6. fejezet II.

Sziasztok, ezen a csodálatos esős napon hoztam az új részt..... bár igen, talán az idő kicsit illik ehhez a fejezethez. Nálatok szakad?  Nekem ma sikerült eláznom, csak egy kis vihar, picike jégesővel....... de utána legalább felfrissül a levegő. nos, abbahagyom a meteorológiai jelentésemet, mindenkinek jó olvasást :)
C. <3
                                                                                                          

Egy üvegkockába vagyok zárva. Minden olyan halvány, és szürke, de még is látom a kocka falait magam mellett. Egyedül vagyok. Éppen elég fény van ahhoz, hogy megvilágítson valamit, valami olyasmit, amit a kezemben tartok. Egy fehér papirost. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogy a szememmel egyszer és újra átfutok a sorokat. „Vigyázzon magára Miss Everdeen” Tudom, hogy ki volt, aki ezt küldte. Tudom, szinte látom, ahogy leírja a sorokat, miközben gyönyörű asztalán lévő vázából szagolja a fehér rózsáját. Mit tettem? Még is miért kaptam ezt a levelet? Hirtelen a kocka elkezd rázkódni, mintha valami felemelte volna, engem pedig hatalmába kerít a félelem. Teljes erővel megütöm a falát, de a kezem hirtelen visszapattan róla, s olyan fájdalom járja át, hogy elsikoltom magam. Itt vagyok bezárva, a sötétségbe, kezemben a levéllel. Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek, ahogy még egyszer megpróbálok kitörni innen. De nem sikerül. Egy akkorát pattan a kocka, hogy én hirtelen hátraesem, s a fejem nekiütődik az üvegfalnak. Hova visznek? Az elnökhöz? A Kapitóliumba? A szemeimet olyan erősen szorítom össze, hogy már meglátom a foltokat a látóteremben, miközben igyekszem kicsire összehúzni magamat. Nagyon kicsire. Hirtelen egy hatalmas nagy koppanást hallok. De a fejemben még mindig egy mondat kering: Még is mi a fenét tettem? Még is mit? A szívem hevesen kalapál. A látásom pedig hirtelen elhomályosodik.

*

- Prim! Priim! Mi történt? Prim, ébredj! – valaki a vállamat rázza. Érzem, ahogy a meleg kezek rásimulnak a vállamra, ahogyan ismét erősen megránt engem valaki. Távolról, mintha eljutna hozzám egy kis hangfoszlány, csak apró jelek amelyek arra utalnak, hogy van itt valaki. Talán már a kapitóliumiak jöttek el értem? Vagy maga az elnök? Hirtelen az a valaki olyan erővel csap arcon engem, hogy a szemeim ösztönösen kinyílnak, már előre félve attól, hogy Békeőrökkel, s mi több, a fegyvereikkel fogok találkozni. Már lelkiekben fel is készülök a sikoltásra, s a fájdalomra, amikor hirtelen egy szürke szempárral találom magam szembe. Egy olyan szempárral, melyet bárhol, bármilyen körülmények között is felismernék. A nővérem az, Katniss, aki halálra vált arccal ül mellettem, miközben erősen fogja a kezemet, mellette pedig, az a valaki, aki az előbb megütött. Most éppen dühösen horkantva méreget engem, miközben az orromat megcsapja a szájából kiáramló, borzalmas alkoholszag.

- Prim, nyugi. Kérlek, nyugodj meg és mond valamit. – fogja meg erősen a kezem a nővérem, miközben feltámogat az ágyamra, s lassan leül mellém, hogy átkarolja  a vállamat. Látom, ahogyan szaggatottan veszi a levegőt, s hogy a szíve erősen dobog, de ez még semmi az én állapotomhoz képest. A hajam kibomlott, s a fejemről patakokban folyik az izzadság, miközben úgy lihegek, mintha a sivatagban lennék. Érzem, hogy a torkom teljes erőmből szúrni kezd, mintha tűkkel szurkálnák, melyből arra következtetek, hogy hangosan kiabáltam. Sőt.

- Aranyom hajlandó lennél végre megszólalni? – üvölt hirtelen a képembe Haymitch, miközben az ágyam elé áll, s látom a szemén, és a fején, hogy valami nincs rendben vele.

- Haymitch, hagyja békén. Tudja, mi történt vele. Kérem, beszéljen nyugodtan. Prim… ő…. – Katniss óvatosan megsimítja a vállamat, mintha csak egy kisgyerek lennék, aki fél dolgozattól, vagy megijedt valami idegen zajtól, mintha a nővérem úgy viselkedne velem, ahogyan akkor, mikor még aprócska voltam. De ez nem véletlenül van. Ugyanis hirtelen meglátok a kezében valamit, amire ismét kapkodni kezdem a levegőt, s a szívem

verése annyira felgyorsul, hogy egy pillanatra elszédülök. A fehér papiros az. Amit én kaptam. Snow elnöktől. Érzem, hogy hirtelen a torkomban egy hatalmas gombóc keletkezik, akkora, mint annak idején a Viadal előestéjén, és félek tőle, hogy még nagyobb lesz. Hogy semmi sem fogja megakadályozni a könnyeimet és a sírást.

- Mit tettem? Mit? – nyögöm ki hirtelen olyan vékony és gyenge hangon, melyen én magam is elcsodálkozom, mintha köze sem lenne hozzám, egy Nagy Mészárlás győzteséhez. Mintha csak egy rettegő gyereket látnék magam előtt.

- Először is újraélesztetted a Körzettársadat. Talán itt kezdődtek az igazi gondok, kedvesem. Na persze, a Viadalnak egy győztese lehet. Nos, és természetesen az emberek hinni kezdtek a reményben. De ezt te is jól tudod. – kezdi hirtelen Haymitch, olyan erős és dühös hangon, hogy hirtelen megremegek, mire Katniss ösztönösen megsimítja a vállamat.

- Aztán jött ez a Körzet. Drágám, ez itt egy Győzelmi Körút. Nos, te, egy nem a kellő szöveget olvastad fel. Hanem egy olyat, amely őszintén kimondja a rosszakat a Viadalról, egy szöveget ami telis tele van reménnyel. És utána? Lementél a színpadról, megszegted az első számú szabályt, aztán pedig egy Körzetbelinek segítettél, ami nagyon szép és jó lenne, csak éppen egész Panem látta, hogy bánnak a Másodikban egy árva gyerekkel. Beszéltél a Békeőrrel, felhoztad a színpadra, magatokhoz vettétek, és utána. A helyett, hogy gyorsan elköszöntél volna persze hagytál elég időt arra, hogy az emberek elgondolkozzanak, és megtegyék azt, ami ehhez vezet. – Haymitch olyan dühösen hadonászik a kezeivel, és szinte üvölt, hogy azt lehetne hinni, hogy részeg, ha nem éppen erről beszélne. Mert itt és most elmondta, hogy mit is tettem, ami miatt ez következett. Látom, ahogy Katniss kisimít egy fekete tincset a homlokából, miközben feszülten figyel a férfira.

- Ezt tetted aranyom. – néz rám a férfi, miközben hirtelen bekapcsolja a televíziót, ami a szobám kis sarkában van. A szívem dobogása még nem szűnt meg, s a könnyek sem száradtak fel a szememből az előző sokk után, de most még is olyat kapok, amire nem számítottam. A tévében ugyanis a Második Körzet mutatják. Az emberek még mindig az utcán állnak, s a kezeiket feltartják, akár csak amikor én itt voltam. Egy Békeőr megpróbál odamenni, mire egy idős asszony annyit válaszol „Velünk van a remény” S az emberek ezt átveszik. Hangosan kiabálnak, és az öklüket rázzák, miközben ezt a mondatot ismételik. Sőt, néhol még Primrose Everdeen nevét is meghallom, sőt, a távolban mintha Katniss neve csengene. Hirtelen érzem, hogy a testemet összerántja a görcs, és már nem tudom megakadályozni, az egészet. A könnyeim utat törnek maguknak és lefolynak az arcomon, miközben érzem, hogy a torkomban a gombóc egyre csak nő. És nő. Én nem akartam ilyesmit. Én csak szerettem volna elmondani, hogy tisztelem Isabelle, én megláttam a kislányt, és megsajnáltam. Én nem vagyok egy kőszikla, aki képes kibírni az ilyesmit érzelmek, fájdalom, és bármi más nélkül. Én nem vagyok képes erős lenni lelkileg, én megsajnálom az embereket, és nem akarom, hogy bajuk essen. Én képtelen vagyok olyan dolgokra, hogy gyilkolás, vagy vadászat. Az Éhezők Viadalát sem tudom, hogy miért pont nekem, a kicsi és esetlen lánynak sikerült megnyernie.

- Nem akartam. Nem tudtam…. – szipogom, mire a nővérem óvatosan megsimítja a vállamat. Talán ha ő tette volna ezt, nem borulna ki ennyire. Az emberek örülnének, ha látnák, hogy mi történik a Második Körzetben. De én nem vagyok ilyen, csak be akarom fejezni, ezt az egész körutat, haza akarok menni, és folytatni azt, amit igazán szeretek. Az Arénában sem szándékosan hoztam fel a reményt. Én nem vagyok képes ilyesmire, mint a düh és a lázadás szítása.

- Nos, de most figyelj ide! – kiált rám Haymitch, miközben kikapcsolja a tévét, és közelebb áll hozzám. Óvatosan letörlöm a könnyeimet, de még sem tudom megakadályozni magam abban, hogy ne remegjek.

- Ez csak egy figyelmeztetés volt. Az elnöktől is. Nem jelenti azt, hogy ezzel valami nagy bajt tettél. Mindössze most figyelned kell rám, és az elkövetkezendő időben úgy tenni a Körúton, ahogy én és a nővéred mondja. Megértetted? – szól, miközben szürke szemeivel egyenesen rám néz, mintha üzenni akarna valamit azokon keresztül. Óvatosan lenyelem a könnyeimet, miközben bólintok.

- Mostantól improvizálni fogsz. Csak kicsi beszédeket kell mondanod, megemlíteni, hogy a versenyzők milyen jól harcoltak az Arénában, és hogy nagyon fájdalmas az elvesztésük. Beszélni arról, hogy milyen nagy dicsőség a győzelem, és akár a Kapitóliumnak is meg kell köszönnöd. Tavaly ez történt a nővéreddel is. Te is láttad, hogy a 11. Körzetben mit művelt, de megbeszéltük a dolgokat, és utána úgy járt el, ahogyan mondtam. Az emberek majdnem tettek egy rossz lépést, de sikerült megakadályozni. – érzem, hogy Katniss mellettem összeborzong. Én is tudom, mit tett ő, és hogy sikerült lecsillapítaniuk a Körzetet, s a fecsegőposzáta egy egyszerű dísztárggyá vált a Kapitóliumban, és nem történt baj. Én is ezt szeretném. Megcsinálni a Körutat, úgy, hogy többet ne lássam az elnököt, hogy a dolgok rendesen menjenek, és nehogy történjen valami. Valami, ami akár a csapatunkra is kihathat.

- Ma este írni fogok neked beszédeket. Szépen mosolyogsz felolvasod, és a kislányt pedig nem mutogatod sehol. Attól még, hogy a nővéred beleegyezett hogy maradjon, nem szabad. És semmi reményes dolog, semmi értetted. Viselkedj úgy, mint a Kapitólium bábja. Sajnálom, de ezt kell tenned Prim. És ha ezt teszed, akkor minden rendben lesz. – szól a fickó, miközben óvatosan megigazítja a nyakkendőjét. A Kapitólium bábja. Tudom, hogy mivel járhatnak az ilyen dolgok. De ha ez kell ahhoz, hogy bármi rossz történjen, akkor meg kell tennem. Néhány nap, és végre hazamehetek, és ez is csak egy rossz álom lesz a második Körzetből.

- Viszont Prim, ha elszúrod. .. – néz rám hirtelen Haymitch, miközben érzem, hogy Katniss ismét megszorítja  a vállamat.

- Akkor bizony számíthatunk egy két dologra. – fejezi be halkan, majd hirtelen feltépi az ajtót, és kiviharzik a folyosóra

6. fejezet I.

Nos, elnézést kérek, hogy tegnap nem hoztam nektek részt, de ma már itt van, méghozzá egy igen hosszú, és remélem izgalmas rész is. Szinte mindegyik fejezetet imádom, de az eddigiek közül szerintem ez áll a szívemhez a legközelebb, és remélem, hogy nektek is tetszeni fog. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok az eseményekhez, és izgulok, hogy remélhetőleg tetszik majd nektek. A furcsa, hogy a cselekményét legalább egy féléve, sőt több mint egy féléve kitaláltam, szóval... jó olvasást. És itt egy kis mondat, ami szerintem igaz ehhez a fejezethez
                                                        "Gyógyító vagyok."
                                                                                                                                      

A szavaim megdermednek a levegőben, s miután elhagyták a számat, nem tűnnek el, hanem ott maradnak a téren. Úgy érzem magam, mint annak idején az Aratáskor, amikor felolvasták a nevemet, és már tudtam, hogy mi fog történni. Most is így állok. Elolvastam egy olyan dolgot, melyet nem lehet többet visszavonni, elmondtam azt, amit igazából gondoltam Isabelle-ről. És nem lehet, hogy ez a perc csak úgy hirtelen eltűnjön. Azon kapom magamat, hogy a Téren hirtelen hatalmas lett a csend, az összes eddig viháncoló ember megállt, és mintha minden egyes fekete szempár rám szegeződne, ahogy a színpadon állok, és magam elé bámulok.

-       Ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm. – suttogom magam elé, miközben egy kicsit távolabb állok a mikrofontól és arra számítok, hogy most majd mond valamit a Polgármester, majd megkapjuk a csokrokat és elindulunk. De senki sem mozdul. Az egész tömeg ledermedve áll, miközben még maga a Körzet vezetője sem mozdul meg a helyéről. Mindannyian engem néznek. A fekete hajú lány is, akinek mintha csillogna valami a szemében, miközben a fejével bólint egyet. A csönd talán túlságosan is hosszúra nyúlt, senki sem mozdul, és még a légy zümmögését is hallani lehetne. Óvatosan nyelek egyet, miközben arra készülök, hogy ismét megköszönjem a mikrofonba, amikor hirtelen meghallok egy hangot. Nekem a fülem már túl jól hozzászokott az ilyenekhez, nekem, aki kiskorától kezdve gyógyít. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan ismét meghallom. Sírást hallok valahonnan. Panaszos sírást. A Körzet polgárai még sehova sem mozdultak, éppen ezért sikerül látnom a negyedik sor környékét, ahonnan a hangot feltételezem. Míg mindenki áll, egy kislány a földön ül szélen, miközben az ujját szopva panaszosan sír. Látom, ahogy a könnycseppek legördülnek sötét arcocskáján. Hirtelen úgy érzem magam, mintha a szívembe markoltak volna, ahogyan meglátom a gyereket, az én lelkemet is elfogja a fájdalom, és az elkeseredettség. Ezért vagyok én gyógyító. Mert úton, útfélen minden embert megsajnálok, és átérzem a fájdalmukat. Mert gyenge vagyok. Gyenge. És hirtelen a lábaim ekkor ösztönösen megindulnak, lefelé a színpadról, egyenesen a sáros föld felé. Egy Békeőr sem igyekszik felém, senki sem szól rám, csak megyek, hogy egyre közelebb legyek a síró gyerekhez, miközben csak annyit veszek észre, hogy a többiek tekintete követ engem. Na meg persze az összes kamera. De nem foglalkozom vele, mert érzem, én magam is el fogom sírni magam, ha hagyom, hogy ez a kislány tovább szenvedjen. Óvatosan átvágok a harmadik soron, mikor meglátom őt. Olyan hároméves körüli lehet, rövid fekete haja, és szeme van, melyekből pedig csak úgy folynak a könnyek, miközben meglátom, hogy remeg. Mintha valaki teljes erőmből a szívembe markolna, ahogy ránézek a szegény kislányra. Én ezt nem bírom nézni. Amint odaérek leguggolok a földre, hogy a szemeim egy magasságba legyenek a kicsi arcával, miközben érzem, hogy a ruhám szegélye beleér a sárba. A kislány arca tiszta könny, s a szája lefelé görbül, mintha csak a félelmét akarná jelezni. Nem bírom. Majdnem az én arcomon is elkezdenek lefelé folyni a könnyek.

-       Mi a baj? – kérdezem tőle halkan és kissé remegő hangon, mire ő rám néz, nagy kerek, sötétbarna  szemeivel.

-       A lábam…. – kezdi de hirtelen ismét könnyek öntik el az arcát, miközben kezével a térde felé mutat. Oda, ahol egy nagy horzsolás éktelenkedik, sőt mi több, vágás, mely úgy néz ki, mintha egy kő, vagy hasonló sértette volna meg. Eszembe jut, hogy ez mennyire fájna egy ilyen kisgyereknek, mennyire rossz érzés lehet itt ülni. Hirtelen óvatosan kinyitom a kis, narancssárga táskámat, melyet Gloria adott nekem, hogy a színpadra is ki tudjak vinni egy két dolgot. Mint a picike üveg fertőtlenítő, és a ragtapasz, ami mindig van nálam. Nem bírom nézni, ha valakinek fáj valami, ha szenved, és a Körzetben is mindig volt nálam hasonló, hátha baj van. Talán ezért is lettem gyógyító. Mert én nem vadásznak való vagyok. Mindig is gyengébb voltam.

-       Nyugi. Lehet, hogy csípni fog, de meggyógyul. – próbálok rámosolyogni a lányra, miközben a jóddal óvatosan végigtörlöm a térde környékén. Látom, ahogy barna szemeivel arrafelé pislog, miközben a könnyei, még mindig folynak az arcán.

-       Ne sírj kérlek. Holnapra már sokkal jobb lesz. Most keresd meg a szüleidet, oké? – nézek rá, miközben óvatosan ráteszem a tapaszt a lábára, és nyújtok neki, egy zsebkendőt. Egy pillanatra a nagy barna szemeibe nézek, melyek olyanok, mint a csokoládé színe.

-       Nincsenek szülei. Ő árva. – hallok meg a hátam mögül egy mogorva és érdes hangot, miközben rögtön felpattanok. Egy békeőr áll velem szemben, aki mellett én olyan alacsonynak, és kicsinek tűnök, mint még soha. A fejem alig ér a válláig.

-       Akkor hol szokott lenni? – kérdezem halkan, miközben a kicsire nézek.

-       Éjjelre bevisszük a Kiképzőbe. Egyébként a saját dolga. Majd hétévesen beköltözik. – feleli a férfi, mire a kislányra néz. Ott ül a földön egy árva, és picike lány, aki még csak 3 éves, és igaz itt él, de még sem teszek semmit érte. Éjjelre beviszik a Kiképzőbe, a nagy, és gyilkos gyerekek közé. Érzem, hogy tetőtől talpig megborzongom, miközben idegesen beharapom a számat. Hihetetlenül sajnálom ezt a lányt. Hirtelen magam mögött lépéseket hallok, és mire odafordulok meglátom Harryt, aki éppen most jött le ide a színpadról és a nővéremet. Mind a ketten állnak, miközben furcsán tekintgetnek rám. De miért? Látom, ahogy Katniss a kicsire néz, miközben a szemében gondolatok cikáznak, látszik rajta, Harry pedig a Békeőrt kémleli, aki fagyos tekintettel bámul maga elé. Nem hagyhatjuk itt a lányt.

-       Katniss! – nézek a nővéremre.

-       Vigyük fel a színpadra! – suttogom neki halkan, miközben ő egy kicsit közelebb lép a lányhoz, aki a földön ül, és a kötését piszkálgatja. Egy pillanatig a nővéremet nézem, aki ide oda kapkodja a tekintetét köztem és a lány között, majd hirtelen bólint egyet. Harry óvatosan odalép, és felemeli az ölébe, majd lassan utánunk megindul a színpad felé. Ha Katniss egyedül lenne itt, nem foglalkozna ezzel. Az embernek néha jó, hogyha gyenge, de a legtöbbször rossz. Mert a gyengeségtől nem lehetsz mindig bátor, a bátorság, pedig nagyon fontos dolog az életben. Lassan visszalépek a színpadra a mikrofonom elé, és Harryt figyelem, aki átadja a nővéremnek a lányt, miközben ő is a helyére megy. Szinte még hallom a fülemben a panaszos sírást. Nem hagyhattuk volna itt. A tekintetemet óvatosan az emberek felé emelem, akik még mindig állnak, ott ahol voltak. Talán az események miatt nem volt idejük gondolkodni, mert ritka ha valamelyik győztes lemegy a színpadról. Mert az makacsságra utal. Isabelle testvére, a fekete hajú lány is ott áll, viszont az arca most nem sápadt és szomorú. Mintha csillogna valami a tekintetében, valami, ami egy olyan tettre ösztönzi, amelyre a szívem teljes erejéből dobogni kezd. A lány ugyanis a

szájához emeli a kezének három középső ujját, majd lassan felém nyújtja ki, s utána elkezdi mindenki. Mint a futótűz, a Második lakosai tisztelegnek felénk, még Alexander családja, sőt mindenki. Egy Hivatásos Körzet, aki ezt a jelet csak az Arénából ismerik, most így állnak itt. Talán 10 másodperc, talán kevesebb, mert a polgármester, gyorsan gratulál nekünk, majd siettetve átadja a virágcsokrot. De a Körzetbeliek még is megtették ezt, valami olyasmit, melyet a kamerák is rögzítettek, és melyről nem csak itt tudnak. A Hivatásos Körzet tisztelegni kezdett. És ez a kép, ez, soha nem fog elmúlni, bármikor fel tudom majd idézni az agyamból. Hogy mi történt a Második Körzetben. Ezután mintha minden nagyon gyorsan történne. Haymitch leterel a színpadról bennünket, és amilyen gyorsan csak tud, autóba ültet. Nem maradunk megnézni semmit, a csapatunk hirtelen ugyanis elkezdett sietni. Éppen, hogy elköszönünk a Körzettől, már is a vonatnál vagyunk, ahova a nővérem terel be bennünket, feltűnően gyorsan, arra hivatkozva, hogy kifutunk az időből, és sietni kéne a Harmadikba. A kislányt is magával hozza, de olyan hirtelen csapja be a vonatajtót, és úgy távolodunk el a Körzettől, mintha ez csak egy múló álom lenne. Nem tudom, de szerintem nem voltunk itt olyan sokáig, sőt még vacsorára sem maradtunk, amit nem is értek. De amint a vonatunk kifutott, Katniss és Haymitch idegesen elrobog valahova, sőt mintha még Effie is izgágább lenne. Pedig a történtek hihetetlenek. Mintha fel sem tudnám fogni, mi történt ebben a Körzetben, hogy mit tettek ezek az emberek. És, hogy magunkkal hoztunk egy kislányt is, aki árva volt, de most itt van a csapatunkkal a vonaton. Én mintha nem lennék szomorú. ahogyan eszembe jut, hogy mindent elmondtam Isabelle-ről, és remélem, hogy mindenki tisztelni fogja. Csak ezt a nagy sietséget nem értem. Amint belépek a kocsimba felkészülök arra, hogy egy jó meleg zuhanyt veszek, majd utána iszom egy kis teát, s megkérdezem a csapatomat, még is mi ez. De amint belépek meglátok valamit az asztalon, valami fehéret, mely úgy néz ki, mint a papír. Biztosan az eredeti szöveg. Ezt gondolom ugyanis, miközben odalépek, hogy elpakoljam a helyére a papirost. De ekkor meglátok rajta valamit. Néhány sor kacskaringós írást, melynek betűi szinte betöltik a papírlapot. Óvatosan a kezembe veszem, miközben csodálkozva kezdem el olvasni. De a csodálatom hamarosan elmúlik. Ugyanis ez áll rajta:

-       Tudja, hogy mire való a Győzelmi Körút? Akkor viselkedjen ehhez méltón. Vigyázzon magára, Miss Everdeen!

5. fejezet III.

Sziasztok, meghoztam a legújabb fejezetet :) Holnap már sajna suli, pont drága szerdán kell elkezdődnie (pedig kiadhatták volna ezt a hetet is :D) De nagyon nagyon szépen köszönöm a komikat és a 13 (!!) pipát. Köszönöm, hogy itt vagytok, és reagáltok, remélem ez a fejezet is tetszeni fog. Kicsit hosszú, de minden ki fog belőle derülni, én annyit mondok, hogy teljesen idegesen-izgatottan írtam :) Jó olvasást :)
                                                                                                          

Igyekszem lassan és nyugodtan lélegezni, miközben az egyik előkészítőm még óvatosan, kezében egy halvány rúzzsal igyekszik felém, hogy még most, a kilépésünk előtti utolsó pillanatban is frissé varázsoljon. Most nem hosszú ruhát adtak rám, mintha az egész lényemet megváltoztatta volna Gloria, és az a ruha, melyet külön ide terveztek. Egy egyszerű, térdig érő narancssárga, melynek tapintása olyan, akár a bársony, s egyszerű lapossarkú cipővel, felkontyolt hajammal, mintha még hasonlítanék is önmagamra. Én nekem nincs olyan nagy bajom az előkészületekkel, sőt mindig kíváncsian várom, hogy mivel rukkol elő a stílustanácsadóm. A sminkem és a körmöm is narancssárga, színben pompázik, míg az előkészítő gyorsan végighúzza a halvány rúzst a számon. Egy nagy hintóval szállítottak minket ide, a Körzet egyik főútján, melyből szinte mindent megszemlélhettem egy olyan helyből, ahol egykoron a szövetségesem lakott. Az utak szép, macskakövekkel kirakottak, s bár a házak nem magasodnak óriásként a Körzet felé, de még is gazdag, sőt mi több, takarosak, amint egymás mellett állnak. Ellenben a távollal. Amikor ide utaztunk megláttam valamit a láthatáron, mely magas volt, s szürke színével mintha csak kilógott volna az itteni légkörből, mintha a szivárvány egyik csíkja lett volna, mely feketére festődött. A Kiképzőhely, ahova a Másodikból származó gyerekek járnak egészen hétévestől, tizennyolc éves korukig. Az volt a hely, melyben talán a legtöbb nagy győztest készítették fel, amit kiabálások, és kardok csattogásának hangja ural. Nem tudom, hogyan tudott ott élni Isabelle, abban a szürke börtönben, ahonnan nincs kiút, csak is a Viadal. Hirtelen megborzongom, ahogyan Effie mellém lép, és csivitelve kijelenti, hogy egy perc, és már is a színpadra lépünk. Óvatosan a nagy ajtó elé állok, amelyet majd ki fognak nyitni, miközben kezemmel ösztönösen megmarkolom a szoknyám szegélyét. Készen állsz erre Prim? Felkészültél arra, amit most fogsz mondani, hogy talán találkozol olyanokkal, akik a barátnődhöz tartoztak. Lassan sóhajtok egyet, miközben a szemeim előtt hirtelen megjelenik a rémálmom, amelyben Isabelle-el találkoztam. Hála az égnek, hogy azok a levelek, melyekben kifejtem a véleményem az igazi Kapitóliumról otthon maradtak. Hallom, amint Harry is mellém lép, és óvatosan megfogja a kezemet. Mintha itt minden felbolydult volna, amint az emberek megpróbálnak elhelyezkedni, és elkezdeni az egészet. Ez itt a Második Körzet. És tudtam, hogy el fog jönni egy idő, mely mint a jeges kéz, emlékeztetni fog arra, mi is az a Viadal, ahol elveszettem a szövetségesemet. Találkozni fogsz a családjával Prim, és mondani kell majd nekik valamit. Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek, mintha egy hideg fuvallat csapna meg, amint meghallok egy érdes, és tiszteletet parancsoló hangot a színpad felől. Egy!

-       Hölgyeim és uraim! Itt vannak a győztesek, a 3. Nagy Mészárlás győztesei!- kettő. A fejembe hirtelen fájdalom hasít, mintha megütöttek volna.

-       Primrose Everdeen és Harry Black! – Három! Érzem, ahogy Effie a vállaimat fogva előrébb terel. Hallom, amint az emberek odakint tapsolni kezdenek. És ekkor kitárul az ajtó. A nagy fényesség hirtelen úgy vesz körül, mint amikor a frissen hullott havat látjuk egy hosszú téli éjjel után. Készülj, Prim! Erősen megmarkolom Harry kezét, aki lassan előrébb vezet engem a színpadon, melyből még semmit sem látok. Mintha beleestem volna a felhőkbe, ahol minden csak fényességgel teli, és csak a szívem hangos, ütemes dobogásait hallani. A hangokat, amikor üdvözölnek bennünket, hogy a polgármester megrázza a kezemet, mintha távolinak érezném, ahogyan csak is a nagyharangot hallom. Amint hangosan ver: Bumm! Bumm! Bumm! Óvatosan igyekszem előrébb menni, miközben érzem, hogy a fiú elengedte a kezemet, és elment a saját mikrofonja mellé. Ez itt egy harc. Talán az utolsó, mely a Viadal után maradt rám. És amelyet egyedül, segítség nélkül kell majd kiállnom, és megvívnom. Az utolsó, fájdalmas menet. És ekkor kitisztul előttem a kép. A Körzet hatalmas főtere tele van emberekkel, melyek nem szép sorba, csak úgy egymás hegyén-hátán állnak. Mindenütt hatalmas zászlók lengedeznek, melyeket a két győztes képe és neve virít, alatta pedig a nagy Kapitóliumi címer. Ez itt a Második! És ezek előtt fogok beszélni, ez előtt a sok ember előtt, melyek most ki tudja, hogy néznek rám. Egy lányra, aki nem engedte, hogy az ő versenyzőik nyerjék meg a Viadalt. De ekkor hirtelen meglátok valamit, valamit, ami rádöbbent, hogy nem az emberek a baj. A színpad előtt ugyanis két emelvény áll. Az egyik tele van emberekkel, kisgyerekek és erős szülők állnak ott, akik szinte dühösen néznek felém, miközben egymás között beszélgetnek. Alexander családja. Viszont ott egy másik pódium is. Melyen egyetlen egy ember áll. Egy fiatal lány, aki szinte velem egyidős. Hosszú fekete haja, és mélyen néző sötét szemei vannak, miközben a kezét a háta mögött kulcsolva áll. Mindene csontsovány, nem úgy, mint itt a többieknek, s szemei alatt fekete karikák látszanak, mely ne csak az éhezés, hanem a fájdalom jelei is. A felismerés szinte úgy vág arcon, hogy rögtön leüt a víz alá, és nincs semmi, hogy megvédjen. A ruháimat átáztatja a víz, ahogyan a fekete szemeket bámulom, és képtelen vagyok a partra evickélni. Ez a lány itt két testvérét is elvesztette. És neki kell beszélnem. Érzem, ahogy valaki a kezembe nyom egy papírt, talán az egyik dolgozó, ugyanis elfelejtettem behozni ide a színpadra. De a szemeim még mindig a lányon tartom. Egyedül van. Nincsenek itt a szülei, a testvérei, és semmi nincs, amire támaszkodhatna. Én megnyertem a Viadalt, de neki egy nagyobb csatát kell végig csinálnia a lelkében. Teljesen egyedül. Lassan sóhajtok egyet, miközben kinyitom a papírlapom. Szeretnék mondani valamit ennek a lánynak. Aki itt áll, félve, összetörve és árván. Érzem, hogy mindenem megremeg, miközben széthajtogatom a fehér lapokat. De ekkor hirtelen a szívem egy akkorát dobban, hogy majdnem hátraesem. Odalent vagyok a víz alatt, a sötétségben, senki nincs aki segítsen. A papíron ugyanis nem az a kicsiny szöveg áll. Hanem a nagy, amit én írtam, melyet titokban tettem a fiókomba, hogy senkinek ne mutassam meg. Az igazi érzelmeim. Mit keres itt ez a papír? Hogy lehetek olyan hülye, hogy ezt hozzam el magammal? Pedig ez történt. Ott van a kezemben, nagybetűkkel leírva minden, amit gondolok és érzek. Tudom, hogy már nincsen sok, itt végem van, a víz alatt mindjárt megfulladok. Nem olvashatom fel!

-       Prim… - hallom meg a hátam mögül Effie hangját, mire hirtelen észbe kapok. Engem mutat minden kamera, engem, aki üres tekintettel és remegő kézzel áll, miközben a Körzet lakói mind engem figyelnek. Nem tehetem meg, hogy ezt felolvasom, ezen olyan áll, melyet tilos tudniuk. Talán valami egyszerűt mondhatnék, de az agyam, mintha elhagyott volna, és semmi nem jut az eszembe. Itt, ebben a percben minden rajtam múlik. Tehetek valamit, amellyel talán megváltoztatom a dolgokat. Ahogyan az árva lányra nézek, hirtelen összezsugorodik a gyomrom, és mintha valaki, valami belső erő, azt üzenné: Olvass! A lány nagy fekete szemeivel néz fel rám. Isabelle megtenné, ha én haltam volna meg a Viadalon? Megtenné? Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom.  A lány miatt. Isabelle miatt.

-       Hölgyeim és uraim! Nehéz beszélnem nekem valamiről. Mert tudom, hogy az, hogy valaki megnyert egy egyszerű Viadalt, a dolgok kezdete. – a hangom halk és rekedt, de már szinte a számban vannak a szavak. Figyelnek engem. Egész Panem figyel engem

-       Mert van itt valami, amit teljesíteni kell. Ez pedig a Győzelmi Körút. Nem volt,

hetvennégy év alatt egy olyan ember sem, aki ne szeretett volna meg valakit az Arénában. De más a kedvelés, és más a szeretés. Nem most és itt találkozom először Isabelle emlékével, de még is talán tudtam, hogy itt lesz a legnehezebb beszélnem. Mert van valami, ami a világon talán a legnagyobb hülyeség. – a hangom hirtelen megcsuklik, ahogy a szövegre bámulok. Folytatnom kell!

-       Az, hogy a Viadalon egy győztes lehet. Annak idején ezt a megtorlást kaptuk, mely talán erősebb  mindennél. Mert az az érzés, amikor az ember látja, hogy a tulajdon barátja és szövetségese a szeme előtt hal meg, amikor tudatosul benne, hogy már nem fog többet találkozni vele, az a legborzalmasabb dolog. Amikor elvesztetem Isabelle-t volt egy látomásom, melyben megkérdezte, hogy hova fog is menni. És ezt képtelen vagyok valaha is elfelejteni. Mert minden embernek van egy élete, mely az övé, és értékes. És az, amikor már tudod, hogy nem lesz ott veled, nem fogja megszorítani a kezed, és beszélni sem, akkor jössz rá arra, mi is az a fájdalom. Mert kificamodhat a bokád, vagy nem kapod, meg, amit akarsz, az nem fájdalom. De elveszíteni valakit, az fájdalom. Isabelle volt a legokosabb ember, akivel valaha találkoztam. Ő figyelmeztetett engem, hogy van valami, amire vigyáznom kel. És most már tudom rájöttem, hogy mi volt az. Ő volt az, aki segíteni akart nekem. – a szavak már szinte ömlenek belőlem, ahogyan érzem, hogy a vér lüktetni kezd az ereimben. Ezt hallania kell mindenkinek. El akarom mondani.

-       De volt az Arénában egy dolog, amit soha sem fogok tudni elfelejteni, amikor Isabelle szembeszállt a hatalommal .Hetvenöt éven keresztül senki sem mert az Arénában a Kapitóliumról és a vezetőről beszélni, csak ő. Az első aki ezt megtette. Én akkor nagyon megijedtem. De rájöttem, hogy mi is történt. Isabelle a Viadal miatt vesztette el a családját, és a testvérét. És milyen érzés, amikor tudja, hogy ő maga is oda fog veszni? Borzalmas. És most, ahogyan ezt írom, jöttem rá, hogy ő  a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam. Sokan nem merünk beszélni. Nem merünk kiállni magunkért, de neki sikerült. Olyat mondott el, mely nem az elméjéből, hanem a szívéből jött. Mert néha mindenki inkább meglapul és fél a büntetéstől. De ő ezt nem tette. Harcolt, erős volt és bátor. És emlékszem, amikor megkaptam azt a levelet tőle. Ez volt ráírva: Folytasd és nyerd meg a Viadalt. Ő képes lett volna győzni, de még is feláldozta magát. És rám hagyott valamit, valamit, amiről most vallomást teszek. Tudom, hogy mit tett az Arénában. Ha most nem lesz olyan ember Panemben, aki nem tiszteli Isabelle Kentwellt, akkor nagy baj van. Ő az igazi pél dakép, most mondom. Itt a családja előtt, hogy igaz Isabelle odaveszett az Arénában, de valójában győztes lett. És mindenki úgy tisztelheti, mint egy igazi, nagy győztest. És itt a család előtt meg is ígérek valamit. Isabelle írt nekem valamit, hogy folytassam. Azt, amit ő már elkezdtett. És remélem, hogy leszek hozzá olyan erős, okos, mint  ő volt. Soha nem fogok csalódást okozni, senkinek sem. És ha rám bíztak valamit, akkor azt teljesíteni fogom. És itt, Panem népe előtt megígérem, hogy ezt megteszem. Folytatni fogom azt, amit Isabelle elkezdett.

5. fejezet II.

Halihó! Na, most lehet hogy kicsit hosszú leszek, és senkit sem akarok untatni, de ezt muszáj leírnom. Szóval azt vettem észre, hogy ezek a sztori folytatások, második részek nem mennek valami jól. És igen, nehezebb is, ismerjük a szereplőket, és az olvasók is ismernek téged, így kell hozni az új fejezeteket, valami teljesen új folytatást. Mert ha van egy új sztori, persze, többen kíváncsiak rá, de itt már mindent ismerünk, és megvan a kihívás. És sajna mostanában nem minden fanfic megy jól, köztük talán ez is. Mert van, hogy elveszik az érdeklődés, elvesznek a komik, a pipák, az olvasók, valakinek elmegy a kedve az írástól. És sajna ez is elég döcögősen megy, nem tudom, hogy kíváncsiak vagytok e a folytatásra. Na de, én ezt szeretném befejezni. Szeretném végigvinni nektek is a neten Prim történetét, szeretném, ha megmaradna, ha tartana tovább. Szóval kérlek, ha szerintetek is így van, akkor jelezzetek, mert félek, hogy kezdi elveszteni az érdeklődöttséget a blog. (és sajna mostanában igen sok más fic is) szóval én itt leszek, kitartok, és végigviszem, de szükségem van rátok is. Remélem tetszeni fognak a fejezetek és a fejlemények is, szóval jó olvasást :)
                                                                                                               
  

Egy gyönyörű, zöld réten lépdelek. A lábamat csiklandozzák az aprócska fűszálak, miközben elhaladok mellettük, s az orromban érezni a virágok csodálatos szagát, mint tavasszal, amikor minden feléled. A rét végén egy erdő áll, olyan, mintha öreg fenyves lenne, melynek nagy, szinte égig érő fái vannak, s odabent a sötétség uralkodik. Nem akarok bemenni az erdőbe. Itt minden olyan szép, mintha csak egy festmény lenne, és olyan nyugodt. Ezt semmivel sem szeretném megszakítani. De ekkor viszont hirtelen meglátok valamit a fűben, amely a lábam mellett árválkodik. Óvatosan lehajolok hogy felvegyem, de ekkor hirtelen éles fájdalom hasít a karomba, s a kezem ösztönösen elengedi a valamit. Egy virágot. Egy fehér színű virágot. És ekkor a szívem egy hatalmasat dobban, és érzem, mintha valami távoli erő mindent elkezdene kiszippantani belőlem. Egy fehér rózsa. És utána még egy, sőt több. Egészen az erdőig fehér rózsákból álló ösvény vezet. Nem akarom, de a lábaim még is elindulnak a nagy sötétség felé, s hiába próbálok ellenkezni, bevisznek a sűrűbe. Az erdő szélén van az utolsó virág, amely talán nagyobb, mint az eddigi összes, s van rajta valami. Vér! Érzem, hogy a kezemet átáztatja a vörös valami, miközben felemelem a virágot. Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, s éppen sarkon fordulnék, amikor meghallok egy hangot. Egy hangot, mely mint a jeges kéz markolja meg a torkomat, s kezdi fojtogatni. „Nem gondoltam volna, hogy ennyi bajom lesz az Everdeenekkel”. Hátrafordulok, hogy megkeressem a hang forrását, de a jojózó szemeim semmi mást nem látnak, csak rózsákat. Fehér rózsák vesznek körül engem, mintha csak el akarnának kapni. Érzem, hogy a kezem a virágot markolja, s nem akarja elengedni, miközben a fülemben cseng a szó „Sosem gondoltam volna, hogy ennyi bajom lesz az Everdeenekkel”. Ekkor hirtelen fény gyúlik az erdőben, s meghallom, hogy valaki felém igyekszik. A rózsa még mindig a kezemben van, de ekkor meglátok egy másik alakot. Isabelle az, fehér ruhában, s mennyei fénnyel körülvéve, fekete haja szinte lobog utána. Az arca mosolyog, miközben a bal kezembe nyom valamit. Egy fehér papírlapot, rajta az én dőlt betűimmel. A beszédemet, melyet titokban írtam a Második Körzethez.

-          Olvasd fel. Hidd el, nem lesz baj. Add meg az elnöknek. – suttog a lány, miközben megpróbálja kiszedni a kezemből a rózsát. De nem sikerül neki. A kezemben megmarad a rózsa, s a másikból kihullik a papír, Isabelle pedig hirtelen eltűnik. De ekkor lobogó lángok között találom magam. Mindenhonnan körülvesznek, a perzselő hőségükben hirtelen a szívem is hevesen kezd dobogni. El fognak pusztítani! És ekkor meghallom a  nővérem kiáltását, mintha engem hívna. Mintha azt akarná mondani, hogy vigyázz, Hivatásosak. És nem csak ő kiabál. Anyu, apu, Harry, Annie, Sarah, Isabelle, Gloria és Peeta kiáltásait is meghallom. És fegyverek csattanását. Érzem, hogy a lábam hirtelen összerogy, s a lángok közepén térdre esem. Szükségük van rám. De én bent vagyok, ők pedig kint. Nem akarom! Érzem, hogy mindenem remegni kezd, ahogyan a füst a torkomat veszi célba. Itt fogok veszni. Hirtelen meglátom, ahogy a kabátom ujja meggyullad, és körülöttem minden lángokban áll. Ott fekszem köhögve és kiabálva, miközben a szeretteimen próbálok segíteni. De már nem tehetem. Az utolsó pillanatban

meglátok a lángokban három valamit. Egy fehér rózsát, egy fecsegőposzátát, és egy fehér repülő madarat.  S ekkor hirtelen egy bomba robbanását hallom. Elsikítom magam, miközben behunyom szemem. Végem van, a lángok csapdájában állok. Vége! Olyan kicsire húzom össze magam, ahogyan lehet, miközben még egy utolsó kiáltást engedek meg magamnak. De ekkor hirtelen megérzek két meleg kezet a vállamon. Mintha valaki, valamelyik távoli dimenzióból próbálna hozzám beszélni, és rázni a  vállamat. Segítség! És ekkor kinyitom a szememet. Olyan hirtelen történik, hogy a szívverésem egy pillanatra szinte megszűnik, ahogy szembe találom magamat egy kék szempárral. Valaki itt van, és a vállamat rázza. Remegve az oldalamra fordulok, amikor hirtelen kitisztul előttem a kép. A szobámban vagyok a vonaton. Odalent fekszem a földön, és a takarómat is magammal rántottam, miközben össze vagyok görnyedve s a homlokomról patakokban folyik le az izzadság. Az ajtó félig nyitva van, s egy halvány lámpa ég a szobámban, kicsit megvilágítva azt. Mellettem a földön pedig Harry Black ül, miközben két kezével erősen rázza a vállamat, és látom, amint a szemeiből félelem áramlik ki.

-          Prim? Még is mi történt? – lihegi a fiú, miközben lassan megfogja a karomat és besegít az ágyba, majd felveszi a takarómat is. Snow elnök. A rózsák. Isabelle és a lángtenger. Mind csak álom volt. Nem haltam meg. Csodálkozva megnézem a kezemet, amelyen kabát helyett pizsama van, és egyáltalán nem ég, sőt még fájdalmat sem érzek. De a szívem olyan hevesen ver az emlékekre, hogy egy szót sem bírok kinyögni. Látom, ahogy Harry elviharzik, és egy pohár vízzel tér vissza, amit a kezembe nyom, s óvatosan felveszi a takarót, hogy betakarjon vele.

-          Rosszat álmodtál? – kérdezi egy kicsit nyugodtabban, mintha ő maga is észrevett volna valamit, miközben az ágyam szélére ül. A kezemet óvatosan a szívem közelébe emelem, ahol érzem, hogy még mindig dobog, ahogy eszembe jut az elnök, és a madarak.

-          Harry… ne menj el kérlek! – nyögöm ki, miközben erősen megfogom a fiú kezét, szinte megszorítom. Nem tudom mi lenne, ha elmenne innen, s ha ismét megrohamoznának ezek a képek. Még eddig egyszer sem álmodtam rosszat a Viadal után. De már közel van a Második Körzet.

-          Nem fogok elmenni. – feleli a fiú kedvesen, miközben leül mellém, s óvatosan átkarolja a vállamat, mire én ösztönösen odahajtom a fejemet. Még soha nem mutattam magamat gyengének, és ennyire sebezhetőnek Harry társaságában. De most még is úgy érzem, hogy képtelen lennék. Vannak az életben olyan pontok, amikor senki, de senki nem tud erős maradni, hiába is próbálja. Hallom, ahogyan a fiú szíve is erősen dobog, pedig vele nem történt semmi rossz. Csak az ágyam mellett talált kiáltozva.

-          Mikor érünk oda? – nyögöm ki halkan, miközben óvatosan próbálok nagyokat lélegezni, de a képek még nem tűnnek el a fejemből.

-          Ha jól számolom három óra. Prim, elárulod, mit álmodtál? – kérdezi Harry.

-          Én… mindenfélét…. Isabelle-ről. – felelem remegő hangon. Nem mondhatom el neki, hogy az elnökről is álmodtam. Hogy mit mondott nekem. Az interjú pillanatában megfogadtam, hogy ő erről nem fog tudni. Mert mindent én magam és a hülye reményem okozott. Erre a gondolatra ismét remegni kezdek, s a fogaim összekoccannak.

-          Próbáld meg elfelejteni. Isabelle már nagyon jó helyen van. – suttogja miközben óvatosan kisimít egy tincset a szememből és megpróbál rám mosolyogni. De ő nem látta mit tett a lány. Hogy engem mire kért. Egy pillanatig elhallgatok, és behunyom a szemem, hátha sikerül valami jóra gondolnom, ami ezt elfelejteti.

-          Te álmodtál már rosszat az Aréna óta? – kérdezem halkan a fiút, aki, mint most rájöttem, nem pizsamában van, ugyanabban a ruhában ül itt, amiben az esti fogadáson volt.  Tudom, hogy Annievel beszélt, mindig megvárja az időeltolódást.

-          Néha, de nem fontos. Nem mondtam, mert veled eddig minden rendben volt. Te nem álmodtál azóta semmi rosszat, csak most ugye? – mert velem minden rendben volt. Azért nem szólt nekem. Egy pillanatra a szívemet jóleső érzés árasztja el, mintha forró teát ittam volna, s az szétárad a mellkasomban.

-          Bármi van, nyugodtan szólhatsz. Győztesek vagyunk és ez ezzel jár. – suttogom, miközben óvatosan a fiú felé fordulok. Most kék szemeivel maga elé mered, mintha az ő álmán gondolkodna, és látom, hogy kissé még remeg valami miatt..

-          Kimegyünk? Már nem tudnék aludni. – felelem, miközben ő is rám néz. Egy pillanatra csak a szemeibe nézek, azokba a hihetetlen kék szemekbe, miközben a gyomromban ismét görcs keletkezik.

-          Rendben. Kérünk egy jó teát. – mosolyodik el, miközben kissé közelebb hajol hozzám. Igyekszem elfelejteni a rosszat. A tűzben repülő galambot és a rózsát. De miközben Harry megcsókol a szemeim előtt megjelenik a kép és ismét eláraszt félelemmel. Melyik fog korábban elégni? A rózsa, vagy a fehér madár?

-          *

-          Katnisst és Peetát is kint találjuk a nappaliban. A nővérem feje Peeta ölében van, és még Peeta nyugodtan beszél hozzá, ő maga elé bámul.

-          Ó sziasztok! – néz ránk a fiú, mire mi belépünk a nappali kocsiba. A lábaim még mindig remegnek és kétlem, hogy ezt el fogom felejteni máskor is. Melyik ég el korábban? A nővérem hirtelen dühösen felpattan, és majdnem azt hiszem, hogy Harrynek készül neki rontani, de végül csak megáll mellette.

-          Mi van veletek? – bámul ránk karikás szemeivel, miközben feltartja a mutatóujját.

-          Primnek rémálma volt. Éppen meghallottam a másik szobából. – feleli Harry teljesen nyugodtan, mire a nővérem egy pillanatra elgondolkodik, majd megveregeti a fiú vállát.

-          Miről van szó? – néz rám hirtelen, mire a szemeimet a padlóra függesztem. Nem akarok most erről beszélni, és remélem, hogy ezt a nővérem is tudja.

-          De ha már itt vagyunk, rendeljünk valamit inni. Mindjárt felkel a nap, és Effie pedig feléled. Addig lehetünk nyugton. – mosolyodik el Peeta, miközben felkel a kanapéról, hogy bemenjen az étkezőkocsiba. Mindjárt felkel a nap. Ez pedig egyet jelenthet. Hamarosan megérkezünk a Második Körzetbe. Isabelle otthonába.

5. fejezet I.

Üdv mindenkinek ismét. Hát végre, eljött ez is, tavaszi szünet van!! Bár a kezemen egész nap a Spring Break felirat díszelgett, most már hozzáírtam, hogy Start :) Nos, mindenkinek jó szünetet, finom csokikat kívánok (ójee) ne a meg locsolókat a lányoknak :D (mit ne mondak boldog lennék, ha beállítana Theo James) és persze jó olvasást. Remélem tetszeni fog a fejezet, s bár mostanában nem nagyon jön komi, nembaj, köszönöm azért, hogy itt vagyok, köszönöm a megtekintéseket, és a pipákat, jó olvasást :)
                                                                                                   

A frissen rózsaszínre festett körmeimet az autó üvegére helyezem, miközben hagyom, hogy szépen lehűsítse azt. Úgy érzem magam, mint akinek az ereiben csak úgy száguld az adrenalin, és attól félek, hogy a szívem olyan hangosan zakatol, hogy bárki meghallhatja. Legszívesebben itt helyben megfognám azt a karkötőt, s letépve magamról sírva elrohannék messzire, hogy ne is térjek vissza. Vagy beszélnék a nővéremmel, valaki olyasmivel, aki képes engem meghallgatni. De most nincsen itt. Az állomásról minden egyes embert külön visznek el a főtérig, hatalmas nagy fekete autókban. Nincs itt senki sem, akinek elmondhatnám a fájdalmamat, akibe belekapaszkodhatnék. Olyan ez, mint egy néma kiáltás. Hihetetlenül zavaró, de ami még rosszabb, elveszi az erőmet. Mert hiába akarok kiabálni, a torkomon nem jön ki hang, és az erőlködésbe már mindenem belefáradt. Az egész úton úgy érzem magam, mint akit a vízben fojtogatnának, ami ráadásul túl hideg, kiabálok, és mindenem telemegy vele, egyre húz le a mély, de hiába. Nem hallják. A kocsinkban csak is az előkészítőim utaznak, valamint Gloria, akinek talán megemlíthetném a dolgot. De ahogyan eszembe ötlik hirtelen ismét megijedek, s a sikoltás csak folytatódik, némán, bennem. A remény. A remény. Félek tőle, hogy valóra válik az, amit apu mondott. De képtelen vagyok elhinni. Eközben a kocsink a hatalmas Körzetben száguld, s hiába nézek, ki, az elmémet mintha egy ködös függöny takarná el, és nem engedné, hogy felfelé nézzek, ki a világra. A remény. A remény. Hirtelen azon kapom magamat, hogy egy hangos, szinte süvítő hangot hallok, egy hangot melyet több is követ. Mint a hatalmas orkán olvadnak össze, s a kocsi motorja hirtelen leáll, s a csapattagjaim lassan egymás után kezdenek kikászálódni a belsejéből. Végül Gloria feje jelenik meg előttem, melyen egy hatalmas mosoly terül el.

-       Prim, ébresztő! Gyere, itt vagyunk! – legszívesebben erősen megütném magamat, hogy minden gondolatom elszálljon, de amint ránézek a karkötőmre, hirtelen elfog a remegés. Kint kamerák vannak, kamerák, és több ezernyi ember, akik elé nem léphet úgy egy ifjú győztes, hogy mindenéről folyik a verejték, az arca pedig szinte hullasápadt. Megpróbálom lehúzni a ruha ujját, hogy elrejtsem a karkötőm, miközben lassan mosolyt erőltetek magamra, ahogyan kiszállunk a kocsiból. Egyenesen a Polgármesteri Hivatal elé. Hirtelen azon kapom magam, hogy a szám hatalmasra nyílik döbbenetemben, ahogyan észreveszem a szinte magasba törő épületet, s az ezernyi Békeőrt, akik mint a cövek állnak előtte. Nincsenek bányászok, éhségtől szenvedő gyermekek, nincsen semmi, ami a Körzetünkre emlékeztetne. Magasba nyúló házak, több ezer ember, akiken alig látni, bármi betegség nyomát. Az Első Körzet. Luxuscikkek, emlékeztetem magam, miközben Effie vigyorogva beterel

engem és Harryt a Hivatalba, ahonnan majd kilépünk a színpadra. A fiú csapata sem lehetett rest, Harryn most egy öltöny szerűség feszít, és hatalmas kék szemei szinte ragyognak a napsütésben, ahogyan óvatosan felém lép, és elmosolyodik.

-        Nagyon szép vagy Prim – alig van időm rá, hogy előjöjjön a remegésem, és a hasi görcsöm, mert mellettünk egy igen furcsa ember , akinek mikrofon van a fülébe csíptetve elkiáltja magát, hogy megjöttek a győztesek, indulhat a show. A show hallatára rögtön remegni kezdenem a lábaim, de Harry erősen megszorítja a kezemet, miközben a másik szabad kezével néhány papiros emel fel. A szövegeink. Hatalmasat sóhajtok, és próbálok nyugodtan lélegezni, nehogy itt, az első helyen ájuljak el. Kamerák, riporterek. Hirtelen kiver a víz, és alig hallom meg, ahogyan a polgármester dübörgő hangon bejelenti a két győztest. A következő pillanatban pedig már kint is vagyunk, a kapuszárnyak kitárulnak, nekem pedig a szemem elé tárul a látvány, a több ezrernyi ember, és a kamerák, melyek szinte az arcomba közelítenek. Mintha százan, sőt ezren állnának ott lent, hogy figyeljenek bennünket, ahogyan lassan a színpad közepére sétálunk. Harrynek mintha nem okozna gondot a mosolygás, és integetés, én viszont remegek, ahogyan érzem, hogy a verejték lassan eláztatja az arcomat. A színpad előtt két is emelvényt állítottak föl, az egyiket Christian, a másikat pedig Charlotte emlékére. Hirtelen eszembe ötlik, a nőcsábász arca, aki félmosollyal csábította el a kapitóliumi lánykákat, és aki először volt Phoebeék áldozata. Hátba szúrták a szövetségesüket. És Charlotte, akiről alig tudok valamit, csak azt, milyen magabiztos volt, és az utolsó pillanat, amikor megláttam, hogy a légpárnás felemeli a holttestét. Hirtelen megremegek, és mintha hideg rázna át, hiába próbálom tartani magamat. Az elmémben csak ők forognak, hogy ők is a Kapitólium áldozatai lettek, majd megjelenik a galamb, ami a csuklómon fityeg. Hirtelen megérzem a súlyt, ami mintha újra le akarna húzni, s félek, nem fogok kapni levegőt. Itt van. Harry elmondja a beszédeket, majd a polgármester, egy egy rózsaszín virágokból álló csokrot nyújt át nekünk, ezután pedig mosolyogva, illetve Harry mosolyogva, én viszont remegve távozom a színpadról. Hiába, képtelen vagyok elfeledni, mintha egy erős súlyt cipelnék, s nem tudnám letenni. Mikor lejövünk a színpadról Effie meg is jegyzi nekem, hogy talán keveset aludhattam, azért néztem ki ilyen furcsán, de amint szembetalálkozom Katniss vádló, és kíváncsi tekintetével, rögtön tudom, neki kell elmondanom. De nem most. Este pedig egy nagy vacsorán veszünk rész, amelyhez Gloria rövid, ezüstszínű ruhát ad rám,ami passzol Harry ezüst nyakkendőjéhez. A fogadás csodálatos, finom ételek ezreitől roskadoznak az asztalok, s egy táncparketten ropják a táncot, mintha egy igazi mini Kapitóliumban lennénk. De én nem érzem jól magam. Mintha kevesebb lenne az étvágyam, pedig mindent megpróbálok megkóstolni, s bár táncolok, Harryvel többet is, de még Peeta is felkér, valami furcsa érzés nehezedik rám. Tudom, hogy mi az. Ha vége van, a vonatunk tovább robog, egyenesen a Második Körzet felé. Nem fogom tudni elmondani a nővéremnek, hogy mi is történt, mert talán ebben a pillanatban is figyelnek. A Kapitóliumnak a falban is vannak emberei. Valamint a másik félelmem, hogy ez a Körzet Isabelle hazája. Isabelle. Lehet, hogy eddig nem tudtam, de félek, szembe kell néznem valamivel. Tudom, hogy az elkövetkezendő időben nagyon nehéz feladatok várnak majd rám.

4. fejezet III.

Tyűha, ide is eljutottunk. Azt hiszem ez egy igen fontos fejezet, számomra és a történetben is mert egy két dolog kiderül, és őszintén kíváncsi vagyok, hogy nektek hogy fog tetszeni. Nem a leghosszabb, de remélem a vége kárpótolni fog titeket. Hope legyen veletek :D
C. <3
                                                                                                                

A folyosónk hirtelen úgy kel életre, mint a hangyaboly a nyári zivatar után. Én is éppen, hogy fel tudok kapni egy köntöst, és belebújni a mamuszomba, mielőtt a folyosóra szaladok. Az eddigi csöndes hely, most megtelik kiáltásokkal, ahogy a csapatunk mind az ablakhoz szalad, hogy megláthassa, mi is van kint. Katniss még kócos hajjal, Haymitch pedig dühös tekintettel érkezik, egyedül Effie van már most is készen, felöltözve és frissen. Lassan megtörlöm a szemem, ahogy odafurakodom az egyik ablakhoz, hogy megláthassam, mi is történik. A vonatunk egy pillanatra ugyanis megállt, így tökéletesen lehet látni a végtelenbe nyúló virágos mezőket, melyek az Első Körzetet szegélyezik. Itt virágok tarkállanak, minden színes és üde, sehol egy  porszem, vagy szürkeség. Óvatosan nekinyomom a homlokomat az üvegnek, ahogy látom, hogy a vonat vezetője kiszáll, és a hatalmas nagy kapuhoz igyekszik. Egy ezüstös-szürkés kapu, amely hosszan a magasba nyúlik, és itt ott még faldarabokat is látok. Az Első Körzetet ugyanis városfal veszi körül, ami megvédi őket a hegyekben élő ragadozóktól. A kalauz valamit a kapu felé kiált, amikor hirtelen egy nagy sípolást hallok meg, ahogyan a nagy ezüst szárnyak ki kezdenek tárulni. Olyan mint egy védő pajzs. Nem enged be, de ki sem, kivétel, ha Kiválasztott vagy. A Körzetünkben még az áramos kerítésre sem telt pénz, hogy megjavítsák, nem, hogy egy ekkora kerítést csináltassanak.  Egy pillanatig csak állok az ablak előtt, miközben késztetést érzek, hogy végre megláthassam a Körzetet, amikor hirtelen érzem, hogy valaki megfogja a vállamat.

-          Gyere Prim. Fel kell készülnünk, mert amint befutunk a pályaudvarra indultok a Főtérre. Addig pedig kész kell, hogy legyél. – hallom meg magam mögött a kedves hangot. Gloria az. A győzelmi Körút első állomása, és első ruhája érkezik. Nagyot nyelve vetek még egy utolsó pillantást a virágokra, majd megfogom Gloria kezét, hogy induljunk a kabinomba. Az előkészítőim természetesen nagyon lelkesednek. Folyamatosan arról beszélnek, hogy méltónak kell lennem az Első Körzethez, mert ez az ország legszebb és leggazdagabb Körzete. Ahogyan a sminkem, a hajam, és a körmöm csinálják magamban elgondolkodom, hogy ez mit is jelent. Az iskolában azt tanultuk, hogy az Első nem a legnagyobb, egész kicsi Körzet, viszont közvetlenül a Kapitólium szomszédja. A sötétség napjai során ez a Körzet is lázadt, de elvileg amint jött a megtorlás, ők hazudtak, csak hogy mentsék az irhájukat. Azóta nagyon jó viszonyt ápolnak a Fővárossal, olyannyira, hogy míg mi szenet termelünk, vagy éppen a kilencedikben gabonát, ők a luxuscikkeket szállítják, igazi nagy házakban laknak, és olyan drágaköveket állítanak elő, mint az arany és az ezüst. Olyan az Első Körzet, mint egy Mini Kapitólium. És természetesen Hivatásosakat képeznek ki. AZ elsőből túl gyakran nyernek a Viadalokon, aminek valószínűleg köze van Snow elnökhöz, és a bizalmas viszonyhoz. Vajon az itt élő emberekben nincs egy csepp szeretet, és ők is úgy viselkednek mint a Kapitóliumiak? Hirtelen kinyitom a szemem, de túl korán, ugyanis hirtelen szembetalálom magam az egyik előkészítőm kezével, aki éppen az arcomba fésüli a hajamat, és a nagy ezüstkarkötője, egy pillanat alatt megcsapja az arcomat.

-          Jajj, elnézést Prim. – motyogja affektálósan a vörös hajú nő, miközben a csuklóján egy kicsit feljebb tolja a karperecét. Halványan megrázom a fejem, miközben inkább nyitva hagyom a szememet, nehogy még egyszer megtörténjen a baleset.

-          Megnézhetem a karkötőjét? Tetszik a színe. – válaszolok kedvesen a nőnek, mert tudom, hogy a fővárosiak sokszor felkapják a vizet, mint Effie. Az előkészítőm lassan leveszi a kezéről a karkötőjét, és vigyorogva a tenyerembe nyomja, miközben valamit súg a mellette állónak. Óvatosan megforgatom a kezemben a karperecet, amely most hideg, mint a jég. Egy egyszerű, és ezüst színű, halvány gyöngyökből van összerakva, egy sor ezüst és egy sor fehér. Nem csicsás, egész egyszerű, melyet akár én is felvennék. A közepén viszont áll egy ezüst színű karika, és benne mintha valami bele lenne vésve. Lassan

közelebb veszem magamhoz, és megnézem. De amint a szemem meglátja, hirtelen egy hatalmasat dobban a szívem, és a gyomromba mintha valaki teljes erejéből bele bokszolna, úgy, hogy össze kell szorítsam a fogamat. Mert a karikában egy madár van. Nem a fecsegőposzáta. Egy gyönyörű, fehér, repülő madár, ami alá, egyetlen egy sor van vésve. Egy szó. „Remény”. Hirtelen úgy érzem, mintha egy kéz teljes erejéből lenyomná a fejem a víz alá, úgy hogy tele menne a szám a jeges cseppekkel, és a szívemet is behálózná. Lent a sötét, és jeges félelem.

-          Ó, még nem is mondtuk. Tudod, ez a Kapitóliumban nagy divat. Szinte mindenkinek van karperece, sőt láttam már tetoválást, de még kispárnát is. Mindent a galambbal reklámoznak. Én is épp, hogy meg tudtam szerezni annyira megdrágult az ára. – vigyorog a nő, miközben elveszi a kezemből a karkötőt, és visszaveszi magára.

-          Drágább, mint annak idején a fecsegő poszáta. – a kéz még mindig nyom a víz alá. Mintha azt akarná mondani, hogy eddig otthon ültem, otthon, úgy, hogy nem tudok semmiről. De most kiléptem a valóságba, mely egyáltalán nem a szép arcát mutatja nekem. „Drágább, mint a fecsegőposzáta. Nagy divat.” A remény drágább lett, mint a bátorság. Legszívesebben elüvölteném magam, és rászólnák a kézre, hogy hagyjon békén. Elfutnék innen, és elmesélnék mindent a nővéremnek. Még, hogy elmúlik a remény. Nem múlt el.

-          Na, megnézed magad? – hallom ismét a nő hangját, mire óvatosan feltápászkodom. Gloria nincs a szobában, ha jól tudom átment Cinnáékhoz. Pedig most tanácsot kérnék tőle, megfognám a kezét, és kérném, hogy küldje el az a kezet. Ami a valóság igaz, és kemény keze. A ruhám most is csodálatos. Hosszú, pink színű van rajtam, amelyen egy ezüst színű öv szegélyez, és itt ott gyémántok tarkítják. A szemeim körül is rózsaszínű festék diszeleg, a hajam pedig loknikban hullik alá a vállamra, és gyönyörű rózsaszín csattal a tetején. A fülemben pedig egy tollas fülbevaló fityeg. Olyan, akár az Első Körzet. Ekkor meglátom, hogy az egyik előkészítőm egy karkötőt húz a kezemre. Ugyanazt a karkötőt. Még mindig odalent vagyok, miközben a fejem egyre jobban kezd kitisztulni, s olyan dolgokat megtudni, melyet bár ne tudtam volna meg. Az agyamban csak is egy mondat zakatol: a remény drágább lett, mint a bátorság. A remény még mindig él.