2014. január 30., csütörtök

27. fejezet II.

Te jó ég! Hát ehhez is elérkeztük. Hiába próbáltam húzni-halasztani a dolgot, még is itt vagyunk, elérkeztünk ehhez a nagy fejezethez. A 3.Nagy Mészárlás, a Prim's Story utolsó Arénás fejezetéhez. Sose gondoltam volna, hogy eljutunk ide, pedig már jó ideje, szinte fél éve megy a blog. De most hivatalosan is 2014 január 30-án véget ér az Aréna. Gondoljatok bele egy kicsit, hogy mennyi mindenen ment át Prim, és mi is. Mennyin komment és pipa érkezett, hoztam fejezetet boldogan, szomorúan, izgatottan. Ti pedig itt voltatok, kommenteltetek, és vártátok a következő fejezetet, aminek nagyon, de nagyon örülök. Volt itt fecsegőposzáta, Harry kimenekítés, nagy harc Phoebe-vel, Gong előtti pillanatok.... és remélem, hogy nem csak én izgultam végig az Arénát Primmel. Remélem mindenkinek tetszettek a fejezetek, az események, és vártátok már az újakat. És, hát igen, most pedig itt vagyunk, az utolsó Arénás fejezetnél, ami mellesleg nagyon hosszú terjedelmű, szinte egy egész nagy fejezetet kitesz, és igen fontos. Már a sztori elején tudtam, hogy ezt akarom, de őszintén kíváncsi vagyok, hogy Ti mit szóltok hozzá. És arra is kíváncsi lennék, hogy úgy általában, hogy tetszett az Aréna, az események és a végkifejlet. Mert remélem fenn fog maradni még egy két kérdés a végére. Szóval, hát Hölgyeim és Uraim itt van, a Primstory utolsó Arénás fejezete. Ja, és mielőtt elkezdenétek olvasni, aki szeretne visszamehet a 3. fejezet I. részéhez. Van ott egy mondat, ami nagyon fontos lesz itt is. Köszönöm, hogy végigkísértétek az Arénát velem, és Primmel együtt. Nagyon köszönöm <3 
És most utoljára írom egy Arénás fejezethez: Soha ne hagyjon el a remény! C. <3
                                                                                                                       
 A fiú. Akit talán az Aratáson láttam a legelőször. Amikor a színpadra szólították, először a félelmet láttam meg benne, és kék szemeiben. A hatalmas kék szemeiben, amik mindig, és mindenkor tükrözték az igazságot. Amelyekből már folyt talán ezer könnycsepp, amelyek ki tudja mennyi kínon és fájdalmon, mennyi éhínségen mentek keresztül. Amik valaha ragyogtak, amikkel valaha az emberekre nézett, rám is nézett, és én mindig is elgondolkodtam rajta, hogy talán milyen színűek is lehetnek igazán. Talán a tenger kékségében ragyoghatnak, vagy esetleg az ég csodálatos színéhez hasonlítanak. A fiú. A vöröses hajú, szeplős, mosolygós fiú. Akinek megfogtam a kezét a szekeren. Akit kiszabadítottam. Akinek az ölében pihent a fejem, miközben elájultam, aki segített nekem felállni a sáros földről. Ő, aki a reményről beszélt nekem, aki elhitte, hogy létezik a remény. Ez a fiú hanyatlott le előttem a földre. Holtan? Holtan? A levegő szinte vibrál a feszültségtől, amely megrázta a Körzettársamat, s a kis doboz, melyben a halálos áram volt még ott hever a földön, kicsin és ártatlanul. Hirtelen érzem, ahogy a gyomrom összezsugorodik, majd a gombóc a torkomban, mintha űr nagyságura tágulna. Meghalt. Harry Black meghalt! És ekkor hirtelen kiszakad belőlem minden. Mintha valaha a lelkem mélye egyik rejtett zugába száműztem volna őket, most kiszakadnak.
- Harry! Harry! – üvöltök teljes erőből miközben a földre vetem magam. A térdem erősen ütődik a földhöz, de a fájdalom nem ebben van. Mintha valaki erősen szorongatná a torkomat, mintha valaki egy darabot kiszakított belőlem, melynek még most is ott van a helye és vérzik, erősen vérzik. A könnyek mintha zápor lenne, kezdenek hullani a szememből, de már tudom, hogy ez nem sírás. Meghalt! Itt esett előttem össze holtan a fiú, aki a Körzettársam volt. Aki megszorította a kezem a kocsin, akivel annyi mindenen átmentünk aki… aki…. Hirtelen teljes erőmből felüvöltök, miközben érzem a sós könnyeket az arcomon. Nem sírok. Ez nem az. Hanem hisztizem. A kezemmel teljes erővel kezdem ütni a földet, miközben rekedt és remegő hangon kiabálom a fiú nevét. Szinte érzem, amikor megszorította a kezem. Nem akarom. Miért? A könnyek leperegnek az arcomon, és átáztatják a ruhámat.
- Harry! – üvöltök fel, miközben a fülem az ajka felé emelem, és egészen közelről hallgatom, hátha meghallok valamit, valami kis jelet, ami azt mutatná, hogy nem halt meg az áramtól. Semmi. Harry Black nem lélegzik. Amikor megláttam a szemeit a szimuláció után, itt az Arénában. Érzem, ahogy a fejem lekókad, és hallom, ahogy eszembe jut, amikor a fiú halkan nyugtatott engem. Ez nem lehet! Ez nem létezik! Alig látok valamit a könnytengerből, miközben megmarkolom Harry kezét, amely most már olyan, mint a jégcsap.
- Miért? Miért csinálják? – nézek fel az égre. Hagyják abba! Könyörgöm, hagyják abba! Egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Tessék Prim győztél? Nem ezt akartad? Itt vagy a Viadal végén, és már mindenki meghalt, teljesen egyedül vagy és néhány másodperc múlva bejelentik, hogy a 3. Nagy Mészárlás győztese Primrose Everdeen? Nem erre vártál már mióta? Nem? Hanem? Én győzni szerettem volna, de nem tudtam, hogy mi lesz. Hogy itt lesz előttem egy fiú, akinek most már csukott szemei vannak, és a keze, mint a jégtömb. Hirtelen úgy érzem, mintha valami erősen kezdené kaparni a mellkasomat és nem akarna engedi. Itt esett össze előttem. Hirtelen eszembe jut, mi lett volna, ha mondjuk egy nagy és vérmes fiú esett volna el mellettem. Egy nagydarab valaki, aki csak rideg, aki lehetett a Körzettársam, de nem segített. De Harry Black más… Miért gondolom ezt? Nem akarok. Nem akarok győzni. Nem akarom, hogy Harry Black meghaljon! Miért csinálják ezt?  Teljes erőmből felpofozom hirtelen a fiút, hátha használ neki. Érzem, ahogy az ujjaim hirtelen bizseregni kezdenek, miközben a torkom majd kiszakad a hangos üvöltéstől, s a hangom nem egyáltalán hasonlít Primrose Everdeenre.  Nem akarok győzni. Nem! Így nem!  Harry nem halhat meg! Nem akarom őt holtan látni. Mintha a nővéremre gondolnék. És anyura. Mit tett Katniss, amikor Ruta esett össze? Átsegítette a halálba, csak fogta a kezét, és énekelt neki, várta, amíg eltávozik a világból. Neki is ugyanúgy fájhatott mint ez nekem? De miért érzem úgy, hogy ennél rosszabbat, ennél nagyobb fájdalmat még nem éreztem életemben, talán csak akkor amikor megtudtam, hogy apu meghalt. A könnyek marják a szemem, teljes erőből üvöltök és sírok, s úgy érzem, itt helyben képes lenne beszakadni alattam a föld. De ezt én nem hiszem el, nem akarom, hogy igaz legyen, A fiú, aki megfogta a kezem, aki valaha félve nézett engem, nincsen többé. Nincsen többé Harry Black. Hirtelen ismét felkiáltok és fájdalmasan a földre hanyatlok. Nem! Nem lehet! De ekkor hirtelen megjelenik az elmémben valaki, valaki, aki valaha megbízott engem egy tanáccsal. Anyu. Amikor elbúcsúztam tőle, amikor erősen megszorítottam a vállát, és úgy öleltem meg, mintha soha nem térnék haza. Ő mondott nekem valamit. Egy mondatot, amely hirtelen felfénylik az elmémben. Amit talán valaha megjegyeztem. Megjegyeztem. Prim, az Arénában se feledd, hogy te gyógyító vagy! Primrose Everdeen, te képes vagy gyógyítani! Gyógyító vagy. Hirtelen remegve nézek fel a könnyfátyol alól, miközben remegve közelebb csúszom a fiúhoz. Nem akarom, hogy meghaljon! Hirtelen valahol a lelkemben, nem tudom pontosan hol, de egy furcsa érzés kezd bizseregni. Gyógyító vagy. Nem érdekelnek a hülye Játékmesterek, nem érdekel Seneca Crane sem és a nézők sem, akik szeretik a drámát. A könnyeim nem apadnak el, de hirtelen abbahagyom az kiáltást, ahogy Harry mellkasára helyezem a kezem. Gyógyító vagy! Gyerünk! Hirtelen erősen megnyomom a fiú mellkasát a szíve tájékán, miközben egy könnycseppem a fejére hullik. Primrose Everdeen már csinált ilyet. Már tud, mert megtanulta, mert az édesanyja valamikor megtanította neki, hátha az életben még hasznát veszi.  Az elmémben előjön a fiú, amint fürkésző tekintettel rám néz. Egy kettő, három. Remegve nyomkodom a szíve tájékán, miközben imádkozom. Imádkozom Istenhez, hogy segítsen meg, hogy adja az erejét ebbe az egészbe, és imádkozom, hogy nehogy elrontsak valamit. Mert Phoebe, Carlos, de még Sarah is meghalhat. De Harry Black ne haljon meg!
- Harry! Harry! – kiáltom, de érzem, hogy a hangom remeg. Mintha most is üvölteni akarnék. Ráüvölteni a Játékmesterekre, és a hülye Kapitóliumiakra. Gyerünk már. Huszadjára nyomom meg a szíve tájékán, miközben ismét a nevét üvöltöm. Harry! Félek, hogy már nem tudok segíteni rajta. Félek, hogy mi lesz akkor, ha már nem lélegzik és meghalt, Huszonöt. Gyerünk! Érzem, ahogy a görcs összerántja a gyomromat egy pillanatra. Gyógyító vagy! Az vagy Primrose Everdeen. És újra tudod éleszteni őt.
- Harry! – kiáltom, miközben óvatosan megütögetem az arcát. Tudod, hogy kell. Érzem, hogy az erőm majdnem elhagy, amikor rájövök, mi van, ha késő van. Késő. Sosincsen késő. A remény erősebb a félelemnél. A remény nem ismer határokat. A remény? Az nem ismer határokat? Érzem, hogy a torkomban
hatalmas gombóc kezd növekedni, amikor hirtelen meghallok valamit. Valamit. Harry köhögését. Érezni kezdem, ahogy a mellkasa lassan emelkedni és süllyedni kezd, ő pedig teljes erőből felköhög. Él! Primrose Everdeen újraélesztette Harryt. Érzem, ahogy a szememből ismét legördül egy könnycsepp, és végigfolyik a földön. A szívem olyan hevesen kezd el dobogni, mint egy nagy harang, és a gyomrom ismét görcsölni kezd. Mintha valami lenne benne. Valami, ami eddig, az Aratás óta ütögette…
- Harry! – lihegek, és teljes erőmből megmarkolom a fiú kezét, ahogy lassan leguggolok. Érzem, hogy hideg, szinte, mint egy jégtömb, de hallom a lélegzését! Lélegzik! Életben van! Újra élesztettem Harryt, nem halt meg. A fiú, aki segített nekem, aki a kezemet fogta, aki kérte, hogy öljem meg. Itt van előttem, és él. Él! Hirtelen meglátom, ahogy a szempillája lassan megrebben, és óvatosan kinyitja a szemét. Mintha a tenger és a csodálatos ég keveredne ebben a szemben, aki lassan pislogva próbálja felfedezni a világot, és rájönni arra, hogy mi történt. A fiú, akivel az Aratáson találkoztam először. Akin megláttam a szegénység jeleit,ami óta fáj a gyomrom. Az Aratás óta történik ez? Érzem, ahogy a torkom kiszáradt és hasogat a fejem. Itt üvöltöttem. Féltem, sőt egyenesen rettegtem és üvöltöttem, olyan voltam, mint még sohasem, mintha ebben a néhány percben egy teljesen más emberré változtam volna át. De miért? Miért viselkedtem így?
- Prim? – hallom meg a hangját, amely kissé rekedt és kissé gyenge. Mintha energiát, és nyugalmat szabadítana fel bennem, mintha a gyomromból érkezne valami üzenet, amely kiül az arcomra. Halványan elmosolyodom, de még mindig sírok. A feszültségtől, a félelemtől, amely eddig emésztett engem.
- Harry! Élsz! Istenem élsz! – sóhajtok egy hatalmasat, és teljes erőből megmarkolom a kezét, és a két kezem közé veszem. Él!
- Prim….. – kezdi a fiú, miközben megemeli a kezét, majd leejti és a kék szemével csodálkozva pislog fel rám. Mintha a szíve erősen verne. Mintha a kezén át érezném, ahogy a szíve dobog, és ahogy figyel engem semmit nem tudok leolvasni a tekintetéből. Mintha valaki babrálna a gyomrommal. Mintha valami lenne benne, illetve….
- Prim! Te……. Miért csináltad ezt? – hallom meg a fiú hangját, ahogy egy pillanatra felnyög. Miért tettem ezt?
- Én…. – kezdem, de a hangom megcsuklik.
- Engem nem érdekelnek a Játékmesterek. Nem érdekel a Kapitólium, sem az elnök, akik azt várják, hogy valamelyikünk megőrül. Mert én nem akarok így győzni. Nem akarok győztes lenni, aki egyedül van, rettegésben, és akinek a szeme előtt halt meg a Körzettársa… én nem lennélek képes téged így látni….. mert… mert…. – fejezem be halkan, amikor hirtelen a szívem olyan erősen kezd el dobogni, hogy megijedek. Nem akarlak így látni. Nem érdekel az elnök. Micsoda? Hirtelen a fejemben felrémlik valami.
- Tudtam, mi van a ládában. Prim az egyikőnk lehet a győztes. Neked ott a nővéred, az anyukád. Ők segítenek. De én…. Én nem merek… nem akarok győztes lenni, mert nem látnám ezt. Már az Aratástól kezdve rettegtem. Mert én… én… te… én… ez így.. - kezdi a fiú, de látom rajta, hogy hirtelen az arca kipirul, és olyan erősen dobog a szíve, mintha egy percen belül legalább százat ütne. Nem érdekel az elnök. A Játékmesterek. A hülye Seneca Crane, aki akkor is ezt akarja. De nem kaphatja meg. Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni. Nem kaphatja meg. És ekkor hirtelen rájövök valamire. Valami, amely az Aratás pillanatától kezdve a fejemben motoszkál, ami nem hagy nyugodni. És ez történt. Hirtelen megjelenik nekem a nővérem, aki vigyorogva és vadul magyaráz nekem valamit, és én, aki kinevettem, s annak idején hülyeségnek és értelmetlenségnek tartottam, amit beszél. Az Aratás elején. Amikor Harry Black fellépett az emelvényre. Amikor megláttam a testvérét, és azt hittem, hogy ő a barátnője, amikor először jelentkeztek a gyomorgörcsök. Amikor megszorítottam a kezét, és ő sem tolta el, amikor hirtelen boldog lettem, majd szomorú. Amikor a Körzettársamra gondoltam, és zavart, hogy mit gondol rólam. Amikor úgy döntöttem, hogy kiszabadítom, és nem, hagyhattam volna ennyiben az egészet, de én elmentem és kiszabadítottam, majdnem megöltek a Hivatásosak, s talán hülyeség volt, de valami még is arra ösztönzött, hogy ezt megtegyem. Amikor boldogan nevettem vele, mintha a gyomromon keresztül boldogság áramlott volna keresztül. És amikor beszélgettem vele a reményről, amikor az Arénában először akartam összetörni, mert meg akart halni. És az előbb, amikor hisztérikus sipítással próbáltam feléleszteni, és nem akartam egyedül maradni. Nem akartam elveszteni őt. Ahhoz hasonlítottam a helyzetet, amikor megtudtam, hogy apu meghalt, a fájdalmam olyan erős volt itt most, mint annak idején. Csak apuval, a közeli családtagommal, csak vele éreztem még ilyen fájdalmat, egészen idáig.  Látom, ahogy a fiú engem bámul, és kék szemeiben, mintha egy szikra lángja gyúlna. Megjelenik előttem Katniss, aki lehajtott fejjel és dühösen bámul rám. Mintha azt akarná mondani, hogy bolond vagyok. Bolond és lassú. A szívem erősen dobog. Egy lapra vettem Harryt apuval, azzal az emberrel, akit az életben talán legjobban szerttem. Újra élesztettem őt. Én… én féltettem, és nem akartam, hogy meghaljon. A gyomrom. A gyomrom, mintha valami ütné belülről. Egyszer boldog voltam másszor nem. Néha bizsergés futott végig rajtam. Néha gondoltam a Körzettársamra. Nem néha. Ami a gyomromban volt. Az nem ütögetés volt. Hanem csapkodás. A gyomromban… a gyomromban és ekkor megijedek is ismét elönt a sírás hulláma. Lepkék voltak a gyomromban. Én Harryt más lapra vettem, mint Sarahékat, mint egy szimpla szövetségest, vagy barátot. Mintha több lett volna. És ekkor a szívem erősen dobban egyet, s olyan erővel önt el a sírás és az elkeseredettség hulláma, amint rájövök arra, hogy mi is történt velem.
- Ez nem lehet, suttogom magam elé, mikor meglátom, hogy a fiú megmarkolja a kezem. Látom a kék szemében az érzéseket. Látom, hogy mondani akar valamit.
- Prim… kérlek. Szeretném, hogy ha te lennél a győztes, itt most téged kell megmenteni. Az Aratás óta azon rettegtem, mi van, ha mi maradunk ketten, de most hinned kell nekem. Kérlek… Én… - hallom, ahogy Harry szíve erősen dobog. Hallom a saját szívverésemet. Látom, ahogy a szájával egy szót formál. Egy szót, amely az erős szívverésem ellenére eljut a tudatomig. Megmentett. Segített. Fel akarta magát áldozni, meg akart halni, hogy én legyek a győztes. És ekkor érzem, ahogy mindenem megremeg. Mert a gyomromban lepkék voltak. Érzem, ahogy egy könnycsepp csordul végig az arcomon és ráhullik Harry arcára. Ő… látom a remegő kezét. Érzem a szívverését. És látom a szót, amit tátog. És ekkor hirtelen a fejemben mintha villám csapna. Én….  Harry…. Ez nem remény. Erről regélt a nővérem annak idején, ezt nevettem ki, és nem hittem el neki, hogy velem is megtörténhet.  Én… én.. Primrose Everdeen szerelmes. Én szerelmes vagyok Harry Blackbe. A gyomromban pillangók csapkodnak, ez volt az a görcs, ami már az Aratás óta mindig jelentkezett, itt az Arénában is. És lehet, hogy annak idején erre figyelmeztetett Isabelle?  És ekkor tudom, hogy nem lehet tenni semmit, mert egyetlen egy győztes lehet. Ismét elönt a bánat, a sírás és a remegés hulláma.   De tudom, hogy most ezt akarom tenni. Mert lehet, hogy az egyik lesz a győztes. Óvatosan a fejem a fiú arca felé hajtom. A szívem úgy kalapál, mint egy hatalmas nagy harang. Az Aratás óta. Én szerelmes vagyok. Látom, hogy a fiú is felnéz rám. Érzem, ahogy a szíve erősen dobog, és egy könnycsepp folyik végig az arcán. És ekkor hirtelen megtörténik. Amit nem akartam, de még is ez lett. Erősen megmarkolom Harry kezét. És ekkor hirtelen…. Szinte egy pillanat alatt, a számat a szájára tapasztom. Én Primrose Everdeen akit annak idején megmentettek, de most egyedül kellett végigjárnia az utat és felnőnie,  szerelmes lett. Mert féltette, mert fel akarta áldozni magát, mert szerette a Körzettársát. Az elejétől fogva, de túl lassú, és túlságosan buta hozzá. És pont a végén a legvégén kellett rájönnie. Mert Katniss és Peeta elátkozott szerelmesek voltak, akik színjátszottak. De én…  A vérem erősen lüktet az ereimben, miközben érzem, ahogy Harry erősen megfogja a kezem. Én megcsókolom a fiút.  Érzem, hogy mindenem megremeg, és tudom, hogy már nincsen sok. A szememnél mintha fények játszanának, és csodálatos színekkel tarkítanának. Tudom, hogy az egész Kapitólium néz. De egy pillanatra elfelejtem a Viadalt, elfelejtem a bánatot, elfelejtem, hogy mi lesz ezután.  Miért most? Most vettem észre? Erősen összefonom az ujjaimat és remegve érzem, hogy ez az. Amiről a nővérem mesélt. Amiről gondolta, hogy egyszer engem is el fog kapni egyszer,és most, itt az Arénában….. Harry Blackkel. Igen. Ez a szerelem, amikor az ember megőrül. Amikor fél amikor segíteni akar, amikor fel akarja áldozni önmagát. Mert Harry fel akarta áldozni önmagát. Tessék Seneca Crane, Snow elnök, Kapitólium ezt kapjátok. Nem tehetitek ezt az emberekkel, a Kiválasztottakkal. Van lelkünk, igen is van. Mindenem remeg, de mintha még is boldog lennék néhány apró pillanatig, de még is. ÉN. Te. Hirtelen meghallok egy hangot. Egy hangot, amely mintha távolról jönne, de még is jól megismerem. Nagyon jól. Egy ismerős hangot. Amelyet csak egy ember szokott meghallani, eddig. Egy hang, amely segít, vagy gátol. De meghallom. Erős, és mintha szólna mellette valami. Harsonák. Ez a hang: Ez… Claudius Templesmith hangja! Ösztönösen is felkapom a fejemet, de nem engedem el Harry kezét. Mi történt? Mi?
- Hölgyeim és uraim! Íme, bemutatom önöknek őket. Őket! Íme Primrose Everdeen és Harry Black, a harmadik nagy Mészárlás győztesei!

2014. január 25., szombat

27. fejezet I.

Sziasztok! Ez a rész időzítettről jön a hétvégén ugyanis versenyre megyek. Kedves olvasóim, szurkoljatok nekem, hátha.... ami ezt a részt illeti, kíváncsi leszek, hogy mit szóltok hozzá. Egyszerűen hihetetlen, hogy itt tartunk, kettő fejezet, és vége az Arénának, utána pedig a sztorinak is hamarosan. Egyik szemem sír, a másik nevet, de még össze fogom szedni a gondolataimat, és egy hosszabb bejegyzésben mindent leírok majd. Most pedig élvezzétek ezt a fejezetet! Nem a leghosszabb, de nagyon fontos........ remélem kellően izgalmas is lesz, főleg a vége :D 
C. <3
                                                                                                                   



Érzem, ahogy valami erősen megmarkolja a csuklómat. Szinte tehetetlenül lógok a szakadék felett, és olyan erővel kezdek kapaszkodni az illető kezébe, mintha az csak egy kötél lenne. Egy életmentő kötél. Mert szeretnék visszatérni a szakadékból. Nem szeretnék odaveszni, beleesni és nem jönni ki többet onnan. Ki akarok jutni a szakadékból. Nem akarok úgy végezni, mint Phoebe. Phoebe. A hideg végigfut a gerincemen, ahogy a meleg kéz teljes erőből felhúz a sziklapárkányra. Emlékszem az utolsó szavaira. Amikor azzal a szűk fekete szemeivel meredt rám, ahogy várta a pillanatot, hogy lelökjön engem. Mintha egy vadkutya lett volna. Az a vadkutya. Mintha azt mondta volna, itt a vége Everdeen. Érzem, ahogy a térdem megremeg, ahogy hirtelen rám jön egy erős köhögő görcs. A génjeikben van. Ők gyilkosok voltak, minden erejükből győzni akartak és engem nézett ki magának. De még is leesett a szakadékba. A lány, aki erős, igazi harcos és gyilkos, akinek talán a támogatók ezrei omlottak a lábához. Kiesett. Az ágyú őt jelezte. Phoebe. Már nincsen itt többet. Nem hiszem el, hogy ez történt? Létezik? Érzem, ahogy mindenem megremeg. Talán legyőzhető a félelem? Talán erősebb dolog is van annál? Érzem, ahogy a fejem teljes erejéből kezd hasogatni, és a piszkos, csupa sár hajam az arcomba hullik. Létezhet? Elhittem, amit mondtam? Hogy a remény erősebb a félelemnél?
- Te voltál? – szólalok meg rekedt, hangon, miközben megpróbálok feltápászkodni, remegő lábaimra.
- Te lökted le Phoebet? – kérdezem, attól, aki minden bizonnyal felhúzott engem. Harry Black. A Körzettársam. Aki az egyik kövön ül, miközben a homlokáról izzadságcseppek csurognak, és remeg, eggész testéből remeg. Hirtelen a gyomromra ismét rájön az erős görcsölés, amely már ki tudja, az Aratás óta kísért engem.
- Én… én… - kezdi Harry, de hirtelen lehatja a fejét, miközben nagyokat szuszog. Mintha kifáradt volna. Mintha félne. Mintha ő is remegne. Érzem, ahogy a lábaim nem akarnak felállni, miközben a szememmel ösztönösen a szakadék felé nézek. A szakadék.
- Hogyha lezuhantam volna Phobe-vel együtt…. – kezdem, de a hangom hirtelen elhal. Hirtelen érzem, mintha a fejemben beindulna egy óra. Egy óra, amely most már szabályosan szid engem. Tik tak. Ha lezuhantam volna, akkor Harry nyerte volna meg a Viadalt, és szépen hazamehetett volna a Tizenkettedik Körzetbe. Akkor nem lennénk itt. Ketten. A szívem hirtelen hevesen dobogni  kezd, és a világ, ez a poros, bűzlő Aréna egy pillanatra megfordul körülöttem. Ketten vagyunk. Már csak ketten. De a Viadalt egy ember nyerheti meg. Egy győztes lehet. Csak egy. Érzem, ahogy minden összezsugorodik előttem, majd nagyra tágul. Egyetlen egy győztes. De most még is itt állunk ketten, és tehetetlenül. Tényleg le akarnék zuhanni? Ténylg meghalnék, hogy egy valaki győzzön? Tényleg tettem volna valamit, ha tudom előre, hogy a huszonnégyből, annyi sok versenyző közül csak mi, pont a Tizenkettedik Körzet Kiválasztottai, hogy mi maradunk ketten. Csak mi. Csak mi ketten. Hirtelen a torkomban egy hatalmas nagy gombóc keletkezik, ahogy a Körzettársamra nézek. Mintha minden a dolgok végét jelezné. A kén és a füst amely szinte körbeölel,  a bombák tátongó lyukai a földben, a belőlük szivárgó gőz. A kopár pusztaság. És a fejemben csengő óra. Tik tak. Tik tak.
- Meg akarsz halni? Prim, ezt gondolod? – néz rám a fiú, miközben megpróbál felállni a szikláról, de hirtelen visszaesik rá. Mintha valami baja lenne. Érzem, ahogy mindenem remeg, és a gyomromban a görcs csak erősödik, erősödik és nagyon fáj. Meg akarok halni? Én Primrose Everdeen? Aki győztes szeretett volna lenni? Mit akarok?
- Prim, figyelj ide. Tudom, hogy mennyien várnak rád kint. A nővéred. A győztes. Neked is annak kell lenned Prim. A családod. Az emberek. Várják a reményt. Hidd el nekem Prim. Így lesz a legjobb. – néz rám Harry, miközben a táskájából elővesz egy kést és felém hajítja. Remegve nézek a fegyverre, amit elém dobtak a koszos, poros földre. Mit akar? Szinte hallom a fülemben, ahogy a kint nézők már erősen
zúgolódnak. Az emberek várják a reményt? A fenét. Az emberek a harcot várják, és azt, hogy meglássák, melyik győz. Hogy melyik lesz az, aki örök életére győztessé válik, de belül még is összetörik. A gyomromat, mintha valaki belülről ütögetné, amely már egy jó ideje, pontosan az Aratás pillanatától az őrületbe kerget engem. Ez a fajta fájást akár Viadal hasfájásnak is el lehetne nevezni,. Csak az Aratás óta van ez. Tik tak.
- Harry! Te azt várod, hogy megöljelek? – nézek a fiúra, miközben a remegő kezembe felveszem a fegyvert. Mit vár tőlem? Az emberek a drámát várják, a heves drámát, a könnyeket és a vért. Mert itt egy győztes lesz. A szívem hevesen dobog. Egy, aki össze fog törni. Mert valakit el fog veszíteni. A Körzettársát. Ahogy ránézek a fiúra, hirtelen majdnem elfog a sírás, félek, hogy már nem bírom tartani magamat itt a Viadal peremén.
- Én nem fogom megtenni Prim. Én nem…. – kezdi Harry, de hirtelen az arcán végigfolyik egy könnycsepp. Miért akarják ezt? Miért lenne jó a Játékmestereknek ezt látni? Miért kell Viadal? Miért kellett nekem szövetséget kötnöm Harryvel. Miért? Mert én akartam? Én mentem érte? De most itt állunk. Érzem, ahogyan majdnem elfog a sírás a fiú láttán, aki ki akar esni, és aki engem kér. Soha nem sírtam a Viadalon, mármint látványosan, úgy, hogy a kamerák előtt kezdek el hangosan bőgni is hisztizni, ilyet még nem csináltam, pedig már volt itt az ideje többször is. Mert belül megmakacsoltam magam. De most nem vagyok rá képes. Hogy lehet, hogy most történik ez? Hogy a Viadal végén borulok ki? És hogy nem tudom megmakacsolni magamat? Teljes erőmből a szakadékba vágom a fegyvert, miközben érzem, hogy az arcom eltorzul a belső, marcangoló fájdalomtól. Itt állunk. Félek, hogy történni fog valami. Félek, a jövőtől. Mert ebben a pillanatban nem akarok győztes lenni. De nem akarok kiesni sem.
- Mindketten tudjuk, hogy addig nem lesz vége a Viadalnak, amíg nincs meg a győztes. És itt csak az egyikőnk lehet a győztes. – néz rám a fiú kék szemeivel. Ismerős. Nagyon ismerős ez a sor, és ez a mondat. De nem tehetünk semmit. Nem trükközhetünk, mert nem néznénk el nekünk, ha bármit is mernénk tenni, hatalmas bajok lennének, hiszen tavaly Katnisséknek is alig bocsátottak meg. De ők…. Miben más ez az egész? Miért kell a hetvennegyedik és hetvenötödik Éhezők Viadala utolsó párjánál így lennie. Az egyiknek boldogság lett a vége. De a másiknak… Lassan felkelek a földről és Harry felé szeretnék indulni. Nem tudok semmit sem tenni. Meg akarom győzni, hogy hülyeségeket beszél, hogy neki kell lennie a győztesnek. Hogy nekem ebből elegem van, és nem tudok mit tenni. Hogy nem engedik, hogy tegyek valamit. Éppen indulni akarnék, amikor hirtelen egy hangot hallok meg. Ijedten fordulok jobbra, miközben látom, hogy a fiú is arra néz. A szívem hevesen dobog, amikor meglátom, hogy egy csomag fekszik a földön tőlünk csak néhány lépésnyire.  Talán üzenetet hoztak? Talán valami jót? Vagy… Hirtelen megdermedek, ahogy meglátom, hogy Harry a csomag felé indul. Egy szabályos négyzet alakú csomag. Egy ejtőernyő és rajta ezüst csomagolás. Nincs benne semmi érdekes. De hogy küldhettek nekünk ajándékot. Látom, amint a fiú leguggol. Hallgatózom egy pillanatra, magam elé a levegőbe. Hogy küldhettek nekünk csomagot a Viadal legeslegvégén, ki volt olyan gazdag, hogy bármit is küldjön nekünk? De ekkor hirtelen meghallom a hangot. Amit az életemben néhányszor már hallottam, de még is egyből felismerem, amire a szívem hevesen kezd kalapálni. Amikor otthon voltunk. Amikor Katniss kint ragadt az erdőben, mert bekapcsolt az áramos kerítés. S Amikor kimentem érte, hogy megnézzem jól van e. Az áram! Csak az áram szokott így búgni. És ekkor a számat egy hangos kiáltás hagyja el. De túl késő. A levegő egy hatalmasat villódzik. Harry pedig a földre hanyatlik.
 

2014. január 22., szerda

26. fejezet III.

Hát, Hölgyeim és Uraim, elérkeztünk ehhez is! Nem az Aréna utolsó fejezete, de nem mondok újat azzal, hogy nagyon nagyon fontos fejezet, melyet egy héten keresztül írtam. Igen, elég hosszú is volt, és együtt izgultam végig Primmel az egészet, csak úgy, mint a többi ezután érkező fejezetet. Fúha.... hát remélem, ti is fogtok izgulni.... jó olvasást! :) 
C <3 
                                                                                                                     
Amint az első bomba suhogva becsapódik, ösztönösen megfordulok a tengelyem körül. A hatalmas szürke óriás tűz és hamufelhőt húzva pörög tőlem jó 20 méterre, s a föld berepedt a csapódásnak köszönhetően. Azonnal megérzem a kénszagot, ahogy egy pillanatra a hasamra vágódok. Kén. Bűzös kén. Tik tak. Ekkor hirtelen a fejemben teljes erejében sivítani kezd az óra, mintha azt mondaná: késő van. Késő van. Elkezdődött az utolsó nagy támadás. De nem csak a bombák támadása.
- Harry! – kiáltok és összerázkódom a következő lövedék hangjára. Megpróbálok feltápászkodni a földről, és a remegő lábaimmal arrébb menni, el a bombáktól. Hova tűnt a Körzettársam? Harry! Ekkor egy hatalmas nagy golyó csapódik be a földbe, és szinte öt méterre áll meg tőlem. Hirtelen megérzem a bőrömön a perzselő tüzet, és érzem, hogy beterít a füst. Harry! Hol van? Hova tűnt? Hirtelen köhögéshullám jön rám, miközben megpróbálok feltápászkodni, és a talpamra vergődni magam. Hallom, ahogy a távolban több és több bomba süvít, miközben az eget befesti a narancssárga fény. A lángok. A tűz fénye. Óvatosan megigazítom a táskámat, és igyekszem nekiindulni, hogy megkeressem a fiút. Mi lenne, ha most esetleg elmennék innen? Ha kitérnénk a bombák útjából? Mennyire távolra tud lőni egy ilyen katapult? Körülbelül mennyire lehet elmenekülni előle? Lehetséges? Idegesen markolok meg egy faágat a füstben, hogy abba kapaszkodva sikerüljön felhúznom magam. Nem látok semmit. Érzem, ahogy a torkomat fojtogatni kezdi az erős, kénes füst. Teljes erőből kapaszkodom a faágba és remélem, hogy sikerül talpra vergődnöm. De ekkor hirtelen egy rántást érzek a csuklómon. Nem Harry rántását. Valaki erősen, szinte tépve fogta meg a karom, úgy mintha bármelyik pillanatban képes lenne akár el is törni és hirtelen egy lendülettel majdnem leterít a földre. Olyan erősen markol, mintha csak le akarna tépni valami gyökeret az útjából vagy ágat a fáról. És ekkor meglátom. Mint a vadállat szeme lángja az éjszakában, úgy tűnik ki a fekete szempár is miközben lassan kirajzolódik az alak. A szívem hirtelen heves dobogásba kezd, a szorítás a mellettem csattogó bombák, az eltűnt Körzettárs miatt. És a félelem miatt. Mert ekkor hirtelen meglátom Őt. Őt. Aki a Viadal kezdete óta le akart számolni velem. Aki tudja, hogy mivel jár a győzelem. Tudja. A génjeikben van. Utoljára felcseng az ismerős figyelmeztetés, melyet soha, de soha sem sikerült betartanom.  Tarts távol magad tőle. Talán a szeme miatt ismerem meg. Koszos arca, szakadt ruhái haja és vigyorgó pofája állati külsőt kölcsönöz neki. Mintha ő lenne a vadkutya, a vadkutya, az erdőből. Hirtelen elszorul a torkom, ahogy meglátom a vigyorgó ábrázatát. Mintha valami felcsendülne a fejemben, úgy kiáltom el magam:
- Segítség! Hahó! Segítség! – mintha valami segítségemre lenne. Ez volt annak idején is. Amikor betört a lakosztályunkba. Mit kellene tennem, még is mit? Érzem, ahogy az agyam hevesen zakatol és ekkor ismét rám jön a köhögő roham. Mintha egy pillanatra enyhülne az erős szorítás, ahogy a szemem könnybe lábad. El kell menned! El innen. Most! Hirtelen egy nagyot csavarok a csuklómon, mire ösztönösen összehúzom a szemem a fájdalomtól. Érzem, ahogy a füst feltör a torkomon és nem akar tágítani a szervezetemből. Meghallom, amint valaki erősen kezd mögöttem köhögni. Nem tudom, ki lehet, talán Phoebe, vagy Harry, de ekkor remegve megindulok előre. Tudom, hogy utánam fog jönni. Azért enyhült a szorítás, mert egy pillanatra talán őt is elkapta a füst. De ismerem. Ő egy Hivatásos. Érzem, ahogy a lábam megremeg, és majdnem hasra vágódom a hirtelen testembe áramló gyyengeségtől. A füst, mint a hatalmas tenger szinte hömpölyög körülöttem és egy szabad dolgot sem enged látni. Meghallom a következő süvítést, és ekkor hasra vágódom. Emlékszem, mi történt tavaly a nővéremmel, amikor őt is ilyen támadás érte. Engem bombákkal, őt tűzgolyókkal. Talán ő is így védekezett. Hirtelen ismét köhögő roham tör rám, és érzem, ahogy mindenem görcsbe rándul. Sehol egy árva fény sincsen,  mindent beterít a hömpölygő, fekete és szinte maró füst,a túl  erős füst. Ekkor hirtelen szorítást érzek a lábamon, mintha valaki a bokámat fogta volna meg. Ijedt hang tör fel a torkomból, ahogy megpróbálok talpra vergődni, és tovább futni, ahogyan csak a remegő lábaim bírja és a szervezetem, aki ki tudja mennyi ideig fog tudni viaskodni a szürke füsttel. Vagy a füst áldozata leszek, vagy Phoebe–é- Hallom, ahogy a csizmája mögöttem dübörög, hallom, ahogy hangosan hörögve az Everdeen nevet kiabálja. Az én nevemet. A gerincemen is felkúszik a remegés, ahogy megpróbálok jobbra fordulni. Hol van Harry? Hova tűnt. A pólómat a számhoz emelem és igyekszem védekezni a füst ellen, mert még így is, szinte kábultan jut eszembe, ha legalább nem áramlik be a szádon, talán tovább húzhatod. A szívem hevesen kalapál, s lassan megérzem, ahogyan az izzadság patakokban kezd csorogni a homlokomról. Hatalmas, szinte perzselő a forróság. De ekkor a lábam beleütközik egy sziklába,
mire majdnem elsikoltom magam. Füst. Bombák. Kénszag. A mögöttem loholó lány. Érzem, hogy értelmet nyer az elmémben az igazi félelem. Ez az. Amikor hallod az üldöződ hörgő hangját vagy amikor egy feléd dobott penge elől hajolsz el remegve. Amikor hallod és érzed, ahogy suhog a következő lövedék. És nem tudod, hogy melyik talál el. Phoebe vagy a bomba. Érzem, ahogy a térdem nagyokat remeg, miközben megpróbálok tovább futni. Nincsen sokáig. Félek, hogy nem lesz sokáig. Hallom, ahogy az üldözőm a nyomomban liheg, itt, itt a közvetlen közelemben. És ekkor hirtelen valami a fejemre hullik. Nem egy penge. De nem is egy bomba. Valami, ami ezerszer könnyebb ezeknél, ami ismerős illatot és ismerős tapintást hordoz. Óvatosan remegő kézzel emelem le a fejemről a valamit, azt a valamit, amely most pottyant le az égből egyenesen a fejemre.  Érzem a tapintását. Érzem, ahogy az orromhoz ér az émelyítő illata, belép az elmémbe és körüljárja azt. És ekkor mindenem megremeg, s majdnem a földre esem ijedtemben, ahogyan rájövök, hogy mi is ez. Egy rózsa! Ez egy fehér rózsa. Egy fehér rózsa. Olyan, ami Snow elnök hajtókájában szokott lenni az ünnepélyeken, mely mindig ott van a gyilkosuk kezében, hirdetve a fájdalmat és a könyörtelenséget. Lassan fekete pontok kezdenek táncolni a szemem előtt, ahogyan ijedten kapkodok a kezemmel, nehogy itt essem el a földön, mert akkor vége. Az égből nem csak bombák kezdenek hullani. Hanem rózsák is. Bombák. És fehér rózsák. Hirtelen megremeg a lábam, ahogy a kezembe fogom a virágot. Snow elnök virágával bombázzák az Arénát! Még is, hogyan, miért most és miért ezt? Ez Snow elnök rózsája. Ez a vége. A fejemben megkondul a vészharang, amikor egy pillanatra megállok. Az érzés a mellkasomba szorul, és hirtelen remegéssel, s igazi félelemmel  áraszt el. Sok sikert az utolsó versenyzőknek. Ez egy üzenet, méghozzá Panem elnöke, mindenki gyilkosa, Snow elnök üzenete. Sok sikert az utolsó háromnak, remélem tetszeni fog. Hirtelen a szívem hevesen dobogni kezd, ahogy látom az elém hulló virágokat,melyek a bombák között hullanak le, s ahogyan leérnek a piszkos földre befogja őket a sár, a sár és a vér színe. Snow elnök üzen nekünk. Most üzen nekünk utoljára. Hirtelen valaki teljes erejéből megragadja a karomat és a földre ránt. Érzem, ahogy a testem egy hatalmasat puffan a földön, ahogy valaki erősen, vasmarokkal odaszegez. A kezem még mindig a virágot markolja, mintha az agyam az üzenetet szeretné értelmezni. De az üzenet nem csak ez. Ugyanis érzem, ahogy valaki egész közelről az arcomba liheg. Ahogy valaki gúnyosan elmosolyodik, miközben megszorítja a kezem. Snow elnök. Phoebe. Rózsák. Bombák. És ekkor a kezem görcsbe rándul, s elengedi a virágot. Érzem, ahogy valami erős a földhöz szegez, mintha hiába próbálnék védekezni, vergődni vagy üvölteni. Egy erős kéz, amely gyűlölt és utált engem mindig is és mindenkor is. Phoebe. Ijedten próbálok hátrálni, miközben a lábammal a földet keresem magam előtt. Hason fekszem és egy pillanatra ijedt kiáltás tör fel a torkomból, szinte sikoltás, mert meghallom ugyanis, hogy egy bomba csapódik a közvetlen közelünkbe. Ismét. Egyre közelebb és közelebb. Potyognak a bombák. És potyognak a rózsák. De ekkor hirtelen rájövök, mitől ijedtem meg ennyire. Nem is a suhogás, nem is a fehér virágok, mely, mint a most szállingózó hó esnek le magasból. Hanem hogy nem találok talaj a lábam alatt. Hirtelen a fejem elfordítom, és akkor meglátom. Meglátom magam alatt a szakadékot, a hatalmas nagy szakadékot, melyet Harry vett észre, mely fölött most én lógok, ahova… Phoebe kiszorított! A két kezemmel szorosan kapaszkodom a sziklába, de alattam semmi nincsen. Semmi csak a nagy mélység, az a mélység, ami csak halált ígér. Hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban és teljes erőből megmarkolom a sziklát. Az egyetlen pontot, amelybe kapaszkodhatok. Hogyan jöttem el idáig? Minden bizonnyal nem láttam a füsttől és Phoebe-nek köszönhetően a szakadék szélére kerültem. De nem ezzel kell foglalkozni. Felettem ugyanis a lány tornyosul., az a lány, akinek elég egyetlen egy lökése, és leesem a szakadékba, a kövek közé, s hivatalosan is bekerül a Viadal történetébe a halálom. A lány, aki mintha diadalittas arccal nézne rám, miközben leseper a hajáról egy rózsaszálat. Rózsa. Snow elnök. Phoebe. Mintha a félelem keveredne a gyűlölettel, ahogy a lány kicsiny fekete szemével rám néz. Érzem, hogy a kezem már alig markolja a sziklaperemet, miközben az alattam tornyosuló mélyég szinte beszippant. A Viadal utolsó percei. Az utolsó percei, melyben nem a győzelem felé haladok. Talán én vagyok a mellékszereplő? A mellékszereplő, akinek nem a győzelem itt a sorsa? Látom, ahogy Phoebe gúnyosan mosolyog, mintha azon filozofálna, hogy mit mondjon. Mintha egy beszédet fogalmazna. Érzem, hogy a kezeim izzadni kezdenek, s a szívem hevesen ver, olyan hevesen, mint még soha ezelőtt.
- Milyen érdekes ez Everdeen? Ugye? Már csak mi hárman vagyunk. Valahogy sejtettem, hogy egyszer veled is meg kell küzdenem. De hát mit neki. – mondja arrogáns hangon, miközben erős keze megmarkolja a csuklómat. Le fog lökni! Le fog lökni! A fejemben sipít, sivít az óra, hogy elég volt. Nem kellett volna idejönnünk. Nem kellett volna ezt tennünk. Nem kellett volna nekem ezt tennem. A szívem hevesen kalapál, ahogy próbálok kinyögni magamból valamit, valamit, melyet akár utolsó szavaimnak is beillenének. Sikoltva haljak meg? Mit is mondhatnék? Hogy gratulálok Phoebe? Hogy győztél tessék. Hogy gyerünk, ünnepeljék a 75. Éhezők Viadala győztesét? Ezt akarnám? A szívem erősen kalapál. Nagyon erősen. Tényleg kimondanám, hogy feladtam? Hogy ennyi volt? Hogy tessék, vége van. Itt van Primrose Everdeen, ugyanaz a naiv lány, aki volt, nem változott semmit sem és feladja? Ezt akarom? Hogy engedjek? Hogy én kerüljek ki vesztesen? Vajon mit gondolhat most Katniss és anyu? Vajon Katniss nézi a tévét, és rettegve tudja, hogy mi következik? Tudja, és azt gondolja, hogy veszteni fogok? Katniss. A halálra felkészült összeszorított szemhéjaim előtt hirtelen felrémlik a nővérem és a mentorom, az az ember, aki soha de soha nem adná fel a harcot. Ő a saját Viadalán az elejétől a végéig kitartott és harcolt. Mert tudta mit kell tenni.  Soha de soha nem adta volna fel. Soha. De a húga adja fel? Egyszerűen engedjem a félelemnek? Engedjem, hogy magába zárjon, s hogy az által legyen itt végem? Hogy legyőzzön? A kezem már alig tartja a sziklát. De Phoebe vár. Hogy mondjak valamit? Engedjem, hogy legyőzzön? Nem! A félelem nem győzhet le és nem keríthet a hatalmába. Nem kerülhetsz ki vesztesen, a félelemből való harcból, ha van nálad valami, ami a Viadal kezdete óta ott ragyogott benned, ami talán erős lehet. Mert van valami, ami még erősebb. Van valami. Valami, ami réges- régen, mint szikra ragyogott bennem? Létezik most? Létezhet a Viadal utolsó aprócska kis peremén, egy ilyen dolog? Még él bennem? Igen? Én vagyok Primrose Everdeen. A remény. Lassan beszívom a levegőmet. ahogyan megpróbálom kinyitni remegve a szemeimet, s bár tudom, hogy nekem itt végem érzem, érzem, hogy ezt utoljára el kell mondanom.
- Phoebe. – szólalok meg, de a hangom rekedt. Ezt el kell mondanom, mert tudom, hogy egész Panem figyel engem. Anyu, Katniss, Kökörcsin, Lady, a régi osztályom, Gloria, Peeta, Effie, Haymitch, a betegeim, Cinna és az összes ember, aki tudja, hogy én ki vagyok. A hátamon végigkúszik a libabőr, ahogyan az utolsó szavakat próbálom kinyögni, melyet igen is el szeretnék mondani, itt és most, mert tudom, lehet, hogy ez az utolsó lehetőségem.

- Van valami. A remény. Ami erősebb a félelemnél. Ami mindig erősebb lesz a félelemnél. – szólok, és nagyot sóhajtok. Mert mindig is az lesz. Mindenem remeg, s a szemeimbe könnyek gyülnek, de tudom, hallottam, hogy ezt kimondtam és Panem is hallhatta. Hirtelen látom, ahogy a lány rám bámul, miközben szemeiből szinte áramlik a gonoszság. Itt a vége Prim, készülj! De ekkor hirtelen látom, ahogyan az arca eltorzul, mintha észrevett volna valamit, mintha csak megérzett volna valamit. A szívem hevesen dobog, s próbálom erősen összeszorítani a számat, úgy, hogy már fájjon. De ekkor hirtelen történik valami, valami, amely a szívemet még jobb dobogásra és a kezeimet még nagyobb görcsre kényszeríti. A lány, Phoebe hirtelen előrebukik, mintha valami, vagy valaki meglökte volna hátulról. A füst körbeölel. Alig látok valamit, csak a köhögésemet és hangos zihálásomat hallom. De érzek. Érzem, hogy nem szorítják már a karomat. A remény. Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Nem szorítják már a karomat! És ekkor meghallom az ágyú hangját.

2014. január 19., vasárnap

26. fejezet II.

Sziasztok, igaz betegen, de meghoztam az új fejezetet. Fú........ nem tudok, mit hozzáfűzni...... csak annyit, hogy: tik-tak. Majd kiderül, hogy miért. Remélem tetszeni fog! :)
                                                                                                                  

      

Phoebe. A magas lány, kinek fekete haja az asztalomat súrolta, mikor a Játékmesterkehez lépett be. Phoebe. Akinek kicsiny szűk fekete szemeit csak én láttam a nagy sötétségben. Phoebe. Aki bármikor képes rá, hogy megnyerje ezt a Viadalt. Akiben benne van minden erő, hazugság, utálat és gyűlölet, ami képessé teszi őt a győzelemre. Aki bármely pillanatban előbukkanhat, és nem lesz mentségünk. Én csak egy lány vagyok. Egy átlagos, tizennégy éves lány, aki itt áll a Viadal legvégén, és eddig volt benne remény. Eddig elhitte, hogy talán győzhet, de minden egyes gondolata ebben a szent pillanatban szertefoszlott. Ugyanis tudja, hogy kivel áll szemben. Ő Phoebe. A lány, aki a kezdetektől fogva le akart számolni vele. Velem. Én vagyok akit kinézett magának, akiben megpróbált félelmet kelteni. Félelem. Talán azért viselkedett így, azért támadt meg, hogy félelmet keltsen bennem. Félelmet, hogy féljek tőle, hogy tudjam, vele nem jó ujjat húzni. Lehet, hogy azt gondolta, hogy már ezzel korán kiesem. De élt bennem a remény. Élt bennem, hogy higgyek és reméljek. És talán ezért sikerült eddig eljutnom. Mert élt bennem a remény. A remény és a félelem. Micsoda érdekes dolog. Talán a remény lehet erősebb a félelemnél?  De most ő lesz a félelem, Phoebe lesz a félelem. Én pedig a remény. De vajon melyik fog győzni? Melyik fog megtörni, és kiesni ebből az egészből? A remény. Lehet erősebb a félelemnél? Érzem, ahogy a pulzusom egyre és egyre emelkedik, miközben mindenem megremeg. Ebben az Arénában többet nem leszek nyugodt. Soha. Eljött az idő. Az utolsó esély, mikor kiderül, ki kapja a főszerepet a sors történetében? Ki lesz az, aki hamarosan legenda lesz? És ki lesz az, aki csak a mellékszereplőt fogja játszani? Szeretném megtudni. Szeretnék elmenni. Szeretném, ha befejeződne végre ez az egész. Hirtelen ösztönösen felülök, és megpróbálom a vállamra venni a táskámat. A szívem úgy kalapál, mint egy nagyharang. Nem fogom többet látni a sivatagot, sem a dzsungelt, a jeget,s  ég ezt a tengerpartot sem. Phoebe akármikor itt lehet, és velem akar leszámolni. Hirtelen érzem, ahogy a fejemben elindul egy óra. Nem egy olyan óra, amely a másodperceket számolja a kezdés előtt, hanem egy olyan, ami a perceket számolja a vége előtt. És hogy megtudjuk k ki lesz a 3. Nagy Mészárlás bajnoka. Remegve állok, fel, mikor meglátom a szövetségesemet. Óvatosan összecsomagolja a felszerelését, és beteszi a táskába, látom a kezén, hogy remeg, és a homlokán izzadságcseppek csorognak le. Mi lesz Harryvel? Mi lesz akkor, ha kiesem, de talán Phoebe is. Hogyha ő lesz a győztes. Ő nem harcolhat a lánnyal, hiszen én sem vagyok rá képes. Mi lenne, ha elküldeném mondjuk a jegesbe, vagy valahol elrejtőzne a sziklák között. Ha valahogy ésszel megpróbálnánk kiiktatni a lányt. De ekkor hirtelen megszólal a fejemben a vészharag. Phoebe engem keres, és muszáj elé állnom. De félek, a lelkem tele van félelemmel és nem akarok harcolni. De muszáj lesz odamennem. Hirtelen eszembe jut a nővérem, aki tavaly megküzdött Cato-val, aki bátor volt és nem bújt el, hanem szembenézett a félelmével. Szembenézett vele. Vajon, ő hogy szeretné, hogy mit tegyek? Talán az okosságomra hagyjam magam. Talán képes lennék valamit tenni? Mit gondolna? Szeretném, hogyha büszke lenne rám, és hogyha látna a tévében ne csalódjon bennem.  Biztos vagyok benne, hogy lát. Emberek százai látnak most, az egész Körzet minket figyel. Biztosan ott van a nagy kivetítő az utcán, ahonnan nézik a Viadalt, talán köztük van a régi osztályom, a betegeim és az összes ismerősöm. Vajon anyu kint van, vagy otthonról figyel, s már lelkiekben össze van törve? Vajon Katniss mit gondol? Hiszi, hogy van remény? Vagy nem? Hirtelen mindenem megremeg, ahogy meglátom, hogy Harry nincsen itt. Az előbb itt csomagolt és most szerettem volna vele beszélni, de most hirtelen sehol sincs, egyszerűen eltűnt a semmiben. Se híre, se hamva. Talán ennyire elgondolkodtam és nem figyeltem? Hova mehetett? Az előbb itt volt még itt pakolt a sziklánál. Hirtelen a gyomrom egy akkorát görcsöl, hogy majdnem összegörnyedek, s nagyot nyelve fordulok körbe hátha megtalálom a Körzettársamat. Itt vagyunk. A Viadal legeslegvégén, s ki tudja, mikor jön elő a lány, hogy végleg befejezze ezt az egészet. Harry nem szökhetett meg. Hova mehetett? Hirtelen eszembe jut a pajzs, amely ott terpeszkedik előttem, olyan nagyban és pompájában, mikor először láttam ilyet. Egy új Aréna. Oda mehetett be a fiú? Hirtelen a szívem erősen kalapálni kezd, mikor a hátizsákomat a hátamra veszem. Mi van, ha ott van Phoebe? Miért kellett átmenni? A lábam annyira remeg, hogy érzem, mindjárt itt helyben felbukom, amikor a pajzs közelébe érek. Hirtelen köhögés roham tör rám, miközben átlépek a hatalmas pajzson, és a szemem megtelik könnyel,s a látásom rögtön elhomályosodik. Egy pillanatig megpróbálom kiköhögni magam, mikor felnézek, hogy szemügyre vegyem az Arénát. Mintha minden testrészem sajogna, mintha ők is a Viadal végét szeretnék jelezni. Óvatosan és remegő térdekkel lépek egyet előre, miközben a szemem végigjáratom a tájon, mely a legújabb és egyben legutolsó Aréna itt a 3. Nagy Mészárláson. Szinte a tengerpartnál is kisebb ez az Aréna. Mintha minden kihalt lenne, mintha ez is a Viadal végét mutatná. A talaj kissé sáros, és repedezett, néhol egy- egy csupasz fa, szegélyezi az utat, vagy néhány
apró kiszáradt bokor. Óvatosan előrelépek, miközben tetőtől talpig megborzongok. Nem tetszik el nekem,  minden teljesen kihalt, mintha egy életjel sem lenne itt, csak satnya bokrok, sár, és kövek. De ekkor hirtelen meglátom a fiút, aki úgy 20 méterre áll tőlem, a hátán a hátizsák és kissé görnyedten bámul maga elé. Érzem, mintha a testemben semmi erő nem lenne, ahogy lassan lépve Harry felé indulok, mert el kéne mennie innen. Nem tetszik ez a hely, egy kipusztult, semmilyen Aréna. Mintha a Játékmesterek, csak ide akarták volna tenni a végső összecsapás helyszínét. Érzem, ahogy a fejemben pörög az óra, szinte hallom a kattanását, ahogy lassan a fiú felé lépek.
- Harry! –szólítom meg,de a hangom nem emlékeztet önmagamra. Tik tak. Tik tak. Ketyeg az óra. Ketyeg, hogy jelet adjon nekem a vég közeledésére, a nagy fináléra, melyben Primrose Everdeen is fontos szerepet játszik. Nem tetszik. El kell menni. Most.
- Mi történt? – kérdezem félhangosan, miközben ismét köhögni kezdek. Elegem van ebből, Az egész Viadalból. Hirtelen meglátom, ahogy Harry maga elé mutat, a kezei remegnek kissé, és kék szemében félelem ül. Óvatosan nézek le, oda ahova a fiú mutat. Tik tak. Egy hatalmas szakadékot látok, mely a mélybe veszik, s néhol egy- egy kő áll ki belőle, s meredeken fut a mélybe. Szakadék. Hirtelen nem tudom, melyik Arénában volt ilyen. A fejemben ismét megszólal az óra. Tik. Tak.
- Harry. Kérlek, hogy menj át a jeges Arénába. – szólok, de mindenem remeg és a homlokomon izzadságcseppek peregnek. Egyedül megküzdeni. Én nem tudom, Nem akarom. Nem ezt akarom. Tik. Tak. De ekkor hirtelen Harry megragadja a karomat. A szorítása olyan erős, hogy egy pillanatra megijedek, ahogyam a félelem érzése beköltözik a gyomromba, látom   Harry arcán, hogy valamit akar mondani. Tik tak. És a mélybe mutat. De ekkor meglátom, odalent a mélyben, mintha apró fekete fészkek lennének. Fekete fészkek. A gyomrom begörcsöl. Tik tak. Fekete fészkek. Ezek… ezek. Egy pillanatig megdermedve bámulok le, amikor Harry ismét megszorítja a kezem. Ezek… és ekkor beugrik. Ezek katapultok. Talán a lázadás idején használták őket, melyekkel az ellenségre lőttek, úgy hogy a katapultokba bombákat helyeztek. Néha pedig a szakadékból lepték meg az ellenfelet. A szakadékból. Tik tak. A szakadék…. bombák… Tik tak. El kell menni most! Ez nem jó! Nagyon nem! A szakadék. Most erre használták fel, hogy ez is döntse el az utolsó nagy megmérettetést. Hirtelen mindenem megremeg és a világ egy pillanatra összezsugorodik körülöttem. Tik tak. Katapult. Bomba. Most mi leszünk az ellenségek. Tik tak. Ez nem lehet! Harry menj el! Tik tak. Ránk fognak lőni a katapultokból. Ez a Játékmesterek ötlete. Tik tak. Ekkor Harry ismét megszorítja a kezemet. A mögöttünk lévő bokorból motozást hallok. És ekkor meghallom egy időben a süvítést.

2014. január 18., szombat

Prim's Story videó

Halihó! Itt vagyok, elkészítettem életem második Movie Makeres videóját és a Prim's story hivatalos videóját is egyben. Tudom, hogy nem tökéletes mindenhol, de élvezzétek, és így már ennek a történetnek is lett egy trailere. Remélem tetszeni fog :)

 

2014. január 16., csütörtök

26. fejezet I.

Üdv mindenkinek! Most egy nagyonnagyon hosszú részt kaptok, szerintem ez az eddigi leghosszabb, mely egy részét most írtam meg. Nem lenne semmi hozzáfűznivalóm, szerintem a vége mindent elárul... ja még valami. Nagyon boldogan közlöm minden olvasómmal, hogy bejutottam egy főzőverseny fináléjába. Nem tudom, hogy miért itt közlöm, de hát tudjátok meg ti is. Majd szurkoljatok nekem néhány hét múlva ;)
C.
                                                                                                                         
A nap lassan lebukik a látóhatáron. Talán az utolsó, csak az utolsó kicsiny fénynyalábja világítja meg a partot, a csodaszép homokot, a pálmafákat és a vizet. A szívem még mindig erőteljesen dobog, és a gyomrom erősen begörcsöl. Azt hiszem már nem fog elmúlni. Nincs idő, hogy elmúljon. Az idegesség, a tudatlanság, az űr, hogy nem tudom mi vár rám, hogy mi lesz a jövőben teljesen az őrületbe kerget. Ki tudja, mennyi idő van hátra? Mennyi idő van addig, amíg csak négyen, hárman, ketten és végül egyedül lesz valaki. De nem tudjuk ki az a valaki. Ha a sorsunk meg lenne írva, most megkérdezném a drága írót, hogy mit szánt nekünk. Hogyan írta meg a történetet. Addig követelőznék, amíg ki nem derül, hogy mi a szerepem. Hogy én melyik karaktert alakítom abban a csodálatos színdarabban. Hogy vajon én vagyok e az, aki elnyerte a győztes szerepét? Vajon csak egy távoli mellékszereplő lettem, aki itt végzi az Arénában? Nincsen sok időnk. A másodpercek vészesen peregnek, és nem húznak semmit sem tovább. Hamarosan elérkezik. A kőkemény valóság. És nem csak ettől félek. Hanem attól, hogy mi lesz, ha véget ér a szövetségünk. Talán a Hivatásosak már most megszakították a szövetséget és talán Phoebe és Carlos már csak ketten vadásznak? Mi lesz akkor, ha ez lesz velünk is. Ha el kell válnom a Körzettársamtól, hogy egyedül nézzek szembe a végső megmérettetéssel. Nem akarok elválni. Nem akarok egyedül lenni. De hát ez hülyeség. Ha nyerni szeretnék, akkor egyedül kell lennem. Hirtelen ismét begörcsöl a gyomrom, úgyhogy lassan feltápászkodom a parti vízből, ahol eddig feküdtem, és lassan kisétálok a homokra, oda ahol Harry ül. Egy szikla tövében vertünk szállást, ő most éppen a maradék vekni kenyeret osztja el, és azt a piciny fél konzervet, ami megmaradt. Már ezen is látszik, hogy a vége felé járunk. Nincs elég ételünk sem. De már nincs elég napunk sem. Idegesen lerázom a vizet a hajamról, majd lassan leülök a sziklára a fiúval szemben. Harry nyugodtan tördeli a kenyeret, majd igyekszik felezni a konzervet, miközben vöröses haja a szemébe lóg. Nézem, ahogy a napfény lassan vet egy utolsó pillantást a partra, mielőtt lenyugszik, s a fénycsóva megvilágítja a sziklákat, és a tengert. A csodálatos kék tengert.
- Félek, hogy megbolondulok. – suttogom magam elé, kissé bágyadt hangon, mire Harry felnéz az ételszedésből.
- Miért bolondulnál meg? – kérdezi, miközben kezembe nyomja a kenyeret.
- Azért mert…. Megőrjít ez az egész. Elegem van az Arénából. És… és mindenből. A homokból, a sivatagból, a jégből, a dzsungelből és a tengerből is. – fakadok ki, miközben lecsúszom a szikla tövébe. Régen volt már ez. Talán mikor végre ki akartam szabadulni az erdőből, ahova a nővérem bevitt. Vagy esetleg amikor nem akartam bejönni ide. Milyen rége volt már. Hogy Gloria biztatott engem. Hogy a katakombában próbálta belém önteni a lelket.
- Prim. – néz rám Harry, de látom rajta, ahogy elgondolkodik. Neki is elege van. Abban biztos vagyok.
- Emlékszem, hogy mit mondtál az interjúdon. A reményről.Hogy nem fog elhagyni soha.. és… és velem lesz az Arénában. – suttogom magam elé, ahogy lehajtom a fejem. Bizony, én magam mondtam, hogy a remény, ami talán erősebb a félelemnél.
- Emlékszel, hogy reagált a közönség. Hogy lelket öntöttél beléjük. Hogy elkezdtek hinni. Ahogy a reményről beszéltél, az emberek hinni kezdtek benne. Hittek a reményben. És hisznek. – ül le mellém a fiú, miközben az utolsó napsugarakat fürkészi. Hinni a reményben. Miért mondtam ezt az interjúmon? Talán mert nem hiszek benne? Pont fordítva. Én hiszek a reményben. De az emberek… nem tudom. Talán hittek benne? Tudtam úgy beszélni, hogy ők is elhitték van remény? Igen?
- Én…. – kezdem és csodálkozva nézek a fiúra.
- A remény. A színtiszta remény. Akárhol élhet. – néz rám, és hirtelen a szemembe néz.  Mintha nem akarná engedni, hogy elkapjam a tekintetem. Mintha számon akarná kérni, hogy hiszek e a reményben.
- Mindenki fél. Félelem is létezik. De ugyanakkor létezik remény is. – szól.
- A remény. Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. – suttogom halkan, és magam elé nézek.
- Mit mondtál? – kérdezi hirtelen Harry, miközben fürkészve rám néz.
 Ezt hallhatja Snow elnök. De ő azt szeretné, hogy féljünk. Hogy félelemben éljünk. De ha meghallja, hogy van remény.
- A remény az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. – ismétlem kissé hangosabban a mondatot.
- Ez az. – suttogja maga elé Harry, miközben rám néz. Nem tudom, mit gondolhat. Talán hihet? Hihet a reménybe? Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Remélhetem a győzelmet?
- Kiskoromban a húgommal sokat beszélgettünk a reményről. – szól Harry.
- Annie? Annie Black a húgod? – kérdezem, ahogy eszembe jut, a lány az Aratásról.
- Igen, ő az. Sajnos öt cetlije volt idén. Féltünk, hogy kihúzzák.
- De engem húztak ki helyette. – felelem, miközben az égre nézek. Mindjárt mutatni fogják a Himnuszt. És Charlotte- ot.
- És tessék, Annie nem tudott volna szónokolni a reményről. – néz rám, Harry, miközben beleharap a kenyerébe.
- Én sem szónokoltam. Ó egyáltalán nem. –
- De akkor mi az? Beszélsz, úgy hogy az emberek hisznek neked. Hogy elkezdenek hinni. –
- De hát… te miért beszélsz a reményről? Azt én mondtam. – kezdem, kicsit kotnyelesen, ahogy ránézek Harryre. Lehet, hogy ez hülyeség volt? Nem kellett volna számon kérnem semmit.
- Azért… - kezdi, és egy pillanatra letekint a földre,
- Mert én is elhittem neked. Hogy van… hittem neked. – szól kissé halkan. Elkezdett hinni? A reményben? Ő hitt… amit én mondtam. Amit szimbolizáltam
- Hittél nekem? – kérdezem csodálkozva, miközben a gyomrom iszonyúan begörcsöl
- Igen. Elhittem neked, hogy létezik. Szóval, így beszélj arról, hogy nem szónokoltál. – mosolyodik el, miközben oldalra néz. Egy pillanatra elhallgatok. A fejemben gondolatok ezre kavarog. A reményről, hogy ki mit hisz. A csönd veszi át a helyemet. De hirtelen csak egyet tudok. Nem tudom, mit fogok csinálni, ha szét kell, hogy szakadjon a szövetség. Fogalmam sincs. És ekkor hirtelen begörcsöl a gyomrom. Ahogy oldalra nézek a Körzettársamra, aki éppen a lemenő nap fényét pásztázza, mintha látnék valamit a szemében. Valamit, amit egy ilyen Arénában nem gyakran látok.
- Harry, jól vagy? – bukik ki belőlem hirtelen a kérdés, ahogy oldalra pillantok a fiúra. Éppen felém fordítja a tekintetét, amikor a szívem egy hatalmasat dobban: két könnycseppet látok a fiú arcán, nagyon halványan, de még is ott vannak. Úgy érzem magam, mint akit teljes erőből arconcaptak volna, s fojtogatni kezdenének, ahogy rájövök, hogy mit gondol. Talán ez az Aréna utolsó éjjele. És holnap lehet, hogy ő, és én, és még valaki halott lesz, s Phoebe nyeri meg ezt az egészet. Hogy már semmit sem tudhatunk a jövőnkről, s a fájdalom, a fájdalom, ami bennünk van szinte felemészt, s nem bírunk vele.
- Prim, ha megnyered ezt a Viadalt, ha én holnap meghalok, és te bent leszel a legjobb kettőben, kérlek próbálj meg nyerni. Hiszem, hogy van benned erő és remény, és talán erős leszel…… menj haza, és gyógyítsd meg apát…..
- Harry… - nézek a fiúra, de ekkor mintha a fojtogatás még nagyobbra nőtt volna a torkomban, érzem, hogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon. Képtelen vagyok nyerni, de ha még is sikerül, akkor mit fogok kezdeni? Ahogy meglátom az utolsó embert az Arénában, akiben bízom, aki…. Aki éppen a haláláról beszél, elsírom magam. Tudom, hogy ezt a fájdalmat minden egyes győztes megkapja, de most még is mintha túl nagy gyengeség, túl nagy fájdalom szállt volna rám. Ha nyerek…..
- Kérlek, ne beszél erről. Még semmit sem tudunk. – szólalok meg, de a hangom remeg, és rekedt, alig bírok bármit is kinyögni.
- Megígéred? – néz rám hirtelen a fiú, mire érzem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, s a fájdalom sírásra késztet. Hagyom, hogy a könnyek elhomályosítsák a látásomat, hagyom, hogy ez a fojtogató erő bennem maradjon. Hirtelen ösztönösen is a kezemmel odanyúlok, és erősen megmarkolom a fiú kezét, mire hirtelen mintha valami, talán a fájdalom hason ütne.
- Nem vagyok képes nyerni, de…
- Prim, ha megnyered, kérlek emlékezz arra, amit most mondok. Emlékezz arra, hogy megígérted, hogy meggyógyítod aput. Csak ennyit, kérlek. – nyögi ki a fiú, miközben ő is megszorítja a kezemet, s a fejével
egy pillanatra másfelé néz. Próbálom megakadályozni, hogy lecsorogjanak a könnyeim az arcomon, de még nem tapasztaltam ekkora fájdalmat. Én, a győztes?
- Megígérem….. én, én……. – a hangom majdnem sírásba fullad, ahogyan levegőért kapkodva próbálok nyugodtan lélegezni. Eszembe jut Annie, a fiú apja, és még Harry is, aki itt kér engem, aki megígértet velem valamit. Erősen fogom a kezét, mintha bele tudnám fojtani azt a fájdalmat és űrt, ami most bennem van. Soha nem gondoltam volna, hogy fájni fog ez a pillanat, a Viadal vége. De most mondtam, ki, hogy megígérem. Remegve ülök közelebb egy pillanatra, ahogyan az agyamban csak is ez kattog. Megígérted. És ez nem egy egyszerű ígéret volt. Ismét fájdalom ereszkedik rám, s a szemem ismét elöntik a könnyek.
*
Hirtelen nagy fényesség tölti be a teret, miközben fülsüketítően megszólal a Himnusz. Nincs értelme néznem. Ki fogják vetíteni Chalotte képét. És ez is erősíti, hogy milyen kevesen vagyunk.  Ezért hát bebújok a hálózsákba és oldalra fordulok. Álmos vagyok. Jó lenne egy kicsit aludni. Ki tudja mi vár még ránk. Nem akarok a néhány perccel ezelőttre gondolni, a fájdalomra, ezért fordulok most oldalra, nehogy Harry lássa az arcomat és a könnyeket. Behunyom a szemem, és várom hogy rám találjon az álom, és végre kipihenjem magam, bár tudom, hogy ez lehetetlen. A gyomrom görcsöl, mindenem fáj és remeg, hihetetlen, hogy még nem tapasztaltam ilyet. Nem bírom, nem bírom ezt az egészet. De ekkor hirtelen érzem, ahogy Harry megrázza a vállamat.
-  Prim… - szól, miközben erősen ráz.
- Mi az? – kérdezem álmos hangon, mire a fiú ismét megráz. Idegesen húzom magamra a hálózsák tetejét, miközben nagyot ásítok. De, csak látszatból, mert tudom, hogy képtelen lennék aludni, hiába lenne olyan jó.

- Prim, Prim!  - kiált rám hangosan a fiú, mire idegesen megfordulok. Álmos vagyok. Mi olyan fontos? Megpróbálom kinyitni a szemem, de nem megy olyan könnyen. Nem a fáradtságtól, inkább a fájdalomtól és a sírástól mintha a szememet aklig bírnám megmozdítani. De ahogy a fiú megráz, hirtelen  felpattannak a szemhéjaim. Épp időben. Ugyanis az égen meglátok egy képet. Egy képet, amely épp most kezd halványodni. A negyedik Körzetbeli lányképét. Hirtelen mindenem megremeg, ahogy látom elhalványodni a képet. A négyes lány. Az okos, és furfangos lány. Hirtelen kiráz a hideg, ahogyan felnézek az égre, melyről azt gondoltam, hogy csak Charlotte képe lesz rajta ma. Már csak négyen vagyunk. De mielőtt ezt gondolnám egy hatalmas puffanást hallok, olyat mintha valami erősen dörögne. Mintha vihar lenne, mely figyelmeztetni akarna. De ekkor hirtelen meghallom az ágyút. Érzem, ahogy tetőtől talpig megremegek. Ne! Ez nem lehet! Ne legyen! Tudom, hogy mi fog következni. Nem akarok felnézni az égre Nem akarom látni. Nem akarom tudni, hogy ez történt. De ekkor meglátom. Odafönt az égen Carlos arcképét. A nagy Hivatásos arcképét. Hirtelen érzem, mintha a fejemben megkongatnának egy nagy vészharangot, mintha az elmém hirtelen gyorsan reagálna mindenre. Eljött az idő . A szívem hevesen kalapál, ahogy mindenem megremeg. Majdnem elájulok, amikor lassan tudatosul bennem, mi történt. Öten voltunk. Ketten kiestek. Már csak hárman vagyunk. A 75 Éhezők Viadala, a 3. Nagy Mészárlás elérkezett a végső hajrához. Hirtelen felülök a zsákban, ahogyan az agyamban eljut az információ, körbejárja, és eltölti a testemet remegéssel és fájdalommal. A szemeim tágra nyílnak, ahogy levegőért kapkodva nézek oldalra a Körzettársamra, aki remegve nézi az eget.Megvan. Megvan a Viadal utolsó három legjobb versenyzője. Itt a vége. Primrose Everdeen, Harry Black és…… és Phoebe..