egyáltalán gondolni? Hirtelen megremegek. Nem vagyok jó harcos. Hogyan tudnám megvédeni magam, hogyan tudnék elrejtőzni, hogyha én leszek az, akit kiválasztanak maguknak.  Ám ekkor eszembe jut még valami. Tizenkettő.  Aki magas pontot kap, biztosan támogatják. És én kaptam a legmagasabbat. Akkor lehet, hogy támogatni fognak. Aki magas pontot kap, az tud valamit. Én nem éppen. De azt senki sem tudhatja, mit tettem ott. Nem hozhatják nyilvánosságra. Akkor Panem úgy tudj, hogy a győztes húga egyszerűen 12 pontot kapott. És igen, lehet, hogy támogatni fognak. Támogatni fognak, de préda is leszek egyben. Ez itt a középút. Hirtelen oldalra pillantok, amikor meglátom a nővéremet. aki mosolygó arccal fürkész engem. Ő 11 pontot kapott, és nem keseredett el. Tudom, hogyan tette, tudom, hogy mit tett odabent, hogyan támadott rá a Játékmesterekre. Hahó, Prim, te pedig 12 pontot kaptál. És ezt tudja a nővérem és anya is. Tudja anya is. És Panem is. Libabőrös leszek, ahogy rágondolok a pontomra, amely lassan halványodni kezd a televízió nagy képernyőjén. Hiszen lehet, hogy támogatni fognak, s megjegyeznek. De átok is, mert az Arénában üldözhetnek. Illetve, engem a tizenkét pont nélkül is üldözhetnek, üldözhet Phoebe. Ő keresni fog. Ő így is, úgy is üldözne. Ahogy ránézek a többiekre elmosolyodom. Effie még mindig rohangál, Katniss a vállamat karolja át, Haymitch és Peeta halkan beszélgetnek. Harry pedig a sarokban ül a fotelban, s kék szemeivel rám bámul. De nem mosolyog. Szabályosan fürkész engem. Látom az arcán, a szemében a gondolatokat, ahogy mereven engem néz. Csodálkozva nézem, de nem bírom tartani a szemkontaktust. Mi lehet vele? Látom, ahogy a szemében gondolatok ezrei cikáznak. Nem értem. Ez most mintha nem Harry Black lenne. Idegesen elkapom a tekintetem, s a nadrágomat gyűrkődöm tovább. Érzem magamon Harry tekintetét, ami olyan mintha átfúrna. Nem értem. Olyan kettős érzésem van. Tizenkettő. Jó és rossz is. De magamban anyura gondolok, arra a pillanatra, amikor elköszöntem tőle. És megfogadtam neki azt, hogy mindent beleadok. Hogy miatta adom bele- És hogy ő is látta a pontszámom. És hogy ő nem tud semmit a többiekről, az alakításról és a körülményekről. Ő csak a 12 pontot látta.  És az emberek, Panem polgárai, akik talán ebben a pillanatba is néznek minket. Akik talán tudják, hogy nem hagyhatott el a remény. Ezt a pontot kaptam. És a remény, erősebb a félelemnél. Nagyot sóhajtok, s a többiekkel együtt elindulok a szobák felé. Holnap leszek az interjúk. S fel kell, hogy készítsenek. Délelőtt Effie Trinkettel kezdek, majd Katnissel is gyakorolok. Holnap interjú. Még egy nagy lépés. Ki kell pihennem magam előtte. Még egy nagy lépés. Egy biztos. Az interjún már nem a 13 éves Primrose Everdeen leszek. Hanem a 14 éves lány, akinek valahogy sikerült 12 pontot kapnia. És ez a lényeg.

ui: Bridget remélem nem haragszol a pont miatti kis hasonlóság miatt. Igazából akkor írtam a részt, mikor a blogodra kitetted  a te részed. De nem is hadoválok erről többet, remélem nem baj:)


2013. szeptember 19., csütörtök

12. fejezet III.

Sziasztok! Elnézést kérek mindenkitől, hogy kissé megkésve hoztam meg a fejezetet, sajnos sok volt a tanulnivaló és egy kis betegséget is sikerült elkapnom szóval i <3 autumn. Nos a fejezeteket igyekszem 2-3 napota hozni lehet hogy korán vagy későn jönnek majd, sajnos nem tudom kiszámítani, de igyekszem. Köszönöm szépen a 6 pipát és Sallytől a kommentet:) Nagyon szépen köszönöm<33 Nos sajnos mostanság kissé leálltak a kommentek, szóval ha tetszik a rész, és valamit szeretnél megemlíteni én negatív pozitív kritikákat is fogadok, mert az ember van amikor a hibáiból tanul. Szóval csak nyugodtan :) 
C.
                                                                                                                               
Érzem, hogy egy kéz erősen megmarkolja a vállamat, majd lassan átölel. Idegesen a semmibe bámulok magam elé, nem figyelek a többiek arcára, csak a saját, nem éppen pozitív gondolataimra. Vajon mit fog szólni anyu, ha a tévében meglátja, hogy lepontoztak?
-                                                                                        Prim, nem kell neked semmit sem tenned. Én tehetek róla, hogy most itt vagy és részt kell venned ezen a fránya Viadalon. Csak is én.  De teljesen mindegy. Megoldjuk. Figyelj, úgy tetted ahogy én is tettem volna ilyen helyzetben.  Megoldjuk. Mindent. – hallom Katniss hangját. Megoldjuk. Nem számít. Még sosem láttam a nővéremet ilyennek. Nem makacskodik. Nem haragszik. De biztosan komolyan gondolja? Én lázadtam. Nem hiszem, hogy bárki merne hasonló húzást elkövetni. Nekem pedig… az érzelmeim diktálták. De még is idegesnek, és feszültnek érzem magam.   A fejem szinte zsong a sok gondolattól, melyek egyre a fejemben kavarognak. Hamarosan megtudom, hogyan értékelnek. Hamarosan eljön az idő, ami a jövőmet is meghatározhatja. De nem nyugszom meg. A szobámban le zuhanyzom, majd egy egyszerű fehér nadrágot veszek fel, fehér színű pólóval, a hajam pedig egy lófarokba fogom. A vacsora során a legtöbben élénken társalognak, hogy vajon a többiek milyen pontot kapnak majd, csak én és a mellettem ülő Harry ül csendben, miközben a villámmal piszkálgatom az elém kitett lakomát. Ebédre sem ettem, de most sem bírok semmit bejuttatni a szervezetembe. Csak iszogatom a vizemet, és kissé fájó homlokomat masszírozom. Egyre idegesebb leszek. Alig van 20 percem, és megtudom a pontomat. Még a hatalmas brownie – ból sem tudok enni, amit desszertnek rendeltek nekem a szülinapomra, inkább már is elindulnék a nappaliba, hogy minél hamarabb túl legyek rajta. Túl akartam így lenni az Aratáson. És a próbámon is. Túl lenni, és elfelejteni a kapott pontomat minél hamarabb. Őszintén ezt szeretném. Kezd már elegem lenni ebből a Viadal előkészületből. A vacsora befejeztével Katniss rögtön ott terem mellettem és átkarolja a vállamat, akárcsak én az övét, s így vonulunk be a nappaliba. Vajon mivel értékelik a produkciómat? És milyen pontot kaptak a többiek? Például Phoebe. Phoebe. Kiráz a hideg, ahogy a lányra gondolok, amint sok szerencsét kívánt nekem délelőtt. Vajon neki milyen szerencséje volt? Lassan leülök a kanapéra Katniss és Gloria közé, miközben felhúzom magam alá a lábamat. A szívverésem egyre gyorsulni kezd, ahogy Effie, kecses mozdulattal bekapcsolja a televíziót, majd szépen a helyére billen. Hamarosan. Hamarosan. A csapatunk hirtelen elcsendesül, s mindenki feszülten bámul a tévére. Nem tudom, mi lesz velem. Azt mondtam még nem rég Katnissnek, hogy jóváteszem azt amit elrontottam, hátha magas pontot kapok. Magas pontot. Az pedig támogatókat jelent. Akik megmenthetik az életemet. Ezt a Játékmesterek nem akarnák. Szívük mélyén talán az elbukásomat kívánják. Valaki, aki Ruta dalát énekelte, és mutatta a kézjelet. Nem hiszem, hogy elnéznék nekem. Ahogy Panem címere megjelenik a képernyőn, olyan erősen szorítom a szemem a tévére, hogy szinte belefájdul. CeasarFlickerman arca jelenik meg a képernyőn, aki sok fehér papírlapot forgat a kezei között, miközben hevesen gesztikulálva köszönt minket. Hamarosan. Ő már tudja, milyen pontot kapok. Először az első Körzetet mutatják, s a nőcsábász Christian arcképe jelenik meg a képernyőn, mellette pedig felvillan egy 9 – es szám. Kilenc. Szép teljesítmény. Hivatásosként vette az akadályt. Kissé megremegek, ahogy Ceasar tovább folytatja a sorolást a többi Hivatásossal. A tűzvörös hajú Charlotte 8 pontot kap, ellenben Alexanderrel aki 10 pontot kap, akárcsak tavaly Cato. Katniss is erre emlékezhet mert hirtelen kirázza a hideg. Isabelle szintén 10 pontot kap. Nagyot sóhajtok. Ügyes volt. Szimulációkról van szó, de a Hivatásosak, kivéve Isabelle, aki nem Hivatásos, nos ők jól teljesítettek. A többiek 4- 7 pont közt kapnak, de van egy fiú, az ötösből, aki 1 pontot kap. Na majd én túlszárnyalom ezt. Mi lesz ha nulla pontot kapok? Egyre feszültebb leszek, ahogy a 6. Körzetbeli Carlos – t mutatják, s a 10 pontját. Utána pedig Phoebe arcképe villan a képernyőn. Gonoszan, s sötét szemeivel szinte bámul rám a fényképe, ahogy bevillan mellette egy szám : 10. Nem 11. Talán elrontott valamit? Vagy, nehéz szimulációja volt? De rájövök, hogy ez hatalmas pont. A támogatók omlani fognak a lábai elé. Érzem, hogy megremegek. Igen, támogatni fogják. A génjeikben van, rémlik. Emlékszem, milyen nyugodtan ment be a szimulációra. Hogy a szülei megparancsolták, hogy győzzön. Gratulálok Phoebe, gondolom magamban, ahogy a képe lassan elhalványodik. Sarah 6 pontot kap, ami egyáltalán nem rossz. Eszembe jut hirtelen Ruta. A fenébe. Mindjárt én jövök. Hirtelen bevillan a 12. Körzet, majd mellette Harry Black fényképe. Látom, ahogy a fiú idegesen összeszorítja a száját, és kissé remegve bámul rá a televízióra. Megértem, én is teljesen ideges vagyok. Ceaser előkeresi a papírját, majd egy szám jelenik meg a képernyőn: a 8 as szám! Harry 8 pontot
kapott. A csapat egyszerre sikolt fel, s gratulál Harry – nek, aki kissé nyugodva dől hátra a foteljában. Lehet, hogy ez nagyon gonosz, de úgy érzem, hogy most nem tudnék neki gratulálni. Ugyanis a képernyőn az én fényképen jelenik meg. A szívem hevesen dobog, a kezemet ökölbe szorítom, és feszülten bámulok fel a tévére. Érzem, hogy már szinte fázok a remegésben, ugyanis hamarosan kiderül. Ceasear kezéből hirtelen kiesnek a papírlapok, s a showman dühösen hadonászva szedegeti fel. Remélem ezt nem időhúzás miatt tették. Ugyanis most már minden idegességem a tetőfokára hágott. Összeszorítom a fogamat, ahogy Ceasar a kezébe veszi a papírt, s a képernyőn felvillan egy szám. A leendő pontszámom. A tizenkettes szám.



2013. szeptember 16., hétfő

12. fejezet II.

- Én… - kezdem el, de a hangom remeg, és hirtelen megcsuklik. Hogyan fogok tudni nekik sírás, vagy elkeseredés nélkül mesélni. Elszúrtam magamnak ezt az egészet. És nem csak magamnak. A nővéremnek, a mentoromnak is hatalmas csalódást okozhatok ezzel. Hogy lehettem ilyen hülye? Érzem, hogy a torkomban hatalmas gombóc keletkezik, és nem tudom, mit tegyek, hogyan mondjam el nekik. Hatalmasat sóhajtok, és kissé előredőlök. Nem borulhatok ki mindenki előtt. Még Harry is próbálja magát tartani, és nekem is kell. Látom, ahogy mindenki csodálkozva rám mered, és már is begörcsöl a gyomrom. Ennyi embernek fogok én mesélni. Még egy nagyot sóhajtok, és megpróbálok nyugodtnak látszani. Eddig a Viadal előtt, mindig ezt tettem. Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. De ez most először érzem, hogy nagyon nehezen fog menni.
- Én farkasokkal találkoztam. Mutáns farkasokkal. – egy hatalmasat csípek az alkaromba, hátha ezzel sikerül megakadályozni a remegést. Effie kissé felsikolt a nővérem pedig még görcsösebben szorítja a kezemet. Értem, hogy miért. Ahogy oldalra nézek látom, ahogy az arca elfehéredik, és üres tekintettel a semmibe bámul. Emlékezik a tavaly Viadalra. Hogy ő is pont ezzel nézett szembe.
- Úgy érted… úgy érted…. Kikkel? – Katniss hangja idegesen cseng, a szemem sarkából pedig látom, hogy Peeta is összerezzen. Ők már megélték ezt. Odabent az Arénában. De azóta is kísérti őket. Vajon lehet e egyáltalán elfelejteni ezeket a borzalmakat?
- Glimmer és Cato. – kezdem de a hangom már egyre vékonyabb. Érzem, hogy mindjárt felrobban bennem a belső bomba, és onnantól minden érzelmem kitör. A nővérem egyre erősebben kapaszkodik a kezembe, s talán még nálam is jobban remeg.
- És Rutával. – fejezem be halkan, és rögtön ösztönből megölelem Katnisst, aki már se lát, se hall, csak remegve a semmibe réved. Effie eszeveszetten sikoltozik. Haymitch dühösen horkant, Gloria pedig az arcát a tenyerébe temeti. Én pedig érzem, hogy az arcomon lecsordul egy könycsepp, az emlékek miatt, az idegesség miatt. De gyorsan letörlöm, és igyekszem úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
- De nem öltem meg Rutát. Illetve a mutánst. – és vége. Itt az idő. A következőkben kell elmondanom, hogy mit is tettem. Hogy úgy ahogy van elrontottam, hogy a Játékmesterek le fognak pontozni.
- Hanem elénekeltem a dalát. És… és mutattam… a kézjelet. A szobában hirtelen megdermed a levegő. Most legszívesebben elmenekülnék. Mindenki megtudta, hogy elrontottam. És, hogy szabályos lázadást műveltem nekik. És, hogy cserbenhagytam Katnisst. Katnisst, aki lassan megmozdul mellettem, és remegve rám néz.
- Elénekelted… és mutattad….
- Elrontottam az egészet. Ez olyan mintha
- Ismerem a Játékmestereket. Nem hiszem, hogy véletlen ez az egész ...– fejezi be helyettem a nővérem. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Miért kellett a nővéremnek ekkora csalódást okoznom? Remegve lehajtom a fejemet és erősen szorítom a szabad kezem, nehogy elsírjam magam.
- Annyira sajnálom – kezdem,de  a  hangom remegésbe fullad. Tessék, lássék elrontottam. Egyszerűen nem tudok, mit mondjak. A szülinapomon.

- De ezt jóvá fogom tenni. Előbb, utóbb, hidd el. – szólok, és megölelem a nővérem. Egyszerű ígéret. Ha netalán magas pontot kapnék. De ez lehetetlen. Egy furcsa ígéret. De én megígérem. Talán az Arénában, vagy az interjúknál. Valahogyan. Katnissre nézek, aki nagy szürke szemeivel néz rám, s az arcán érzelmek sokasága váltakozik.

2013. szeptember 15., vasárnap

12. fejezet I.

Sziasztok! Köszönöm szépen a pipákat és a kommenteket, nagyon nagyon szépen köszönöm <33 Kíváncsi vagyok, hogy ez a fejezet, hogy tetszik majd nektek, és mi a véleményetek róla. Ja és egy fontos infó: valószínűleg a mai napon befejezem a Prm's story utolsó Aréna jelenetét, és  hamarosan pedig magát a sztorit is. Hihetetlen érzés, hogy már itt járok, mindjárt vége :/ DE. nos itt lenne a kérdés hozzátok: lenne egy érdeklődés a folytatásra, és Prim újabb kalandjaira? Várom a visszajelzéseket :) Ja és a személyes blogomat, megtalálhatjátok oldalt :D
C.
                                                                                                                    
Ösztönösen összerázkódom Effie sipító hangjára. Nincs kedvem bemenni hozzájuk. Nem akarom elmondani a csodálaton produkciómat. Talán lehet, hogy engednem kellett volna. Ha nem ölöm meg a mutánsokat, ha feladom magam, akkor csak jól lepontoznak. Erre mit tettem? Először is elénekeltem Ruta dalát. Nem gondolkodtam a következményeken akkor, nem is gondolkodtam semmin. Hogy a 11. Körzetben akkor majdnem lázadás lett a halálából, hogy mindenki ezt a dalt énekelte. Hogy majdnem megbűnhődtek e miatt a Játékmesterek. Erre én újra felhozom nekik. Én csak arra gondoltam, hogy mit gondoltam Rutáról, hogy nem fogom megölni még a mutánsát sem. És a kézjel is. Ezt csak a Körzetekben használták, amit a Kapitólium nem nézett jó szemmel. A csodálatukat, a szeretetüket és néha a bánatukat mutatták ezzel. A Kapitólium pedig dühös volt miatta. Hogy ezt a jelet mutatta Katniss az Arénában. És most én is. De rám uszítottak egy csomó mutánst. Nem ölhettem volna meg a Ruta mutánst. Tiszteletem a lányt. Ezért tettem ezt. Pedig nem kellett volna. Lehet, hogy nincs kimondva, de szinte tilos ezt a jelet használni, tavaly óta mióta Katniss felhozta. Le fognak pontozni. Egyértelműen. Elrontottam mindent. Egyszerűen teljesen. Pedig Katniss számít rám. Miatta kellett volna jól szerepelnem. Jó pontot kellett volna szereznem. Én nem akarom cserbenhagyni. Erre megteszem. Mindent az érzéseim diktáltak. Pedig bárcsak most ésszel gondolkodtam volna. Legszívesebben itt helyben sírva elrohannék, elmenekülnék innen, el valahova máshova. Nem bírom ezt. A produkciómat, a hamarosan közelgő Viadalt. Pláne ezt az egészet a szülinapomon művelem. És be kell mennem hozzájuk. Mit mondjak nekik? Egyszerűen nem merem megmondani az igazságot. Ökölbe szorítom a kezem, és lassan belépek a nappaliba, igyekezve, hogy ne remegjek. Mind odabent ülnek. Katniss, Peeta, Effie, Haymitch és a stílustanácsadók is. A fenébe.  A kanapékon, s fotelekben ülnek, s mind feszülten jobbra figyelnek, a fehér fotelre, ahol Harry ül. Harry a Körzettársam, aki kissé előre van görnyedve, s valamit halkan mesél, miközben látom rajta, hogy kissé remeg. Az egész csapat síri csendben figyel, egyedül néha Effie száját hagyja el egy sikoly, Haymitch dühösen vakarja a homlokát, Katniss pedig hulla fehéren kapaszkodik Peeta karjába. Valami nem stimmel. Az egész csapat
hihetetlenül feszülten hallgatja amit Harry mond, s olyannyira, hogy engem észre sem vesznek, ahogy lassan a fiú melletti fotelhez sétálok. Valami nagyon nincs rendben.
-       Mi történt? – kérdezem hirtelen, miközben leülök a fotelba. Harry oldalra néz, egyenesen rám, rögtön feltűnnek a szeme alatti fekete karikák, és mintha könnyek csillognának a szemében. Valami nagy baj lehet.
-       Mi történt? – kérdezem kissé hangosabban és egyre kezdek idegesedni. Látom rajtuk, hogy történt valami. Látom a nővéremen, Harry – n, Effie –n. A gyomrom begörcsöl, mint annak idején az Aratáson, ahogy az oldalt ülő Körzettársamra nézek.
-       Elmondtam, hogy mi volt a szimulációban. – kezdi Harry, kissé remegő hangon, mire felhúzom a lábamat magam mellé, mit sem törődve azzal, hogy a fotel fehér.
-       Fecsegőposzátákkal találkoztam. Egy nagy rajjal. Hihetetlenül sokan voltak, szinte mindenhol a teremben. És sikolyokat hallattak. Olyan hangokat adtak ki mintha a családom… - a fiú hangja megcsuklik, s egy pillanatra megáll a beszédben. Úristen. El sem merem képzelni mi lett volna velem, ha én is ilyen helyzetbe kerültem volna, ha hallottam volna anyu, meg Katniss hangját. A gyomrom egy hatalmasat szaltózik. Hogy lehettek ilyenek a Játékmesterek? Még én is megremegek, ha belegondolok, hogy Harry a terem közepén áll, körben pedig a sikoltozó madarak.
-       És nem lehetett mit tenni. Egyre többen és többen lettek… Csak álltam és próbáltam nem figyelni. De hallottam. Befogtam a fülem. Akkor is hallottam. Egyszerűen mindenhol… - itt ismét elcsuklik a hangja, de ennyi éppen elég. Ebben a helyzetben semmit sem tehet az ember. 5 percen át hallgatta a poszátákat.
-       A fenébe. – suttogom magam elé és hátradőlök. Már értem, miért feszültek a többiek. Miért kell már az Aréna előtt ilyeneket tenni velünk? Hirtelen érzem, ahogy valaki mellém ül, és erősen megszorítja a kezem. Tudom, hogy ki lehet, és azt is tudom, hogy most mi következik.
-       Prim, és veled mit csináltak? – hallom a nővérem halk, aggódó hangját. Harry már elmondta az ő borzalmait. És most én következem. Nagyot sóhajtok Muszáj elmondanom, mennyire elszúrtam ezt az egészet.

2013. szeptember 13., péntek

11. fejezet III.

Sziasztok! Köszönöm köszönöm szépen a 7 pipát és a kommenteket <33 Hihetetlenül boldog vagyok, hogy tetszik nektek a sztori, és tetszett a szimuláció is. Nos a közeljövőben tervezek kirakni egy újabb szavazást, illetve közvélemény kutatást, hogy szerintetek hány pontot fog kapni Prim. Ugye 0-12-ig lehet, és ugye az már az én sztorimban eldőlt, de kíváncsi vagyok, hogy szerintetek, hogyan értékelik majd a Játékmesterek a produkciót, magas pontot kap? Alacsonyat, közepeset, jót, rosszat? Szóval ez lesz a közvélemyénykutatás :)
C. 
                                                                                                                
Egy csodálatos dallam. Rövid, de csodaszép, szinte betölti az emberek lelkét. Emlékszem, mikor a televízióban hallottam, hogy Ruta ezt énekli. Én is ezt a dalt dúdolgattam, egész álló nap akkor. És többször is. Ha ideges voltam, elfütyültem ezt a dalt. Ruta dalát. Katniss azt mondta, ha a kislány túléli a Viadalt, jó barátok lennénk. Elhiszem. Személyesen ugyan nem ismertem, de mindig is szimpátiát ébresztett bennem a fáról- fára ugráló, daloló kislány. A hangom először kissé elhalónak tűnik, mintha egy kiscica dorombolna. De másodjára, már hangosabban és határozottabban éneklem el, Ruta dalát. A mutánsnak. A kislánynak. A kislány emlékére. Remegek, izzadok, és elegem van. Úgy érzem, mintha valami távoli erő, mindent kiszippantott volna belőlem. A dal betölti a termet. Az utolsó hang megmarad a levegőben, s a helyét lassan átveszi a csend. A mutáns rám néz, nagy, barna szemeivel. Mintha Ruta szemei lennének. Egy pillanatig csak néz, és néz engem. Nem merek megmozdulni. Tudom, hogy előbb, utóbb rám fog támadni. Ez egy mutáns. Ez a dal, csak időhúzásnak volt jó. Bár én nem annak szántam. Várok, és igyekszem visszafojtani a remegésemet. Nézem a mutánst. Nézem Rutát. Egy pillanatig a néma csönd ereszkedik a teremre. Csak egy apró pillanatig. Ám hirtelen a mutáns torkából nyüszítő hang tör fel, s a szemein mintha átsuhanna valami.
Egy érzés. Az állat úgy nyüszít, mint egy kiskutya, s a nyüszítése olyan, mintha magát a dalát énekelné. Rám néz, majd hirtelen előrenyújtja az első mancsait, s a fejét rá hajtja. Mintha… mintha meghunyászkodna. Nyüszít, és lefekszik előttem. A Ruta mutáns meghunyászkodott. Döbbenten nézem az állatot, aki a saját dalát nyüszíti. Alig bírok megmozdulni, ahogy a mutáns képe halványodni kezd, majd eltűnik.  Mintha egy pillanatra eltűnne a mutáns, s helyette a kislány képe villanna fel. Mintha ő is itt lenne. Köztünk lenne. Ha a Viadal nem végez vele? Talán velem is ezt teszi majd? Hirtelen, mintha valami belső hang szólna nekem, hogy tegyem meg, óvatosan felemelem a jobb kezem, s három középső ujját nyújtom ki a mutáns halvány képe felé. Ruta felé. Ez otthon affelé szokás kimutatni, akit tisztelünk, vagy szertünk. Én nagyra tartottam a kislányt. Mindig is szimpátiát ébresztett bennem. És tiszteltem azért, ahogy az Arénában cselekedett, és amit tett.  Eltűnik Ruta is. Remegve ülök hátra a térdemre. Biztosan igaz ez? Meghunyászkodott előttem egy mutáns farkas. Nem hiszem. Ezek nem így vannak beprogramozva. Ezek gyilkoló gépek, és ez pedig csak egy szimuláció. De akkor miért történt. Érzem, hogy fázok, szinte vacogok, ahogy leereszkedem a fáról. A mutáns úgy nézett ki… mint egy érző állat. A lábaimban alig van erő, ezért megkapaszkodom a fa törzsében és a Játékmesterek emelvényére bámulok. Mintha valamit nem értenének, miközben maguk között diskurálnak. Seneca Crane is idegesen forog hátra, miközben a kezeivel nagy mozdulatokat tesz, majd egy férfi kérdésére válaszol. Mintha azt mondaná „Everdeen”. Primrose Everdeen. Természetes hogy rólam beszélnek. De nem tetszenek nekem az ideges és furcsa tekintetek, és a nevem valamint Ruta neve többszörös hallása. Idegesen állok, miközben a kezemet ökölbe szorítom. Nyugi Prim! Vége van! Nem tétovázom. Erősen megindulok, hogy minél messzebb lehessek, az emlékeimtől, a mutánsok emlékeitől. Amint a lift ajtaja becsapódik mögöttem, leroskadok a földre, és az arcomat a tenyerembe temetem. Nem tudom, miért csinálják ezt? Miért uszítanak ránk már a Viadal előtt borzalmakat? Már is remegek, ahogy arra gondolok, mikor Cato és Glimmer mutánsa üldözött. Miért nem tartogatják ezt az Arénára? És ekkor eszembe jut valami. Nekem az lett volna a dolgom, hogy megöljem, mindegyik mutánst. Akkor talán kaptam volna vagy 8 pontot és kész. De én ehelyett elkezdtem énekelni Ruta dalát. Nem kellett volna. Hirtelen beugrik, hogy Katniss azt magyarázta, mennyien dühösek voltak a Játékmesterekre a kislány haláláért. Hogy a 11. Körzetet lakói virágokkal borították be, s Ruta dalát énekelték. S mutatták a jelet, azt a kézjelet, amit én is. A tisztelet jelét. Kis híján lázadás lett belőle. A Játékmesterek nem akarnak erre emlékezni. Kényszeríteni akartak, hogy vagy ledöföm Ruta mutánsát, vagy feladom és akkor jól lepontozhattak volna. Ez csak nekem lett kitalálva. Ez elé állítottak. És ekkor, én hülye elénekeltem Ruta dalát. És persze utána pedig a tisztelgés jelét, a csodálat jelét mutattam felé. Mint tavaly a nővérem az Arénában. Én is ezt mutattam neki. Ez viszont  jóval kimerítette a lázadás fogalmát. A közép utat választottam. És minden mutáns, igaz szimuláció is, nos kissé úgy viselkedik, mint a Kiválasztottak. Az Arénában is így volt. Persze, hogy meghunyászkodott előttem, mert ezt nem a Játékmesterek akarták, hanem, bele volt programozva. Mert úgy értve ez az ő dala volt. Nem kellett volna. Nem kellett volna erre emlékeztetnem őket. Mert majdnem lázadás lett a kislány halálából.          Tessék, én meg nekiállok itt énekelni és  Épp, hogy Panem elfelejti, én meg újra felhozom. Nem ezt akarták. Keresztülhúztam a számításaikat. Akárcsak a nővérem tavaly. Le se lehet tagadni, hogy testvérek vagyunk. Ő egy nyilat lőtt ki a Játékmesterekre. Megborzongom. Nem tudom, de az az érzésem, hogy lepontoznak. Mert nem azt tettem, amit akartak. Tudták, hogy nem fogom tudni megölni Ruta mutánsát. Hát tessék, ezt tettem helyette. A lift egy nagyot kattan, én pedig gyorsan feltápászkodom a földről. Be kell mennem a szobámba. Be kell slisszolnom, hogy ne vegyenek észre. Nincs kedvem erről beszélni. Éppen kilépek a liftből, és a szobám felé indulnék, mikor meghallom Effie hangját:

-                                                                                        Á Prim,  jó hogy itt vagy! Gyere, csak be te is hozzánk.

2013. szeptember 11., szerda

11. fejezet II.

Hello everybody :) Újra itt vagyok a legújabb fejezettel. Mindenkitől ismét elnézést kérek az elmaradásért, sajnos ezt a részt is épp hogy ki tudtam tenni, mert nagyon beindult a suli, a dogák stb. Remélem tetszeni fog nektek ez a fejezet és Prim produkciója , nagyon nagyon nagyon kíváncsi vagyok a véleménykre :) Ja és köszönöm a pipákat és a kommenteket <33
C. 
                                                                                                                          
A teremben hatalmas csönd uralkodik. Csak a külön emelvényen ülő Játékmesterek poharai, és tányérjai néhai zaja töri meg ezt a csöndet. A terem teljesen ugyanúgy néz ki, mint mindig is volt. Semmi más, semmi változás. Soha ne hagyjon el a remény! Suttogom magamban, és lassan elindulok a terem közepe felé. Csönd. Néma csönd. Talán a Játékmesterek várnak? Vagy ez már a szimuláció? Megállok a fegyverek állomásától néhány méterre, ami már szinte a terem közepén van. Még mindig néma csönd. Már a csörömpölés is elhalt. Csak is a saját szívdobogásomat hallom. Itt az idő. Nem akarom letörölni a homlokomról az izzadságot. Csak állok, állok és várok. Az emelvényen megpillantom Seneca Crane főjátékmestert, aki alig láthatóan biccent egyet. A termet hűvös levegő járja be, mintha valaki fújtatnak. Állok mozdulatlanul a helyemen. Hirtelen egy különös hangot hallok, egy hangot egy apró morgást és egy nagy fújtatást. A szívem a torkomban dobog, ahogy hátrafordulok a hang irányába. Semmi. Csak halk morgás. Morgás és morgás. Majd ismét csönd. Éppen azt kezdem hinni, hogy a Játékmesterek csak szórakoznak velem, amikor hirtelen egy közeli fa mögül előugrik egy lény. Egy állat. Egy ronda, farkashoz hasonló, kétlábon járó és éles karmokkal rendelkező állat. Egy mutáns. Ez ugrik be. Ez egy mutáns farkas, a tavalyi Viadalról. Az a mutáns amivel Katnisséknek is szembe kellett nézni. A gyomrom megremeg, ahogy nézem a felém közeledő állatot. A szőre szőkés színű, hangosan vicsorog, a nyakában pedig egy medál villan meg. Egy medál, rajta 2-es számmal. Cato! Ez az állat Cato mutánsa. Cato mutánsa, amely hirtelen egy hatalmas ugrik elém, szájából csöpögő nyál a cipőmre fröccsen. Mutánsok. Ez a meglepetésem. Hirtelen elönt a remegés és az energia. Majdnem hogy sikítva ugrok hátra és amilyen gyorsan csak tudok, futásnak eredek. Futás. Ez tűnik a legjobb megoldásnak. Érzem, a mutáns bűzös leheletét és a fülemben hallom a morgását. Fuss Prim! Fuss! Hallom, hogy már nem 4 mancs, hanem 8 dobog mögöttem. Cato mutánsa. És egy másik állat. Szőke hajjal és zöld szemmel. Glimmer mutánsa. A fák, ez jut eszembe. Fel kell menekülnöm a fákra. Talán ott biztonságban leszek. Minden ép gondolat megszűnik számomra, már alig tűnik a helyzet valóságosnak, ahogy loholok, nyomomban a két farkassal. A szívem úgy kalapál, mint egy nagy harang és érzem, hogy mindjárt felbukom. Remegve szorítom a kezem az oldalamhoz, miközben menekülök. Menekülök. A mutánsok elől. Ez csak egy nagy hülyeség. Ezek nem mutánsok. Ez csak egy szimuláció. Egy hülye szimuláció. Ez nem igaz. Nem fognak bántani. Ezt gondolom, miközben lihegve futok a két állat elől. Szimuláció?. Ez csak egy nagy hülyeség. Hirtelen a bakancsom egy nagyot puffan a padlón. Nem néztem előre, és egyenesen nekimentem a fáknak. Orra bukom, és remegve gurulok az oldalamra. Mindjárt itt lesz a mutáns. A Cato mutáns. Köhögve állok fel, a szeme szinte jojózik és remeg a kezem, ahogy odafordulok a fához és mászni kezdek rajta. Elegem van. Nem akarok itt lenni. Ez nem megy nekem. Minden borzalom elé uszítanak. Résnyire hunyom a szemem, miközben mászom. A lábam majdnem megcsúszik, mire majdnem a mutáns elé esem. A mutáns elé. Cato elé.  A fát kaparja karmokkal és dühösen morog felém. Annyira remegek, hogy csak a lombkorona aljáig jutok el, ahol megmarkolom az egyik ágat, miközben egyszerre ráz a remegés és a köhögés. Mindjárt vége. Gondolom. Én nem akarok gyilkolni, én ezt nem akarom. Letörlöm az izzadságcseppeket a homlokomról, ahogy letekintek a mélységbe. Nincs ott Cato, se Glimmer. Vége. Ez jut eszembe. Vége van a borzalomnak. Elmehetek innen. Vége van. Érzem, hogy a hajamat valami hűvös levegő járja át és lehűsít engem. Talán valami friss szellő. Talán. Felkönyökölök, és megfordulok. Tényleg vége lenne. De ekkor már egyenesen az arcomba ömlik a hűvös levegő. Óvatosan kinyitom a szemem. És ekkor szembe találom magam valamivel. Illetve valakivel. Egy kisebb, barna szőrű mutáns ül velem szemben a fán. Dühösen vicsorog és fújtatásának hidege az arcomba csapódik. Apró. Kicsi. Barna. Ruta.! Érzem, hogy mindenem megremeg. Ez nem lehet. Ez itt Ruta mutánsa. Azt hittem, hogy már vége. De nem. Itt ül előttem Ruta mutánsa.  Ez csak egy szimuláció. Ez csak egy hülyeség. De hirtelen beugrik előttem egy kép, ahogy a kis Ruta az Arénában fekszik, testét virágok borítják. A kép, melyben a kis Ruta egy apró, négy dallamból álló  dalt mutat Katnissnek. Egy apró dalocskát, amivel egymásnak jeleztek. Egy apró dalocskát, amit otthon dúdoltam magamnak nyugtatónak, mikor a nővérem az Arénában volt. Egy apró dalocskát, amit Ruta tanított Katnissnek, amit én is megtanultam a tévéből. Egy dalocskát. Ruta dalát. Amit talán egész Panem énekelt, mikor a kislány meghalt. Egyenesen, zihálva a mutáns szeme közé bámulok. Ő itt nem  Ruta. Egy szimuláció. De nem tudom megölni. Még ha csak egy mesterséges dolog is. Soha nem vinne rá a lélek. Nem akarom. Nem akarom bántani. Mozdulatlanra dermedek. Egy pillanatra kitisztul a fejem. Ruta mutánsa nem mozdul. Nem ismertem őt. De a nővérem sokat mesélt róla. Én pedig énekeltem a dalát. Érzem, ahogy egy izzadságcsepp végigfolyik a homlokomon. Lassan kinyitom a számat. Alig bírok megszólalni, de erőt veszek magamon. Lágyan dúdolni kezdek valamit. Egy rövid, négy hangból álló dalocskát. Ruta dalát.

UI: Brigi, tudom hogy a tiedben is, de remélem nem gond ha az én sztorimban is Seneca szerepel, mint Játékmester:)

2013. szeptember 9., hétfő

Sorry

Most mindenkitől kérek egy hatalmas nagy elnézést, ugyanis sajnos a részt nem tudom hozni. Egy kis hiba történt, pontosabban elkallódott a pendrive és a gép, amire le van mentve a sztori pedig perpillanat nincs nálam :( Szóóval mégegyszer elnézést kérek, a következő fejezetet valószínűleg szerdán vagy csütörtökön tudom hozni, és kissé én is elszámoltam magam. Remélem nem probléma, legalább egy kicsit húzom az időt Prim szimulációja előtt :) Ja és köszönöm szépen a pipákat és a kommenteket, Sallynek pedig azt a rengeteg kommentet, amit az előző részekhez írt. Köszönöm <33 Hamarosan jelentkezem
C.
                                         

2013. szeptember 7., szombat

11. fejezet I.

Hali! Nos az a helyzet, hogy mostanság kicsit leálltak a pipák és a komik is, sajnos az előző részre is csak három pipa érkezett ami picit kevés a megtekintések száma mellett Ismétlem magam, nem fogok semmilyen hülye pipahatárt bevezetni, mert nagyon nagy baromság szerintem, viszont ha itt vagytok az oldalon, és elolvassátok az új fejezetet, sőt ha tetszik is akkor egy egy pipát és kommentet nyugodtan hagyhattok magatok után, mert tudjátok, nagyon örülök a pozitív akár negatív visszajelzéseknek is mert az ember a hibáiból tanul :)
C.
                                                                                                     


Ahogy becsukódik az ajtó Isabelle mögött, végképp rájövök, hogy egyedül maradtam. Eddig itt volt egy kéz, amibe kapaszkodhattam. De most már magam vagyok egyedül. És ezt az egészet egyedül kell végigcsinálnom. A fejemet a két tenyerem közé fogom és lassan lélegzem. A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban dobog, a lábamból kifut a vér, és iszonyatosan zsibbad, és iszonyatosan remegek. Nem tudtatom, mi vár rám. Teljes ürességbe burkolózok. Olyan erősen hunyom be a szemem, hogy a szemhéjam mögött lila és kék foltokat látok. A külvilágból csak a néhai sípolást és a nevek szólítását hallom. Egészen egy pontig. Egy szóig, egy mondatig, amikor ösztönösen kapom fel a fejem. Phoebe halad el előttem,  hosszú fekete haja széle az asztalomat söpri.
-                                                                                        Sok szerencsét Everdeen! – vigyorog rám, és szűken összehúzott szemeivel végigmér. Most ő jön. Talán mindenki fél, de ő tuti nem. A génjeikben van, emlékeztetem magamat. Tartsd magad távol tőlük. Nem szólok neki vissza. Csak felemelem a fejemet és ránézek, bele a szürke szemeibe. Nem akarok konfliktust. Phoebe még egyszer dühösen végigmér, majd elrobog az ajtó felé és egy másodperc töredéke alatt már bent is van. Mint aki várja a megmérettetést. Tőle kitelik. Újra leszegezem a fejemet, már olyannyira remegek, hogy a kezemet alig bírom megtartani. Már a 7. Körzet jön. 8. Körzet. A teremből lassan elfogynak a Kiválasztottak. Ők már szembenéztek a szimulációjukkal. Ők már nem izgulnak. Túl vannak rajta. De vajon nekem, mint hivatalos utolsónak, és persze a győztes húgának, nos vajon nekem milyen borzalmat tartogatnak. Lehunyom a szemem, és Katnissre gondolok. Ő már egyszer megtette. Persze nem úgy mint most mi, de megtette és 11 pontot kapott. Ha neki sikerült, talán nekem is menni fog. De ő bátor. Idősebb, mindenre elszánt. De én, én mit tudok felhozni. Ő profin íjazik. Én… ja persze felismerem az ehető növényeket. Szuper. A gyomrom görcsbe rándul, mikor a hangosbemondó a 11. Körzet lány Kiválasztottját szólítja. 10 perc. 10 perc és én jövök. A teremben már csak ketten vagyunk. Felnézek, hogy megkeressen Harry –t, aki egy pár asztallal arrébb ücsörög, a tenyerét a homlokához nyomja, miközben kék szemével az asztalát pásztázza. Talán távol van, de látom rajta, hogy szabályosan remeg.  Én se lehetek sokkal jobban. Idegesen letörlöm a homlokomról az izzadságot. Valamit szeretnék mondani a körzettársamnak, aki ugyanúgy retteg mint én, és akinek korábban szembe kell néznie a borzalommal. De egyszerűen a torkomra forr a szó. Nem bírok semmit sem kinyögni, még azt sem tudom kontrollálni, hogy ne remegjek. Pedig mondanék valamit. De nem bírok. A hatalmas csöndbe hirtelen egy sípolás szakít bele, amely Harry Black – et szólítja. A fiú feláll, de még mindig remeg és az ajtó felé néz.
-                                                                                        Sok sikert Harry. – nyögöm ki halkan, bár a hangom nem emlékezet önmagamra. Inkább egy vékony, alig hallható remegésre. Harry felém néz, de látom rajta, hogy nem bír megszólalni. Csak alig láthatóan bólint, majd lassan az ajtó felé indul. Az ajtó felé, ami hatalmas kattanással bezárul mögötte. És ekkor rám tör a pánik. 5 perc. Ennyi. Most már én jövök. Reszketek, ahogy a nagy vasajtó felé nézek. Ki tudja mi vár ott rám. Mit kell majd tennem? Mivel találkozom majd ott? És mi lesz, ha egyszerűen leblokkolok? Talán már magamban fel is adtam. Félek a jövőtől, félek hogy mi vár rám. Ez a félelem. Ami egyszerűen legyengít, ami lebénít. Ami ellen hiába hadakozom. Félek. Egyszerűen félek. De tényleg fel is adtam? Hirtelen beugrik egy kép: amint a szekéren száguldozunk a városba. Mi voltunk a színtiszta remény. Hogy megmutattuk az embereknek, hogy nem hagyott el a remény. A múltunk, a jelenünk. És a jövőnk. A remény. A remény. Talán ez az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. A remény legyőzheti a félelmet. A remény megsegíthet. De igazán kell hinni benne. Hinnem kell a reményben. Hogy nem hagyott még el. Magamért. Anyáért és Katnissért. Hinnem kell. Hirtelen az egész testemet összerázza a sípolás. Primrose Everdeen következik. Felállok. Talán igaz amit gondoltam. Hogy hinnem kell a reményben. Hátha…hátha… Lassan a vasajtó felé lépdelek. Már bent vár rám a szimuláció. Nagyot lélegzek, ki és be. A remény, az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Ez az utolsó gondolatom, mielőtt megfogom a vasajtót, és kinyitom, ami hatalmas nyikorgással tárul ki előttem.