2014. február 26., szerda

Daughter of Hope

Hölgyeim is Uraim, hivatalosan is bejelentem, hogy a mai napon, 2014 február 26án 19:54kor befejeztem a Daughter of Hope utolsó fejezetét!!!! Egyszerűen még mindig a sokk hatása alatt vagyok, hogy igaz a blogon itt kezdődik, de én nekem sikerült megalkotnom a történet folytatását, méghozzá 282 oldallal! Igaz, hogy november óta írom, s még az epilógus nincsen kész, de még is nagyo nagyon örülök és nagyon nagyon izgulok is. Mert hogy itt viszont hamarosan kezdődni fog a második rész, és így, hogy már minden csavart tudok, remélem nektek is tetszeni fog. Nem is húzom tovább a szót, csak ennyit jelentettem volna be.... te jó ég........ :))
May the odds be ever in you favor! ;)
C,<3

2014. február 21., péntek

Ready

Sziasztok, mint ígértem itt vagyok, bár kissé későn, de meghoztam nektek néhány dolgot. Meg kell mondjam nagyon, de nagyon izgulok a Daughter of Hope miatt, hogy is fog nektek tetszeni. Írása javában áll most is, én pedig azt hiszem, eljött az idő, hogy bejelentsem, a hivatalos kezdési időpontot. Amikor elindul a Prim's Story második évada, újabb (remélem) érdekes dolgokkal. Szóval Hölgyem és Uraim. Daughter of Hope kezdési időpont:



                         2014. március 8 (szombat)
Mit nem mondjak, én már baromira izgulok. Éééés, ezáltal hoztam nektek egy posztert, ami a Daughter of Hope első hivatalos :) poszterének tekinthető, s nem tudom, mennyire jó, mivel csak most gyakorlom a képszerkesztést, de életem első ilyen jellegű szerkesztett képe. Remélem mindenkinek tetszeni fog: 

2014. február 15., szombat

Hölgyeim és Uraim!

Hivatalosan is befejeződött Panem történelmének egy újabb szakasza, lejátszódott a Harmadik Nagy Mészárlás. Talán mindannyian emlékszünk, amikor először megláttuk az idei mezőnyt, azokat a különleges Kiválasztottakat, akik abban a szerencsében részesülhettek, hogy egy ilyen nagyszabású és különleges Viadalon vehettek részt. De mint mindenki tudja, nem győzhet ám az összes. A bátorság, az önfeláldozás, a cselszövés ideje ez, s idén is, mint mindig, csak úgy tolongtak a támogatók, hogy segítsenek az általuk kiválasztott versenyzőkön. Voltak itt erősek, és okosak is, de mindannyiuknak egy célja volt, megnyerni ezt a versenyt, és hivatalosan is a Harmadik Nagy Mészárlás győztesévé válni. Seneca Crane, aki idén negyedik éve tölti be a Főjátékmester helyét, most egy igazán érdekes Arénát tervezett, ahol Panem országának népe megtudhatta, hogyan boldogulnának a versenyzőink egyszerre fagyos, vagy éppen sivatagi éghajlaton. Mindenki teljes erejével küzdött, hogy a több mint kéthétig tartó Viadalon győztes lehessen. Mint minden évben, az egész ország köteles volt végignézni a televízióadásokat, voltak Körzetek, ahol az emberek közösen a Főtéren felállított képernyőkön nézhették végig a játékot, míg valahol egyedül izgulhatták végig a Viadalt. Panem fővárosának több pontján, szinte minden utcán találhattunk helyet, ahol megnézhettük, mi is zajlik éppen, de a legfőképpen a Főhadiszállás volt tele, sok támogató tette le a pénzét, s most talán még erősebben támogatták versenyzőinket mint eddig. Igen sokan voltak, akik a félelmetkeltő, de igen erős Hatodik Körzetből érkezett lányra, Phoebere tették a voksukat, míg mások a gyengébekkre, de szerintem senki sem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor kihírdették a két győztes, Primrose Everdeen és Harry Black nevét. Minden évben ünnep ez az alkalom, amikor egész országunk örülhet és ünnepelhet az ifjú győztessel, vagy éppen győztesekkel. Úgy tűnik kedves Főjátékmesterünk szeret páros győzteseket hozni az országunk színe elé. De most, hogy hivatalosan is véget ért ez a hosszú harc, még nem mondhatjuk, hogy befejeződött a Harmadik Nagy Mészárlás. Készüljenek, ugyanis hamarosan, tőlünk értesülhetnek elsőkézből a hírekről, valamint figyeljék a televíziót, hamarosan ugyanis jön a győzelmi interjú, ahol nem csak az ifjú győztespárral, hanem mentoraikkal és tanácsadóikkal is találkozhatnak. Utána pedig készüljenek, ugyanis hamarosan kezdetét veszi a győzelmi körút előkészülete, s Panem összes Körzetébe ellátogatva láthatják Primrose Everdeen és Harry Blacket!
                                                                                               Caesar Flickerman


(igen, elnézést, de nem bírtam ki, hogy ne posztoljak semmit, és mivel a Viadal előtt is volt egy hasonló bejegyzés, most az utánit olvashattátok. Remélem mindenkinek tetszett :)

2014. február 10., hétfő

Köszönöm!

Hölgyeim és Uraim, azt hiszem hivatalosan is elérkeztünk a végéhez. Most írnék egy kis köszönetnyílvánítást, és néhány szót úgy általában a sztoriról, mint amit a "nagy írók" szoktak. De mivel túl jól ismerem magamat, tudom, hogy ez egyáltalán nem egy rövid bejegyzés lesz. Szóval készüljetek fel!

Először is szeretnék köszönetet mondani Istennek, hogy megáldott egy kis írói vénával, mert azt hiszem Neki is nagy szerepe volt abban, hogy ez a történet végigmenjen, és természetesen jöjjenek az ihleteim, amikoris végig voltak. Szóval, köszönöm!
Aztán egy hatalmas köszönet jár Bridgetnek, avagy Dorinénak, akinek legelőször a blogjában írtam egy komit, ahol tettem egy említést hogy én is írok s sztoriról. Emlékszem, hogy amikor átküldtem neked, mennyire izgultam, mit szólsz hozzá, és tetszett, aminek hihetetlenül örültem. Köszi, hogy segítettél kialakítani a blogot, és köszönök minden egyes gyönyörű fejlécet amit készítettél eddig nekem, és amik még szebbé tették a blogomat.:)
Aztán köszönet Winter Poppynak az első kommentért, ami szerintem nagyon fontos. Biri, nagyon jól esett, amikor megláttam az első napon, hogy van aki írt nekem, és méghozzá mennyire jókat. Köszönöm!
Aztán köszönet az összes összes olvasómnak, egyszerűen mindenkinek, akik pipált, komizott vagy csak egyszerűen elolvasta Prim kalandjait. Az összes olvasómnak jár egy hatalmas nagy KÖSZÖNÖM hogy végig mellettem és Prim mellett álltatok, még akkor is, amikor a hülye pipázásról prédikáltam nektek. Hogy írtatok, biztattatok, és egyszerűen jó kedvre derültem amikor elolvastam a kommenteket. De azoknak is köszönöm, akik csak olvastak, mert megoszthattam veletek egy sztorit, egy igen hosszú sztorit, ami végig is ment, majdnem fél éven keresztül. Köszönöm a pipákat, a komikat, a chatbejegyzéseket, az olvasást, azt köszönöm hogy itt vagytok mellettem! <3
Egy hatalmas nagy köszönet jár Reni Everdeenek és Vivien Brumánnak, akiktől a napokban megkaptam a Prim's Storyt, méghozzá kinyomtatva!! Ilyen büszkesége ritkán adódik az embernek, mintha a gyermekemet tartottam volna a karomban, egyszerűen köszönöm és köszönöm!
Köszönet a drága nyárnak, amikor megírtam ezt a sztorit, köszönet a pendriveomnak, aki mindig velem volt, s bár sokszor tűnt el hirtelen, de végigszolgálta mellettem a Prim's Storyt remélem a Daughter of Hopenál is így lesz (köszönet katona xD) Köszönet a bloggernek, a számítógépemnek, a könyveknek és zenéknek, ahonnan ihletet merítettem.
Köszönet Ancsinak, aki kirakta az oldalsávba a sztorimat, és sokáig volt olvasóm is, és remélem az a kis félreértés nem vette el a kedvedet, és nagyon remélem, hogy fogsz tovább olvasni. Nincs többé hülye prédikáció :)
Ja köszönet a tesómnak, akinek minden hülye ötletemet felolvastam annak idején, és aki meghallgatta a Prim's storyt. Köszönet neki is.
És végül de ne utolsósorban köszönet valakinek, aki ugyan ezt tuti nem fogja megtudni, de még is le kell írnom. Mert egyszerűen ő az igazi, és nagyszerű Prim, a lány, aki tehetséges, aki a történet főszereplőjét testesíti meg. Köszönet Willow, hogy eljátszod Primet a THGban, ha ebből film lenne(álmodozok álmodozok) szerintem itt is tökéletesen szerepelnél!
Ennyi lenne a köszönetnyílvánításom, és akkor most néhány igen hosszú szót a sztorimról.


Annak idején emlékszem, amikor először ötlött fel bennem, mi is lenne, ha Prim viadalra menne, és ezen szépen lassan elkezdtem gondolkozni. Napról napra jöttek ötleteim, és végül egy júniusi napon elkezdtem írni a történetet. És írtam, írtam írtam végigírtam az egész nyárt, s bár a legelején azt hittem, hogy egy részes lesz, hamarosan rájöttem, hogy nem fogok tudni olyan könnyen és olyan egyszerűen megválni Priméktől. Szóval elkezdtem írni a második részt. És elkezdtem vezetni a blogot. Szerintem egyik bloggernek sem újdonság, hogy mennyiren izgultam hogy tetszetek a részek, szinte ugráltam amikor komit kaptam, és szálltam a boldogságtól, amikor jót írtatok. Biztattatok, és ez nagyon jó érzés volt. Megérezni, milyen, ha az embernek van egy saját története, saját karakterei, velük izgul, velük szomorkodik, velük várja a következő részt. Most tapasztaltam meg először igazán, hogy az embernek a karakterei olyanok, mintha a saját gyerekei lennének, s bár tudja, hogy mi fog velük történni, még is velük izgulja végig a történetet. És milyen jó érzés, amikor az embernek olvasói vannak, s így a végére 23 an (!!) lettünk, ami hihetetlenül fantasztikus, remélem a második részben is ki fogtok tartani mellettem. Emlékszem arra a pillanatra, amikor befejeztem a sztorit, és emlékszem arra is, milyen volt, amikor hirtelen ihleteim jöttek. Csodálatos. S vicces az, hogy néhány éve el sem hittem volna, hogy valaha írással akarok foglalkozni, de most még is, lehet hülyén hzangzik, de nem tudnék nélküle élni. Hiheteteln, hihetetlen, hihetetlen. És akkor most írok nektek néhány érdekességet a sztoriról, ami remélem tetszeni fog nektek. Gondoltam összeszedek néhány fontos-nem fontos dolgot.
1. Eleinte füzetbe írtam, és csak a 3. fejezetnél tértem át a gépre. Jó ötlet volt :)
2. a Negyedik Körzet lányversenyzőjét soha nem neveztem meg, de bennem még is élt a neve és a képe. Jewelerrynek hívták, és szőkésbarna hajú, barna szemű lány volt.
3. A szereplőim belőlem hordoznak tulajdonságokat. Primnek adtam a makacsságomat, Isabellenek azt, hogy beszédes vagyok és "időről időre" hülyeségeket akarok mondani, Sarah pedig megkapta a kicsit félénk énemet.
4. Harry Blackről fél év alatt sem sikerült képet szereznem, ezt láthatják azok, akik fellépnek a szereplők képeihez. Vörös haj, kék szem, és semmi kép. Harry, nem vagy semmi ;)
5. A katakomba jelenetnél szabályosan remegtem és teljesen átéltem a helyzetet, akárcsak az Aréna sok részét
6. A sztori írásokat sokszor hallgattam meg a Republictól a Szép álmokat c. dalt, és Taylor Swifttől a Safe and sound-ot
7. A sztori alatt lettem igazán Willow rajongó. Eddig is szimpatikus volt a lány, de a sztori közben még jobban rákerestem, interjúkat fordítottam tőle, és máris fan lettem :)
8. Azt hiszem Prim a brownie szeretetét tőlem örökölte. Nem véletlen ;)
9. A Prim's Story 267 oldalas lett, amire nagyon büszke vagyok
10. A sztori során Prim "hivatalos hajviselete" a konty lett. Nem tudom, hogy miért ezt választottam, de még is ez lett
11. Primnek direkt nem férfi stílustanácsadója lett. Azt szerettem volna, ha közte és Gloria között jó barátnői viszony alakulna ki
12. És végül a remény. Nem tudom, hogy miért az, de a sztoriban hatalmas nagy szerepet játszott. És ez így lesz a második részben

Nos, és akkor ezennel vége. Nem zárom még le a blogot, ugyanis hozni fogok majd nektek mini fanficeket, de majd meglátjátok hogy is lesz :) De előre szólok, a Daughter of Hope írása folyamatban van, és körülbelül egy hónap múlva új dizivel, új részek érkeznek. És remélem mindenki számára világossá válik a függővég :) Ja és egy kicsi kis előzetest hozok nektek. Csak néhány szó, de a Daughter of Hope-ból van:
"Ez itt az igazi remény. A 3. Nagy Mészárlás reménye. Primrose Everdeen reménye."


Szóval, akkor itt zárnám soraimat. Köszönöm ismét, hogy mellettem voltatok, egyszerűen mindent köszönök.Most rajtatok a sor, aki szeretné leírhatja, hogy a történetem során mi volt a kedvenc része, hogy tetszett az Aréna, a csavarok, és természetesen ki lett a kedvenc szereplője. Igazán kíváncsi lennék rá :) És várjatok egy kicsit. Sose hagyjon el benneteket a remény :)

ölel benneteket írótok: Clove <3


2014. február 6., csütörtök

27. fejezet III. + 1.

Fú, hát ehhez is elérkeztünk. Annak idején, abban a júliusban, amikor elindult a blog, bele sem mertem gondolni, milyen is lesz majd eljutni a sztori végére. Hiszen végigmeneteltünk 27 fejezeten, egy felkészülésen, egy Arénán, voltak boldog, szomorú és úgy gondolom izgalmas pillanatok is. Jöttek pozitív, negatív vélemények, jöttek új olvasók, és maradtak régiek is. És most pedig itt vagyunk, hivatalosan is elérkeztünk a Prim' Story legeslegutolsó fejezetéhez. Ez életem legelső teljes története, és nem bírom megfogalmazni, hogy milyen boldog érzés is az, hogy sikerült befejezni, és végig is vinni. Ezután egy bejegyzésben egy köszönetnyílvánítást is fogok írni, és néhány gondolatot, ami sok lesz, mivel, hát én vagyok Clove. De most, ebben az utolsó fejezetben, is nagyon nagyon jó olvasást kívánok, élvezzétek ki a történet legutolsó fejezetét. És igaz voltak félreértések, örömök, és izgalmak is, de szerintem minden olvasómnak van egy véleménye a történetről, amire nagyon kíváncsi vagyok, hogy így összességében, mit szóltatok az Aráénához, s szereplőkhöz, csavarokhoz, és úgy általában a Prim's Storyhoz. Nektek, olvasóknak köszönhetek igazán sok mindent. Nem akarok semmi csöpögőset írni, csak annyit, hogy köszönöm, hogy itt vagytok nekem, és remélem, továbbra is a történet második részében is itt lesztek. Tényleg köszönöm <3 Ja, és ha már én vagyok Clove, igyekeztem a sztorit egy csavarral befejezni, amin nagyon nagyon sokat gondolkodtam, és kíváncsi vagyok, hogyan fog nektek tetszeni. Igen, érdekes lesz, remélem. És nem is húzom tovább a szót, jöjjön az utolsó fejezet! Ja, és még sosem ajánlottam fejezetet, szóval ezt most a tesómnak ajánlom, aki ma ünnepli a szülinapját, boldog szülinapot neki, valamint az összes olvasómnak..... és azt hiszem ha lehet így fogalmazni Philip Seymour Hoffman-nak is
C. <3 
és egy kis idézet, nem tudom, mennyire jön ide, de talán illeni fog a végére
                                           "Ezt nevezik a Játékmesterek váratlan fordulatnak"

   


Ahogyan óvatosan leveszem a fehér színű hálóinget, hogy valami jobbra cseréljem, a tekintetem ösztönösen a tükörbe vándorol. A szobában immár világosság van, miután lassan kihúztam a függönyöket, és kinyitottam az ablakokat. A tárt ablakokon keresztül beszűrődik a friss levegő, mely szinte élettel járja át a testemet, és felébreszti a végtagjaimat. Odakintről behallatszik a kiabálás, mintha az egész hatalmas nagy Kapitólium a Kiképzőközpont alá gyűlt volna, és arra vár, hogy megpillantsa a győzteseket. De én nem erre várok. Hanem arra, hogy végre megpillanthassam a nővéremet, hogy újra megöleljem, és elé álljak így. Így, hogy győztes lettem. Érzem, hogy kiráz a hideg, erre a szóra. Mivel én mindig is tiszteltem a győzteseket. És mostantól én is közéjük fogok tartozni. Mert kikerültem az Arénából, kikerültem a szakadék legmélyéből. Valaha nem hittem el, hogy ez létezhet. De most itt állok és teljes szívemből és teljes lelkemből hiszem és látom, hogy itt vagyok és igen is megnyertem az Éhezők Viadalát. Megnyertük az Éhezők Viadalát. Ahogy a tükörbe pillantok, észreveszem, hogy a bőröm teljesen sima, mintha minden egyes heg és vágás eltűnt volna róla, melyet az Aréna során szereztem, főleg Phoebetől és a hajam is tisztán és kifésülve hullik alá a tarkómra. Mindenem tiszta. Nem emlékeztet arra, aki az Arénában voltam, a koszos és szakadt ruhákban lévő lányra. Mert nem akarom, hogy erre emlékeztessen. Lassan felveszem a fehér színű nadrágot, és a fehér felsőt, azt a ruhát, amely a pontozásom estélyén volt rajtam. Érzem, ahogy ismét kiráz a hideg, ugyanis újra meghallom a harsonákat, azt a győzelmi indulót, amelyet tán most hatodszorra játszanak le a tévében. A mi indulónkat. Lassan leülök a televízió elé, és megnézem a jelenetet. Ahogyan ott állunk mind a ketten, miközben Claudius a nevünket kiabálja, és gratulál a győzteseknek. Johanna Mason. FinnickOdair, Enobaria, Brutus, Mags, Annie Cresta. Most már én is közéjük tartozom. Mert a sors írója, az a kedves író, így akarta. És mert végig küzdöttem az Arénában. Mert végig kellett küzdenem. Mert én győztessé váltam, sok sok szenvedés, könny, és fájdalom után, fel kellett állnom, és folytatni, hogy sikerüljön megnyerni ezt a játékot. A mögöttem lévő időszak nem az örömről szólt, de vajon mi lesz a jövőmmel, és mi lesz velem, mint az egyik leendő győztessel? Egy pillanatig a gondolataimba feledkezem, miközben észre sem veszem, hogy a tévé hirtelen kikapcsol, és a helyét átveszi a hatalmas nagy csönd. Mert én is közéjük állhatok. Győztes lettem. Primrose Everdeen győztes. Nem hiszem el, de győztem. Győztünk. Hirtelen egy nagy csattanásra kapom fel a fejem, és a gondolataim hirtelen szanaszét szaladnak, el onnan, ahol eddig voltak. Egy pillanatig remegve hallgatózom, amikor hirtelen meglátom, hogy a szobám szép, barna színű kilincse megmozdul. Megmozdul a kilincs. Idegesen markolom meg a takaróm szélét, amikor az ajtó hirtelen nyílni kezd. Valaki jön! Valaki jön! Először csak a narancssárga parókát látom meg, a szépen kifestett körmöket, és a hatalmas méretű cipőt. Valaki, aki tavaly az én nevemet olvasta. Akit az Arénában kiparodizáltunk. Aki betegesen imádja a csokis epret, a Viadalokat és a mahagónit. És ekkor felállok. Olyan erővel ugrom hirtelen a nőre, hogy egy kisebb sikoly szalad ki a szájából és talán magában a bajsza alatt szitkozódik, hogy majdnem ellöktem. Teljes erőmből ölelem meg azt a nőt, akit mindig is idegesítőnek, hangosnak, és Kapitóliuminak tartottam. Aki felébresztett és halálra idegesített a magas sarkújával. De hirtelen a boldogság átárad a testemben és vigyorogva ölelem meg Effie-t, az első lényt a külvilágból. Hirtelen érzem, ahogy ő is átölel engem, miközben valami olyasmit suttog, hogy ezek az Everdeenek nem komplettek. De ahogy lassan eltolom magamtól és a szemébe nézek, egy aprócska kicsiny, talán észre sem vehető könnycseppet látok benne, amely talán az érzelem igen kis jele nála, de még is valami. Mert tudom, hogy talán kedvelhetett engem. Mert én is kedveltem őt. Lehet, hogy idegesítő volt, de még is kedveltem
- Jó újra látni Effie. – mosolyodom el, miközben a nőre bámulok, aki kissé arrogánsan, de még is mosolyogva mered maga elé.
- Üdvözlünk, te újabb győztes. – mondja ünnepies hangon, és gyönyörűen manikűrözött körmeivel óvatosan az ajtóhoz nyúl, és lassan kinyitja. Óvatosan nyelek egyet, miközben Effie kissé arrébb áll a nagy ajtóból, ami szerintem mahagóni. Illetve Effie olyan lelkesedéssel nyitogatta ki, hogy valószínű. De ekkor hirtelen minden gondolatom a mahagónikról megszűnik, minden, amit gondoltam, mintha kiűződne a fejemből. Ugyanis meglátom őt. A szívem a torkomban dobog, ahogy lassan kinyújtom a kezem, és elkezdek felé szaladni. Aki kisbaba óta szeretett engem, aki volt már a nővérem, mentorom és a pótmamám is. Aki megmentette az életemet, aki feláldozta önmagát, hogy élhessek. Aki megmutatta  nekem, hogy mi az igaz, hogy ki az ellenség, és hogy mi a szerelem. Aki a kezdetektől fogva mellettem állt, aki az utolsó percben is elhitette velem, hogy van remény. Aki mindig is szeretett és teljesen támogatott. Ő az. Katniss Everdeen a nővérem.  Olyan erővel érkezem hozzá, hogy ledöntöm a lábáról, miközben teljes erőmből megölelem őt. Mióta vártam erre a pillanatra. Hogy újra szólja hozzá, hogy újra megölelhessem őt, aki talán az életem legfontosabb szereplője. Mert ő itt előttem a nővérem. És a mentorom. Érzem, ahogy ő is olyan erősen megölel, hogy szinte kinyomja belőlem a szuszt, de nem szólok neki. Nem mert ezt vártam már mióta. Hogy végre találkozzam vele. Hogy láthassam őt. Őt, aki végig engem nézett. A támogatott és segített az utolsó percekben is. Érzem, ahogy egy könnycsepp gördül ki a szememből és ráhullik Katniss ruhájára, de hirtelen nem tud érdekelni ez a kis dolog, mert most először láthatom, most először ölelhetem át az Aréna óta az én nővéremet.  Addig szeretném az eszembe vésni ezt a pillanatot, ameddig csak lehet. Szeretném, ha még sokáig és sokszor megölelhetném őt. Hallom, ahogy Katniss szipog, de nem csak ő, hanem valahol a távolban Effie is, aki csak nézi a cselekményt. Érzem, ahogy a testemet átjárja a boldogság, és mosoly ül ki az arcomra, ahogy lassan megfogom a nővérem kezét, és meglátom az arcát. Ugyanazok a szürke szemek, ugyanaz, a fekete haj, ugyanaz a mosoly, amelyhez még könnyek is társulnak. Ő itt a nővérem.
- Itt vagyok. Katniss győztem. Megnyertem Megnyertük. – bukik ki belőlem remegve, miközben Katniss ismét szipogni kezd, és a kezével megfogja az arcomat. Régen, amikor kicsi voltam mindig ezt csinálta. Megfogta a tenyerei közé az arcomat, és így biztatott, vagy támogatott engem. De még egyszer sem találkoztunk így hogy beváltottam az ígéretem. Hogy győztes lettem. Mert már nem csak ő, hanem én is az vagyok.
- Prim…. én…. hittem benned. Hittem a reményben. Tudtam, hogy az én kishúgom ki fog kerülni az Arénából. Aki azóta igazi nagykacsa lett. Olyan nagykacsa, akit az érzelmei vezettek, és nem bizonytalanodott el. Aki képes volt felállni, képes volt tovább folytatni. Aki az utolsó pillanatban is azt suttogta, hogy a remény, erősebb a félelemnél. Te vagy, Prim – suttogja Katniss, miközben a földön ülve erősen megszorítja a kezem.
- Soha nem gondoltam volna ezt. – bukik ki belőlem lassan, miközben megpróbálok felállni, de hirtelen visszahuppanok a fenekemre, mire Katniss elneveti magát, és pedig egy nagyot hápogok. Katniss röhög,
miközben a szeméből könnyek folynak, én pedig hangosan hápogva mosolygom rá.
- Te nagykacsa. – vigyorodik el a nővérem, miközben a kezével megborzolja a hajamat. Óvatosan feltápászkodom a földről, miközben felhúzom őt is.
- De kisasszony, lesz hozzád egy két szavam. Még is hogyan? – kiált rám hirtelen Katniss, miközben mosolyogva megcsóválja a fejét. Még is hogyan? Úgy érti, hogy Harry? Hogy én az Arénában? Hogy én szerelmes lettem. Éppen megköszörülöm a torkomat, és halványan elmosolyodok, és készülök arra, hogy mondja valamit. Hogy még is miként történt ez velem. Hogy még is miért lettem én szerelmes Harry Blackbe. Hogy mikor jöttem rá, hogy én…. hogy én… Hogyan jöttem rá, mi is történt vele. Hogy Katniss tanácsa ébresztett rá. Hirtelen a gyomrom ismét begörcsöl, ahogy lassan a nővéremre nézek. Effie a távolban hirtelen mintha köhécselne egy nagyot, mire Katniss hátranéz a vállam fölé és alig láthatóan bólint egyet. Hirtelen érzem, ahogy mindenem megremeg. Ahogy megölelhetem a nővéremet, hogy megmondhatom nekik, hogy itt vagyok, hogy győztem. Hogy én vagyok a 3. Nagy Mészárlás egyik győztese. Hogy sikerült. Sikerült kikerülnöm a szakadékból.
- Prim, figyelj, az a helyzet, hogy találkoznod kéne valakivel. – néz rám hirtelen szürke szemeivel a nővérem, miközben erősen megszorítja a kezemet. Látom, ahogy Effie fontoskodva Katniss mellé lép, miközben vigyorogva kihúzza magát.
- Kivel kell találkoznom? –nézek a nővéremre, mikor hirtelen szembe jut, hogy mi van, ha esetleg Seneca Crane vagy Snow elnök akar velem találkozni. Ugye nem lesz ilyen? Ugye nem akar velem beszélni egy Játékmester, nem tettem valamit, ami ellene volt a dolgoknak, vagy hasonló? Látom, ahogy Effie komolyan a nővéremre néz, aki kissé megremeg, majd erősen megfogja a kezem és kihúz a szobából.
- Ugye nem az elnökkel? –kérdezem meg mire a nővérem halványan megrázza a fejét, majd lassan elkezd engem előre vezetni. Rendben. Hogy ha nem az elnök, akkor remélem nem lesz semmi baj. Lassan kihúzom magam, ahogyan eszembe jut, lehet, hogy Peetával vagy esetleg Harryvel kellene e találkoznom. Érzem, hogy a vér még mindig lüktet az ereimben, ahogy megjelenik előttem az ünneplő tömeg, és megszólal előttem a harsonák hangja. Győztem. Megnyertem a Viadalt. Katniss és Effie lassan egy ajtó mellé lépnek, miközben én is melléjük állok.
- Rendben Prim. Most menj be. Nyugi, nem lesz semmi rossz. Hidd el nekem, hamarosan kijöhetsz, és találkozhatsz Gloriával és a többiekkel is. Nyugi, minden rendben. – szorítja meg a nővérem erősen a kezemet, miközben a szürke szemeivel felveszi velem a szemkontaktust. Nyugi Prim. Nem lesz semmi baj. Érzem, hogy lassan megremeg a térdem, ahogyan a nővérem kitárja előttem az ajtót. Érzem, hogy mi lesz, ha rossz lesz. Katniss nyugtatott. Kicsoda lehet odabent, akivel nekem pont most kell találkoznom, valami, ami sürgős, de nagyon fontos. Győztem,  nem lehet baj, Nyugi Prim. Lassan belépek a szobába, miközben lassan összeszorítom a fogaimat. Nem lesz semmi baj, nem lesz itt sem Snow elnök, sem Seneca, valaki más vár rám, akiről még én se tudok semmit. A szívverésem egyre gyorsul, ahogy bezárul az ajtó, és érzem, hogy egyedül maradtam. Katniss és Effie kint maradt. Ki akar velem találkozni? Lassan lépek egyet előre, miközben érzem, hogy megremeg a térdem. Nyugi. Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom. Óvatosan a szoba végébe nézek, oda ahol egy szekrény áll. De nem csak egy szekrény. Egy szekrény, és előtte valaki, valaki, aki háttal áll nekem. Érzem, hogy a szívem már nagyon erősen dobog. Egy férfi áll a szobában. Nem Seneca Crane. De nem is Snow elnök. Egy magas férfi, rövid fekete hajjal, egyszerű barna ingben, és nyugodtan állva. Nem sejtet rosszat. Mintha valaki más valaki teljesen más lenne. Érzem, hogy a vér a fülemben dobog, ahogyan a férfire nézek. Ki ez? Ismerem. Mintha valahonnan ismerős, nagyon ismerős lenne. Hirtelen a lelki szemeim előtt megjelenik valaki. Valaki, aki hirtelen megdobogtatja a szívem. Egy férfi, aki annak idején, sokat énekelt. Akit ha megláttam mindig is elmosolyodtam, és mindig is a nyakába ugrottam. Aki az életemben egy fontos szerepet töltött be. Akit igazán, teljes szívemből  szerettem. Hirtelen meglátom, ahogy az alak lassan megfordul, én pedig hirtelen megszédülök a feltörő emlékek miatt. Érzem, ahogy a testemben lassan melegség árad szét. Akit valaha elveszítettem. Akit valaha elnyelt a föld, a legmélye, a sötétség és a félelem és aki nem jött vissza. Aki meghalt! Ő volt valaki. Aki megtanított remélni. Érzem, ahogyan a szívem erősen kezd kalapálni. Nem lehet! Ő meghalt! Prim! De ekkor meglátom a férfit. Meglátom őt, teljes életnagyságban, és mintha az elmém és mindenem rögtön felismerné őt.  Létezik? Ő…. ő….. Érzem, ahogy a szívem vadul kalapál, ahogy hirtelen remegő hangon megszólalok. Érzem, ahogyan valami erősen kezd belülről marni, valami, ami erősen szólít engem. A hangom remeg, és fél, de még is kivehető, mint mondok Mert ezt mondom:
-       Apa!

VÉGE AZ ELSŐ KÖNYVNEK 

2014. február 2., vasárnap

27. fejezet III.

Sziasztok! El sem tudom hinni, hogy már vége az Arénának, átjutottunk ezen a hosszú-hosszú úton, és két fejezetrészlet múlva, pedig véget ér a Prim's Story. Hihetetlen érzés, öröm is, meg bánat is, hogy így lett, de annak nagyon örülök, hogy itt voltatok velem, támogattatok, komiztatok. És, hát, még nincsen vége. Úgyhogy igaz ez egy nyugalmasabb fejezet lesz, de azt hiszem, mindent össze foglal majd. 
Clove  <3
                                                                                                                         
   

A nap lassan tündököl fel a keleti égbolton, miközben sárga fényével beárasztja az egész tájat. Érzem, ahogy a nap csodálatos sugarai elérnek az arcomhoz, felmelengetik a kezeimet, és életet lehelnek a fázós végtagjaimba. Óvatosan kortyolok bele a még tűzforró teába, miközben a pokrócot lassan összehúzom magamon. Napfelkelte. Amióta az eszemet tudom, mindig is imádtam nézni, ahogy a hatalmas sárga fénykorong bearanyozza az égboltot. Óvatosan oldalra fordítom a fejem, ahol meglátom a nővéremet, Katnisst üldögélni. Vigyorogva néz rám, miközben kicsiny termetén összehúzza a kockás pokrócot. A szürke szemeiben megcsillan a pajkosság és a vidámság kicsiny fénye.
- Na, van kedved kijönni velem az erdőbe? – kérdezi mosolyogva, miközben leül mellém, és átkarolja a vállamat. Idegesen hápogok fel, mint olyankor, amikor olyat mond, amivel idegesíteni akar, és vigyorogva ránézek.
- Miss Everdeen, maga nem bír nyugton maradni.
- Én? Ki mondta, hogy tudok? – válaszol frappánsan a lány, miközben beleiszik a bögréjébe. Hirtelen érzem, hogy eluralkodik rajtam egy érzés. Mintha boldogág lenne. Amikor kedvem támad egyszerűen mosolyogni, nézni a világot, amikor egyszerűen csak boldog vagyok. Hirtelen meghallom anya hangját, mint aki a reggelihez invitálna minket, és ismét elmosolyodom. Katniss lassan felkászálódik, de egy utolsó fenyegetősnek álcázott pillantást vet rám, mielőtt beindul a házba. Persze, persze, Miss Everdeen. Csak várja ki a pillanatot, mikor én az erdőbe megyek. Egy pillanatra behunyom a szemem, és megpróbálom magamba szívni a napsugarakat, azokat a napsugarakat, melyek éppen, hogy megvilágítják a teraszunkat. Lehet, hogy nem melegítenek fel, de beragyognak fénnyel, behintenek arany porral, és mosollyal. A napfény mosolyt hoz. Egy pillanatig csak állok, és csukott szemmel. Minden olyan békés és olyan nyugodt. Mintha minden elhallgatott volna, hogy átadja helyét a nap csodálatos sugarainak. Valahol a távolban, mintha valakik kiabálnának. Mintha valami nagy, hatalmas tömeg éljenezne, miközben egy érdekes dalt kántálnának. Valahonnan az arcomra süt egy halvány fénynyaláb és az egész testemet átjárja örömmel. Úgy érzem magam, mintha a testemet takarná valami, valami, ami lenge, pihe puha és csodálatosan kényelmes. Mintha a testemet egy takaró fedné, amely bolyhosan simogat. És mintha a fejem egy párnán feküdne. Egy szintén csodálatos párnán, mely érzése olyan, mint az ég tetején úszkáló aprócska vattapamacsos felhőknek. Mintha a kántálás már egészen közelről jönne. Hirtelen úgy érzem, mintha valami távoli erő kiszippantotta volna alólam a lábamat, és hirtelen átrepített volna egy másik helyre, egy helyre, ahol valamin fekszem, miközben egy takaró takar engem. Lassan próbálok pislogni egyet, majd kinyitni a szemem. Érzem, ahogy a fejem belemélyed a puha párnába, és ahogy a kezem megfogja a takarómat. Mintha ólmot pakoltak volna a szememre, mintha valami, ami talán a lustaság lenne, nem engedné kinyitni a szemem. Lassan veszek egy lélegzetet, és pislogni
próbálok. Gyerünk Prim! Egy kettő! Hirtelen nyitom ki a szemem, mintha csak várnék a csodára, a csodára, hogy megmutassa magát, hogyan is repített át engem erre a tájra. Ugyanis nem a teraszunkon állok. Nincsen itt sem Katniss, sem pedig anyu. Nincsen rajtam pokróc, és nem állok a napfényben sem. Egy egyszerű kis szobában fekszem, ahol szinte teljes sötétség uralkodik, csak a redőny egyik kis részén szűrődik be egy halvány napfényecske. Egy kis napfény, amely a karomra tündököl, mintha vigyorogva azt akarná mondani, hogy a többiek kint rekedtek, bezzeg ő bejöhetett. Egy kényelmes ágyban fekszem, a testemet tényleg egy bolyhos fehér takaró fedi, a fejem pedig a párnák közé süllyed, mint angyalszárny a bárányfelhők közé. Hirtelen egy igen furcsa érzés lesz úrrá rajtam, ahogyan a fejemet a párnák közé hajtom. Mintha kipihentem volna magamat. Mintha az eddig fáradt végtagjaim hirtelen új erőre kaptak volna, attól, hogy ebben a pihe puha ágyban aludtam. Mintha egy nagy téli álmot aludtam volna. Régen volt már az, hogy én kipihenjem magam. Egy pillanatig csak fekszem a puha ágyban és a plafont bámulom, miközben egy nagyot ásítok. Nem tudom, hogyan és azt sem, hogy mennyit aludtam. De tudom, hogy még soha életemben nem éreztem magam ennyire erőteljesnek és ennyire kipihentnek. A kezemmel magam elé veszek egy párnát és óvatosan megsimítom a huzatát, miközben elmosolyodom. Nem fáj semmim, nem vagyok fáradt, én jól érzem magam. Lassan feltornázom magam az ágyamban, miközben észreveszem, hogy a testemen egy fehér hálóing van, a hajam pedig szinte simán, és kiengedve esik a vállamra. Legszívesebben még aludnék egy kicsit, legalább is pihennék, és elmélkednék valamin, miközben mosolygok. Mert kedvem támad mosolyogni. Hirtelen viszont meghallok egy érdekes hangot, egy hangot, mire a fejemet ösztönösen felkapom. A szemközti falon lévő tévé hirtelen bekapcsol és a nagy fényével elárasztja a kissé sötét szobát. Szemközti falon lévő tévé. Puha ágy. Ez…. ez a szobám. Az a hatalmas és gyönyörű szobám, melyben a Viadal előtt laktam. A Viadal előtt? És ekkor hirtelen ösztönösen felkapom a fejem, egy hangra egy kiáltásra, melyet már valaha hallottam. Biztosan hallottam az életemben.
- Hölgyeim és uraim, bemutatom önöknek őket. Íme Primrose Everdeen és Harry Black, a Harmadik Nagy Mészárlás győztesei! – harsogja a tévé teljes hangerővel, mikor a fejemet előrehajtom, hogy jobban lássak. Primrose Everdeen és Harry Black! A szívem hevesen kezd dobogni, amikor meglátok a képernyőn két alakot. Egy lányt, akinek kissé szakadt ruhái vannak, és a koszos haja a válla mellé lóg le, és egy fiút, aki a földön fekszik, miközben szemeivel a lányra tekintget fel. Hirtelen érzem, ahogy a gyomrom hevesen begörcsöl, és a mellkasomban hirtelen egy érdekes érzés fut végig. Az egész véremet, a szívemet szinte melegség járja át, ahogy megérzem hirtelen a kezemet Harry keze fogásást, és a számon pedig….. és ekkor meglátom a képernyőn. A lány lassan hajol oda a fiúhoz, aki szintén lassan egyenesedik fel, majd hirtelen megcsókolják egymást. A kezem a számra kapom, ahogy felrémlik az emlék, amikor Harry Blacket megcsókoltam és Harry Black megcsókolt engem. Primrose Everdeen nem reagált időben. A gyomorgörcsök, ahogy ebben  pillanatban visszaemlékszem rá, újra előjönnek, de nem csak idegességet hoznak. Hanem boldogságot. Én beleszerettem valakibe. Emlékszem, amikor Katniss erről mesélt nekem. Akkor kinevettem, De most, hogy féltettem, újraélesztettem és fogtam a Körzettársam kezét, lassan rájövök, hogy mi tartott életben. A remény. Ami erősebb a félelemnél. És a szerelem. Amire nem jöttem rá. Hirtelen egy hatalmas nagy mosoly ül ki a számra, ahogy ismét meghallom a tévében a kiáltást, mire mind a kettő alak felkapja a fejét. Látom, ahogy Harry még mindig erősen fogja a kezem, miközben én az ég felé bámulok. Hirtelen megszólal egy zene, egy hangos zene, mely élettel teli, melybe belevegyülnek az emberek kiáltásai, örömhangjai. Egy győzelmi indulót játszanak nekünk, egy indulót a két győztesnek. Mert két győztes van. Primrose Everdeen és Harry Black. És Harry Black. Két győztes? Hogyan….. A hátamon végigfut a hideg, ahogy hirtelen tudatosul bennem hogy mi történt. Hallom az emberek örömkiáltásait, hallom, ahogy a Kapitóliumi tömeg nekünk tombol. Hallom, ahogy szinte ezer harsona szólal meg, ahogy Claudius Templesmith üvöltve gratulál a harmadik Nagy Mészárlás két győztesének. Kettő győztes lett. Ketten lettünk azok. Nem halt meg egyikünk. Hanem túléltük. De, hogy lehetett, hogy ketten…. A Játékmesterek… Túléltem a Viadalt. A Viadalt, melytől egész életemben féltem és rettegtem. Mikor ott álltam a színpadon a kék ruhámban, mikor először fogtam kezet Harryvel, mikor azt hittem, hogy nem lesz remény. Elbúcsúztam az anyukámtól. Keresztülfurikáztam a városon, miközben a reményt képviseltem, mi voltunk a színtiszta remény. Féltem, rettegtem, felkészültem arra, hogy kiesek. Ott álltam a fémlapon. Össze voltam zavarodva, utáltam az Arénát. Szövetségeseket kerestem, miközben imádkoztam és hittem a reményben. Én is megtettem. Engem is kisorsoltak, én is kaptam pontot, én is éreztem úgy, hogy már vége van., hogy nincsen többé esély. Megbotlottam ezer kőben, megpróbáltam felállni, nevettem sírtam és szerettem. Én is ott voltam. Érzem. a szívem heves dobogását. Volt egy lány, akit először kisorsoltak. Egy kicsiny lány, akit a nővére megmentett. Ő volt az apró, lenhajú Primrose Everdeen. Ő volt a kicsiny és talán naiv Primrose Everdeen. De a sors új útra vitte. A sors azt akarta, hogy részt vegyen az Éhezők Viadalán, hogy ő is köztük legyen. Hogy lassan megtanulja, ki az az ellenség, mi az a szenvedés, mi az igazi mosoly és mi az, ha szeretünk valakit. A sors ellen nem lehet vitatkozni. Azt akarta, hogy én is ott legyek, hiába mentettek meg, nekem ez volt a sorsom. És teljesítenem kellett. És sikerült. Mert akkor, annak idején a színpadon állt Primrose Everdeen. Primrose Everdeen, az átlagos lány. Aki nem tudta, mit tegyen, nem tudta mi vár rá. De most itt áll Primrose Everdeen. Aki keresztülment a Viadalon. Aki túlélte a Viadalt. Mert itt van és itt áll előttünk. A szívem hatalmasat dobban. Primrose Everdeen. A Győztes.