2014. március 31., hétfő

3. fejezet II.

Sziasztok, meghoztam az újabb fejezetet. Esküszöm, már nagyon érzem a tavaszt, olyan jó érzés végre kiülni az erkélyre, nem kabátban járni, és úgy általában, olyan jó ez az idő. Valahogy emlékeztet a Primstory kezdetére, aminek ötlete is egy tavaszi napon pattant ki a fejemből :)
Ja, és nagyon örülök neki, hogy szívesen olvasnátok az érdekességeket. Már megkezdtem a fordítást, de mivel a héten sajnos sok dogát írunk juhé valószínűleg hétvége táján fog érkezni. De remélem tetszeni fog, és remélem a fejezet is :)
C. <3 
                                                                                                              

Hirtelen a fények teljes erőből felgyúlnak a hatalmas nagy teremben, mire én sem burkolózhatom többet a sötétségbe. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki a nagy éjjeli alvásából most fel kell, hogy ébredjen, miközben a mamája felkapcsolja a szobájában a villanyt. Az agyamban egy dolog zakatol, az a kép, az az eset, mely most már minden kételkedésemet igazzá tette. Létezik a remény. És most tessék, itt van mindenki előtt. A Kapitóliumi emberekben is megmutatkozott az, mely eddig csak az én lelkem mélyén létezett. Hirtelen elönt a világosság, és amint oldalra próbálok fordulni hirtelen szemben találom magam Harry kék szemeivel, melyek most olyanok, mint a zavaros tenger. Látom, ahogy a fiú csodálkozva néz rám, miközben még mindig szorítja a kezemet. Mintha a szájával azt a szót akarná formálni, mintha azt akarná mondani: Mi történt? Érzem, hogy a szívem olyan hevesen dobog, hogy megijedek, hogy akár a Kapitólium is meghallhatja. Az a Kapitólium, akik elhitték a reményt. Elhitték.
-     Nos, igaz mi csak láttuk, ti át is éltétek a Viadalt. – hallom meg hirtelen Ceasar hangját, mire ösztönösen kiszakítom a tekintetem Harryéből, és egy kissé oldalabbra ülök. Tavaly a nővérem Peeta ölében ülve válaszolta végig az interjút, de ők mások voltak. Én tudom, hogy szeretem Harryt, de az érzések soha nem valóak egy olyan közösség elé, mint ez a színes népség.
-     Igen, átéltük. Nem volt olyan könnyű. – hallom meg mellettem Harry hangját, amin mintha úgy érezném, hogy remeg. Nekem Katniss elmondta mi történt, de ő vajon most szembesült először vele? Talán nem is tudta, mitől ilyen különleges ez a győzelem, talán nem tudott a reményről. Hallom, ahogyan a fiú néhány egyszerű kérdésre válaszolgat, néha fel is nevet a műsorvezetővel, néhol pedig halkan felel. Én bennem viszont még mindig az esemény kattog, az a jelenet, mely bebizonyította nekem a lehetetlent. Mert ez egyszerűen lehetetlen dolog volt. Óvatosan szorítom Harry kezét, miközben fél füllel a párbeszédet hallgatom, fél füllel pedig messze járok, miközben a szabad kezemmel óvatosan simítgatom a szoknyám pihe puha ráncait.
- Prim. – hallom meg hirtelen a műsorvezető hangját, mire ösztönösen felkapom a fejem, és a férfi felé bámulok, aki most vigyorogva fél kézzel a mikrofont tartva mered felém, miközben a haján, mely most még mindig citromsárga a fények játszanak.
- Neked viszont voltak szövetségeseid….. – hallom, miközben Ceasar kissé közelebb hajol hozzánk. Ebből következtetem ki, hogy az előbb valószínűleg a szövetségesekről beszélgettek Harryvel. Hirtelen érzem, ahogyan a fejemből minden reményes gondolat elűződik, és a helyébe két alak érkezik. A két lány. Érzem, hogy egy pillanatra megremeg a gyomrom, miközben Ceasar folytatja.
- Sarah és Isabelle. Mit gondoltál a szövetségről? Hogyan érezted magad, amikor szétszakadt?- egy pillantra beszívom a levegőt, majd lassan kifújom, miközben óvatosan oldalra nézek. Tudom, hogy ezt nem úszhatom meg válasz nélkül. Igen is itt vagyok, és válaszolnom kell rá, mert ez a győzelmi interjú, amelyen én veszek részt. Lassan egy pillanat alatt felidézem magamban a lányokat, a fekete hajú röhögős Isabelle-t és a lenhajú Sarah-t aki annyira emlékeztetett önmagamra. Ez a te estéd. Merd kimondani, amit gondolsz. Gloria tanácsa, melyet annak idején adott. Hirtelen ösztönösen a közönségbe bámulok, de rájövök, hogy a stílustanácsadóm nincsen  ott. Erre a kérdésre válaszolnom kell. Válaszolni.
- Isabelle és Sarah hihetetlen lányok voltak. – kezdem lassan, miközben érzem, hogy a fejemben előjön a két lány, mozognak, nevetgélnek, majd meglátom az égre vetített arcukat. Ez a te estéd.
- Fantasztikus volt az a szövetség. Amikor megkötöttük, nem gondoltam volna, hogy nem egyszerű szövetségesekre találok. Isabelle egy fantasztikus lány. Olyan okosan és ügyesen bánt a tudásával, mint még senki más, minden egyes pillantban nevetésre állt a szája, és együtt nevett velem. Sarah kicsiny, és nagyon kedves volt. Amikor meggyógyítottam, akkor éreztem, hogy fantasztikus szövetséges válik majd belőle. És együtt voltunk. Viicelődtünk, nevettünk, és rejtőzködtünk a Hivatásosak elől. Megbízni egymásban. Rz az a dolog, amit a szövetségben nagyon nehéz, de meg kell tenni. És amikor az ember már nem csak bízik, hanem szereti, tiszta szívéből szereti a másikat, azt hívjuk barátságnak. A lányok a barátaim lettek. És lehet, hogy már nincsenek itt, és nincsenek velünk, de ez a barátság már többet nem fog megszakadni. Ők örökké azok lesznek. És hiszem, hogy nem történt velük semmi rossz. Hogy ők már egy biztonságos helyen vannak, nyugalomban, és talán ebben a pillanatban is együtt nevetnek. Talán engem néznek, és látnak is. Tisztelem, és nagyon szeretem a lányokat. Tisztellek benneteket. . – suttogom halkan, már nem is a közönségnek. Hanem a plafonra, az égbe, ahol most talán a reflektorok ezrei világítanak, de én érzem, hogy ők figyelnek engem. Elhiszem, hogy valami fantasztikus helyen vannak, és látnak engem. És remélem, hogy büszkék rám, mert megnyertem a játékot. Érzem, ahogyan a közönség egy pillanatra felbúg, mire lassan leeresztem a fejemet, és megfogom Harry kezét. Ez a barátság már nem fog véget érni. Sohasem. Hiszem. Látom, ahogyan Ceasar egy pillanatra elmosolyodik, majd a közönségre pillant, akik most halkan beszélnek maguk között. Tudtam, hogy ez nem rekedhet bent bennem. Szerettem volna elmondani, és elhinni. Mert a Viadal alatt barátokra is találtam.
- Nos és egy utolsó kérdés. Mi volt a Viadalon a legjobb pillanatotok? Melyet talán még az unokáitoknak is nagy átéléssel meséltek. – kérdezi kissé kaján vigyorral a műsorvezető, először Harrytől, aztán pedig tőlem.
- Amikor Prim megtalált a Bőségszaruban. Amikor értem jött. Nem hagyott engem ott, a Hivatásosaknál. Amikor lett egy szövetségesem. Nem csak egy szövetségesem. – hallom meg magam mellett Harry hangját, amely most halk, de még is minden szót szépen, tisztán hallhatóan mond ki. Hirtelen érzem, hogy a gyomrom ismét görcsölni kezd, és remélem, ez is tetszik a lányoknak. Hallom, ahogy a közönség hirtelen felzúg, amint Harry felém fordul, és kék szemeivel egyenesen a szemembe néz. Érzem, hogy egy pillanatra erősen dobogni kezd a szívem, ahogyan meglátom azt a csillogó arcot, a kedves tekintetet, és a mélykék szemeket, melyek most szinte ragyognak.
- Nekem pedig, amikor újraélesztettelek Harry. Amikor meghallottam, hogy ketten nyerjük meg a Viadalt. – suttogom halkan, egyenesen a szemek felé, miközben erősen megszorítom a kezét. Mintha a fejemben ismét előjönne a Kapitóliumi nép, amint a kezüket kitartva jeleznek, és a szívem ismét zakatolni kezd. Megmentettem Harry Blacket, a Körzettársamat, aki nélkül nem tudnék talán most itt lenni. Felélesztettem talán a népben a reményt, amikor ezeket tettem az Arénában. Viszont, láttam, hogy Harry hogyan reagált rá. Hogy szinte megrémült, csodálkozott, és talán nem értette, hogy mi is van. Mert hogy ha tényleg történik valami, ha a remény tényleg erős lesz, akkor nem akarom, hogy e miatt ő szenvedjen. Én miattam lett ilyen, én tettem ezt meg. Én miattam ilyen most a nép, és nem akarom, hogy a fiúnak valami rossz feltűnjön. Nem akarom, hogy a túl erős remény miatt bántódása essen.
*
Óvatosan állok a helyemen, miközben a lenti látványban gyönyörködöm. Innen lehet látni az egész Köröndöt, a hatalmas nagy sugárutat, melyre most ezernyi néző gyűlt össze, hogy láthassák ezt a nagy alkalmat, mely egy győztes életében csak is egyszer adódik. A koronázási ceremóniát. Itt állok egy olyan helyen, egy olyan szék előtt, melybe ki tudja hány női győztes ült már bele. Annak idején itt állt Enobaria, Annie Cresta, a hetedikből érkezett Johanna Mason, és tavaly pedig a nővérem Katniss. Itt várták, hogy ez elnök a fejükre helyezze azt a koronát, mely csak is a győzteseknek jár. Az elnök. Snow elnökkel fogok találkozni. Érzem, hogy a szívem hirtelen hevesen kezd el verni, ahogyan Harry is megérkezik a mellettem álló székhez, ugyanolyan ruhában, melyben eddig is volt, akár csak én. Most pecsételik meg, hogy hivatalosan is győztes vagyok. Lassan beszívom a levegőt, ahogyan ismét körbenézek a területen, látva a Kapitólium csodálatos, és hívogató fényeit. Mindjárt! Mindjárt! Hirtelen meghallom, ahogyan a tömeg hangosan kezd üvöteni, mint a madárraj, mely a fa alá gyűlt, miközben meghallom a kezek tapsolását, és ezer torok hangos kurjangatását. Érzem, hogy a kezem remegni kezd, ahogyan a palota ajtaja lassan kitárul, majd kilép rajta valaki. Valaki, akit életem kezdetétől ismerek. Aki már évek óta a Viadalok igazgatója, aki kiadja a parancsot, hogy gyerekeki ezreit öljék meg évente. Aki majdnem megölte az apámat. Aki miatt azt kellett hinnem, hogy meghalt. Mögötte egy fehér ruhás kislány érkezik, aki egy párnát hordoz a tenyerén, egy nagy rózsaszín párnát, melyen két csillogó korona van. Hatalmas, aranyból készült korona. A 3. Nagy Mészárlás győztesei tiszteletére. Az elnök lassan Harry Black felé lép, aki most kihúzva magát, de kissé remegve áll a helyén, miközben az elnök lassan a feje tetejére helyezi a koronát, és halvány mosollyal gratulál neki. Látom, hogy Harry amint ránéz erre a

valakire, aki ilyen erős, és így kormányozza az országot, aki képes volt hatalmas megtorlásokat tenni, ő is tart tőle. Panem népének tartani kell az elnöktől, melyet nem mondtak, de még is igaz. Lassan kihúzom magam és elképzelem Katniss, amint tavaly ugyanitt áll. Látom, ahogyan az elnök lassan arrébb lép a fiútól, s szép léptekkel egyenesen felém indul meg. Látom, ahogyan csontos arcán szinte megfeszül a bőr, miközben lassan vigyorogni kezd, miközben felveszi a koronát a párnáról. Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben kezd el verni, az elnök láttán. Most itt áll tőlem néhány méterre, ő, akit annak idején csak a nevén ismertem, akit magamban szidtan, és igen is gyűlöltem. Gyűlöltem amiatt, amit tesz, hogy gyilkol, rettegésben tartja az országunkat. Aki ilyen közel ér az elnökhöz, az csak is győztes lehet, egy győztes, aki hosszú szenvedés árán jutott el ide. Látom, ahogyan lassan elém lép, miközben megvillan valami a hajtókájában. A fehér rózsa! Ezzel bombázták az Arénát, melynek émelyítő illata most itt lebeg az orrom előtt, tőlem alig néhány méterre. Hirtelen szédülés jön rám, s egy pillanatra az erkény elsötétül előttem. Itt áll előttem az elnök, Panem országának elnöke. Érzem, hogy belemarkolok a szoknyám szegélyébe, miközben Snow lassan leveszi a fejemről a kis tiarát, és a helyére helyezi a koronát. A koronát, melynek súlya, mintha figyelmeztetni akarna engem, hogy mik hárulnak rám ezek után. A gyönyörű, és arannyal behintett korona, mely mostantól elismeri, Primrose Everdeen győztes. Az elnök halkan gratulál nekem, miközben a szemem le sem tudom venni a hajtókájáról és a fehér rózsáról, mely most ott van, egyedül, de még is erősen. Akár csak az elnök. Lassan kifújom a levegőt, ahogy arra gondolok, hogy az elnök hamarosan el fog lépni előlem, és megmutathatom a koronámat a nővéremnek, aki talán már nagyon vár erre. De hirtelen azon kapom magamat, hogy az elnök ott marad előttem. Látom, hogy a rózsa meg sem mozdul, miközben egy fehér kesztyűs kéz végigsimít a vállamon.

-     Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi bajom lesz az Everdeenekkel. – hallom meg magam mellett a suttogást, amely olyan, akár csak a kígyó sziszegése. Snow elnök hangja.

2014. március 28., péntek

3. fejezet I.

Hali! Hát az az igazság, hogy mostanában durván megcsappant itt az élet a blogon, nem nagyon akar beindulni ez az egész. :( De hát végül is második évad, szóval kicsit nehezebbek a dolgok, de azért remélem tetszeni fog. Nem fogok prédikálni itt pipákról, komikról ,megtekintésekről mert mindenki maga dönti el de remélem senki sem pártolt el tőlem, és tetszeni fog. A részek egyébként most igen terjedelmes hosszúságúak lesznek, és a cselekmény is azt hiszem ez az a fejezet, amikor tényleg beindul. Kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá, főleg a végéhez, szóval mindenkinek jó olvasást. May the odds be ever in your favor.
C.
                                                                                                                     

A remény, a remény, a remény. Ez kattog, szinte zakatol össze-vissza az agyamban, mikor megérzem, hogy a fémlap lassan megemelkedik. Mindjárt kiérek, egész Panem színe elé a hatalmas nagy színpadra, amikor most mindenki nézni fog. Mert ezt az adást kötelező néznie minden egyes polgárnak. Először egy vetítést tartanak a Viadal összefoglalóját, egy kicsit beszélgetnek velünk, majd a Köröndre utazunk, hogy egyenesen az elnök helyezze a fejünkre a győzteseknek járó koronát. Viadal. Snow elnök. Színpad. Érzem, hogy mindenem megremeg, amikor hirtelen meghallom a fülsüketítő üvöltést, mintha minden irányból kiabálnának, melybe belevegyülnek a kürtök, és dobog hangjai. A remény. Elhitték. És ekkor hirtelen megérkezem a hatalmas nagy világosságba, oda, ahol most bizonyítanom kell. A színpadra. Érzem, hogy hirtelen megizzadnak a tenyereim, ahogyan lassan kiérek oda, ahol hirtelen megcsap a nagy lárma, a fülsüketítő üvöltés, és a műsorvezető hangja. Bizonyítsd be, hogy a remény igen is erős. Érzem, hogy a lábam lassan remegni kezd, miközben a szememben kivilágosul a kép, mely eddig csak a nagy fehérség volt. Amint

hirtelen meglátom a nézők ezreit, akik talán még többen vannak, mint annak idején, ahogyan meghallom hogy Ceasar kedvesen szólít minket, érzem, hogy lassan ismét urrá kezd lenni rajtam. Mert most talán még többet kell mutatnom nekik. Lassan elmosolyodom, miközben a szememmel körbepásztázom a hatalmas nagy színpadot. Most nem körben vannak a székek, egyedül középen áll egy fehér, amelybe Ceasar fog ülni, és egy hatalmas fehér kanapé, melynek tetején egy szépen csillogó tárgyat lehet kivenni. Egy csillogó koronát. Oldalt egy kisebb emelvényt állítottak, ahol most az egész csapatunk ül. Katniss és Peeta egymás mellett, miközben ujjaik összekulcsolva, Effie, aki most állva vigyorog, és élvezi a tapsot, és mintha nekünk is mutogatna valamit. Haymitch, a maga hanyag módján bámul a színpad felé, valamint Harry stílustanácsadója, és mellette az állva tapsoló Gloria. Ez a te estéd. Ne engedd, hogy tönkretegyék. Hangzik fel bennem, miközben óvatosan megfogom a szoknyámat, ahogyan ő tanította és elindulok a szék felé. Érzem, hogy a tenyereim szinte csúsznak az izzadságtól, miközben a térdeim, mely most nem látszanak, erősen remegnek. Óvatosan mosolyt erőltetek az arcomra, ahogyan kezet fogok Ceasarral, aki most is vigyorogva és kedvesen üdvözöl engem, majd mutatja az utat, hogy üljek bele a székbe. Ez a szék itt kétszemélyes. Olyan, amit a Viadal irányítói, soha de soha nem akartak tervezni. Óvatosan eligazítom a szoknyám hosszú uszályát, mely most mint egy habfelhő takar engem, és talán eltakarja a remegésemet, és a lassú vacogásomat, mely a nézők ezreitől. és a színpad nagy fényeitől van. Hirtelen megérzem, hogyan a szék megsüpped mellettem, és valaki lassan leül rá. Harry Black az, akit ma este fekete öltönybe öltöztettek, s egyszerűen, de még is természetesen néz ki. Látom, ahogyan kék szemeivel mosolyogva mered a közönségre, ahogyan halványan elmosolyodva integet nekik. Ő talán nem tud, sem a reményről, sem semmi hasonlóról, amit Katniss osztott meg velem. Lassan beszívom a levegőt, amikor a műsorvezető leül a székébe egy két mondat után, miközben bemutatja  a csapatunk tagjait, mely közül Effie fürdik a legnagyobb dicsőségben, illetve olyan boldogan hajlong, hogy ő biztosan úgy érzi. Igen, hiszen két évben egymás után mind a két kísért Kiválasztottja győzött. Majd Ceasar nem kertel tovább, csak mélyen a közönségre néz, és bejelenti, hogy amit most fognak látni nem lesz egyszerű. Tele lesz fordulatokkal, örömmel, és bánattal, drámával, és igazi fogcsikorgatós pillanatokkal. És reménnyel. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan rögtön ösztönösen megfogom Harry kezét, akár csak annak idején a kocsi szekeren. Érzem, hogy most ha nem lenne itt, már nem én állnék itt, ha nem lenne itt Harry Black, aki segít, akibe kapaszkodhatom, aki itt van, akkor egy összeroncsolt tárgy állna itt, valaki, aki győztes lett, de még is belül vérző sebekkel van tele. Nagyot sóhajtok, ahogyan a nézőtér hirtelen elsötétül., és megjelenik Panem címere a nagy képernyőn, egy olyan képernyőn melyet ma este az egész ország fog nézni. Érzem, ahogyan a szívem hevesen kezd dobogni, mint egy hatalmas, de hatalmas harang, mire még jobban megszorítom a Körzettársam, és talán tényleg a társam kezét. Érzem, ahogyan Harry lassan és lágyan végigsimít a kézfejemen, miközben mintha valamit halkan suttogna, de szinte alig veszem ki. Csak lassan közelebb húzódom hozzá, s erősen megmarkolom a kezét, hogy az elkövetkezendő időben legyen mibe kapaszkodnom. Mikor meglátom a saját szememmel, azt a bizonyos reményt. A vetítést egy két pillanatképpel kezdik, mely az Aréna előttről érkezett. Amint én fellépeka színpadra, s utánam Harry, egy kép, mikor felvillan a nevem mellett a tizenkettes szám, s a fiúnál a nyolcas, és egy utolsó, halvány kép, amely rólam készült. Amikor a fehér ruhámban ott állok a színpadon, miközben a halványkék szemeimben egy aprócska kis könnycsepp fénylik, a látom, hogy a szám mozog. Ezt mondom: a remény, mindig is velem lesz az Arénában. Hirtelen mindenem megremeg, ahogy magamban egy pontot adok az eddigi reményeknek, és lassan Harry vállára hajtom a fejem, melyet tudok, hogy senki sem lát, csak nekem kell. Mert innen indul az Aréna. A hatalmas nagy sivatag, ahol mindannyian körben állunk a fémlapjainkon, miközben odafent elindult az óra. Hirtelen közbejátszanak egy képet, melyet a Kapitóliumban fényképeztek, a Köröndön ezernyi ember áll, s hangosan számol vissza tíztől, miközben egy óriás kivetítőn felvillannak a Kiválasztottak. Majd egy képet a Körzetből, ahol a Főtéren álló emberek félve néznek fel a vetítőre. A következő pillanatban, én leugrom a fémlapomról, s egy pillanat alatt elveszem a homokban. Harry egy pillanatig tétován áll a fémlapján, majd hirtelen megfordul, és rögtön elindul. Nem megy oda a Bőségszaruhoz, ahol a nagy öldöklés folyt. Semmivel nekivág a nagy sivatagnak. Érzem, hogy a szám kiszárad, ahogy eszembe jut ez a terep, melyet talán most alig tudnék teljesíteni. Néhány képet mutatnak a sivatagról, ahol néhány Kiválasztott bolyong, például a négyes lány, aki éppen a homokot fürkészi, és mintha valamit építeni készülne. Harry egyedül vándorol a sivatagban, semmi nélkül, és szomjasan, többször elesik a homokban, miközben érzem, hogy hirtelen megsajnálom. Soha nem gondoltam bele, hogy mi is történt Harryvel, hogy vajon miket élt át. Most legszívesebben elkezdenék hozzá beszélni, de tudom, hogy ezt most nem lehet. Végig kell néznem a Viadalt. Már is engem mutatnak, amint éppen az esőerdőben térdelek, és Isabelleékkel beszélek, miközben a táskánkat rámoljuk ki. Isabelle. Sarah. A két lány, a szövetségeseim, akikről alig tudom, hogyan is haltak meg. Érzem, hogy lassan végigvándorol bennem a feszültség, mely mint erős függöny szinte behálóz és majdnem folytogatni kezd. Látom, ahogyan mi hárman a dzsungelben állunk, miközben az ég felé nézünk, s ujjunkat kinyújtva tisztelgünk a Viadal áldozatainak. Két pont a remény számára. Hirteln összerázkódom, mert arra kapom fel a fejem, amint Harry a fák között vándorol, s hirtelen Phoebe ugrik elő a bokroból. Akkor kaptam fel a fejem, akkor akartam segíteni.A lábaim hirtelen remegni kezdenek, s majdnem elharapom a számat, amikor a jelenet jön, a jelenet, amelyben Harryt a Bőségszaru felé viszik, majd bezárják oda. Tényleg azt kiáltotta, hogy Prim segítség. Miközben Phobeék kényszeríteni akarták, ő az én nevemet kiáltotta. A következő képkockában én vagyok, amint a nagy fehér förgetegben a földre esve húzom össze magam, mire engem is átjár hirtelen a hideg, és a fázás, az hogy majdnem odafagytam az Arénába. És ekkor suttogok valamit, valamit, ami ismét megrendít engem. A remény, az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Három pont. Érzem, hogy lassan megértem, miért mondta ezt Katniss. Az Arénában én igen is kimondtam, ezt. Hogy talán tudat alatt, de még is szóltam a reményhez, mely miatt az emberekhez is kijutott. Hogy a nehéz időszakban, én igen is arra támaszkodtam. A reményre. A Viadal többi részéből három jelenet marad meg a számomra. A többi mintha homályba veszne a gondolatim tengerében, melyek most csak is egy dolog körül forognak. A reménynél. Az egyik képkockában éppen a hatalmas dzsungelben állok, s szememmel a földre írt sorokat fürkészem, azt, ami Isabelle és Sarah utolsó üzenete volt számomra. Hirtelen egy hatalmasat nyelek, ahogyan a testem görcsbe rándul, s félek, ki fog belőlem törni a sírás a lányok emlékére. A kis kedves szőke Sarah, és az állandóam vigyorgó Isabelle. Akik már nincsenek itt többé- Életem talán legrosszabb pillanata, melyben ismét adhatunk pontot a reménynek. De talán a legjobb is, mert először fogalmzódott meg bennem, hogy győzni akarok. Hatalmasat sóhajtok, ahogyan eszembe jut, hogy a lányok már Fentről figyelnek, s egy olyan helyen vannak, ami biztonságos. Biztonságos.  A másikban a végső harcot mutatják, ahogyan a rózsa esőben, az életem talán utolsó gyenge pengélyén állok, miközben Phoebe szemébe nézek. A lelekemben megjelennek a fekete szemek, melyekben soha nem volt egy csepp kedvesség sem, csak a gyilkolás, és a gyűlölet. És ezeknek a szemeknek mondtam, azt, hogy a remény erősebb a félelemnél. Ismét a remény. De ott van a legutolsó pillanat. Ahogyan úgy sírva mint egy kisgyerek lassan újra élesztem Harryt, a könnyeim hatalmas nagy tengerében. Az a néhány, de még is hosszú, fájdalmas másodperc, melyben először rohamozott meg egy érzés, mikor azt hittem, hogy elveszíthetem Harryt. Ha behunyom a szemem, még mindig magam előtt látom a végjátékot, a kihalt pusztát, és azt a villanást, melybe majdnem belehalt a Körzettársam. S emlékszem, teljesen tisztán emlékszem a sós könnyekre, a borzalmas félelemre, és a csókra, az amit soha de soha nem fogok tudni elfeledni. Kiráz a hideg. Érzem, hogy Harry halkan valamit mond nekem, majd az állát óvatosan a fejemre támasztja, miközben kisöpör egy tincset a homlokomból. Amint elárasztana a jóleső érzés, hirtelen meghallom a győzelmi harsonákat, azokat a harsonákat, melyekkel együtt mordul fel a tömeg is. Érzem, hogy a libabőr végigkúszik a gerincemen, ahogyan meghallom a győzelmi dalunkat. A miénket. De ekkor hirtelen meglátok egy végső bevágást, az egyáltalán nem rövid összefoglaló végén.  Egy képet, mely minden olyan dolgot igazzá tesz, melyet Katniss mondott,  melyet én sem mernék elhinni. Mely egyszerűen lehetetlennek tűnik, s olyat érzés vált ki belőlem, amit soha de soha nem vártam.  A Köröndön ezernyi Kapitóliumi ember, akik éppen a mi győzelmünket nézik, hirtelen de egyszerre megteszik. Mintha csak egy kórus lenne, lassan a szájukhoz emelik a kezük három középső ujját, majd lassan a vetítő felé nyújtják. Nekünk. Érzem, hogy hirtelen görcsösen megmarkolom Harry kezét, ahogyan hirtelen úgy érzem magam, mintha valmai erősen gyomron vágott volna. Mintha csak a nővérem figyelmeztetése lenne. A szívem hevesen kezd verni, s az adrenalin erősen hullámzik az ereimben. Ezek Kapitóliumiak. Csicsás fővárosiak, akikben talán sosem volt elég kedvesség vagy becsület, emberség a Kiválasztottak iránt. Ez lehetetlen! Ezek az emberek, a fővárosból, ők tették ezt! Mindenem remegni kezd, s a szemeim úgy tapadnak a képrnyőre, mintha csak azt akarnám megtudni, hogy ez álom e? Ez itt az igazi remény. A 3. Nagy Mészárlás reménye. Primrose Everdeen reménye.

ui: szeretnétek ha hoznék ismét Willow Shields érdekességeket? Még régebben a Primstorynál fordítottam 40 érdekességet, szóval ha szeretnétek, most is hozok majd hasonlót

2014. március 25., kedd

2. fejezet III.

Halihó mindenkinek, meghoztam az újabb fejezetet. Szerintem igen hosszú lett, és remélem, hogy tetszeni fog. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit is gondoltok az eseményekről, amik lassan kezdenek kibontakozni, és a fejezet végéről. Jó olvasást :)
C. <3
                                                                                                     


Óvatosan, és csukott szemmel állok az egész alakos tükör előtt, arra várva, hogy Gloria megérkezzen a ruhámmal, azzal a ruhával, mellyel először lépek Panem színe elé az Aréna óta. Érzem, hogy eluralkodik rajtam a kíváncsiság, mely mindig kísért, ha Gloria ruháit készülök felvenni. Tudom, hogy valami miatt nagyon készül a ma estére, ami már a folyamatos pusmogásból kiderül, mely talán engem is arra késztet, hogy kíváncsisággal várjam a ruhát. Lassan veszem fel az anyagot, melyet az előkészítőim adnak rám, miközben a stylistom utasítására oldalra emelem a kezem. Érzem, ahogyan valami selymesen és kellemesen simul a felsőtestemre, miközben hallom, hogy Gloria lassan mellémlép, és mintha valamit igazgatna és húzogatna. Ahogyan hallom az előkészítőim kuncogását, és hogy a stylistom vezényel, lassan beszívom a levegőt, és megpróbálom kinyitni a szememet. Lassan, és fokozatosan, miközben érzem, hogy a szívem hevesen kezd el dobogni a kíváncsiság, és az izgalom miatt. Óvatosan emelem fel a szemhéjamat, és nagyon lassan hagyom, hogy kitáruljon előttem a látvány, az a látvány, melyet a mai napra terveztek nekem. Egy pillanat erejéig csak a mögöttem álló csapatomat figyelem, majd lassan átadom magam a látványnak. A látványnak, mely miatt a torkomat egy csodálkozó felkiáltás hagyja el, miközben egy pillanatig oldalra fordulok, hogy szemügyre tudjam venni magamat. Tetőtől talpig. Az arcomon kevés, szinte alig van valami smink. Csak egy halvány, szinte alig látható szájfény díszíti az ajkaimat, a bőrömet pedig mintha csak kissé lealapozták volna. A szemeimet egy egyszerű fekete szemceruzával húzták ki egy kisebb vonallal, mely mintha egy szebb tekintetet, és sokkal nagyobb szemeket kölcsönözne nekem. A szempilláimon fekete spirál, s hogyha lassan pislogok egyet, mintha még szebbnek látszana. Egyszerű, felismerhető, még is mintha más tekintetet kölcsönözne nekem. Egy erősebb tekintetet. Nagy szemeket, és vágyakozó pillantást. A körmeimen egyszerű lakk van, s a végén fehér színű vonalak, melyeket Gloria csak francia-manikűrnek hív. A hajam mely eddig szinte mindig kontyba fogva volt, melyből talán le is perzselődött néhány centi, most kiengedve omlik alá a vállaimra. Nem egyenes, de nem is göndör. Mintha csak lágy hullámok lennének, akár a tenger, mely most még csendes. A színe pedig nem lenszőke, hanem sötétebb, sőt mi több. Mintha most igazán világosbarnának látnám a tincseim tövében. De nem ez az igazi lényeg. Hanem a ruha. A ruha, melyből először talán csak a színét, és a rengeteget lehet látni. Egy olyan ruha, mely olyan, mintha csak azt mondaná, ez kell egy győzelmi interjúra. Egyszerű, és pánt nélküli, a felsőtestemen, egészen a csípőm tájékáig a testemhez álló. Néhol halvány kis kövek, és aprócska fodrok tarkítják. Egészen a csípőmig. Ugyanis ott kezdődik. A ruha kiszélesedik, és hosszú szoknyarésszé áll össze. A szoknyát apró fodrok, halvány hullámok szegélyezik, úgy néz ki, akár csak egy szép, és bolyhos felhő. Nagy, kiszélesedő szoknya, mely után egy hosszú, igazán hosszú, legalább 6 méteres uszály húzódik, mely ahogyan lépek, úgy mozog utánam. Az egész ruhám fehér, de nem egyszerűen fehér. Olyan szép, mint a frissen hullott hó, mint az égen úszó vattapamacsos felhők, melyeket még senki sem piszkított be. Tiszta fehér, oly bolyhos, és oly szép, mint egy felhő. Tiszta. És nem csak egyszerűen fehér. Óvatosan végigsimítom a kezemmel az anyagot, miközben az agyamban felrémlik valami. Én is Kiválasztott voltam. Egy Kiválasztott, aki a Viadal során sok sebet, és koszt szerzett, szinte bepiszkolódott az Aréna során. De most megnyertem a versenyt. Amint győztessé válok, úgy tisztulok meg az eddigi sebeimtől, úgy leszek szépen lassan fehér, akár csak ez a ruha. Mert küzdöttem ezernyi koszban, de most ezt mintha csak levedlettem volna, és olyan fehérré változtam volna, mint eddig még soha. És ez csak a győztesekkel történhet meg. Mert ők legyőzték a koszt és a sötétséget. S most fehéren, ragyogón térnek vissza. Vissza a szakadékból. A szívem egy pillanatra hatalmasat dobban, ahogyan Gloria mellémlép, és óvatosan a tincseim közé helyez egy ezüst tiarát. Győztes. Primrose Everdeen győztes. Óvatosan pislogok egyet, és körbejáratom magamon a tekintetem. Ez az igazi győzelmi ruha, melyet ő, az én tanácsadóm tervezett, szívvel és lélekkel.
-     Prim. – szólal meg hirtelen Gloria, miközben óvatosan a kezeit a vállamra helyezi. A lány és én is az egész alakos tükör előtt állunk, míg én fehérben., ő fekete ruhában. De mind a kettőnk arca mosolyog, színtiszta mosoly húzódik végig rajta.
-     Ez a te estéd lesz. Menj be, és élvezd azt. Ne érdekeljen semmi, és senki. Most merd kimondani azt, amit gondolsz. Mert te vagy a győztes. Mert ők nem tudtak fogni rajtad. – suttogja halkan a tanácsadóm, miközben lesimít egy tincset a vállamról. Nem tudtak fogni rajtad. A Kapitólium, akik a halálodat akarták, és akik ölbe tett kézzel várták, nem fogtak rajtad. Érzem, hogy hirtelen görcsbe rándul a gyomrom, ahogy eszembe jut, hogy ezt egy Kapitóliumi szájából hallottam. Aki szintén itt él, mindig ezt látja. De így is gondolkodik? Lassan a tükrön keresztül megkeresem Gloria tekintetét, azokat a csokoládébarna szemeket, melyek most figyelmesen pásztáznak engem. Óvatosan belenézek, és nagyon sóhajtok. Nem tudtak fogni rajtad.
-     Rendben. – felelem, miközben lassan megszorítom a stílustanácsadóm kezét. Ígérem.
-     *
Lassan követek egy kék hajú férfit, akinek a kezében egy jegyzettömb van, és a fülében lévő fülhallgatóba kiáltozik, de olyan hangerővel, hogy én magam is beleremegek. Ez volt az a férfi, aki az interjúknál előretuszkolt engem a színpad felé. Most lassan egy fémlap szerűséghez vezet, majd arra utasít, hogy álljak rá, és maradjak nyugton, majd mint a szélvihar el is megy, hogy segítsen máshol is. Óvatosan megigazgatom a szoknyám uszályát, mely annyira szép és finom anyagú, hogy szinte állandóan azt fogom, és persze, hogy vigyázzak, nehogy elessek. Idelent most igaz félhomály van, de még is hatalmas nagy nyüzsgés. Hallom, ahogy néhányan egymásnak kiáltoznak, léptek kopognak ide oda, és néha egy egy beszédfoszlányt is elkapok. Innen kell majd felmennem a színpadra, illetve felrepítenek oda engem, és Harryt is. Hirtelen a szívem hevesen kezd kalapálni, ahogy eszembe jut a tengernyi néző, akik annak idején is itt ültek. Tudom, hogy ma még többen fognak nézni, szinte egész Panem országa. Már anya is lát engem, de nem úgy mint egy Kiválasztottat. Belegondolok, hogy a régi osztályom, akik már többé nem lesznek azok, mit gondolhatnak majd rólam. Minden bizonnyal apa is figyel engem valamelyik kis televízión keresztül. Lassan kifújom a
levegőt, miközben a szememmel a sötétségbe hunyorgom. Mindjárt elkezdődik, én pedig ott fogok állni minden színe előtt. És meg kell majd néznem a Viadalt is. Éppen hogy elkezdenék ezen izgulni, mikor hirtelen megérzem, hogy valaki hátulról elkapja a csuklómat, és erős ujjak szorítását kezdem érezni. A pillanat hevétől majdnem felsikoltok, ahogyan gyorsan megfordulok a tengelyem körül, de az uszályomról majdnem elfelejtkezem, ami miatt most majdnem felbukom. Én Primrose Everdeen , az esés mestere, mióta buktam már egy igazán nagyot.
-     SSS… Nyugi Prim, én vagyok. – hallatszik a hang a hátam mögül, miközben lassan kiválik előttem valaki, szürke szemű, és kedves tekintetű. Most tűzpiros ruhát visel, magassarkú cipővel, és fekete haja, loknikban omlik alá a vállára.
-     Katniss… a fenébe, jól megijesztettél. – suttogom, miközben látom, hogy a nővérem közelebb lép hozzám. Hirtelen mintha nagyobb lenne a sötétség, s mintha az eddigi nagy hangok is egy pillanatra elhallgattak volna. Hirtelen érzem, ahogy a nővérem egy pillanatra erősen megölel, mintha jó szerencsét akarna kívánni nekem a fellépésemhez. Jó szerencse, az amire most igazán szükségem van.
-     Prim… - hallom meg hirtelen ahogy Katniss a fülembe kezd suttogni, miközben még mindig erősen ölel engem.
-     Nincsen sok időnk. Most figyelj rám, kérlek, nagyon figyelj. – hallom Katniss hangját, aki még mindig ölel engem, de közben halkan suttog a fülembe. Érzem, hogy hirtelen libabőrössé válok, ahogyan meghallom a nézők hangját, és eszembe jutnak a reflektorok.
-     Tudod, hogy miért győztetek ketten? Miért lett kettő győztese egy olyan játéknak, ahol ez szinte tilos? – hallom, mire hirtelen megáll a szívverésem. Lassan felrémlik az elmémben, hogy eddig én magam sem gondolkoztam rajta, hogy vajon miért kerültünk ki mind a ketten élve az Arénából. Mintha a szívemet és az elmémet más dolgok foglalták volna le, a hirtelen feltűnő édesapám, vagy éppen Harry. Érzem, hogy Katniss még mindig erősen szorít, minta így akarná elmondani, a dolgokat.
-     Tudod, hogy a Kapitóliumi közönség imádja az ilyet. Imádja, hogy ha már ketten vannak, és nagy dráma zajlik az Arénában. De most először, mintha mást akartak volna a borzalom helyett. – hallom a suttogását, miközben érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni.
-     Megszerettek titeket. Primrose Everdeent és Harry Blacket, volt hogy nevettek rajtatok, és volt hogy igen is kiborultak. De a végét nem bírták ők sem. Talán most először, de azt szerették volna, ha még láthatnak titeket, együtt és élve. Nem akarták, hogy csak az egyikőtök legyen a győztes. Sem a Körzetekben, sem a Kapitóliumban. Most először, valamilyen módon felbátorodtak, a Viadal alatt lerakódott bennük valami, ami a végére felgyülemlett és meg merték tenni. Mert elégedetlenkedni kezdtek. A Játékmestereknek, pedig nem volt választásuk. Vagy a dühös nép, vagy pedig a két győztes. Éppen ezért meg kellett tenniük. Igen, Prim jól hallottad, a dühös nép. Mert most, a Viadalok történetében először merték megtenni maguk a Kapitólium polgárai is, hogy a Viadal megváltoztatását kérjék. Most először. És szerinted miért? Miért volt ehhez bátorságuk Prim? Mit éreztek az Arénában? – hallom Katniss hangját, aki egy pillanatra elenged, és erősen a szemembe néz, szürke szemeivel, melyek szinte megcsillannak a sötétben. Érzem, hogy hirtelen egy hatalmasat dobban a szívem, ahogyan Katniss suttogni kezd.
-     A remény. Az egész Aréna alatt sikerült elhitetnetek velük a reményt. Elhitték neked Prim. Ezért tették ezt, és ezért győztetek. De most állj ki, úgy, hogy tudod, ezt a remény tette. Bizonyítsd be nekik. Bizonyítsd be, hogy a remény igen is erős. – hallom meg a hangot, miközben érzem, hogy a nővérem hirtelen elengedi a kezemet, ahogyan valaki rászól, hogy igyekezzem, mindjárt kezdünk. Érzem, hogy hirtelen megremegnek a térdeim, ahogyan a suttogó Katnissre gondolok, és arra amit mondott. A remény. Elhitték neked a reményt. Érzem, hogy a látószögemben hirtelen fekete pontok jelennek meg, ahogyan az elmém tovább zakatol. Remény. Nem csak egy átlagos szó, nem csak egy mellébeszéd. A Kapitóliumi nép hinni kezdett a reményben. Érzem, hogy hirtelen megdobban a szívem, akár egy hatalmas nagy harang. Erről beszélt apa. Hogy most erősebb mint valaha. Ketten győztünk. Hirtelen a levegőbe markolok, mintha csak meg akarnám valaki kezét fogni, és hagyni, hogy ő tartson, hogy ne hagyjon elesni, de csak a puha ruhámat tapintom. Hisznek a reményben. Hirtelen érzem, ahogyan megmozdul alattam a fémlap amire állítottak. Hova tűnt a nővérem, amikor most segítenie kéne valakinek? És ekkor hirtelen meghallom. Ceasar Flickerman lelkes hangját, mely hirtelen betölti az egész nagy teret.

-     Hölgyeim és uraim! Jöjjenek hát! Fogadják sok szeretettel Primrose Everdeent és Harry Blacket a 3. Nagy Mészárlás győzteseit!


2014. március 22., szombat

2. fejezet II.

Sziasztok! Először is szeretném, ha nem haragudna meg senki rám, mert nem vitát akarok vagy hasonló (mint régebben volt) annyi az egész, hogy észrevettem, hogy kicsit leállt az élet a blogon, sajna kevés a megtekintés is, és háát...... nem valami jó ez. Tudom, és most már látom, hogy egy második évadot nehezebb vezetni, hiszen volt már előtte egy hosszú történet, és ez most pedig kissé más jellegű lesz. Azt is tudom, hogy ez a sztori eleje, és még nem indultak be teljesen az események. De a kezdethez képes kicsit megcsappantunk :( No, a lényeg, hogy mostantól egyre izgalmasabb fejezetek jönnek, igyekszem, és remélem, nem fogtok bennem csalódni, és remélem az eddigiekben sem csalódott senki. Már meg van írva a sztori, és remélem, hogy a hamarosan következő események tetszeni fognak :)
                                                                                                                

Hirtelen megérzem Harry keze fogását és ösztönösen megremeg a gyomrom. Mintha valami, ami a mellkasomban ült eddig most nagy erőre kelne, és szétáradna a testemben, elöntve azt valamivel, melyről talán én sem tudom, hogy mi. Éppen hogy lehullik a második könnycsepp az arcomon, nem bírom tovább, és a távolságot, mely eddig nagy, és hideg volt most megcsökkentem. Erősen, és még gyengén ölelem meg a fiút, aki eddig a balomon ült, miközben érzem, hogy a könnyek kezdik eláztatni az arcomat. Létezhet ilyen? Mintha valahol a szívem mélyén már meglett volna, s Katniss is elmondta volna, most pedig hirtelen megtapasztalom mi is ez. Csak ott ülök, miközben erősen megölelem Harryt, és behunyom a szememet, hagyva hogy az arcomon végigcsorogjanak a könnyek. Amik nem a fájdalomtól, és nem is a szomorúságtól vannak. Hanem a színtiszta boldogságtól, attól, melyet most érzek talán először. Érzem, hogy a fiú átkarol engem, és lassan hátamat simogatja, miközben én csak ott ülök. Görcsölő hassal, sírással és még is vigyorgással, egy olyan érzéssel, amit nem lehet megfogalmazni.
-     Szeretlek téged Prim. Igen, szeretlek.  – hallom Harry suttogó hangját a távolból, mely kicsit remegve cseng. Ő is ezt gondolja rólam. Ő szeretett engem? Igazán, tényleg? Ezekre a gondolatokra még inkább kezd rázni a sírás, melyet most egyáltalán nem tartok valami gyerekes dolognak. Ez az, amit az emberek boldogságnak hívnak? Lassan próbálok nagyokat lélegezni, és felkészülni lelkileg, hogy én is mondjak valamit, de mintha valami a belsőmben egyszerűen megakadályozná, és csak arra kényszerítene, hogy itt szipogjak, és öleljem a fiút. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen dolgok is történnek velem. De most, amint eszembe jut, hogyan élesztettem újra az Arénában rájövök, hogy ha nem tettem volna ezt meg, akkor végzetes hibát követtem volna el. Ha most egyedül lennék itt győztes biztos, hogy sírnék. De nem az örömtől. Egy percig lehunyom a szemem, és lassan lélegzem, miközben a fejemben kezd megfogalmazódni a dolog, a mondat, hogy mit fogok mondani a fiúnak. Éppen hogy felkészülök, hogy kibontakozzak az ölelésből, és elkezdjek mondani valamit, melyről még csak halvány elképzelésem van, hirtelen egy hatalmas nagy kattanást hallok. És ekkor olyan erővel vágódik ki a szoba ajtaja, hogy hirtelen megijedek a nagy hangtól, és ösztönösen felugrom az ágyról. Ekkor ugyanis hirtelen Gloria viharzik be rajta, olyan hirtelen és olyan váratlanul, hogy akár azt is hihetjük, hogy ez csak a szél volt. Hirtelen toppan be, egyszerűen, és kopogás nélkül, majd vigyorogva a szoba közepére perdül, és viháncoló hangon megszólal.
-     - Sziasztook! Tudtam, valahol éreztem hogy itt vagytok. Prim! Szia! – pattan oda hozzám, és jó erősen megölel, szinte kinyomva a szuszt belőlem, miközben másik kezével Harry felé int. Gyorsan letörlöm az arcomról a könnyeket, és próbálok nyugodt képet vágni a tanácsadóm felé, aki egyáltalán nem zavartatja magát. Vigyorogva, és szinte nevetve üdvözöl, miközben a fülében fityegő szivárványszínű fülbevaló megrázkódik. Mintha maga is kivirult volna. Színes ruhát visel, mintha az arca kerekebb lenne az eddigi megnyúzott helyett, és folyamatosan vigyorog, miközben a hóna alatt egy nagy mappát szorongat.
-     Elnézést kérek Harry, de el kell őt vinnem. Ma este győzelmi interjú. Fel kell rá még készülnünk. Van egy két dolgunk. – mosolyog hirtelen rám, mire próbálok visszamosolyogni. Még mindig az előző dolgok járnak a fejemben, mintha még a hatása alatt lennék. Olyan mintha Gloria egy rózsaszín flamingó lenne a fekete hollók között, aki hirtelen jött, és különlegesen. Óvatosan egy pillanatra Harry felé nézek, aki még mindig csodálkozva ül az ágyán, és kék szemei valahol máshol járnak, de még is igyekszik Gloriára figyelni.
-     Este találkozunk. Győztest varázsolok belőled Prim hidd el. Remélem
tetszeni fog neked. – kacsint rá a fiúra, s olyan hirtelen markolja meg a csuklómat, és húz ki a folyosóra, hogy még elköszönni, sőt odanézni sincs időm. Mintha az előző percek egy pillanat alatt leperegnének, ahogyan Gloria elindul velem a szobám felé, hogy felkészítsen a ma estére. Hirtelen azt sem tudnám megmondani, hogy mennyi az idő, s egy pillanatra mintha el lennék kalandozva. Mintha elfelejtettem volna, hogy ma este győzelmi interjú, egy nagy, és hatalmas alkalom, melyen minden győztesnek át kell esnie. Óvatosan pislogok  egyet, miközben követem a stílustanácsadómat végig a hosszú folyosón. És nem is milyen módon.
-     *

Óvatosan, és csukott szemmel ülök a szobámban, ugyan azon a széken, mint annak idején az interjúm előtt. Mintha az egész nagy lakosztály hirtelen átalakult volna. Betölti az előkészítőim csicsergésének hangja, a hajszárító búgása, és Gloria távoli kuncogása, mely során egy mappával járkál körbe körbe, és néha beleszól a dolgok alakulásába. Mintha most egy másik lányt látnék magam előtt. Mikor még nem kezdődött el a Viadal volt benne valami, kicsit aggódás, s még akkoriban vékonyka volt, hosszú és megnyúlt arccal. De azóta mintha kivirult volna, s az arca már pirospozsgás, és kerek, s állandóan mosolyog, és nevet. Mintha boldog lenne most, túl a Viadalon, úgy hogy én győztem, én lettem az egyik a 3. Nagy Mészárlás győztesei közül. Míg az egyik előkészítőm a körmömet festi, a másik a hajammal babrál, míg a harmadik, akinek csukva kell tartanom a szemem a sminket készíti. Lassan beszívom a levegőt, és kifújom, miközben Gloriára gondolok. Valami olyasmit mondott, hogy sok a dolgunk. Hogy ez alkalommal, már más emberként fog engem látni a közönség. Magamban elgondolom, hogy mi is voltam én a régi interjúmon. Egy voltam a 24 Kiválasztott közül, az egyik, aki ugyanolyan vágyakkal, és félelmekkel vágott neki a Viadalnak. Mindannyian azért vagyunk, voltunk itt, hogy nyerjünk, mindannyian meg akartuk győzni a közönséget, hogy támogassanak. De most már nem kell meggyőzni. Most már úgy állok ki eléjük, mint a 3. Nagy Mészárlás győztese. Győztes. Hirtelen megremegek, ahogy az elmémben felrémlenek apu szavai. Mert valami a kezdetét vette, és talán most a legerősebb. Az emberek nem gondolták, hogy én, egy gyenge kislány kikerülök a hatalmas Arénából, a sok gyilkos Hivatásos közül. Néhány óra leforgása alatt olyan dolgokat tudtam meg, melyekről soha nem is tudtam volna, hogy létezik. Érzem, hogy a kezeim görcsösen megszorítják a karfát, ahogyan felrémlik az elmémben az a bizonyos remény. Történt valami miatta, miért emlegette apu annyit nekem. Lehet, hogy tetszett a közönségnek, s most is mosolyogva kell nekik mesélnem a dolgokról. De tett valami mást is? A reményem. Vajon mit gondolnál erről a Játékmesterek, a Kapitólium lakói, mit gondolnak a Körzetben? Ma este ki fogok állni, és mindenki látni fogja, hogy én, a naiv gyenge kislány megnyerte a Viadalt. De vajon…. vajon miért Ő? Hirtelen azon kapom magamat, hogy Gloria vigyorgós hangon szólongat engem. Óvatosan elűzöm a gondolatot az elmém mélyébe, ahogy meghallom a hangot. Készen vagyunk az előkészületekkel. Most meglátom, milyen is, az a győztesi interjú.

2014. március 19., szerda

2. fejezet I.

Halihó, meghoztam a legújabb fejezetrészletet. Ez olyan durva, már is vége az első fejezetnek, hihetetlen gyorsan megy az idő. Pedig úgy megállítanám, hogy ne fogyjon ennyire a Daughter of Hope. Köszönöm a pipákat és komikat, bár úgy vettem észre hogy egy picit megállt a blogon az élet, de remélem tetszeni fog nektek ez a fejezet :) Én szerettem írni, és remélem, hogy még jobban megkedveltek belőle egy bizonyos szereplőt :D
Ja, és holnap pedig vetítik a mozik a Beavatottat? Ki megy? Én készülődöm, nem is egyedül, már rá is írtam a kezemre, hogy Amity, azaz Barátságos. Merthogy az összes teszt szerint az lennék. Na nem húzom tovább a szót, jó olvasást mindenkinek!
Clove, azaz új nevemen Klóv <3
                                                                                                             

-     Miért? – nyögöm ki hirtelen és halkan, miközben érzem, hogy a hangom megremeg. Mintha mindenem arra kényszerítene, hogy most, ebben a pillanatban ne nézzek a fiú szemébe, hanem a kék és bolyhos takarót pásztázzam.
-     Prim…. – kezdni lassan Harry, miközben észreveszem, hogy egy pillanatra elengedi a kezemet, és az ölébe helyezi a karját, miközben lassan beszívja a levegőt, majd kifújja.
-     Mi az? – kérdezem, miközben lassan magam alá húzom a remegő lábamat, és igyekszem teljes elmémmel, mindenemmel a fiúra koncentrálni.
-     Soha életemben nem gondoltam volna, hogy te leszel a Körzettársam, hogy nekem Primrose Everdennel kell mennem az Éhezők Viadalára. Az előtt is ismertelek. Mindenki ismert téged, amikor kihúztak tavaly az Aratáson. Egész Panem ismert téged, a lányt, akit a nővére megmentett.- kezdi lassan, miközben látom, hogy a homlokát ráncolja, mintha gondolkodni valamin.
-     Sokáig mérges is voltam e miatt. Azt gondoltam, hogy az egész országnak én vagyok a kicsiny, naiv lányka, aki képtelen a talpára állni. Mindig is féltem ettől. – suttogom halkan, miközben a szememmel még mindig a kék takarót pásztázom, mely úgy néz ki, akár a háborgó tenger színe.
-     Emlékszem, mikor kisorsoltak téged az Aratáson. Majd engem. Primrose Everdeen és Harry Black. Annak idején teljes erőmből akartam nyerni. De egyedül ott volt bennem az, akárhányszor csak megláttalak, hogy te nagyon keményen fogsz harcolni a győzelemért. Meg akartam kérdezni mit gondolsz erről az egészről, de csak a kocsin tudtunk beszélgetni.. Láttam benned a félelmet, de a szeretetet is, az erőt, mellyel szeretnéd ezt megnyerni… - folytatja,miközben észreveszem, hogy megremeg.
-     Akkor gondoltam bele először, hogy mi is lesz. Az Aréna tele volt kemény ellenféllel, ott voltak a Hivatásosak, Phoebe, és akik nagyon erősek. Tudtam, hogy segítenem kell az apámon, de még sem a Hivatásosaktól féltem igazán…
-     Hát akkor? – kérdezem halkan, miközben a kezemmel hirtelen meg akarom fogni az ő kezét, de hirtelen félúton visszahúzom. A fiú úgy ül az ágyon, és úgy beszél, mintha előtte peregne az egész jelenet, mire a gyomrom ismét görcsbe rándul.
-     Hanem tőled… - mondja halkan, miközben egy nagyot sóhajt.
-     A kocsin vettem észre először. Láttam, hogy van benned valami, hordozol valami olyat, melyre az embereknek szükség van, de nem csak a népnek hanem……Láttam, hogy be akarod bizonyítani, hogy nem vagy elesett. És a reményt jelképzeted. Amikor a fehér ruhádban könnyes szemel beszéltél az emberek előtt…. – válaszol, de hirtelen megcsuklik a hangja. Érzem, hogy a szívem erősen kezd dobogni, miközben minden idegemmel csak is őrá figyelek.
-     Akkor?
-     Akkor teljesedett ki igazán. – néz rám lassan Harry, miközben kék szemeit rám függeszti. Hirtelen érzem, hogy a gyomrom egy hatalmasat hullámzik, mely talán az Arénában történt velem utoljára. A hirtelen erőtől majdnem meggörnyedek, miközben lassan a fiút figyelem. Soha életemben nem tudtam, mit is érez Harry Black. Hogy ő, mit gondolt rólam, amikor ezt és azt tettem, fájdalommal, örömmel, és igyekeztem hinni valamiben. Soha nem tudtam, hogy ő akart e igazán a szövetségesem lenni, hogy, mit gondolt az Aréna utolsó perceiben, mikor még én is alig tudtam az igazságot.
-     Prim figyelj… - kezdi, és hirtelen előregörnyed, és mintha valamit letörölne a homlokáról. Érzem, hogy a szám kiszárad, ahogy a fiú lassan feláll, majd egy pillanatig szemével pásztázza a szobát. A kezem ösztönösen remegni kezd, amikor Harry lassan sóhajt egyet, majd ismét leül mellém. Én mindig is féltem valamitől. A Viadaloktól, és az Arénától, attól, hogy nekem is ott kell végeznem azon a helyen. De most mintha nem ez lenne a legnagyobb problémám, hanem valami egészen más, mely úgy félemlít meg engem mint egy árnyékból csak úgy előbukkanó vadkutya.
-     Harry… - nézek a fiúra, aki lassan visszaül a helyére, majd a kezét az ölébe helyezi. Valahol egy autó erős tülke hasít a csöndbe,s távolról mintha halvány zene szűrődne be a kinyitott ablakon. De ez talán semmi ahhoz képest, ami most, bennem játszódik le.
-     Nos…. – kezdi, majd lassan sóhajt egyet.
-     Tavaly óta ismertelek téged. Mióta először kisorsoltak téged, a családunk újra találkozott. Apát annak idején hozzátok vittük el. És akkor tudtam meg, milyen is Primrose Everdeen. – hirtelen a szívem dobogása egy pillanatra eláll, ahogy feszülten figyelek a fiúra, aki most nem néz rám, mintha valahol máshol járna.
-     Emlékszem, hogy anya azt mondta, hangosan veszekedtél az anyukáddal, mert nem gyógyíthattátok meg az édesapámat. Hogy mindenképpen segíteni akartál nekünk. És akkor kezdett el derengeni bennem. Kezdetben csak a félelem volt bennem. Mert láttam, hogy
mennyire szereted a nővéredet, és szinte láttam a szenvedésedet, amikor ránéztél a kocsin. Volt bennem akkor félelem. Hogy mind a ketten nagyon szeretnénk győzni, de ezt csak az egyik teheti meg. Az első estén a Kiképzőközpontban elkezdtem gondolkodni rajta, hogy melyikünk győzzön. Valahogy mindig… mindig… - folytatja, de hirtelen megcsuklik ismét a hangja. Érzem, hogy egy nagy izzadságcsepp csordul végig a homlokomon, ahogyan eszembe jut, miket gondolhatott. Látom, hogy Harry próbálja összeszedni a szavait, mintha kék szemei valahol, a távolban járnának. Érzem, ahogy valami fájdalom, de talán erő kúszik végig rajtam, mely elterjed az egész testemben.
-     Igen?? – kérdezem, de a hangom már szinte riadt, és talán erősen követelő, ahogy a fiú egy nagyot sóhajt. Érzem, hogy a görcs csak nő, és nő a gyomromban, s mintha nem akarna elmúlni. Érzem, hogy most fog elmondani valamit, látom, ahogy nagyot sóhajt, és mintha utoljára beszélni kezdene.
-     Arra gondoltam, hogy hogyan történhet meg ez az egész. Hogy te gondoskodni akartál apáról. Láttam rajtad, hogy kész vagy segíteni, ahogyan a betegek között járkáltál a Körzetben, nem érdekelve semmi. Láttam, hogy szereted a családodat, hogy igaz voltak kemény ellenfelek, de még is kitartottál. Láttam, ahogyan elbántál Phoebe-val. Volt benned valami… valami, ami miatt úgy éreztem, hogy ez nem lesz így jó. Amikor a kocsin álltál, és majdnem le akartál esni erősen megfogtam a karodat, mert segíteni akartam. Ahogyan teljes erődből, és szívedből hittél a reményben, Az emberekhez szóltál, és bátorítottad őket. Rámosolyogtál másokra, és erőt adtál. Volt benned valami, amiben volt kedvesség, erő, remény, és még is szépség. Soha nem gondoltam volna, hogy Prim, aki tavaly még más volt, most kiáll ide. Hogy valaki, aki a Körzettársam, lesz köze hozzám. Nem akartam, hogy legyen, mert tudtam, fájni fog, ha elveszítelek. Figyelj Prim, én nem gondoltam soha, hogy létezik valahol egy lány, egy olyan lány, akinek pont a Viadalra kellett velem jönnie. Mert megijedtem, hogy létezhet egy ilyen valaki. Valaki, aki kedves, de még is erős, aki teljes erejéből küzd, aki ennyire akar élni. Soha nem gondoltam volna bele, hogy lesz egy lány, aki olyan dolgokat kavar fel bennem ,amiket nem akarok. Amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy nem lenne értelme ha én győznék. Láttalak téged mindvégig az Arénában. Féltem. de még is bekövetkezett. Mert már valahol, az Aratáskor éreztem, de az Arénában jöttem rá igazán. Te voltál az, akit szerettem volna életben tudni. Hogy ha én meghalok odabent, akkor te kerülj ki élve. Mert belül nem gondoltam volna soha hogy létezik egy ilyen lány valahol aki … aki.. – folytatja, de hirtelen észreveszem, hogy valami van az arcomon. Ahogy a fiút hallgatom, aki most elmond mindet, egyszerűen mindent, amit gondolt rólam, érzem, hogy ennyi.
-     Ennyire tökéletes. Akit szerettem volna, hogy helyettem győzzön. Mert én nagyon féltem, hogy ez valaha meg fog történni. De még is megtörtént… Prim… én… énn…. a fenébe, Prim én szeretlek téged. – nyögi ki hirtelen a fiú, amikor megérzem, hogy mi van az arcomon. A remegő fejemen, a szememből, mely ki tudja, mit tükrözött, most kigördül valami. Egy forró könnycsepp mely hirtelen lehull a takaróra, oda, ahol a kezem hever. Én valahogyan az Aratás óta tudtam. De hogy ő, hogy Harry Black mit érzett, csak most tudtam meg igazán. Érzem, ahogyan a szívem dobogása ismét felerősödik, ahogy meglátom a mellettem ülő fiút. Remegve, de még is szinte mosolyogva néz fel rám, miközben kék szemével egyenesen a szemembe néz. Érzem, ahogy hirtelen a kezem megindul, és egyenesen Harryé felé közeledik. Lassan letörlöm a könnycseppet a szemem sarkából, ahogyan erősen megszorítom a kezét.
-     Akkor nagyon nagy bajban vagyunk. – suttogom magam elé, félig remegve, félig pedig mosolyogva.
-     Mert én is szeretlek téged Harry. – nyögöm ki lassan, miközben a gyomromban ismét feléled a görcs, és az erő, mely eddig is itt volt velem. Görcsölő, szinte erősen görcsölő gyomor. Vágyakozás a másik után, hogy végre elmondja mit gondol, hogy megfoghasd a kezét. Erő, mely talán a nehéz időkben is támogat. És könnyek, olyan forró könnyek, melyek tudom, hogy nem szomorúságból fakadnak a lelkem legeslegmélyében. Ez az, amiről Katniss beszélt nekem, és amire rájöttem az Arénában. Ez itt az a valami, melyet úgy hívunk, hogy szerelem.
  

2014. március 16., vasárnap

1. fejezet III.

Sziasztok! Íme, meghoztam a legújabb részt. Hihetetlen, hogy ez már az első fejezet utolsó részlete.... gyorsan megy az idő.... Ez a fejezet viszont nekem személyes kedvencem volt, remélem nektek is tetszeni fog! Köszönöm szépen a komikat és a pipákat <3
C. <3
                                                                                                                 

     

A finom, s bojtos szőnyeg lágyan simul a talpam alá, ahogyan lassan végigmegyek a folyosón a szobákhoz vezető irányban. Alig van néhány órám, és ismét a közönség színe előtt kell állni, a hatalmas közönség előtt, akik immár győztesként üdvözölnek bennünket. Katniss, Gloria és a többiek már előre a színpadhoz mentek hogy szervezkedjenek, sőt nekem sincs már csak másfél órám az előkészületekhez. De a fejemben állandóan egy szó, mondat és jelenet pattog, s mintha nem akarna elkerülni onnan, csak körüljár és emlékeztet engem. Apa. Hogyan élte túl, hogy a valóság, ami teljesen már és furcsább, mint ahogyan a mi családunk megtudta a gyászt, és a fájdalmat. Hirtelen ösztönösen megpördülök a tengelyem körül, ahogyan a folyosóra érek, ahol a lakószobáink vannak. „Tudod, hogy a Kapitóliumnak még a falban is vannak emberei”. Hirtelen és idegesen nyelek egyet, ahogy szememmel lassan végigpásztázom a hatalmas és csodás tapétákkal díszített falat, miközben ösztönösen az eszembe jut, hogy mi van, ha mindenhol térfigyelő kamerák vannak, ha Snow elnök ebben a pillanatban is engem figyel valami titkos és lehetetlen lyukon át. A tapétán csodálatos repülő rózsaszín madarak szállnak, mintha útjuk egy felhőtüneménybe vezetne, miközben csapatosan felszántják az eget. Annyira szép, és ártatlan, de ez is Kapitóliumi. Kapitóliumi. Megborzongom, ahogy lassan odébbvánszorgom a nagy faltól, és eltűnök a rikitó madarak szeme elől. Valami megkezdődött, és most tovább terjed. Hogy apa komolyan ezt mondta nekem, mintha maga a győzelem után is lehetne, történne valami, hogy most a második Everdeen testvér is megnyerte a Viadalt. Az elmémben csak a remény halvány sugara az egyetlen egy dolog ami felragyog, hogy talán az az a valami, amire az emberek várnak. Talán tényleg elhitték azt, hogy én a reményt jelképezem? Elhitték amit annak idején az interjún meséltem nekik, amiről beszéltem és amit muszáj volt kiadnom a szívemből. És ezért győztünk ketten? Hirtelen azon kapom magam, hogy az egyik kezem egy nagy barna színű ajtón pihen, s a szemem ösztönösen a feliratra siklik. A folyosónk hatalmas és kihalt, hogy mindenki egytől egyig a mai hatalmas nagy estélyre készülődik, mely során egész Panem ismét látni fog bennünket. Effie, a nővérem a stílustanácsadók és Ceasar már készítik a hatalmas nagy széket, talán már az elnök is készülődik a koronázási ceremóniára, mely során az ifjú, Viadal győztesének fejére helyezik a ragyogó aranydíszt, mely bizonyítja, hogy mostantól ő is közéjük fog tartozni. A nagyok közé. Egyetlen egy ember lehet, és van itt az emeleten, akinek nem kellett lemennie, aki valami úton módon, még mindig itt van a világban. Harry Black. Óvatosan felegyenesedem a nagy ajtó előtt, miközben érzem, hogy a gyomromban ismét felvillan az az érzés, az erős görcs, melyet annak idején az Aratáson éreztem először. Harry Black. Az utolsó emlékem a fiúról talán távoli, egy másik dimenzióba veszett még is élénk. Ahogyan az Arénában….. ami előtt Claudius Templesmith hangosan harsogva hírdette meg a két győztest. Hirtelen érzem, ahogy a kezem lassan megizzad, és egy pillanat alatt majdnem visszafordulok, hogy bemenjek a saját szobámba. Az Aréna óta, attól a pillanattól fogva még nem beszéltem vele, nem tudtam igazán elmondani és tisztán meghallgatni. Az utolsó pillanatban még mind a ketten ott álltunk és én könnyektől patakozva élesztettem fel újra a fiút, akkor még mind a ketten a félelem és a szürreális világ foglyai voltunk. Még nem beszéltem vele győztesen. Érzem, hogy hirtelen végigfut a hátamon a hideg, ahogy a kezem lassan az ajtó felé közelítem. Beszélnem kell a fiúval. Valahol a lelkem mélyén feléled egy érzés, talán az emléke, a görcs és talán az a bizonyos Aréna végi esemény éleszti fel bennem, amikor hirtelen és még is lassan megkopogtatom az ajtót.


. Érzem, hogy hirtelen végigfut a hátamon a hideg, ahogy a kezem lassan az ajtó felé közelítem. Beszélnem kell a fiúval. Valahol a lekem mélyén feléled egy érzés, talán az emléke, a görcs és talán az a bizonyos Aréna végi esemény éleszti fel bennem, amikor hirtelen és még is lassan megkopogtatom az ajtót. Érzem, hogy hirtelen a szívem hevesen kalapálni kezd és a szemem előtt olyan foltok, fekete pontok jelennek meg,  mint annak idején az Aratáson, ahogy hirtelen megmarkolom a szélső fal szegélyét. A kopogás szinte visszhangzik ezen a hatalmas és üres emeleten, ahogy hirtelen egy nagy levegőt veszek, majd lassan kifújom, és megpróbálom kihúzni magam. Mintha remegnék és  mintha a lelkem mélyén izgulnék a találkozás miatt, hogy mit fogok mondani, és ő mit fog mondani. Bármi is lett volna a fejemben most hirtelen elszállt, mintha csak egy nagy szivattyú szívta volna fel, és a helyét csak az üresség vette át, mintha minden szótudásom kiveszett volna a fejemből. Mintha minden, ami talán az eszembe ötlött most hirtelen elvándorolt volna más tájakra, nekem csak a zavart és az idegességet hagyva. Hirtelen meghallom, ahogy valami nyikordul a túlsó ajtón túl, és a rézszínű nagy és fényes kilincs megfordul az ajtóban. Gyerünk Primrose Everdeen! Nagy levegőt szívok be a tüdőmbe és egy pillanatra becsukom a szemem. És ekkor hirtelen nagy erővel kinyílik az ajtó, s a szél hirtelen az arcomba csapódik felébresztve ezzel a csukott szemeimet. Érzem, hogy a szívem erősen kezd kalapálni. Ekkor ugyanis hirtelen meglátom az ajtóban, őt, a Körzettársamat. Egyszerű fekete nadrágot visel, és kékes inget, mely színe olyan kék, mint a tisztult ég, akár csak az ő szemei. Nagy és kék szemei, melyekhez képest az enyém talán csak szürke, és az arcán az a néhány szeplő, melyek közelében régebben a lila színű karakikákat láttam, azokat, melyek az éhezés jeleit mutatták rajta. Amikor a kocsin álltunk, és amikor ő erősen megmarkolta a kezemet. De az arca most ragyogó, sugárzik az élettől, a szája szeglete halvány mosolyra húzódik, miközben a kék, hatalmas nagy kék szemei szinte nevetnek. Milyen régóta láttam már Harry Blacket. Mintha hónapoknak, mi több, éveknek tűnt volna amíg nem láttam, mintha egy hosszú és fájdalmas utazás után látnám őt viszont. A szemei a ragyognak, a mosolya halvány, még is furcsa érzéssel tölt el, mintha eddig nem vettem volna észre mindezt. Ő volt az a fiú, akit megmentettem az Arénában, ő volt a szövetségesem és Körzettársam. De hirtelen a világ egy hatalmasat fordul velem, és érzem, ahogy a gyomrom, olyan erősen görcsöl be, mint mint eddig talán sohasem. Nem tudtam, a szívem mélyén nem számítottam arra, hogy a találkozás, ez a találkozás lesz a legnehezebb dolog, az Aréna után. Érzem, hogy meg akarok szólalni, tudom, hogy köszönni akarok neki, de mintha ebben a pillanatban kiveszett volna minden szókincsem a fejemből, és az üresség, mint valami sötét oldal nem segítene. Hirtelen csak lehajtom a fejemet, és lassan, nagyon lassan, miközben a fehér színű, bolytos mamuszomat bámulom, melyet talán néhány órával ezelőtt vettem fel, bevánszorgom a szobába. Néhány óra. Néhány órája tudom, hogy győztes vagyok, hogy megnyertem a 3. Nagy Mészárlást. És azt is, hogy él az apám. Mintha néhány óra leforgása alatt egy hónapra elegendő dolgok történtek volna velem. Olyan dolgok, melyek talán távol állnak a szenvedéstől. Ahogy belépek a nagy szobába, hirtelen megcsap egy érdekes illat, talán akkor éreztem, mikor az Aréna végén, megöleltem Harryt. A nagy szoba szinte teljesen úgy néz ki, mint ahol én lakom, a hatalmas nagy ágy, itt kék színű, bolyhos párnákkal teli, és a nagy ablak, mely most tárva nyitva áll és a friss levegő szűrődik be onnan, keveredve a Kapitólium zajával. Még soha nem voltam Harry szobájában. Érzem, hogy egy pillanatra összeszorul a torkom, ahogy eszembe jut, hogy talán ő is itt ténfergett az Aréna előtt félelmekkel, és fájdalmakkal. Hirtelen leülök  a nagy és bevetett ágyra, miközben óvatosan felhúzom a lábamat magam mellé. Érzem, hogy a szívem hevesen kezd kalapálni, és mintha valami belső érzés, arra sugallna, hogy mély, nagyon mély levegőt vegyek. A fejemben szinte mint a nagy zivatar kavarognak a gondolatok, melyet még az sem segít, hogy a fiú leül mellém az ágyra. Mintha a jelenléte, hogy itt van előhozná belőlem az emlékeket és a görcsöt a gyomromban, mely minzha minden szó emlékemet megszüntetné. Hogyan beszéljek vele, hogyan nyögjek ki bármit is?

 - Prim… - kezdi a fiú, mire hirtelen ösztönösen összerezzenek a halk de még is kedves hangra. Itt az idő. Itt az idő.
- Tudom, hogy mi történt. Hogy miért történt mindez. Ketten győztünk… folytatja halkan, miközben látom, ahogy a szemével a plafont fürkészi. Érzem, hogy megrándul a gyomrom, ahogy a köztünk lévő üres helyet látom, és hirtelen késztetést érzek, hogy erősen megmarkoljam a fiú kezét. Mintha kimérten beszélnénk egymással, mintha úgy ülnénk egymás mellett, mint annak idején. Vajon miért?
- Harry. Figyelj.. – kezdem, de hirtelen megakad a szavam. Érzem, hogy valamibe meg kell kapaszkodnom. Hirtelen erősen átnyúlok a köztünk lévő téren és megfogom a fiú kezét, mely most mintha nem hideg lenne, hanem élettel teli. Látom, ahogy egy pillanatra megrezzen, mintha félne valamitől. Talán rajtam is végigfut a hideg, ahogyan megfogom a kezét.
- Igen, én újraélesztettelek… - folytatom halkan, miközben a szememmel végig futom a falat. Térfigyelő kamerák lehetségesek? Hirtelen fut végig az agyamon ez a gondolat, mely gyorsan el is űződik, ahogy Harry válaszol.
- Nekem szánták azt az áramos ládát. Direkt ezt akarták. – mondja halkan. Neki szánták. Tudom, sajnos tudom, hogy így történt.
- Tudom, hogy neked szánták. De képes lettél volna rá? Ha tudod, mi van a ládában, képes lettél volna meghalni? Még is mi a fenéért? – nyögöm ki és a hangom talán egy kicsit erősebbnek tűnik. Nagyon kicsit. Lassan felemelem a fejem, és a fiú irányába nézek, hogy majd megmondjam, ez igen is hülyeség. Itt az idő. Hirtelen azonban meglátom, ahogyan engem néz, ahogy kék szemeivel lassan engem fürkész. Ösztönösen görcsbe rándul a gyomrom.
- Igen. Képes lettem volna. – suttogja halkan, miközben érzem, hogy egy kicsit közelebb ül hozzám.
- Szerinted miért?