12. fejezet III.

Sziasztok! Elnézést, talán nem ez a leghosszabb fejezet. De azt hiszem talán a legfontosabb. Nem is tudom, remélem tetszeni fog nektek. Köszönöm a komikat, és a pipákat, nagyon jól estek <3 Jó olvasást :)
                                                                                              

Romok. Mindenhol csak romok, és a bombáktól gomolygó füstfelhők szinte behálózzák az egész Körzetet. Hol van már most az a hely, amit annak idején 8. Körzetnek neveztek? Mert most már nincsen semmi, csak a fájdalom, füstös, romba dőlt épületek és a félelem. Az utolsó Kapitóliumi bombázó úgy fél órája mehetett el, s néhány fővárosi gép még mindig itt hever a földön, néhány azok közül, melyet sikerült felrobbantanunk. Most mindenki, az összes ember, aki a 13. Körzetből érkezett itt áll a kórház füsttől gomolygó, poros összedőlt épülete előtt, melyben már egyetlen egy életjel sincsen. Régen még emberektől, betegektől nyüzsgött, akik itt álltak, akiknek megszorítottam a kezét, és akik elhitték a reményt, de ezek az emberek már nincsenek itt, már ott a helyük, ahol Isabelle és Sarah is talán vár rájuk. Érzem, hogy lassan könnyek gyűlnek a szemembe, és hiába szorítom ökölbe a kezemet, a düh, a félelem és a fájdalom túl erősen marcongolja a belsőmet, és érzem, hogy már nem bírom. Paylor elnöknő lehajtott fejjel térdel a kórház romjai elé, miközben egy percig néma csönd ereszkedik a vidékre, arra a vidékre, ahol már  nincsen 8. Körzet. Néhány ember még itt áll, és kutat, hátha talál valami életjelet, valakit, aki életben maradt a Körzet lakói közül. Érzem, hogy talán túl erősen szorítom meg a nővérem kezét, aki szintén lehajtott fejjel áll, akár csak Johanna, Finnick, Brutus, Cashmere és az a néhány győztes, aki eljött ide. Félek, hogy hirtelen elkiabálom magam, hogy a könnyeim folyni kezdenek ebben a fájdalomban, tehetetlenségben és főleg a düh miatt. A düh miatt, amit a Kapitólium iránt érzem. Paylor elnöknő mintha megtörölné a szemét, ahogyan feláll a térdelésből és lassan, de nyugodtan fordul felénk.

-          Nincsenek túlélők. – a hangja most nem a nyugalomtól, hanem a fájdalomtól cseng, és mintha fekete

szemében szikra gyulladt volna. Az ők Körzete volt, és most már nincsen többé. De ekkor hirtelen úgy érzem magam, mintha valaki erősen megpofozott volna. Nincsenek túlélők. A Kapitólium, a kegyetlen elnök most vágott vissza igazán nekünk. Megsemmisített egy ártatlan kórházat, szinte egy egész Körzetet, ártatlan emberekkel. A félelmet és csak a romokat hozta ránk, mintha megpróbálná meggyengíteni a lázadókat. Itt halt meg ezernyi gyerek és Annie is. Lassan érzem, ahogyan egy forró könnycsepp végigfolyik az arcomon, és lassan lecseppen a sáros földre. Most pedig itt állunk mindannyian tehetetlenül és talán megtörve. Tessék, ezt tette velünk az elnök. Érzem, hogy a fájdalmat a szívemben a düh kezdi felváltani, ahogyan egy hirtelen mozdulattal kitépem a kezem a nővérem szorításából és ösztönösen is a kórház elé állok, oda, ahol mindenki lát engem. Nem tudom, hogy miért teszem, és azt sem, hogy van a értelme, de egyedül azt érzem, hogy el kell mondanom valamit. Annie Black miatt. A családok, a fájdalom és a félelem miatt.  A tudat miatt, hogy Snow talán ismét lesújtani készül.

-          Nincsenek túlélők. – szólalok meg szépen lassan, de a halk hangom mintha most még rekedt is lenne. A szememmel óvatosan megkeresem az egyik kamerát, amit egy Kapitóliumi segéd tart, és lassan odafordítom a tekintetemet.

-          Egy nagy mészárlás történt itt. Snow elnök családokat ölt meg, kíméletlenül bombázta le ezt a kórházat, amiben gyermekek, fiatalok és idősek ezrei voltak. Ártatlan emberek. – a szemem előtt megjelenik Annie, amint utoljára rám tekint, s amint mosolyogva néz rám. Hirtelen nem érdekel, hogy minden egyes győztes engem néz, és hogy mit gondolhatnak rólam ebben a pillanatban. Azt tudom, hogy nem bírom magamban tartani a fájdalmat és a félelmet és nem fogom tovább hordozni a tehetetlenséget, és a dühöt. A dühöt az igazi gyilkossal szemben.

-          Ártatlanok voltak, akik nem tettek semmit, de még is ez történt velük. Eddig, 75 éven át mindig is az ártatlanokat, a védtelen gyerekeket mészárolták le évről évre. De ennek most vége kell, hogy legyen. Snow elnök ezzel üzent nekünk? Akkor, most hadd üzenjek neki! – a számat lassan hagyják el a szavak, ahogyan a kamerába bámulok, és a szívem egyre hevesebben és hevesebben kezd dobogni, ahogyan próbálok hangosan beszélni.

-          Az ő fegyvere a félelem. Ezzel az egésszel is csak a félelmünket akarta növelni, hátha behódolunk. Ez történt, hetvenöt éven át, de eddig tartott. Mert tudom, hogy van nálunk valami……- látom, ahogyan Katniss szürke szemei hirtelen elkerekednek, ahogyan lassan felém lép, és megfogja a kezemet. A tenyere most olyan hideg mint a jégcsap, de még is érzem benne az erős szívdobbanásait.

-          Nálunk van a bátorság…. – szólalok meg, és a nővéremre nézek, aki most is dühösen, és de még is erősen áll előttem. Ő itt a színtiszta bátorság. Katniss Everdeen. A fecsegő poszáta.

-          És nálunk van a remény. – szólal meg hirtelen Katniss, mire a szívem ösztönösen is hevesen kezd dobogni. Most mi üzenünk Snow elnöknek! Itt az idő, itt a lehetőség, hogy ezt megtegyük. Érzem, hogy a szellő belekap a hajamba, és az arcomba fúj egy adag hamut, hamut a Körzet hamvaiból.

-          A bátorság és a remény. Egyedül még talán legyőzi őket a félelem. De amikor egyesülnek, képesek rombolni, s porba is dönteni hatalmas dolgokat. De akár építeni is tudnak. – a hangom hirtelen még erősebbre emelem, ahogyan egyenesen a kamera felé fordulok. Azt szeretném, hogy ezt Snow elnök hallja, ő aki, ezt mondta.

-          Mi pedig készen állunk rá. Mert hiszem, hogy erősek vagyunk. A bátorság. És a remény. Most erősebb, mint valaha. Erősebb mint  a félelem.

12. fejezet II.

Sziasztok! Húha, hát én nagyon sajnálom, ami mostanában történik a sztorival. Direkt egy nappal később hoztam, de úgy tűnik nem nagy az érdekeltség...... Én nem tudok mit tenni. Ha az ember jól akar vezetni egy blogot, akkor nem csak arra van szükség, hogy ő élvezze, mert ha nincsen nagy érdeklődés rá, akkor akár magának is írogathat wordben. Nem is az eleje már ez a sztorinak, szóval......... Nem fogok prédikálni hogy miért tegyetek pipát, írjatok komit, de ha valami nem tetszik, akkor arra tényleg kíváncsi vagyok. Azért remélem valamikor nőni fog az érdeklődés.
Clove
                                                                                                                              
 

Erős csapódás. Olyan hangok, melyektől minden más eltompul, fájdalmas kiáltások és egy vakító fehér fénycsóva. Érzem, ahogyan valami mintha erősen megemelné a hátamat, és hirtelen elrepítene, valahova, melyet én sem tudom hol van. Érzem, hogy a fájdalom erősen nyilall bele a lábamba, szinte mintha szét akarná tépni, mire ösztönösen is kiáltás szökik fel a torkomból. Mintha a testemre hirtelen erős remegés és félelem ereszkedne, ami keveredik a fájdalommal, mely úgy nyom össze engem, mint egy apró szivacsot. De még így is meglátom a fejemen az utolsó képet és meghallom a vészharangot, mely talán az elmémből szól. A kórház lángokban úszik. És ekkor hirtelen elsötétül a világ.

*

Fájdalom, erős fájdalom a bal vádlimban, és reszketés. Az egész testem úgy reszket, akár a nyárfalevél, ahogyan óvatosan megpróbálom kinyitni a szememet. A fáradtság ólomként nehezül rám, de még is erőt veszek magamon, hogy kinyissam a szemem. De bár ne tettem volna. A sárban fekszem, csak néhány méterre a kórháztól. A lábamon egy hatalmas nagy seb tátong, melyből vér szivárog, és sötétszőke hajam megpörkölődve terül körém. De hirtelen meglátok valamit, valamit, ami rögtön elfeledteti velem a fájdalmat, a sebet és minden mást. Előttem néhány méterre áll ugyanis a kórház, az az épület, melyben nemrég még gyógyítottam, melybe emberek kezét fogtam meg. De most nincs ott más mint szürke romok, melyekből még egy kettő tűznyaláb pislákol, s tisztán látszik a hatalmas bomba helye, ami beszakította a tetejét. Ott voltak emberek, kisebb és nagyobb betegek, akik talán súlyosan megsérültek. De most egy sincsen ott, mindenkit maga alá temetett a bomba, és a romok. És ekkor hirtelen olyan fájdalom ereszkedik rám, mely fojtogatni kezdi a torkomat, és nem akar elengedni. Én minden bizonnyal valahogy idekerültem, talán mert a kórház nyitott ajtajában álltam, és a bomba hulláma pedig kiröpített. Én túléltem. De ezek az emberek, akiknek még fogtam a kezét, akik elhitték a reményt, már nincsenek itt. És… és….. és ekkor hirtelen tudatosul bennem minden, és a fojtogató fájdalomtól köhögni kezdek, ahogyan könnyek szöknek a szemembe. A lány. A vörös hajú kék szemű lány. Aki kedvesen beszélt velem, aki beszökött a repülőgépekhez, és akivel együtt nevettünk. Akiről mindig is azt gondoltam, hogy milyen szép, és aki annak az embernek a testvére akit a világon talán a legjobban szeretek. Annie Black. Ő is bent volt, de már nem került ki. És ekkor hirtelen olyan erővel kezdi rázni a testemet a zokogás, mely talán utoljára az Arénában történt, melyre nem tudok mit mondani. Meghalt! Annie, a legjobb barátnőm, aki viccesnek tartotta a lázadást, aki ide szeretett volna jönni, már nincsen itt velünk. Elvette… elvette a Kapitólium!

-          Annie! Annie! – hirtelen térdre vetem magam, és fájdalommal, könnyekkel csorgó arccal nézek a kórház felé, ahonnan talán életjelet várok. De Annie nem fog onnan kijönni. Ő is, és sok más ember, sok más ártatlan ember halt meg a kórházban. A könnyen végigcsorognak az arcomon, és lecsöppenek a sárba, a térdem fáj, és a lábam hasogat, de a szívem a legrosszabb. Nem tett semmit, kedves volt, és még nálam is fiatalabb. Nem lehet! Nem lehet! Hirtelen érzem, ahogyan két erős kéz markolja meg a vállamat és próbál felrántani a földről. Hallom, hogy valahol már érkeznek a következő bombázók, és tudom, hogy nincs már sok idő. De nem akarom itthagyni! Nem maradt belőle semmi sem, csak a nagy romok, és a fájdalom, a füstölgő szürkeség. Eltemették a romok!

-          Prim, gyere kérlek gyorsan! El kell vigyelek a nővéredhez! – amint hátranézem meglátom Finnick Odair napbarnított bőrét és kékeszöld szemét, amint éppen mögöttem áll, és a házra, a városházára mutat. De most nem vigyorog, mint annak idején, amikor kockacukorral kínált. Az arca beesett és , remegve áll mellettem.

-          Nem lehet….. nem… nem halhattál meg! – a fájdalom hatalmába keríti a testem, és nem érdekelnek a légpárnások, sem pedig Finnick. Csak is keresni, keresni próbálok valamit, ami Anniere emlékeztet, nem lehet, hogy ne köszönjek el tőle. Annie Black nincsen többé! Hirtelen megérzem, amint Finnick egyszerűen felkap az ölébe, mint egy apró kis rongybabát, és mint annak idején Gale kapott fel az Aratáson, amikor 12 éves voltam. Érzem, hogy a könnyek végigcsorognak az arcomon, és a hangom lassan bereked, amint Finnick elindul velem a városházához. Addig kiabálom Annie nevét, és eddig kapkodok a kezemmel a kórház, a füstölgő romok felé, amíg el nem tűnik előlem, amíg be nem érünk a nagy épületbe. De mikor a fiú letesz, a testem azonnal a padlóra roskad, és összegörnyedve kezd rázni a zokogás. A Kapitólium elvette tőlem Harryt, és megölte a testvérét Anniet. Ez nem lehet! Nem lehet! Mindenem remeg, és nem érdekel, hogy ki akar hívni is hova, csak lent ülök a földön, reszketve és védtelenül.

-          Gyűlöllek! Gyűlöllek benneteket! – olyan hangosan kiabálok, ahogyan csak rekedt torkom bírja, és amíg van bennem erő, de a szeme előtt mindig csak Annie, a kedves és jó Annie jelenik meg. Hirtelen azt veszem észre, hogy valaki leguggol mellém, és erős, szinte izmos kezei hirtelen megölelnek engem. A fájdalomtól is, de látom, hogy Finnick az, a híres győztes, aki most mellémült, és mintha nyugtatni akarna. De most megszűnik az elmémben minden egyes rossz gondolat róla, és erősen ölelem át, és engedem, hogy könnyeim végig csorogjanak az ingén. A fájdalom, a fájdalom szinte beszippant. Nem bírom, nem bírom, hogy ezt teszi a Kapitólium, és ezt teszi az elnök is.

-          Prim! Te jó ég, minden rendben! Prim! – hirtelen léptek dübörögnek és meglátom a nővéremet, akit néhány győztes, köztük Johanna Mason is követ. Katniss kipirult és folyik róla az izzadság, de amint átölel, érzem rajta, hogy remeg.

-          Annie Black odaveszett a robbanásban. – látom, ahogy Finnick feláll, és egy pillanatra Johannához fordul, de nem vigyorog. Mintha kékes szemeiben könnyen csillognának, de ezt nem merek biztosra venni, csak látom, hogy őt is kínozza a fájdalom.

-          Prim, figyelj ide!Fel kell jönnöd velünk a tetőre most rögtön! A gépek mindjárt elmennek, de egy emberünk kiesett. Tíz percig, tíz percig be kell állnod a lőállásába, és  lőni a közeledő gépekre. Meg kell tenned Prim! Melletted leszek. -  Katniss ideges és remegő hangja ránt vissza a valóságba, amire rögtön

-          felpattannak a szemhéjaim, és elengedem az ölelésből. Felmenni a tetőre? Lőni a Kapitóliumi gépekre? Én, én, aki képtelen ilyeneket megtenni, én lőjek rájuk? A könnyeim hirtelen elapadnak, ahogyan Katniss felránt, a földről, és erősen a szemembe néz. Már nem vagyok kisebb nála, sőt, a fejünk szinte egy vonalban van. És most nem úgy néz rám, mint annak idején amikor kicsi voltam, vagy talán mielőtt az Arénába mentem. Úgy néz rám, mint Finnickre, Johannára, vagy apura. Felnőttként néz rám, talán azóta, amióta megnyertem a Viadalt. Mert fel kellett nőnöm, a játék során olyan megpróbáltatásokban és dolgokban volt részem, ami miatt nem maradhattam gyermek, hiába is akartam. És ezt a lázadás már csak tetézi. Remegő térdekkel és könnyekkel küszködve követem a lépcsőn felfelé Finnicket és Johannát, miközben a nővérem a kezemet fogja. Érzem, hogy a szívem egyre erősebben dobog, és mindenem remeg, ahogyan a szél lassan de egyre közelít, és ahogyan megérzem, hogy kiérünk a tetőre. Már csak tíz perc, és vége! Meg kell tenned, meg kell tenned! Hirtelen megérzem, ahogy a szél a hajamba kap, és végigborzolja a ruhámat. A látvány lassan világosul ki, ahogyan meglátom a nagy tetőt, a szemem előtt ismét fekete pontok kezdetek táncolni. Odafönt legalább 20 géppuskafészek van felállítva, melyben négy kivételével mind ülnek. A vörös égen most semmi sem száguld, de látom, hogy a puskák lőállásba vannak készítve, hogy bármikor tüzeljenek. De amint meglátom ezeket, eszembe jut a hang és a lövedék, a tüzes lövedék, a remegés rögtön hatalmába kerít, és szinte sírással küszködve állok meg.

-          Prim, nem kell már sok, de szükségünk van egy emberre! Kérlek, tedd meg! Azért..... azért amiért mindnyájan. Amiért a Kapitólium kínzott bennünket. – régebben nem mert volna így beszélni velem Katniss. De most már bátran beszél erről, határozottan, és úgy, mint egy felnőtthöz. Talán, mert ebben a néhány hónapban én is felnőttem….fel kellett nőnöm. A lábaim hirtelen futásnak indulnak, és remegve végigvisznek egy üres géppuskafészekhez. A szívem egyre hevesebben és hevesebben ver, ahogyan leülök odabent, a térdem olyan erősen koppan, hogy rögtön felkiáltok fájdalmamban. A seb még mindig lüktet, és a fájdalom pedig csak úgy marja a szívemet, úgy, hogy szinte könnyeket csal a szemembe, Ahogy a hatalmas puskára nézek, és arra a ravaszra, amit meg kell majd húznom, hirtelen elfog a remegés és a hányinger, és rémülten kapkodva a levegőt, fordulok oldalra. Én mindig is a gyengék táborát erősítettem. Soha nem voltam képes megállni a magam céljáért, a többiek kinevettek és kicsúfoltak. És, ha most elrontok valamit, akkor talán az egész lázadás bánja, elég egy rossz lépés és vége. Érzem, hogy a remegés végigterjed a gerincemen, de ekkor meghallok egy hangot. Egy hangot, mire a szemem ösztönösen felpattan, egy hangot, mire a szívem még erősebben kezd verni. A vérvörös égen egy repülő jelenik meg, most nem raj, hanem csak egy, de az hatalmas, és a szárnyán a fővárosunk, Panem címere díszeleg. Meg kell tenned! Érzem, hogy a szívem hevesen kezd el kalapálni, és a torkom kiszárad, ahogy a kezem a ravasz irányába közelítem. A Kapitólium gyilkos, mert ő szervezi a Viadalokat, több ezer ember halálát okozta! Tedd meg! Bevitt az Arénába, majdnem megölt, és csak a félelmet hagyta maga után. Gyerünk! Azt hitted, hogy meghalt az édesapád miatta éheztetek, miatta volt boldogtalan az anyukád! Mire vársz? Elvette tőled Harryt és megölte Anniet is. Ezt tette! Csak is a félelmet ismerni! Mindenem remeg, és a szívem úgy kalapál, akár egy nagyharang, ahogyan a kezemet ráillesztem a ravaszra. Csak egy másodperc. A homlokomról izzadság csordul le, ahogyan a gép szárny felé célzok. A Kapitólium gyilkos…. De…. de te, Primrose Everdeen, te gyilkos vagy? Képes lennél gyilkolni? A szívem hevesen dobog. Nem vagyok gyilkos! Én nem! Hirtelen leveszem az ujjamat a ravaszról. És meglátom, ahogy a másik fülkéből egy tüzes bombát eresztenek a gépre, ami azonnal felgyullad. De nem én tettem. A Kapitólium gyilkos. De Primrose Everdeen nem az!

12. fejezet I.

Sziasztok! Nos, azt hiszem ez a fejezet egy igen fontos része lesz a sztorinak. Sokat gondolkoztam, hogy csináljam e így, alakítsam át e így, de most őszintén kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá. Nem volt könnyű, de kíváncsi vagyok a véleményetekre. Jó olvasást :)
                                                                                                    

-       Prim, itt vagyunk! – érzem, ahogyan valaki erősen rázza a vállamat, mire ösztönösen is felcsapom a szemhéjamat, és majdnem hátraugrom ijedtemben. Annia Black áll előttem fehér orvosi ruhában, kezében egy kis elsősegély dobozzal, melyen szintén nagy piros kereszt van. Itt vagyunk! Megérkeztünk! Ez a Nyolcadik Körzet! Érzem, hogy a szívem egy hatalmasat dobban, miközben óvatosan megpróbálok felállni, de majdnem elesem, ahogyan a világ hirtelen forogni kezd előttem, minden egyes pontjával, amit eddig láttam. Érzem, hogy már az ujjaim is remegnek, és a fogaim vacogni kezdenek a hideg miatt, ahogyan a lány a kezembe ad egy elsősegély dobozt, és egy húzással felránt az ülésről. A légpárnás hiába elszigetelt, még így is hallom, ahogyan kintről emberek kiáltoznak, gyerekek sírnak, és valami, egy légpárnás hangos visítását is hallom, ahogyan Paylor elnöknő, és Seneca Crane lassan mellénklép.

-       Prim, kérlek figyeljetek. Innen néhány méterre van a kórház. Abban a pillanatban, hogy leértek kezdejetek el futni, olyan gyorsan ahogyan csak tudtok, mert akkor nem fognak meglátni. Az úton is sok sebesült van, de ne azokhoz menjetek,hanem be a kórházba. Fontos, hogy betartsátok az utasításainkat, mert életveszélyes a helyzet. – a nő nagy fekete szemeivel egyenesen rám néz, miközben eszembe jut, hogy annak idején én nem tartottam be a szabályokat. Én lógtam meg az erdőbe, és én őrültem meg. Most, mi tartana vissza, biztosan meg fognak bízni bennem?

-       Mostantól a mikrofon működni fog a fületekben, amikor csak tudtok jelentsetek. Húsz perce volt az utolsó támadás, de nem tudjuk, mikor jön a következő gép. Itt szembe van egy hatalmas épület, ez a városháza. Prim, te már ismerheted. Ha, bármi bajt is észleltek, azonnal gyertek oda. Nem akarjuk, hogy bajotok essen, hogy esetleg bent rekedjetek. Nem hisszük, hogy támadni fogják a kórházat, de az utasítást mindig tartsátok be. Most menjetek az ajtóhoz, és ha szólok, fussatok. Már több gyógyító van bent. – érzem, hogy mindenem megborzong, és remegni kezd, ahogyan Paylorra figyelek. Meg kell tennem, Most engedelmeskednem kell az utasításoknak. De a fejem fáj, szinte forog körülöttem a világ, ahogyan a szívem dobbanásától és az ereimben száguldozó adrenalintól alig érzek valamit.

-       Ügyes legyél, te nagykacsa. És tedd azt, amire kértek. – a kijárat előtt ölel meg Katniss, aki majd azzal a néhány győztessel fog menni a nagy épülethez. De érzem, hogy az ő kezei is remegnek, és a szíve erősen ver. Ez halálosan veszélyes. Csak némán bólintok, és a dobozt a kezembe véve megállok Annie mellett.

-       Készüljetek! – szólal meg a mikrofonom, melybe minden bizonnyal Paylor beszél, miközben észreveszem, hogy a gép ajtaja lassan kezd kinyílni. A szívem egyre hevesebben dobog, ahogyan a térdeim is remegni kezdenek, hiába próbálok megállni. Fussatok, ahogyan csak tudtok.

-       Három, kettő – Paylor lassan és nyugtatóan beszél, de én mégsem érzem azt. Az ajtó már kitárult, és már csak mindket vár. A gyógyítókat.

-       Most! – hirtelen a lábaim ösztönösen is elindulnak, és az adrenalin futásra készteti a testemet, ahogyan kilépek az ajtón. Hirtelen megcsap a hideg levegő, melybe kiáltások és sírások vegyülnek, s a kinti terep, ahol már látom a nagy kórházat. Oda! Óvatosan futni kezdek, miközben a kezemben erősen markolom a dobozomat. Érzem, ahogyan a  homlokomról patakokban folyik az izzadság, miközben a szemeim előtt fekete pontok kezdenek táncolni. Futás! Hallom, ahogyan balról, valaki hangosan felkiált, mintha egy velem egykorú lenne, s jobbról hangos sírás hallatszik. Futás! A pontocskák viszont egyre inkább beterítik a látómezőmet, mintha el akarnámnak nyomni, nem akarnának engedni tájékozódni, ahogyan hirtelen a lábam megbotlik valamiben. Futás! Ne fogalkozz semmi mással, irány a kórház. De a pontok nem akarnak tágítani, én pedig kezdek pánikba esni. A térdem annyira remeg, és alig látok valamit, hogy hirtelen valami erősbe ütközöm, és a testem a földre csapódik. Ösztönösen felkiáltok a fájdalomtól, ahogyan próbálom megdörzsölni a szemem, hogy lássak is valamit. Elég volt! A fekete pontok még mindig ott táncolnak, nem akarnak elmenni, ahogyan érzem a szívem heves dobbanásait.

-       Prim, gyere siess! – Annie hangja ránt ki engem, ahogyan érzem, hogy erősen megmarkolja a karomat. Egy pillanatra eltűnnek a pontok, és meglátom, hogy a sárban fekszem, néhány méterre a kórháztól, Annie pedig mellettem áll. De ekkor hirtelen meglátok valamit az égen, valamit, ami kiabálásra éás remegésre késztet, miközben felmutatok az ég irányába. A vörös láthatáron egy nagy repülő tűnik fel, mely berregve, szinte visítva szántja a levegőt, mire mindenem remegni kezd. Mennem kell! De ekkor hirtelen meglátom, hogy nincs a kezemben az elsősegély dobozom. Most! Az adrenalin hirtelen felrántja a testemet a földről, és ösztönösen is futásra készteti, futásra, melyet remegő lábbal és kalapáló szívvel teszek meg. Amint beérünk az kórház ajtaján egy nagy csattanást hallok, egy csattanást melyet hangos és zavarodott kiáltások követnek, majd elnémuló csönd. Érzem, hogy a pontok lassan kezdenek visszatérni, ahogyan a fejemet ösztönösen is a hang irányába  fordítom. A bombázó repülő újra itt van, és valahol itt a Nyolcadik Körzetben rombolt. Miattam. Érzem, ahogyan Annie beránt az ajtón belülre a kórházba, mire megcsapja az orromat a jól ismert fertőtlenítő szaga, és a kiáltások, amint segítségért kérnek. A kórházban, amely nagyon kicsi, de még is sok az ágy, alig uralkodik világítás. A félhomályban csak néhány kis lámpa ég, de még is jól látom azt a sok beteget, akin ma itt segíteni kell. Annie elrobog a terem végébe, miközben én lassan végigjáratom a tekintetem és a szívem verése egy pillanatra lelassul. Betegek. Gyógyítás. Gyógyító vagyok! Hirtelen elmúlik az erős fájdalom a lábamban és gyorsan leporolom a sáros ruhámat, ahogyan magam elé vonom az elsősegély dobozt. Segíteni fogok. Lassan odalépek egy közeli ágyhoz, amiben egy fiatal, huszas éveiben járó nő fekszik, és éppen erősen szorít egy kötést a kezéhez, melyet látom, hogy lassan átáztat a vér. És ekkor, ebben a pillanatban, amikor meglátom a beteg embert elmúlik a fájdalom, eltompulnak a hangok, és csak is rá nézek, arra az emberre, akin segíteni kell. Ezt teszi egy gyógyító. Óvatosan az ágyhoz lépek, miközben kinyitom a csomagomat, és egy kis fertőtlenítőt és kötszert veszek ki.

-       Nyugodjon meg, minden rendben lesz. – nézek a nőre, miközben elveszem tőle a véres rongyot és bekötözöm a kezét, olyan erősen ahogyan csak tudom, és ehogyan tőlem kitelik. Anyu mindig is ezt tanította, hogy úgy dolgozz, ahogyan a legjobban kitelik tőled. Ezután egy férfihez megyek, akinek nagy fejsérülése van, és szinte félájult, majd lassan kezdem őt is ellátni. Milyen régen volt, hogy betegeket

gyógyíthattam, hogy azt tehettem, amit a legjobban szeretek. Ahogy látom, hogy amint bekötözöm a fejét, egy kicsit enyhül a fájdalma, a tudat, hogy segíthetsz valakin, akin más már nem segít, ez a tudat boldogsággal tölt el. Ez az, amikor az ember tesz valamit. Másokért tesz valamit. Úgy dolgozom, ahogy tudok, és ahogyan látom, hogy az embereknek jobb, ösztönösen is elmosolyodom. Éppen egy kislányhoz lépek, akinek a lába mintha törött lenne, és éppen egy nagyobb kötszert emelek ki, amikor egy hang hasít a levegőbe, mire én is odanézek.

-       Primrose Everdeen! Itt van Primrose Everdeen! – a kislány tágra nyílt szemmel és szinte csodálkozó tekintettel mutogat felém, mire ösztönösen is lesütöm a szemem. Persze, én vagyok az idei Viadal győztese, természetesen felismernek. De ekkor nem csak a kislány, hanem egy asszony is rákezdi, a nevemen szólongat, miközben kinyújtja felém a kezét. Óvatosan odalépek, mire elkapja, és erősen megszorítja azt.

Köszönöm. Köszönjük. Kérem, ne hagyják abba, csinálják végig. Hiszünk…. Hiszünk magában. – a nő erősen szorítja a kezemet, miközben lassan a levegőt újabb kiáltások, és újabb emberek zaja tölti be. Érzem, hogy a hátamon végigfut a hideg, ahogyan meglátom az embereket, a kicsiket és nagyobbakat, amint szinte mind kinyújtott kézzel nyúlnak felém, mintha egyszerűen csak meg akarnák fogni a kezemet, mintha egy szorításból erőt nyerhetnek. Ezek az emberek hisznek abban, hogy mi talán megcsinálhatjuk a lázadást, hogy végre eljött annak az ideje, hogy megdöntsük a Kapitóliumot. A kezek fellendülnek, ahogyan egyenként szorítom meg a lágy, vagy éppen érdes kézfejeket, a hideg, vagy élettől duzzadó ereket. Ezek az emberek hisznek a reményben, és a bátorságban is. Bennem és Katnissben is. Pedig látom, hogy tudják, hogy talán nem fogják megérni, mire bármi is történhet. De itt, súlyos sérülésekkel, a halál torkában, de elhiszik, hogy talán most eljött az az idő, amikor megtörhet a félelem, az, ami már több éve uralma alatt tartja az országunkat. Itt vannak, és remélnek, ezek az embreke hiszen abban a reményben, melyet talán én indítottam el annak idején. Az emberek…. Hisznek…. Bennem! Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben dobban, ahogyan a hátamon végigfut a libabőr. Elég egy jó szó, egy kézfogás tőle, egy fiatal és gyenge lánytól, aki alig tud valamit, de ők elhiszik. És most, ebben a pillanatban, hogy itt szorítom a kezeket, ígértetet teszek. Szeretném megígérni ezeknek az embereknek, hogy igen is van remény, létezik bátorság, és mi készen állunk a harcra. Sok dolgot ígértem már meg életemben, de tudom, hogy talán ez a leghatalmasabb. Mert ők nem láthatják majd innen, de szeretném, ha fentről látnák a győzelmet. Szeretném, ha véget érne a fájdalom. És itt a lehetőség. Mindenen remeg, ahogyan egy fiatal fiú kezét fogom meg éppen, és óvatosan rámosolygok. Elhiszik, hogy létezik. De ekkor, mintha ez a szent pillanat egy perc alatt véget érne. Mert hirtelen a fülem meghall valamit, egy olyan dolgot, melyet csak azok tudnak, akik valaha voltak már Éhezők Viadalán, akik a lelkük mélyén már ismerik ezt. Hirtelen érzem, mintha valaki erősen arconcsapna, ahogy meghallom az egyre csak hangosulú és hangosuló hangot. Tudom, mi ez. El kell mennünk innen, nekem és Annienek, mert be kell tartani a szabályokat. Hirtelen megemelem a hangomat, hogy megpróbáljak szólni Annienek, aki a terem közepén áll. El kell mennünk. Óvatosan az ajtó felé indulok, mintha a félelem hajtana, de teljes erőmből kiabálok. De a lány nem is hallja. Annie! A kezemmel éppen kinyitom a kilincset, s erősen hadonászva, verdeső szívvel próbálom a tudtára adni, hogy jöjjön. Érzem, hogy az adrenali elárasztja a testemet, s ekkor fordul hátra a lány. Annie! Gyere ki! Gyere…. De ekkor már késő. Az első bomba recsegve, ropogva hullik le, egyenesen a kórház közepére. Én kint vagyok. Annie Black viszont bent maradt

11. fejezet III.

Sziasztok, elnézést, tegnap sajna nem nagyon jutottam wifi közelébe, szóval most hozom. Hogy telik eddig a nyár? Én részt vettem egy búvár-próbamerülésen, és tényleg, hatalmas élmény volt :) Na meg írni is lehet, bizony, én is dolgozom egy kis sztorin, de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást :))
Clove <3
                                                                                    

Csak a hangos zihálásomat és csizmám koppanásait hallom, ahogyan végigszáguldunk a nagy folyosón. Az elmémbe lassan jut el az információ, néhány percig fel sem tudom fogni, miközben Katniss erősen szorítva a kezemet húz engem. Nyolcadik Körzet? Miért kell a Nyolcadik Körzetbe mennünk, amikor itt a 13. Körzetben éppen, hogy békében és nyugalomban lettünk. Illetve, egy lázadás idején senki sem lehet nyugalomban. Lehet…. Lehet, hogy ennek köze van a lázadáshoz? A folyosót csak néhány halvány lámpa világítja meg éjszakai világítás gyanánt, amely nekem mindig is különleges volt, ugyanis annak idején a 12. Körzetben éjjel csak a vaksötétség uralkodott. Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek, és a gerincemen felkúszik a vacogás, ahogyan Katniss bevágódik a liftbe és engem is maga után húz. De amint, hogy megfordulok, hogy egy pillanatra kipihengjem magam, miközben ez a nagy vasszerkezet lefelé tart, hirtelen egy nagy kék szempárral, és egy mosolygó, vörös hajú arccal találom szembe magamat.

-       Annie? – döbbenek rá arra, hogy a liftben nem csak én és a nővérem van, hanem Annie is, aki minden bizonnyal utánunk rohant, amikor Katniss errefelé kezdett vonszolni.

-       Katniss, eljöhetek én is a Nyolcadik Körzetbe? Kérlek, hidd el, hasznomat vehetitek…. – Annie kedves hangon szól, miközben kék szemeit hatalmasra nyitva bámul rá Katnissre, aki most éppen csodálkozva nézi a lányt, amint azt kéri, hadd jöjjön ő is. Nem tudom, hogy miért megyünk a Nyolcadikba, de tudom, szívem mélyén tudom, hogy veszélyes lesz, és köze van a lázadáshoz. És nem akarom, hogy Annie, az a lány, aki talán jó barátnőm, aki kedves, és akár baja is eshet, velünk jöjjön. Féltem Anniet. De mielőtt bármit is mondanék, a nővérem idegesen biccent egyet, miközben a lift hirtelen egy hatalmasat kattan. Hirtelen megcsap a hideg levegő, és furcsa szagok keveréke jut el az orromba, miközben Annie egy hatalmasat tapsol, és mosolyogva követi  a nővéremet. Érzem, hogy a hideg levegő végigkúszik a gerincemen, és lassan, de egyre erősebben dobban a szívem, ahogyan én is kilépek a liftből, s szememmel óvatosan pásztázok körbe. A repülőgépfelszálló. Az a hely, ahol a hatalmas Kapitóliumi

légpárnásokat tárolják,az a hely, ahol a szám ösztönösen is tátva maradt, amikor beértem. Ez a repülőgépfelszálló. De mielőtt bármit is szólnék, körbenéznék, vagy feltérképezhetném a helyzetet azon kapom magam, hogy már is egy nagy kötélhágcsóba kapaszkodom, ami egyenesen egy légpárnásra húz fel bennünket. Érzem, ahogyan remegni kezdenek a térdeim az emlékre, hogy annak idején, az Arénába is ugyanúgy vittek, arra a helyre, ahol az emberek a halálomat akarták, egy nagy halálkelepcébe, melyet Snow parancsára terveztek. A gép belsejében hirtelen világosság gyúl, miközben óvatosan megdörzsölöm a szemet, hogy körbenézzek. A nagy légpárnás úgy néz ki, mint az, amivel a 3. Nagy Mészárlásra mentem, mintha ez a hatalmas is egyenesen a fővárosból érkezett volna. Hirtelen megjelenik a szemem előtt a lángban úszó Kapitólium, amivel már több este óta álmodom, mire a szívem még hevesebben kezd dobogni. A gép belsejében Paylor elnöknővel és Seneca Crane-nel, azaz a Kapitóliumi lázadóval, aki majdnem megölt engem és a nővéremet, találkozunk, valamint a halvány világban néhány győztes alakját veszem ki kicsit távolabb, de nem foglalkozom vele, mert Paylor egyenesen hozzánk lép.

-       Most kaptuk az információt, hogy a Nyolcadik Körzetet Kapitóliumi bombázórepülők támadták meg. Igen is el fogunk menni, három légpárnásunkkal, és szükség lenne néhány emberre, aki tudja, hogy kell lőni. – biccent a nő Katniss felé, aki csak fagyosan bólint.

-       Valamint, néhány gyógyítóra. Van egy kórház, ott kellene segédkezned Prim. És úgy látom, hogy ez a lány is, nos ő is oda fog menni. Kaptok egy egy kis mikrofont a fületekbe, amivel majd tudjuk tartani a kapcsolatot a Körzetben maradt Sharonával és velünk is. Prim, vegyétek fel ezt kérlek. – Paylor egy egy fehér ruhát ad nekünk, miközben kiosztja azokat a bizonyos mikrofonokat, majd óvatosan végignéz a légpárnás belsején. A Nyolcadik Körzetet megtámadták. Az agyamba lassan jut el az információ, de betölti és körüljárja azt. És sebesültek vannak, olyan sebesültek, akiken segíteni kell. Érzem, hogy a gyomrom megremeg erre a dologra, hogy most ismét találkozni fogok betegekkel, és segíteni kell nekik. Az első a beteg ember, anyu mindig is ezt tanította. Rögtön felveszem a fehér ruhát a szürke nadrágomra, és fekete felsőmre. A ruha fehér, csak a jobb oldalán található egy vörös kereszt, a gyógyítok jelképe, és egy kicsit bő is, az ujjainál ha feltartom a kezemet, egy része nem simul rá, hanem úgy néz ki, mintha apró szárnyak lennének ott. Az eddig kiengedett hajamat gyorsan laza kontyba kötöm, de félek, hogy nem fog sokáig tartani, mivel nem tudtam gyorsan rögzíteni. Óvatosan leülök a legközelebb lévő ülőhelyre, miközben lassan a fülembe csiptetem a kis fém mikrofont, mely most olyan hideg a füleimnek, akár a frissen fagyott jégcsap. Látom, hogy Paylor még Katnissel és néhány győztessel beszél, de tudom, hogy nekem most nem oda kell mennem. Ők azok, akiknek a bátorságukra és ügyességükre van szükség, viszont én és Annie a kórházban fogunk segíteni. Óvatosan oldalra pillantok a lányra, aki éppen a ruháját vizsgálgatja, mire a szívem egy hatalmasat dobban, olyan érzés, mintha valaki erősen megmarkolná. Nem kéne jönnie. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan a gép lassan felemelkedik, a hangja olyan, akár annak idején, az a légpárnás, ami az Arénába vitt. Hangosan és vészjóslóan berreg, szinte visít, ahogyan elindul, egyenesen a Nyolcadik Körzet felé. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és megpróbálom átgondolni a dolgokat. Prim, ott lesz egy csomó sebesült, olyan emberek, akiknek szükség van a segítségedre. De ugyanakkor, ez részben miattam is van. Én is egy vagyok a fő lázadók között, én adom nekik a reményt. De vajon sikerülni is fog? Mi van, ha emberek ezrei halnak meg azért, mert lázadás tört ki. Ha Snow így akar lesújtani, és megpróbálni meggyengíteni. Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben és hevesebben dobog, ahogyan a homlokomon lassan lecsordul az izzadság. Megyünk a Nyolcadik Körzetbe. Először fogok szembesülni azzal, mi is az a Kapitóliumi bosszú.

11. fejezet II.

Sziasztok! Nos, egy nagyoon nagy örömömet fogom most közölni, nemrégiben ugyanis jelentkeztem egy blogversenyre, melynek tegnap volt az eredményhírdetése. Primrose Everdeen, a legegyedibb főszereplő kategóriában harmadik, valamint a legmeghatóbb jelenet (Prim és Harry utolsó Arénás jelenete) pedig elsőőő helyezést ért el!! Húha, nagyon nagyon boldog vagyok emiatt, igazán örülök, hogy ilyen szép helyezést sikerül elérnem, remélem szerintetek is megérdemeltem (meg Prim természetesen) Jó olvasást, remélem mindenkinek tetszeni fog a fejezet :))
                                                                                                   

Készen állunk. A terem, ami az előbb még talán tele volt fegyelemmel és csönddel most hirtelen felbolydul, mintha teljesen megváltozott volna. Az összes eddigi győztes most áll, miközben hangosan, és határozottan azt szót mondja, melyet én mondtam ki először. Én nem ilyen vagyok. Képtelen vagyok határozottságra, és soha nem volt bennem egy szemernyi erő sem. De abban a pillanatban, hogy rájövök, amit Snow tett Harryvel, azzal a valakivel, akit én tiszta szívből szeretek, hirtelen az énemben az eddigi gyengeségemen felülemelkedik valami, és ez pedig a düh. Hetvenöt éven keresztül éltünk elnyomásban és egy ember sem mert kiállni a hatalom ellen. De most itt áll az összes eddigi győztes, akik tényleg átélték a fájdalmat, és akik igazából tudják, hogy mit tesz Snow elnök az emberekkel. Most egytől egyig állnak, és mintha készen állnának valamire. Érzem, hogy a gerincemen végigkúszik a remegés és hirtelen libabőrössé válik a karom. De ez nem a félelemtől van, hanem mintha valami belső dolog, ami talán a düh, és a vágy az igazságra, az indította el bennem. Nem élhetünk tovább elnyomásban. És ekkor mint a villámcsapás a fejemben megszólal egy hang, ami először talán nem ez ellen van: Most van lehetőségünk! Itt a Tizenharmadik, a katonák, a győztesek. Készen álunk.

-       Fantasztikus! – hirtelen mintha mögöttem valami kattanna, amikor óvatosan hátrafordulok, meglátok egy Kapitóliumi nőt, és mellette egy rikító kék hajú férfit, akik a kezükben kamerát tartanak, és csillogó szemmel merednek az itt lévőkre.

-       Ó,  ez csodálatosan sikerült! – vigyorodik el a férfi a nőhöz fordulva, miközben a kameráját lezárja és óvatosan odaviszi Sharonához. Lefilmezték ezt a jelenetet? Hallom, ahogy egy nő, pontosabban az a bizonyos Paulina, akivel annak idején találkoztam lelkesen tapsol. De tudom, hogy ő, valaki, aki a Kapitóliumból érkezett kevéssé érti ezt az egészet, de mi, az összes győztes, akik még mindig dühös és parázsló tekintettel állnak, mi értjük. Lassan kifújom a levegőmet, és szétnézek a termen, de a szívem dobogása és a karomon lévő libabőr még mindig nem múlik el. De ekkor hirtelen ösztönösen is a terem végébe kapom a tekintetemet, oda, ahol megérzek valamit. Finnick Odair és Johanna Mason hirtelen összesúg, és mind a ketten felém fordítják a tekintetüket, nem tudok mást gondolni, csak hogy rólam beszélnek. Érzem, hogy kiráz a hideg, és rögtön elkapom a tekintetemet a két győztesről, de még is tudom, hogy rám néznek, érzem, ahogyan a tekintetük rajtam időzik.

-       Köszönöm szépen mindenkinek! Örülök, hogy közreműködnek. Kérem mostantól vegyék fel ezt a karperecet, mint tudják, ez egy bizonyos azonosító, melyet a Körzetben mindenki visel. Akin az a bizonyos karperec van, amit mi is viselünk, és maguk is kapni fognak, azt jelenti, hogy a lázadás és egyben a forradalom fő tagjai. Kérem, ossza ki. – Sharona Adrianhez fordul, aki óvatosan körbejár a teremben, miközben egy kis dobozból aprócska karkötőket vesz ki, és minden egyes győztesnek ad belőle. Látom, ahogyan Finnickék, akik korábban kaptam felveszik a csuklójukra, és óvatosan megnézik, de a tekintetükből képtelen vagyok bármit is kiolvasni. Kivéve, hogy Johanna Mason amint megkapja a sajátját, ösztönösen a fal felé tekint, s nagy barna szemeivel, melyek most sötétnek tűnnek egyenesen rám néz. Rám. Amint én is megkapom az enyémet, hirtelen rá is jövök, hogy miért. Óvatosan szemügyre veszem az arany karperecet mielőtt felvenném, de amint végignézem az egészet a szívem hevesen dobogni kezd, és érzem, ahogyan a homlokomról lassan lecsordul egy izzadságcsepp. A karperec oldalát apró lángnyelvek díszítik, melyek mint a dzsungeli indák hálózzák be az arany karkötőt, s meglátok egy fecsegő poszátát is. De viszont középen, pontosan a közepén látok valamit, valami ami már nem idegen számomra, és ami láttán kiráz a hideg. Egy fehér repülő galambot ábrázol. Mellé pedig két kis szó van vésve: Bátorság&remény.

-       *

-       A gyűlés után a folyosón hirtelen Annie Blackbe futok, aki pontosan a Parancsnokság ajtaja előtt áll, mintha hallgatózott volna.

-       Szia Annie! – köszönök rá csodálkozva, de az elmém még mindig tele van azzal a dühvel, a reménnyel és kitartással, amelyeket eddig is éreztem. Amelyek mintha újak lennének egy olyan gyenge lánynak, mint én vagyok.

-       Tizenegy óra van! Ti meg mit csináltatok eddig? És egyáltalán veled mi történt? Mióta Sharonáék behívtak nem láttalak. Képzeld el, milyen rossz volt egyedül császkálni a folyosókon és beszökni a repülőgépfelszállóhoz…

-       Te beszöktél oda? – kerekedik el a szemem, miközben  lassan elindulunk egymás mellett.

-       Annie Black, te alvás helyett mit szoktál csinálni? – Annie elmosolyodik, miközben vöröses haja az arcába hullik, és kék szemei megcsillannak a Körzet halvány lámpafényében. Annie Black nagyon szép lány, talán még a szépsége Chloééval, a régi osztálytársaméval is vetekedik. Ahogy ránézek ösztönösen is irigység fog el, mert tudom, hogy én soha nem leszek ilyen szép, bármilyen sminket is kennek rám a Kapitóliumiak. Bár kétlem, hogy most fognak egyáltalán sminkelni engem. Óvatosan összeszedem a bátorságomat ahhoz, hogy elmeséljem Annienek mi is történt. Talán most ő a Körzetben az egyetlen, és egyébként is az egyetlen barátnőm, így hát merhetem neki elmondani, hogy mi is történt. Felmegyünk a lakóemeletek egyik kis sarkába, ahol eg társalgósarkot alakítottak ki, halvány huzatú kanapéval és egy kis asztalkával, és oda ülünk le. Óvatosan és lassan kezdek el mesélni, miközben felhúzom magam mellé a lábamat, Annie pedig nagyra nyílt tág szemekkel figyel rám. Elmondom, hogy mit is éreztem és miért szöktem ki az erdőbe, majd hogy jött értem a nővérem. Hogy azt hittem őrültnek fognak nézni, és a győztesek, főleg Finnick Odair mennyire lealáztak, a kockacukros résznél a lány önkéntelenül is elneveti magát. Aztán a gyűlés, hogy láttuk a videót, de Harry kínzását inkább kispórolom a történetből, mert tudom, én sem akarok sírni, és nem akarom elszomorítani Anniet, akinek a szemei most mintha boldogan csillognának. Ezt nem merném megtenni. Majd, hogy miként bámult rám Johanna, és a karperecet is megmutatom neki, amire hirtelen elkerekedik a szeme.

-       Azanyját! Ez nem semmi, Prim! Jujj, mit meg nem adnék egy ilyenért. – vigyorogva leszedi a kezemről és pózt vág benne, miközben elnevetem magamat.

-       Prim, én annyira irigyellek téged. A Győzelmi Körúton is meg minden. Ha én lennék egy lázadás vezetője, akkor tyű…. Ez olyan király. – el sem hiszem, hogy Annie ezt miként fogja fel, és mennyire örül neki, de talán nem tudja  a terheket, amik ezzel járnak. Nem tudom hány hosszú órán át ülhetünk ott, miközben a lány elővesz egy kis süteményt a táskájából, és beszélgetünk ott, mindenféléről. Hogy Annie mit gondolt a Győzelmi Körúton viselt ruháimról, hogy mennyire jó hogy itt van Kökörcsin, vagy csak, hogy mi is ez a  finom sütemény. Néhány órára elfeledkezem a bajról, és a félelemről, csak mosolyogva beszélgetek és fel-felnevetek Annievel együtt. Ez a lány nem olyan hangos és magamutogató, mint régen egyes osztálytársaim voltak. Ez a lány igazi barátom lehet. Éppen arról mesélek, hogyan hoztam haza Kökörcsint és hogyan reagált rá a nővérem, amikor hirtelen dobogást hallunk, csizmák dobogását, melyek a folyosó végéről jönnek. És ekkor hirtelen meglátom Katnisst, aki kibomlott hajjal és kipirulva fut, egyenesen felém, miközben hangosan fújtat.

-       Katniss? – nézek rá csodálkozva, miközben eszembe jut, hogy mit is keres ő itt. Legalább hajnali kettő vagy három óra van, és nem is a folyosó végén van a lakószobánk, de mielőtt bármit is mondanék a nővérem felránt a kanapéról, és erősen megragadva a csuklómat elkezd a folyosón húzni.

-       Katniss, mi történt? Hahó, itt van Annie! Hová megyünk, jól vagy? – a folyosón gyéren égnek a lámpák, de mintha most nem zavarna, ahogyan a nővérem erősen markolva a kezemet húz maga után. Érzem, hogy kapkodva kezdem venni a levegőt, és mindenem megfájul, Hova megyünk? Mi történt, mi ez a felbolydulás?

-       Gyorsan, sietünk kell! – mondja hátratekintve, miközben szürke szemei megvillannak a lágy fényben

-       Hova? Hova megyünk? – a hangom lihegő és kimerült, és érzem, hogy alig bírok levegőt venni.

-       A Nyolcadik Körzetbe. Most!

11. fejezet I.

-       Prim, gyere gyorsan! Sharona minden egyes győztest hívat a Parancsnokságra! Azt mondja, nagyon fontos! – Katniss robban be a szobába, kipirosodott arccal és zihálva, miközben óvatosan megtámaszkodik a térdén, vigyázva, hogy az íja, ami már mióta a hátán lóg, se csússzon le. Ösztönösen is összerándulok, és leteszem a kezemben tartott kis Kökörcsint, akinek nem éppen selymes szőrét még az imént simogattam. Az Éhezők Viadala  győzteseivel való, nem éppen jó találkozás, és a Körzetben való végignavigálás után idejöttem, abba a kis szobába, ahol a családunk lakhelyét kijelölték. Nem éppen a legnagyobb, egymással szemben két franciaágy, az egyik a szüleimnek, a másik a nővéremnek és nekem, egy kis mosdó, nagy szekrények, és néhány éjjeliszekrény áll, valamint egy asztal székkel és tükörrel. Abban a pillanatban, hogy beléptem a családi közegbe, és megtudtam, hogy apunak még Kökörcsint is sikerült kiszabadítani a Tizenkettedikből, amelyek gazdag és fontos lakosait ideszállították, ez a boldogásg még jobban növekedett. Bár nem értem, hogy miért nem hoznak azonnal ide minden lakost, és bár apu igyekezett elmagyarázni, hogy azért ez a Körzet sem Panem nagyságú, szívem legmélyén még is mindenkit idehoznék. Az a néhány perc, amikor csak a macskámat simogattam, halkan viccelődtem az apukámmal és beszélgettem anyuval, talán egy kicsit segített nekem boldognak lenni, de ez a boldogság azonnal elszáll, amint a nővérem a győztesek nevét említi. Megaláztak és kinevettek és még ő, a saját nővérem is nevetett rajtam. Olyan dühösen állok fel az ágyról, hogy kishíján lesodrom Kökörcsint, bár tudom, hogy ez a düh, csak a saját fájdalmam leplezésére szolgál. Egy szót sem beszéltem a nővéremmel azóta amióta kinevetett és bár végigvezetett az egész Körzeten, most felrémlik bennem a jó öreg makacsság és a megbántás, ezért csak szótlanul indulok el mellette. A Tizenharmadik egyszerűen hihetetlen. A felső szintje tele van az emberek kabinjaival, élettel és nyüzsgéssel. Ahogy a lift felé tartunk, ami majd levisz minket a Parancsnokságra egy csapat nevető gyerek szalad el mellettem, akik kék karszalagot viselnek, miközben mosolyogva és viháncolva kergetik egymást. A nővérem mesélte, hogy minden egyes itt lakónak zöld karpántja, a katonáknak fekete, és a más Körzetbelieknek pedig kék szalag díszíti  a csuklóját. És a Körzetben még valamiféle viselet van, bár ez a győztesekre nem vonatkozik, de mindenki szürkét visel, és még nekünk sem szabad feltűnő színben pompázni. Talán ez hasonlítana a Kapitóliumra, de erre a szóra már is kiráz a hideg, és a fogaim ösztönösen összekoccannak. A két lakószint után a katonák két szintje jön és az a terem, ahol kiképzik őket. Akárki lehet katona, aki elmúlt tizennégy éves, és teljesítette a hatalmas vizsgát, fegyverekkel és… a fegyverekre ismét megborzongom, s kishíján remegni kezdek, ahogy eszembe jut a kés, amit Harry Black dobott oda nekem a Viadal végén. Ezután a kórház szintje jön, ahol talán én is beállhatnék orvosnak, anya már ott is dolgozik, majd a vezetők szintje, ahol kiszállunk Katnissel a hatalmas liftből. De tudom, hogy ez alatt is van egy szint, az a hely, ahol a Körzet összes kisebb nagyobb és légpárnás harci repülőgépét tárolja, melyek egykor a Sötétség Napjai alatt is szolgáltak. Hiába is, de amikor a bemutatáson lent voltunk, ösztönösen is tátva maradt a szám, ezektől a hatalmas gépektől. Tudom, hogy a Tizenharmadik már régóta készült valamire. Katniss megáll a Parancsnokság ajtaja előtt és mintha hozzám fordulna, de amint meglátom, eszembe jut ahogyan kinevetett így csak fájdalmasan lehorgasztom a fejemet és belépek a nagy terembe. Itt akadtam ki annak idején. A helyiség már tele van hangosan kiabáló győztesekkel, melyek nagy része a fal mellé ült, ahol éppen Finnick Odair mesél valami viccet, amire a társaság hangosan felnevet. Kiráz a hideg, és a szívem ösztönösen is kalapálni kezd, s az emlék, a kockacukros emlék nem akar ereszteni, ott lebzsel az elmémben, azért gyorsan a terem végébe megyek, oda ahol éppen Wiress, Beete, Seeder, Annie Cresta és egy ismeretlen nő, talán az Ötödik Körzetből halkan beszélgetnek. Óvatosan leülök Annie Cresta mellé, mire a lány hozzám fordul és kedvesen elmosolyodik. A nővérem egy pillanatra tétován rám néz, s egy kis ácsorgás után Finnickék csoportjához megy.

-       Minden rendben Katnissel? – kérdezi halkan Seeder, mire idegesen összeszorítom a számat és bólintok. A nővérem oda tartozik, őt már befogadták, és ez mérhetetlen fájdalommal tölt el. De mielőtt bármit is mondanék Sharona és a többi négy vezető megjelenik a terem közepén, mire a nagy vihogó csoport is elcsendesedik. Sharona most fekete ruhát visel, melynek oldalán érdekes érmét fityegnek, mimtha rangjelzések lennének.

-       Üdvözlök minden kedves győztest itt. Örülök, hogy mindannyian, már aki tudott eljött. – óvatosan, de szigorúan végignéz a társaságon, miközben a kezében megigazít egy papírt. A szemem ösztönösen is a hatalmas Kapitólium térképre réved, a hatalmas Kapitóliumra, mire hirtelen a szemem előtt megjelenik egy város, egy lángban úszó város, melyre kiráz a hideg.

-       Sajnálatos módon kénytelen vagyok nektek mutatni egy kis videót, amelyet egyenesen a Kapitóliumból küldtek. Mai feladatunk az, hogy erre a videóra válaszoljunk.- a tekintete szürkévé és mintha dühössé válna, ahogyan bekapcsolja a televíziót. A nagy képernyőt megjelenik a Kapitólium címere, mire a szívem ösztönösen is megremeg. Látom, ahogy a terem másik sarkából még Johanna Mason és Finnick is feszülten mered a televízióra. Majd egy hatalmas hadsereg jelenik meg, hadsereg és légpárnások tömege, melyek a vörös égen száguldanak. Síró gyermekek és egymásba kapaszkodó szülők, akik mellett Békeőrök térdelnek. Bombák hullanak egy hatalmas Körzetre, majd ismét hangos jajgatás hallatszik, majd egy síró kislány képét mutatják. Érzem, hogy megremeg a gyomrom és majdnem könnyek gördülnek ki a szememből a képek láttán. Majd egy szöveg, egy hatalmas nagy és fekete betűs

szöveg, egy hatalmas nagy és fekete betűs szöveg, mely félelmet és könyörületet nem ismerve áll a képen: Ezt akarjátok ismét? Mert mi készen állunk. A Kapitólium készen áll. A kezemmel ösztönösen is keresek valakit, akinek megfoghatnám a kezét, de senki sincs, akibe kapaszkodhatnék. A Kapitólium már készen áll. Soha nem ismert kegyelmet, csak is a fájdalmat, a fájdalmat és könyörtelen szenvedést. Százezer ember szenvedését, családok szétszakadását. Snow elnök kész bárkire is lesújtani, legyen az kicsi, nagy ártatlan vagy bűnös. Itt már nem számít az, hogy honnan jöttél. Csak a megtorlás, a fájdalom és a kíméletlen könnyek számítanak, melyekből minél több van, annál sikeresebb. A Kapitólium lehet egy gyönyörű város, de valójában ez az igazi gyilkos,  amely kész megtenni bármit. Hirtelen erős fájdalom fortyan fel bennem és a düh, amit az elnök iránt érzek. Könnyek, fájdalom, félelem. Ez az, ami neki kell. És, ha jön valaki, aki ennek ellentmond, még nagyobb fájdalommal fog visszavágni. Azt akarja, hogy ne legyen olyan ember, aki neki nem engedelmeskedik, aki kimondja a saját szavait. De most itt vagyunk, mindnyájan összegyűlve, mindazok, akik talán képesek elmondani a  véleményüket. Akik rájöttek arra, hogy ez így nem mehet tovább. De ekkor végezetül egy képet vágnak be, egy képet, mire hirtelen olyan hatalmas fájdalom hasít belém, hogy összegörnyedek. Felismerem a nagy kék szemeket, és a fájdalmas tekintet. Harry! A szívem hevesen kezd kalapálni. Most már mindenki tudja, hogy Snow elnököt az sem érdekli, ha győztes az illető, a megtorlás mindenkinek jár. Hirtelen olyan fájdalom és olyan düh hasít belém, amit még soha nem éreztem, ami most, ebben a percben űr nagyságúra nőtt. Nem teheti. Túlságosan hirtelen, túlságosan korán pattanok fel az asztaltól, de még is megteszem

-       Készen állunk! – a hangom most a fájdalomtól és a dühtől cseng, ahogyan égő szemeimmel a monitorra meredek. Ezt nem tehetik.

-       Így igaz! – a terem másik sarkából hirtelen Katniss pattan fel, és szürke szemeivel egyenesen rám néz. Mintha tudná, hogy ez mekkora fájdalom nekem. És ekkor Finnick és Johanna szinte egyszerre áll fel, Brutus, majd Cashmere. A győztesek nem lassan, nem szépen, hanem gyorsan állnak fel, egyesen parázsló tekintettel, míg mások pedig szomorú arccal. De hallom, érzem, ahogy a gerincemen végigkúszik a remegés, ahogyan ezek az emberek, akik talán a legjobban tudják, milyen az, ha Kapitólium, ha Snow fájdalmat okoz nekik felállnak, mintha évek óta vártak volna arra, hogy kimondják, mintha én is vártam volna rá.

-       Készen állunk!

10. fejezet III.

Sziasztok! Nos, meg kell mondjam ez egy érdekes fejezet lett. Anno sokat gondolkoztam a végén, így legyen vagy ne, de azért remélem tetszeni fog. :)) Nem is tudok többet hozzáfűzni, az agyam lefáradt kicsit ebben a melegben. Jó olvasást. And may the temperature be never in my favor. xd
C. <3
                                                                                                                  

Hirtelen olyan erősen ölelem át a nővéremet, mint annak idején, a Viadalom előestéjén. A fejemben ezernyi szürke gondolat kavarog, a fájdalom, és azok a dolgok, melyeket az előző egy óra leforgása alatt tudtam meg. De most inkább csak erősen átölelem, és a fejemet a vállára hajtom, akár csak annak idején, amikor kicsi voltam. A nemzetek reménye. Kitört a forradalom. Én pedig benne vagyok. A szemeimet ismét könnyek lepik el, ahogyan csöndben és összeölelkezve ülve nézzük a 13. Körzet távoli néhány fényét.

-       Megvárjuk a napfelkeltét? – kérdezi tőlem halkan Katniss, miközben megsimítja a hátamat. Csak némán bólintok, miközben a fejemben megpróbálom rendszerezni a gondolataimat. Idehoztak engem ebbe a Körzetbe, és megtudtam, hogy van felkelés. Nekem is be kell állnom, mert én vagyok a remény. A többi régi győztes is itt van, és már felkészültek a támadás megkezdésére. Rám várnak. Rám, aki egy óra alatt sírógörcsöt kapott, utána pedig kirohant az erdőbe. Talán már megkezdhették volna a megbeszéléseket, ha én nem borulok ki ennyire, ha nem akadok ki mindenen és zavarodom össze. A nap lassan felkel, a nővérem pedig feláll a kemény és durva fatörzsről amin eddig ült, hogy engem is felhúzzon. Most szürkés ruhában, semmiféle Kapitóliumi smink nélkül, hátán az íjával és megszokott fonatával úgy néz ki mint az a Katniss, aki annak idején a 12. Körzet erdeiben vadászott, aki még nem ment Viadalra. Ha talán nem jelentkezett volna önként, akkor én mentem volna oda, ahol a biztos halál várt volna rám. Ha meghalok, talán Cato megnyeri a versenyt és….. hirtelen elkapom az agyamban a mondta végét, mert tudom, hogy az azzal fejeződik be, hogy akkor nem lenne lázadás. De most jó nekünk ez az egész. Talán a nép lát valamit, ami miatt érdemes küzdeni. A fejemben megjelenik a lángokban úszó Kapitólium és a béke. Ez nehéz dolog, szinte lehetetlen.

-       Katniss. Most hova megyünk? – kérdezem a nővéremet, aki lassan oson az erdőbe, minden neszre figyelve, mintha csak jól érezné magát.

-       Most találkozunk a Viadal régi győzteseivel, és utána megmutatom neked részletesen a Körzetet. És addig eldöntheted, hogy mit szeretnél. Mert ha tényleg nem akarod, ha az kiborít….

-       Őrültnek fognak nézni, Katniss. Ők tudják, hogy először sírógörcsöt kaptam és utána kiszöktem az erdőbe? – a nővérem idegesen és alig láthatóan bólint, mire engem kiráz a hideg. Persze, a győztesek mindent tudnak, azok, akikkel éppen találkozni készülök. És nekem találkoznom kell velük, azokkal  a hatalmas győztesekkel, akik régen csak legendák voltak a számomra. Beugrik, ahogy anyuval a televízió előtt ülünk, miközben megnézzük Johanna Mason, Finnick Odair vagy éppen Annie Cresta Viadalának ismétlését. Még egyik győztessel sem találkoztam, pedig már jó ideje fél éve én is az vagyok. De most a lelkem mélyén megremegek, és a szívem hevesen kezd kalapálni ezen gondolatokra. Ők sokkal nagyobbak nálam, imádja őket a Kapitólium és már gyilkoltak is. Én vagyok az egyetlen győztes… én és Peeta, akik nem öltek meg senkit a Viadalon. A legendákat csak látni szeretjük, de nem igazán megismerni őket. Én nekem nincsen kedvem, egyszerűen félek a találkozástól. Ahogy Katniss bevisz a Körzetbe, és levisz egy kis folyosóra, aminek a végén minden bizonnyal az étkezde van, a szívem majd kiugrik a torkomból, és a lábam hirtelen a földbe gyökerezik.

-       Nem mutatnád meg először a Körzetet? – a hangom remeg, ahogyan a fejemben megjelennek a hatalmas Kapitóliumi legendák. Ki tudja, hogyan fognak velem viselkedni? Mi van, ha a szemükben én is csak egy gyenge kislány vagyok. Biztosan az vagyok. A szívem eszeveszetten kalapál, ahogyan megmarkolom a nővérem kezét.

-       Prim, figyelj, ők is a lázadás, a terv részei. – ahogy a terv szót kimondja megborzongom, de folytatja.

-       És vannak dolgaik, csak most vannak itt. Te is közéjük tartozol most már. Talán egy kicsit mások, és hangosan, de már régóta így élnek. Hidd el, meg fognak szeretni. Csak…. Csak mosolyogj. – a számon majdnem egy sikoly csúszik ki, ahogy Katniss szabályosan berángat engem az étkezdébe, és hiába próbálnék bármit is tenni, ő erősebb. Nagyok, erősen és legendák. A szívem vadul kalapál, miközben érzem, hogy egy izzadságcsepp csúszik le a homlokomon, majd a nyakamon. Én vagyok az egyik legfiatalabb győztes. Gyenge vagyok, nem gyilkoltam, senki sem vagyok. A fejemet elárasztják a baljós gondolatok, ahogyan a nővérem az étkezde kis sarkában ücsörgő csapat felé visz. Egyesek maguk között társalognak, de a nagy része együtt hangoskodik, és éppen hangosan nevet fel egy bolond poénra. Látom, hogy az étkezdében sokan végigkísérnek a tekintetükkel, miközben én úgy érzem, hogy itt helyben elájulok. A szemeim előtt pontok táncolnak, megrémülök a nevetéstől, a zajtól. Megrémülömka győztesektől.

-       Helló mindenki, itt van. Bemutatom nektek Primrose Everdeent, a Harmadik Nagy Mészárlás győztesét. – Katniss erős mozdulattal előre lök, miközben az asztalnál ülők mind egyszerre néznek fel. Ösztönösen és remegve kapom el a tekintetemet, és a fal felé nézek. Tehát ők azok. A nagy legendák. Érzem, ahogy a gyomrom egy hatalmasat szaltózik, s szinte átfúrnak a tekintetek.

-       Szervusz Prim! – az asztal széléről egy szőke hajú és igen csinos nő ugrik fel, és kedvesen megölelget engem, miközben két nagy puszit nyom az arcomra.

-       A nevem Cashmere. Ő pedig Gloss a bátyám – mutat a mellette álló szintén igen erős testalkatú és szőke férfira.

-       Örülök, hogy idejöttél. Annyira hasonlítasz…. Az én tizennégyéves énemre. Egy kis smink és határozottság Prim, ennyi az egész. –  Hogyne, én hasonlítok rá. a testvérpár egymás utáni évben győzött a Viadalon, és mind a ketten az elsőből érkeztek. Nem tudom, hogy mit kereshetnek itt, de úgy tűnik, hogy már az a Körzet sem biztonságos. Próbálok kedvesen elmosolyodni, de izzad a tenyerem és erősen ver a szívem, ezen emberek láttán.

-       Üdv, Brutus vagyok. – egy erős és izmos negyven év körüli férfi hirtelen erősen hátba vág, mire ösztönösen is elvesztem a mosolyomat és köhögni kezdek. Erős. Hivatásos. Ezután egy nő, Enobaria mutatkozik be, akinek nagy, aranybevonatú, tűhegyes fogai vannak. Hirtelen megrémülök a nő láttán, akiről tudom, hogy győzött, átharapta az egyik ellenfele torkát, Kiráz a hideg a gondolatra, de aztán egy kedves és halk házaspár, Wiress és Beete köszönt engem, akik a Harmadik Körzetből érkeztek. A nő kedves tekintetű és a férfi is rokonszenvesnek tűnik, olyanok, akikkel egy Viadalon akár szövetséget is köthetek, és akiket Gyogyósnak és Feszkósnak csúfolnak a hátuk mögött. Sok győztes mutatkozik be, és mindegyikre igyekszem mosolyogni, és kedvesen beszélni velük. De még is, a lelkemben félek attól, hogy kislánynak, gyengének néznek, mi van, ha a hátam mögött nevetnek rajtam most. Nagyok, és olyan dolgokat tettek, amelyekről legendákat zengenek. És nem tudom, hogy miként fogok egy ilyen közösség, egy hangos és lázadó közösség részévé válni. Egyedül a Negyedikből érkezett Annie Cresta, aki halk, de még is egy kissé labilis, ám látszik rajta a szeretet és a kedvesség, valamint az egyik réges régi győztes, az idős de végtelenül rokonszenves Mags nyerik el a bizalmam. Ahogyan a mellettem ülő és győztesekkel viccelődő nővéremre nézek, azonban rájövök, hogy van akik jól be tudnak illeszkedni egy ilyen közösségbe, de én…. A gondolataimból hirtelen egy hatalmas nagy tengerzöld szempár ránt ki, aki egyenesen engem bámul, mire ösztönösen is hátraugrom egy lépést. Finnick Odir az, napbarnított bőrű, és hihetetlenül jóképű győztes, aki, akárcsak én, tizennégy évesen győzött a Viadalon. Viszont neki az ellenállhatatlansága a taktikája is, nem mondom, milyen dolgokat hallottam, miket művel ő egyes Kapióliumi nőkkel. Egy nőcsábász típus, olyan, mint Christian….

-       Szervusz Prim. Nagyon sajnállak a pasid miatt. Ó Harry… látom neked nagyon bejönnek a csendes és kedves fiúk…. – hirtelen megijedek, ahogyan Finnick közelíteni kezd felém, és ösztönösen a nővéremet keresem

-       De, ha gondolod, megkínállak ezzel a kis édességgel…- a kezében megforgat valami fehéret, miközben kacéran rám kacsint. Egy kockacukor! Finnick Odair, vigyorogva bedobja a szájába az édességet.

-       A lányok szeretik a kockacukrot. – hirtelen hangos nevetés csattan  fel mögülem, és olyan hangok, amelyek csak ilyeneket mondana: Már Primnek sem lehet nyugta, ejnye Finn, ilyen fiatalokkal kezded. Mintha a nővérem hangját is maghallanám, aki azt mondja, ismerős neki a helyzet. Vele is ezt tette Finnick Odair? Az arcom ösztnösen is elvörösödik, ahogy meglátom, hogy még Katniss is elmosolyodik, a többi győztes pedig önfeledten nevet. Rajtam? Érzem, hogy a vér kifut a lábamból és majdnem elájulok szégyenemben. Egy hülye kockacukor miatt! Legszívesebben most azonnal itt helyben sikoltanék egyet, vagy elfutnék, és hiába találja ezeket viccesnek a többi győztes, úgy érzem, hogy a sárga földig lealáztak. És hiába, képtelen lennék visszaszólni Finnick Odairnak.

-     

  Helló, Everdeen. – a szemeimet majdnem elöntik a könnyek, a megszégyenülés miatt, amikor hirtelen elém lép valaki. Nem magas, de még is erős alkatú, nagy barna szemei és tüsihaja van, amelyben egy vörös melírcík fut. Johanna Mason. Az egyik legokosabb és leghíresebb győztes. A hideg rögtön kilel az Everdeen névre, és kezdem azt hinni, hogy ezeket a győzteseket nem nekem találták ki. Én képtelen vagyok ilyen lenni.

-       Üdv a 13. Körzetben remény lányka. Aztán el ne szúrj valamit. – kacsint rám Johanna Mason.