16. fejezet I.

Sziasztok, íme az új fejezet. Sajnos kissé szomorú érzéssel hozom, mert az utóbbi időben egy kicsit nehezebb és nagyon fárasztó időszakon estem át, ami sajnos még mindig tart és ilyenkor kell az embernek igazán az a hope.  De igyekszem pozitív lenni, hiszen egyszer vége lesz ennek is. De ennek ellenére remélem a fejezet mindenkinek tetszeni fog, és köszönöm szépen  a pipákat! :)
                                                                                                              

Egy réten állok. A lábaimat csiklandozza a fű, ahogyan lassan rálépek és végigmegyek a zöld selymen. Egyik oldalamon a nővérem lépdel, hosszú fehér ruhában, miközben fekete haja lágyan omlik a vállára. A szél beleborzol a hajába, ahogyan óvatosan mosolyogva megfogja a kezemet. És ekkor hirtelen észreveszek valakit a másik oldalamon. Apu az. Magas, alakjával, s kedves ábrázatával néz rám, miközben meleg kezeivel óvatosan megfogja a csuklómat. Így megyünk hárman keresztül a hatalmas nagy mezőn. A virágok illata eljut az orromban, körbejár, s mosolygásra késztet, ahogyan a madarak halk énekét hallgatom. Meg tudnám szokni így a dolgokat, ezzel a csodálatos nyugalommal és kedvességgel körülvéve.

-       Hé, hahó mi történt! Ébresztő Everdeen, kelj fel! – ez egyáltalán nem egy kedves hang. Körbenézek, de csak a nagy zöld rétet látom, a kis fűzessel, de a hang forrását sehonnan sem tudom észrevenni. Próbálok máshova figyelni, s boldogan sétálni a családommal, amikor megint megszólal.

-       Elég volt most már! Prim, ébredj fel! – hirtelen megérzem, hogy valami erősen az arcomhoz csapódik, s a kezem ösztönösen is a szemeim elé emelem. De mikor újból megpróbálom kinyitni őket, hirtelen teljesen mást tapasztalok. Eltűnt a rét, Katnissel és apuval, sehol sincsenek már szép madarak és a nyári szellőben hajladozó fák. Eltűntek  a megnyugtató hangok és a csodálatos illatok. Helyette viszont az ágyamban, a Körzetbeli ágyamban találom magamat, egyik oldalamon a macskámmal, a másik oldalamon pedig Johanna Masonnal, aki dühös tekintettel éppen egy nagy vörös párnát akar hozzámvágni.

-       Johanna állj! – emelem a kezemet védekezve az arcom elé, s éppen elkapom a repülő párnát, ami a fejemen csattant volna. A lány dühösen felteszi a lábát az ágyra, s szembeül velem, nagy barna szemeivel egyenesen rám bámul.

-       Szépjóreggelt! Én lettem megbízva, hogy elmondjam neked, mi is történt, mivel a többiek nagy munkában vannak. Azt hiszem jobb ha felöltözöl és elmegyünk kajálni, mert azt hiszem, már rohadt éhes lehetsz.

Nem tudom, hogy miért nekem kell elmondanom mindent, de azért siess Everdeen, irány zuhanyozni. – vág a fejemhez Johanna egy törülközőt, mire álmosan megdörzsölöm a szemeimet, s próbálom felidézni, hogy mit is keresek én itt, s miket kell majd megtudnom. De mivel látom, hogy a lány mindjárt itt robban fel, gyorsan elrobogok a fürdőszobába, s kissé álmosan, de beállok a hideg víz alá. Semmi, egyszerűen semmi sem rémlik nekem, azóta amióta a Második Körzetbe a nővérem és apu elé álltam, egy pisztoly kereszttüzében….. szóval valahogy visszakerültem a Tizenharmadikba? Inkább gyorsan lezuhanyzom, s próbálom feléleszteni elernyedt végtagjaimat, s legalább ötször megmosom az arcomat hideg vízzel, hogy az álom végleg eltávozzon. S miután gyorsan felveszek egy egyszerű fekete nadrágot szürke színű inggel, s a hajamat kontyba kötöm, kimegyek Johannához, aki éppen a macskámat bámulva áll a szoba sarkában. Látom, ahogyan szegény Kökörcsin folyamatosan csak fúj a lányra, aki gyilkos tekintettel méregeti őt.

-       Nocsak egy győztes, és egy macska igazi párviadala. Erre Snow elnök is kíváncsi lenne. – nevetem el magamat, de mivel Johanna csak dühösen néz rám hátra, inkább elharapom a mosolyt.

-       Ilyen lassú embert még életemben nem láttam. Na húzzunk a kajáldába.

-       *

Óvatosan hörpintem fel az utolsó csepp narancslevet a pohárból, miközben feszülten figyelek Johannára. Az elmúlt húsz percben sikerült mindent megtudnom, melyekről eddig fogalmam sem volt. Most is erősen nézem, s próbálok mindent megjegyezni, s felfogni abból, amit mondott. Igen, én tényleg apu és Katniss elé álltam, hogy megvédjem őket. Johanna szerint ez volt a legrosszabb húzás, amit valaha látott, de a férfi még is elsütötte a pisztolyt. Egyenesen rám. A lövedék pedig elvileg súrolta a vállamat, s én azonnal elájultam ott, akárcsak Katniss, akiről nem tudják, egyszer csak összeesett. De ez a dolog segített a lázadóknak abban, hogy egy pillanatnyi csend legyen, s a tartalékkatonák bejöjjenek a bejárathoz. Több mint kétóra harc után sikerült bevenni a Diót, s a nagy részét a lakosságnak ideszállították a Tizenharmadikba. Engem és Katnisst is, aki azóta felébredt csak én aludtam kábultam legalább két napig, s most a többiek azért nincsenek itt, mert megkezdték a Kapitólium melletti Körzetek kiköltöztetését. Sharona szerint a lázadás legfontosabb része. Ahogyan végignézek a kihalt üres étkezőben, ahol csak én és Johanna vagyunk megborzongom, s érzem, hogy mindenem libabőrössé válik.  Amint megtörtént ez, pedig hivatalosan is megkezdődik a katonák toborzása, s egy talán két hónap múlva, június tájékán megindul a Kapitóliumba való támadás. Akkor leszek tizenöt éves. És nekem pedig az élen kell állni. A mai naptól feladataim vannak, olyan kemény feladatok, melyeket el kell látnom, s példát kell mutatnom a lakosságnak. Ösztönösen is megremegek, s a szívem hevesen kezd dobogni a tudatra, hogy ide is elérkeztünk. Már nincsen sok, és megindulnak a támadások, azok a harcok, melyekből kiderül az országunk jövője. Én pedig döntő szerepet játszok benne, ott kell lennem, most nem szabad elbújni, vagy megfutamodni. Itt Panem ország jövője a tét.

-       Mi bajod? – hallom meg hirtelen Johanna hangját, aki az asztal másik oldaláról éppen felnéz a rántottájából. Nem csoda, a kezemben lévő pohár kiborult, s most a ragacsos gyümölcslé lassan folyik le az ujjaimon.

-       Szerinted lehetséges? El jöhet az idő, hogy megtámadjuk a Kapitóliumot?

-       A Tizenharmadik erős. Erős és szívós. De minden egyes polgárra nagy szükség van. Ez tényleg nagyon kemény, de várom már. Ha valaha láthatnám, ahogyan lángokkal együtt megsemmisül az a városka…. – Johanna nagy szemeivel a plafonra bámulva a semmibe réved, miközben vigyor terül szét az arcán. Lángokban úszó városka? Nagyot nyelek, ahogyan eszembe jut, hogy mostanában én is sokat gondolok a lángban úszó Kapitóliumra. És álmodok is ezzel, ahogyan egy rózsa hirtelen eltűnik, s a csillogást felváltja a harapódzó tűz. Lángokban álló Kapitólium. Majdnem elmondanám, hogy én is ilyet gondolok, de mielőtt bármit is szólnék, egy tálcát tesz le mellém valaki, majd levágódik a székre. Haymitch az, s látom, ahogyan őt több másik győztes követi, akik összetolják az asztalt, hogy közösen tudjunk enni.

-       jóreggelt aranyom, látom te is felébredtél. Üdv Johanna. – bólint oda Haymitch nekem és a mellettem ülő lánynak miközben lassan enni kezdi a kezében lévő zsömlét. A győztesek, akik eddig a gyűlésen voltak, most körénk ülnek s reggelizni kezdenek, miközben a mai teendőket tárgyalják. Én csak ülök a helyemen és fél füllel Chaff beszámolóját hallgatom, aki a politikáról beszél, másik oldalról pedig Cashmer-re fülelek, aki éppen arról beszél, hogy most fogják kiköltöztetni az Első Körzetet, ami ugye a lány hazája. Lassan betömök a számba egy kis csokis croissant-ot, amikor hirtelen meghallom Johanna hangját, és látom, ahogyan szemével a távolba néz.

-       Te Prim,  minden oké a nővéreddel? Mert olyan….. olyan furcsa. – a kezével a pult felé bök, mire én is odafordulok. Ott áll Katniss Peeta kezét szorosan fogva, miközben a kezében egy vizes kulacsot szorongat, és az arca ismét sápadt. Ösztönösen is összeszorítom a szemem és várom a pillanatot, amikor ideérnek, s leülnek az asztalhoz.

-       Katniss, jól vagy? Nem reggelizel semmit? Hallottam, hogy elájultál a Másodikban. – támadom le a nővéremet, aki lassan lélegezve kortyolja a vizet, miközben óvatosan rám néz.

-       Ugyan, ma is majdnem elájult és hirtelen sírógörcsöt kapott a megbeszélésen. Olyan, mintha depressziós lenne. – kottyantja közbe Finnick, a másik oldalról, miközben a szájába gyömöszöl egy kis sonkát. Idegesen nézek a nővéremre, aki most is sápadt, mintha az ájulás, a hányinger és a szomorúság határán táncolna.

-       Ugyan már Finn, nincs semmi bajom. – próbál mosolyogni egyet, de hirtelen az arca komorrá válik, komorrá és hamuszürkévé, miközben egy pillanat alatt felpattan az asztaltól és elszalad. Mióta ilyen a nővérem? Ez furcsa….. nagyon furcsa…. A tekintetemmel ösztönösen is a többiekre nézek, egyesek furcsállóan, mások pedig csodálkozva néznek az elfutó Katniss után. Idegesen megcsóválom a fejemet, s hirtelen felpattanok az asztaltól.

-       Jó ötlet Prim. Azt javaslom, hogy beszélj vele. Neked biztosan elmondja, bármi baja van. – néz rám oldalra kedvesen Mags.

15. fejezet III.

Halihó, ha minden jól megy, ez a fejezet már időzítettről megy. Nos, remélem mindenkinek tetszeni fog, és fel is tűnik benne valaki, egy igen régen látott szereplő, de hagyom inkább, jó olvasást :))
                                                                                                

A Második Körzet mindig is a legeslegnagyobb, legkegyetlenebb Körzet volt, s az, amely a legközelebb állt a Kapitóliumhoz. Az itteni lakosokat és a Hivatásosakat is csak a Kapitólium háziállatainka csúfolták, ami nem csoda, itt képzik ki a Békeőröket, és ez ápolja a legféltettebb viszonyt a Fővárossal és az elnökkel, ők az egyetlenek, akik még nem álltak a forradalom oldalára. Van itt egy hatalmas nagy bánya, melynek Dió a neve, a Körzet nagy része dolgozik benne, s most az a légpárnás, amin ücsörgök ennek a Diónak a közvetlen közelében lebeg. Sok sok katona, köztük a nővérem, és igen apu is már megkezdte az utat a nagy bánya felé, s Sharona szerint nem lesz semmi dolgunk, ha berobbantják az aknákat, akkor már nincs más hátra, minthogy azok, akik a Főváros élén állnak megadják magukat, és nagy részüket elszállítsuk a Tizenharmadikba. De csak talán én vagyok az egyetlen akiben furcsa érzések keringenek, mintha a lelkem mélye azt akarná mondani, hogy hiába vagyunk erősek, és van hatalmunk, valami még is be fog csúszni az akcióba. Megremegek, ahogyan Katnissre és apura gondolok, őket leengedték, bár a nővérem nem volt valami jól, mielőtt lement volna hirtelen elsápadt az arca és elszaladt, majd később tért vissza, köhögve és hullafehér színnel. Nem tudom, talán őt is megviseli az a sok stressz, félelem és várakozás, mintha az egész forradalom más embereket akarna faragni belőlünk. Tavalyelőtt, mikor még csak tizenkettő voltam soha nem képzeltem volna, sőt, inkább nem mertem volna elképzelni, hogy esetleg forradalom lesz. Mintha attól a pillanattól, mikor Katniss elment az Arénába, mikor igazán megnéztem egy Viadalt, én is változni kezdtem volna. Egyre inkább nőttem, magas vagyok és nem sovány, s lenszőke hajam is egyre sötétebbé vált. Ha megnéznék egy képet a régi magamról, a kicsi, gyenge Primről talán nem is ismernék magamra, a Viadal, a nővérem győzelme, és  a saját Mészárlásom teljesen átalakított, megtudtam mi is az az igazi félelem, a remény, a düh és a szerelem. Makacsabb lettem, és kevésbé félek, de tudom, hogy a lelkem mélyén még mindig megvan az a kislány, aki voltam. Hányszor van olyan érzésem az éjjel közepén, hogy bebújnék anyuhoz, s hányszor sírnám el magam, vagy menekülnék el. De a forradalom, hogy én vagyok a remény megváltoztatott. Meg kellett változnom.

- Primrose, készen áll? – hirtelen Adrian hangjára kapom fel a fejemet, aki éppen mellettem áll, ő az egyetlen, aki nem ment le a többiekkel. Ha ez megvan, akkor az összes Körzet a mi oldalunkon van, ezért harcol most lent Sharona, Paylor, Plutarch és Seneca is. Csak én, a többi gyógyító, köztük anyu, és Adrian maradt itt, azért, mert engem nem engedtek le. Kellek gyógyítónak, és én sem akarok harcolni, nem szeretnék és képtelen vagyok a Viadal óta a kezembe fogni egy kést is. Szerintem akkor is a szanitécekkel maradok, amikor a Kapitólium támadása jön. Ösztönösen is összeborzongom a támadás gondolatára, s kihúzom magam, hogy a férfi lássa, felkészültem. Ha felrobbantják a bányát, lesznek sebesültek. És tudom, hogy lesznek szimpla őrültek, akiket csak le kell nyugtatni. Ki tudja, hogy hol járnak most apuék? De egy kamera még is van mellettem, hogy felvegye, mi történik itt, s a fülembe pedig egy kis chip van szerelve, mellyel állandóan tarthatom a kapcsolatot a nővéremmel. Éppen egy mondatot szólok a kamerába, amikor a mikrofonom rezegni kezd, olyan hangerővel, hogy ösztönösen is felpattanok, s remegés jár át.

- Katniss? Itt vagy? Mi van, mi történt? – lihegem hangosan, miközben ösztönösen is anya mellé lépek.

- Készüljetek, kirobbantottuk a nyugati kaput. A munkások megadták magukat, már érkeznek is hozzátok, néhány sebesült is. – remegő kézzel nyomom ki a chipet, és igyekszem nem figyelni a mellettem loholó kamerásra, miközben anyuval előkészülünk, s az összes orvos is, fehér köpenyt veszünk, és készen állunk. Nem tudom, hogy mi történik lent, de ott biztosan nincs ilyen csönd, ilyen fertőtlenítő szag, ott talán már több a halott, a feketeség és a füst. De ekkor megérkezik néhány sebesült hordágyon, s mások is, mire a lábam ösztönösen is megindul feléjük. A kezembe viszem az elsősegély dobozomat, s miközben összefogom a hajam, hozzálátok a sebesültek segítéséhez. Jönnek kívűlállok, olyanok, akik megadták magukat, s jönnek katonák a mieink közül, de én senkinek sem figyelem igazán az arcát. A csönd lassan felerősödik hangorkánná, ahogyan egyre többen és többen lesznek, s nő a mi munkánk is. Igyekszem minden egyes sebet ellátni, csak is erre koncentrálni, ahogyan összevissza szaladok, s közben a kamerába is válaszolgatok. Magamban hálát adok arra, hogy anyu megtanította, mennyi féle sebesülés van, és hogyan kell bekötni, most, közel a tizenötödik évemhez is azt gondolom, hogy ha egy ember tud gyógyítani, akkor sok mindent meg tud tenni. A kötszerek fogynak, s lassan izzadság kezd peregni a homlokomról, ahogyan dolgozom, több órán át keményen, miközben néha hallom a nővérem hangját. És még nekünk, nekünk akik itt vannak bent könnyű, de vajon mi van odakint, mit sikerült tennie a katonáknak? Magamban azon imádkozom, hogy az északi kaput sikerüljön megszállni, ha az megvan, akkor megvan a Dió. Éppen óvatosan egy másik ágyhoz lépek, s felveszem a kötést, hogy munkához lássak, amikor hirtelen meghallok valamit, valami, ami egészen közelről jön. Amire kiráz a hideg, s a fejemet ösztönösen is felkapom.

- Prim? – valaki engem szólított? Idegesen fordulok körbe, de egyik orvos sem néz ide, mind rohangálnak össze s vissza, s úgy dolgoznak, ahogyan csak tőlük kitelik.

- Prim? – hallom meg a hangot újra, s a szememmel ösztönösen is figyelek, remegve, de próbálom beazonosítani azt, aki szólt. És ekkor hirtelen meglátom. Már a látványtól is erősen kezd dobogni a szívem, és érzem, hogy a vér kifut a lábaimból, szinte a földre bicsaklok a felismerés hatására. Az egyik ágyban fekszik, nagy fehér takaróval leterítve. Az arcát az ütések, s a sebek burkolják be, de még is tudom, hogy ő az, valamiről rájövök, s a szívem heves dobogásba kezd rá. Azok a nagy fekete szemek, s az a hosszú éjfekete haj. Ugyanolyan, teljesen ugyanolyan. Majdnem a földre esem ijedtemben. Isabelle Kentwell, a legjobb barátnőm, a lány, aki meghalt a Viadalon, Isabelle testvére fekszik az ágyban. Akit annak idején a győzelmi körúton láttam, a lány, aki egyedül nézett rám, s először emelte fel a kezét felém. Teljesen ugyanolyan, mint a testvére, csak fiatalabb, talán velem egyidős. A lábaim ösztönösen is megindulnak egyenesen a lány felé, ahogyan a testemet elárasztja a remegés és a furcsa felismerés különös érzése.

- Te……… - suttogom csodálkozva magam elé, ahogyan hirtelen elejtem a csomagomat, a kötszerek nagyot puffanva érnek földet, és gurulnak el máshova.

- Prim, kérlek azonnal szólj a nővérednek, mert hatalmas nagy bajban vannak… - a lány szavára hirtelen eláll a lélegzetem, s az eddigi szívem még hevesebben kezd dobogni.

- Tessék?

- Az északi kapuban, csak is Kapitóliumiak dolgoznak, de ezt nem tudják. Ha bemennek oda, akkor, akkor…… késő lesz, Prim, valami rosszat fognak tenni velük. – a lány hirtelen erősen megragadja a kezemet, s fekete tekintetével egyenesen a szemembe néz. Érzem, hogy az izzadság lassan lefolyik a homlokomon, eláztatva a ruhámat.

- Mit beszél, nincsen semmi baj. Everdeen, hagyja, biztosan csak lázálma van. – szól oda nekem hirtelen az egyik nővér, és ez nem csoda, a lány homloka úgy éget mint a kemence, s nagy szemeivel a semmibe réved. De valami miatt még is megijedek ezt hallva. Ismerem Isabelle-t és tudom, hogy a testvére sem más. Az a lány mindent látott, mindet tudott előre, és miért lenne ez más a húgával. Az ész, és a kedvesség, de figyelmeztetés keveréke, s ahogyan a szemeit nézem  a szívem egyre hevesebben és hevesebben dobog. Higgyek? Ne? Higgyek? Ne? De ekkor hirtelen meghallom, ahogyan az egyik nővér hangosan felkiált. A televízió a sarokba nagyot kattanva kapcsol be, s az összes ember, mint a felzavart hangyaboly azonnal odanéz, s magukban mintha beszélni kezdenének. Akkor tudom, hogy baj van. Érzem, hogy a lábam remeg, ahogyan próbálok utat törni magamnak a tömegben, hogy megnézzem, mi is van a tévében. A szanitécek, orvosok, és mindenki más túl korán gyűlt oda, az arcokon, a szemekben is látom, hogy valami nincs rendben. De a kép, ami a televízióban van, sokkal jobban lesokkol, mint bármi más. Amint meglátom a képet a lábamból kifut a vér, s szinte fekete pontokat látva majdnem nekiesem egy orvosnak. Dobb! Dobb! A képernyőn ugyanis apu áll. Apu, s mellette a nővérem Katniss, mind a ketten koszosan, sebesen, s

vállukon puskát átvetve. Mindenhol csak romok, emberek ezrei, de mintha a hang és a füst elhalt volna, s a feszültség vibrálna a levegőben. A nővéremék előtt ugyanis egy férfi áll. Egy férfi, akinek sebhelyes arca van, s sárga fogai kivillannak vigyorában. A szívem hatalmasat dobban. A férfi fegyvert szegez nekik! Senki, senki sem mer megmozdulni, mert nincs fegyverük, s tudják, hogy ha bármit tesznek meghalnak. Érzem, hogy az izzadság lecsorog az arcomon, s alig bírok megállni a lábamon.

- Mondjanak egy okot is, amiért ne öljem meg magukat. Ismerem a Kapitóliumot., És magukat is, mocskos lázadók. – és ekkor hirtelen megtörténik. Mintha a szívem hamarabb reagálna mint az elmém, ahogyan a lábaim megindulnak, de nem el az ajtótól. Az ajtó felé. A fejemben csak úgy kong a vészharang, s amint eszembe jut, a halott nővérem és apu, a szívem még hevesebben ver. Nem lehet! A szemem előtt lassan táncolni kezdenek a pontok, ahogyan kifutok a légpárnás repülőből, s tudom, hogy mi fog történni, de eszembe sincsen megállni. Isabelle testvére jól mondta. A félelem, és a fájdalom keveredni kezd bennem, s mintha a torkomat fojtogatná, ahogyan kivágok a szabadba. Tudom hova kell mennem. Ne tedd Prim! Megcsap a kinti dohos levegő, ahogyan keveredik az emberi kiáltással, s a puskapor bűzös szagával. Nem éri meg! A szívem hevesen dobog, s a fejemről folyik az izzadság, lassan átáztatva a ruhámat. Ne akarj meghalni, Prim! Mit képzelsz magadról? Meglátom az embereket, akik mint a cövek, halálra vált arccal állnak, szinte remegve. Egyikük sem tesz semmit, senki sem tesz semmit. Katniss, apu. Apu, Katniss. És ekkor meglátom őket. Talán hatalmas nagy hülyeséget csinálok, talán soha nem szabad lett volna ilyet tennem. A lábam remeg, s alig bírok megállni. Meg fogom bánni, amit most teszek, túl korán cselekszem, nem szabadna. Az ereimben szinte száguldozik a vér, s a külvilág lassan elhomályosodik körülöttem. De ekkor meglátom őket, aput, aki még remegve próbálja figyelmeztetni a nővéremet, s Katnisst, aki falfehér arccal, s lélekbem szinte felkészülve a halálra áll ott. Senki sem tesz semmit. De én szeretem őket. Látom, hogy a férfi meghúzza a ravaszt, egyenesen a nővérem felé. Le fog győzni, le fog győzni a félelem, itt már mindenkit legyőzött. A szívem kalapál. De bennem él a remény, nem akarom, hogy meghalljanak. Katniss! Apu!

- Állj! Állj! – ordítom, ahogyan lihegve, s egész testemmel a családtagjaim elé vetődöm.

- Hagyja őket békán most rögtön. Mit akar? Gyűlöletet? Olyan akar lenni, mint Snow elnök? – a számat remegve hagyják el a szavak, ahogyan meglátom a férfit. Hallom, ahogyan a nővérem valamit suttog a hátam mögött. De most még is a férfi szemébe nézek, bele a gyilkos és ádász tekintetekbe. Nem tarthat rettegésben. A szívem hatalmasat dobban.  A férfi elvigyorodik. És ekkor eldördül a lövés.

15. fejezet II.

Sziasztok, bocsánat a fejezet kissé későn jött, de szerintem mindenkinek ismerős, amikor az ember hatalmas pakolásban van, és most is a rumli közepén ülve hozom a fejit. Ugyanis egy hétre elutazunk, így a többi is időzítettbe jön, de igyekszem valahogy wifit keresni Horvátországban, hogy megnézzem, mi is zajlik a blogon. Jó olvasást :)
C. <3
                                                                                                                     

Ahogyan a szememmel végigpillantok a győzteseken, azokon az embereken, akik tényleg tudják és már tapasztalták a bosszút ösztönösen is görcsbe ugrik a gyomrom. Ha nem adtam volna az embereknek reményt az Arénában, akkor nekem is ez lett volna a vesztem, talán félve élnék, és állandóan attól tartva, hogy Snow bármikor megölheti a szertetteimet. Lehet, hogy valaki nyer az Arénában, de még így sem szabadul meg a Fővárostól és a fájdalomtól. A mentorság és az állandó fenyegetések árnyékában élni legalább olyan lehet, mint éhezni a Tizenkettedikben. Ugyanakkor egy pillanatra lágy, talán a boldogság hulláma fut végig a testemen. Most itt ülnek a győztesek, s én is köztük vagyok, senki sem szívat, hanem beszélgethetek velük, egy percig talán én is eggyé válok velük. De ez sem tart sokáig, mert Sharona hamarosan újabb bombariadók miatt riaszt bennünket. Három teljes napig kuksolunk a föld alatt, néha elhagyva a helyünket, néha pedig egymáshoz bújva, teljes sötétségben. A Kapitóliumi operatőrök viszont állandóan a sarkunkban loholnak, lefilmeznek minden egyes jelenetet, amit idelent töltünk, hogy utána megmutassák Snow elnöknek, milyen fából is faragták a Tizenharmadik lakóit. Ami igaz is. Az első támadás után az emberek talán már nyugodtabbak lettek, tudták, hogy mit kell elviselniük, és így vészelték át az időt. És néha figyeltek bennünket. Ha én és Katniss is nyugodt volt, talán ők is annak tettették magukat, és bár nem értem, hogy miért, de tudtam, hogy figyelnek bennünket. Néha segítek anyunak a betegek ápolásában, akiket a kórházból idetelepítettünk, máskor pedig összebújva beszélgetek Katnissel. Viszont mialatt lent vagyunk egyszer sem alszom. A bezártság és a sötétség mintha állandó éberségre és készenlétre késztetne engem, és hiába próbálom lehunyni a szemem, képtelen vagyok elaludni. De ezzel nem vagyok egyedül. Szinte az összes győztes éberen tölti az éjjeleket, mialatt a többi lakos, köztük anyuék nyugodtan alszanak a helyükön. Néha összegyűlünk Finnickéknél és beszélgetünk, de most mintha eltűntek volna a poénok, mintha csak a fénnyel együtt ezeket is beszippantotta volna a sötétség, s most csak is Snowról és a Fővárosról van szó. Ilyenkor érzem azt, hogy nem vagyok egyedül, de akárhányszor csak szóba kerül Harry, mindig elönt a remegés hulláma. Már két, talán három hónapja a Kapitóliumban van én nekem pedig lassan kezd teljesen elegem lenni. A tétlenség szinte beszippant, mert néha néha egy kis hang az elmém mélyén azt súgja, hogy talán lehetne neki segíteni. Ha a napok elteltével közeledne a hivatalos harc ideje is, akkor talán itt lenne az idő, hogy kimenekítsük a fiút.         Csakhogy ahogy közeledünk a harcokhoz, úgy üldöz engem a végzetem is. A végső döntő csata, melyben megtudom végleg, hogy kit is játszok az élet színpadán.

*

A szél belekap a hajamba, meglobogtatva azt, felkúszik a gerincemen és remegéssel jár át. A szemeim szinte megtelnek könnyel, ahogyan ezeket a romokat pásztázom. Néhány órával ezelőtt hoztak fel bennünket, jelezve, hogy elmúlt a veszély, de még sem voltam a lelkem mélyén felkészülve ekkora pusztításra. A két

lakóemelet megsemmisült, akár a gyönyörű fenyőerdő is, a csizmám mellett egy hatalmas nagy, bomba vágta lyuk tátong, melyből bűzösen igyekszik fel a pára. Mindenhol csak szükeség, romok és por. Úgy érzem magam, mint amikor az Arénában voltunk a finálé idején. Miután Sharona mindenkit megdicsért a munkájáért és a nyugalomért az embereket leszállította ideiglenesen a katonák szintjére, s most csak én, a nővérem, néhány győztes és az operatőrök állnak itt hatalmas bogárszerű kamerájukkal, melyek mintha engem figyelnének. Be kell jelentenünk, hogy mind Panem bátorsága, mind a Remény túlélték a támadást, majd ezt a felvételt, összevágva néhánnyal eljuttatni a Kapitóliumba. Minden egyes győztes álmos, Finnick Odair is hullasápadt arccal, ásítozva áll, miközben próbáljuk összeszedni magunkat, egy kis felvétel erejéig. Megdörgölöm a szememet, ahogyan a hátamon végigszánkázik a hideg a romokn láttán. A többiek túltették rajta magukat, csak én vagyok az egyetlen, aki nem tudja elfelejteni ezt a képet.

- Rendben van, most mindenki figyeljen. Néhány perc, és  mehettek! Everdeen, kérem nézzen a kamerába. – idegesen kapom a fejemet az operatőr irányába, aki lassan elkezdi a felvételt, melyet a kamerán lévő vörös lámpa csipogása mutat meg. Katniss próbál nyugodt arcot vágni, ahogyan lassan előrelép és megszólal:
- A Kapitólium légpárnás repülői hatalmas nagy támadást hajtottak végig Körzetünkön. De most hadd üzenjünk Snow elnöknek. – kezd, s int a fejével, hogy én következtem

- Túléltük. Én, a nővérem és minden más lakos túlélte a támadást. Ha azt képzelik, hogy egy ilyennek meg lehet félemlíteni, akkor tévednek. Talpraállunk, és folytatjuk, amit elkezdtünk. Túléltük. És nem adjuk fel a harcot. – a hangom, mely most halovány és gyenge szinte lóg a levegőben, ahogyan az operatőr jelez, hogy vége a felvételnek, nagyot sóhajtok és majdnem itt helyben összegörnyedek a romokon. Plutarch kis bögréket oszt ki a győzteseknek, köztük nekem is, melyben egy furcsa, barna színű és érdekes szagú folyadék van. Johanna egyből felhajtja az egészet, s mindenki más is, csak én szorongatom a kezemben idegesen és csodálkozva az italomat.

- Kávé. Idd meg. – még Johannától is durva az ilyen kevés beszéd, ahogyan karikás szemmel felém fordul, és a bögrémre mutat. Csodálkozva kortyolok bele az italba, de amint megérzem a keserű ízt, késztetést érzek, hogy kiköpjem. Lehet, hogy feléleszt, de én még sem bírom meginni ezt a löttyöt, bár a győztesek szeme láttára nem kezdhetek el köpködni.

- Ma pihenjétek ki magatokat ahogyan tudjátok, mert holnap nagy út vár ránk. Már aki jönni fog. – idegesen teszem félre a bögrét, ahogy meghallom Sharona hangját, akire a többiek feszülten figyelnek,

- Hova megyünk? – bukik ki belőlem hirtelen a kérdés, mire a nő rám néz, nagy kék szemeivel, és bólint a fejével. A fáradtság, mint az ólom tölti meg testemet, alig bírom már, hogy ne görnyedjek össze, s ne aludjak el. A fáradtság erős tud lenni.

- Az egyetlen Körzetbe, mely még nem állt mellénk. S reményeink szerint holnap az is meg fog történni. Készüljön, Miss Everdeen, mert magára is szükségünk van. Holnap jönni fog velünk, egyenesen a Második Körzetbe.  Szükségünk van a Reményre.– néz rám Sharona, miközben fejével bólint egyet.

15. fejezet I.

Halihó, meghoztam a legújabb fejezetet! Nos, ez is elég érdekes, hiszen egy bizonyos jelenet a Kiválasztottból jön, és igaz nem a leghosszabb, de remélem elnyeri a tetszéseteket Jó olvasást, köszönöm a komit, pipákat és a díjat <3
                                                                                                               

A bomba becsapódása a vártál is nagyobb, olyannyira erős, hogy a fogaim összekoccannak, s a fejemet erősen nekiütöm Katniss vállának. A teremben pedig meghallom, ahogyan idős asszonyok kezdenek el visítani, s kisgyerekek zendítenek panaszos sírásra az ijedtségtől, melyet a bomba kiváltott. Még három hatalmas nagy rezgés következik, mely során a testem teljesen görcsbe rándul, s ijedten burkolom be magam a takarómba. Ha itt, a Tizenharmadik legalacsonyabban fekvő szintjén is ilyen a hulláma, vajon mit tehet odafönt? Elképzelem a kis lakosztályunkat, ahol Kökörcsin járkált, ahol Katnissel nevettünk, és aludtunk. Melyet a bombázók talán ebben a percben romboltak porrá a hatalmas fúróbombáikkal. Snow elnök tehet erről is. Még ilyenkor, a forradalom közepén is képes hátbatámadni, s gyilkolni, nem fél semmitől sem. A hirtelen elárasztó félelemtől és dühtől ösztönösen is keresek valamit, amit erősen megmarkolhatok, miközben a gyomrom egy hatalmasat szaltózik.

-       Prim, jól vagy? – hallom meg hirtelen magam mellett apu hangját, mire oldalra fordítom a fejemet, és amint meglátom, hogy az ő  keze volt, amit így megszorítottam azonnal rájövök, miért is szólt. Az ujjaim erősen, mint egy lakat kulcsolódnak a kézfejére.

-       Bocsánat én…. én csak elgondolkodtam. – felelem halkan, miközben igyekszem kicsire összehúzni magam a meleg takaróban, olyan kicsire, mint régebben voltam. Mikor a Hivatásosak elől rejtőztem a 3. Nagy Mészárlás dzsungel Arénájában.

-       Csak nem a Kapitóliumról? Esetleg az elnökről? – apu halk hangja hirtelen megijeszt és remegéssel járja át testem, ahogyan halványan, alig láthatón bólintok. Apu elől nem lehet eltitkolni a dolgokat, főleg amióta tudja, hogy már a legkisebb lánya is teljes szívéből gyűlöli országunk elnökét, s mióta a Remény Lánya szerepet töltöm be a lázadóknál.

-       Hidd el Prim, tudok róla sok más dolgot is. De nem csak én…. – apu a fejével halványan a sötétségbe biccent, oda ahol néhány győztes helyét jelölték ki, köztük Finnickét, és Annie-ét is. Megremegek, ahogyan hirtelen eszembe jut, jó lenne megtudni, miről is beszélt apu, de ekkor hirtelen recsegve ropogva megszólal a hangosbemondó, és meghalljuk Sharona hangját, mely ösztönösen is egy kis megkönnyebbültséggel tölt el. Az elnöknő elmondja, hogy gratulál nekünk, és csak így tovább folytassuk, legalább három napig a föld alatt kell lennünk, de most ha minden igaz, egy ideig nem fog veszély fenyegetni bennünket. Addig megvacsorázhatunk és el is hagyhatjuk a helyeinket, de amint szólnak, azonnal vissza kell mennünk. Közli, hogy hamarosan érkezik hozzánk Seneca Crane is, aki egy kis tájékoztatást ad majd nekünk. Majd a recsegés elmúlik, s a helyét csak az óvóhely halk lakosainak hangja veszi át. Adrian és Paylor néhány segítővel kiosztja a családoknak a vacsorát, babkonzervet kenyérrel és borsóval, s hozzá tiszta evőeszközöket, mire ösztönösen is megkordul a gyomrom. Nem tudom mióta nem ettem, de mikor Adrian odaadja a borsót rögtön felfalom az egész konzervet és hozzá még két kenyeret is, akár csak a mellettem ülő nővérem. Mivel Kapitóliumi győztes vagyok vigyáznom kéne a súlyomra, vagy ahogy ott mondják, alakomra, de nem hiszem, hogy máskor vissza kell mennem oda, és egyébként sem szeretek betartani az ilyen szabályokat. Ha étel jut hozzád, akkor azt meg kell enned, amennyit csak bírsz. Miután kidobom a közös szemetesbe a konzervet, s a családom többi tagjáét is, éppen visszatérnék a helyünkre, amikor elhaladok Finnick Odair és Annie Cresta kis területe mellett. A pár a földön ül, és Finnick éppen egy nagy adag babot lapátol a szájába, melyen a lány

önfeledten kacag, s most mintha csillognának nagy kék szemei is, ahogyan a barátjára néz. Egy pillanatig csak állok ott, de amint eszembe jut, mit mondott apu, hirtelen a kíváncsiság felül kerekedik a lelkemen és ösztönösen is kinyögök valamit.

-       Sziasztok! Zavarhatok egy percre? – idegesen és halkan beszélek, mire mind a kettő felkapja a fejét, Annie csak elmosolyodik, s Finnick nagy erővel lenyeli a falatot.

-       Mit szeretnél? – vonja meg a vállát a fiú, mire egy lépéssel előrébb lépek, s idegesen ülök le törökülésben a padlóra. Egy percig csak bámulom Finnicket és azon tanakodom, hogy talán nyűg nekik a társaságom, de mivel a kíváncsiság ismét győz a lelkemben, úgy döntök, hogy maradok.

-       Hát, izé... az van, hogy apuval beszéltem egy kicsit. Snow elnökről. Azt mondta, hogy tudsz róla valamit, és hát…..

-       Tudni akarod ugye? – vág közbe a fiú, mire ösztönösen is bólintok egyet, s a kezeimmel óvatosan körözgetek magam előtt. Finnick bólint Annienek, aztán hirtelen vigyorogva a terem végébe int, melyet nem tudom, hogy miért teszi, egészen addig, amíg meg nem jelenik mellettünk Johanna Mason, s vigyorogva ül le mellém. Pompás, Johanna is itt van. De ekkor hirtelen megérkezik a nővérem falfehér arccal, melyet egy pillanatra meg is bámulok, de ekkor meglátom, hogy Beete és Wiress is megérkezett, majd Cashmere, és Mags is. A győztesek törökülésben ülnek le, mintha csak egy beszélgető délutánra jöttek volna, s később már az Éhezők Viadala összes győztese ott tolong Odairék területén. Talán nem volt jó ötlet?

-       Nos, hát, szerintem sokan tudjátok, hogy mit művelt velem Snow elnök. Sőt, sokan meg is tapasztalhattátok. Prim, néhány év múlva, ha nem lenne lázadás, talán veled is megtörtént volna. – kezdi Finnick, mire néhányan csak együttérzően bólogatnak, talán én vagyok az egyetlen, aki értetlenül bámul a fiúra.

-       Tudod, Prim, azok akik szépek, vagy helyesek, hát, hogy is mondjam….. Snow elnök eladja őket. Pénzért. Én is köztük voltam, sok sok éven át. – suttogja Finnick, mire hirtelen érzem, hogy kiráz a hideg, és elvörösödöm. Snow elnök tényleg ilyeneket tesz? Vajon hány győztesnek kellett ezt elszenvednie sok-sok éven keresztül?

-       De nem volt ellenkezés. Ha megtetted volna, Snow megölte volna valakidet. A félelem. A legfőbb fegyver, amivel kordában tarthat bennünket. Szóval évről évre a Kapitóliumba utaztam, mert muszáj volt. Mert nem akartam, hogy Annie meghalljon. És közben megtudtam még egy két dolgot. – Finnick erősen megszorítja Annie kezét, mire ismét remegni kezdek. Nem hiszem el, de még is valószínű, hogy velem is történtek volna ilyenek.

-       Még fiatal vagyok, de néhány év múlva velem is ez lett volna? Ha nem megyek dúsgadzag Kapitóliumi pojácákhoz szóval….. akkor Snow megfenyetetett volna, hogy megöli aput, anyut vagy Harryt?

-       Pontosan. – feleli Johanna, amint nagy barna szemeivel oldalra pillant. Idegesen kezdem a kezemet tanulmányozni, ahogyan Finnick folytatja.

-       De a legfőbb fegyvere még is a méreg volt. Hiszen senkinek nem tűnt fel, hogy tűntek el Snow potenciális riválisai az évek során? – a fiú elmesélni, hogy az elnök minden egyes embert, aki veszélyes volt a hatalomra megmérgezett. De hogy ne legyen gyanús ő is kortyolt az italokból, melyek örök sebeket hagytak a szájában. Ezért hord ő rózsát a hajtókájában, hogy ne érezzük a vérszagot? Az elnök új tettei szinte fejbevágnak és megrémítenek, olyan dolgokat tudok meg az országunk elnökéről, melyeket még soha sem.

-       Nem csoda, hogy már nincsen olyan ember, akiért tűzbe tenném a kezemet. Ez van, ha ellenszegülsz. – Johanna pillantása szinte keresztbe szeli a levegőt, mire többen bólogatnak, köztük Mags is. Hiába nyertük meg a Viadalt, ha nem úgy tesszük, mint ahogy az elnök elvárná, ránk is a szenvedés várna. Ezek az emberek akik itt összegyűltek tudják, mi is az a Kapitóliumi bosszú.Ők nem csak hallották a gyilkos legendákat, ők megtapasztalták. És talán ezért ők küzdenek a legkeményebben ezekben a harcokban. Mert most itt van egy lehetőség, mely talán csak egyszer adódik az életben, ha hiszünk benne és erősek vagyunk, akkor talán megnyerhetjük a forradalmat. Mert több éven keresztül viseltük el a fájdalmat, és a szenvedések sorozatát, de most talán valaha vége lehet. Ha erősek vagyunk, és kitartunk. Talán meg tudnánk nyerni a lázadást a Főváros, és egyben az elnök ellen.

14. fejezet III.

Sziasztok, íme az új fejezet, remélem tetszeni fog :) Bocsánat hogy egy nappal később hoztam, de sajnos a tegnapi napon nem volt valami sok időm, de remélem a fejezet kárpótol benne. Köszönöm szépen a 6 pipát és Lejlának a "kipécézést" :D hamarosan én is kipécézek néhány embert :) Na nem is húzom tovább a szót, jó olvasást!
C. <3
                                                                                                         

Katniss vigyorogva, de közben könnyekkel küszködve vezet oda egy kis helyhez, egy négyhez átmérőjű területhez, melyben egy emeleteságy, s egy koszos matrac található, a felette lévő falra pedig az E betűt festették. Próbálok nyugodtabban és nyugodtabban lélegezni, ahogyan a lábaim ösztönösen is megadják magukat, s lezuhanok a koszos és kényelmetlen matracra, mely most fel sem tűnik nekem. A zihálva a plafon felé fordulok, miközben behunyom a szemem és hagyom hogy az izzadságcseppjeim végigcsorogjanak a homlokomon. A tüdőm szinte perzsel, és minden végtagom remeg, miközben csukott szemmel csak hallgatózva fekszem egy pillanatig az ágyamon, és megpróbálom megnyugtatni a testem, miközben magamban elrebegek egy imát, hogy beértem ide. Egy pár percig így fekszem, és próbálok erőt meríteni, miközben meghallom a macskám nyávogását, megérzem, hogy a nővérem megmarkolja a kezemet, és valahol meghallom amint Cashmere és Gloss beszélget. Óvatosan megpróbálom kinyitni a szemem, miután visszanyertem a rendes lélegzésemet, és lassan körbejáratom a tekintetem ezen a kis területen, melyet óvóhelynek neveznek. Sok sok méterrel vagyunk a föld alatt, talán ez a Körzet legalacsonyabban fekvő pontja, hiszen tudni kell, hogy a nagy bombák, melyekről a suliban csak fúróbombák néven tanultunk ne jussanak le idáig, és talán lerombolhatják az egész Körzetet, de ezt a kis helyet hagyják meg. Halvány fény, szinte félhomály uralkodik itt, ezen a helyen, mely úgy nézhet ki, mint egy kis barlang, a falak tövében pedig tele van ilyen kis sarkokkal melybe mi ülünk. Minden egyes itteni lakos kapott egy egy kis területet. Valamint egy nagy pultot veszek ki, tőlünk néhány méterre, ahonnan a fontosabb dolgokat, talán a takarókat és az elsősegély csomagokat lehet átvenni. S most, ahogyan a remegés elmúlik és már nem táncolnak fekete pontok a szemem előtt látom meg, hogy mennyi ember zsúfolódik itt össze, néhányan a helyükön, de sokan csak lézengve állnak, miközben a többieket pásztázzák. Én és Katniss is kapunk egy egy, s mi több sok pillantást, néhány ember meg is áll előttünk, mintha mondani akarna valamit, de végül senki sem jön ide. A sok ember, több ezer lélegzet ezen a kis helyen, hirtelen bekapcsolja a fejemben a vészcsengőt, de próbálok erőt venni magamon, és erősen a takaró szélébe markolva megnyugodni. Egy ilyen helyen az embernek nagyon nehéz legyőzni a bezártságtól és a zsúfoltságtól való iszonyát, mire eszembe jut, hogy a liftekben és a Viadal előtt a katakombában is ugyanígy éreztem magamat. Óvatosan felülök, ahogyan meglátom anyut, a pultnál áll néhány ápolóval, felkészülve a betegeken való segítésen, majd aput is, aki éppen oldalt áll, és valami nagy beszélgetsébe van merülve, melyet Beetevel folytat, látom, ahogyan a tudós szemei megcsillannak a szemüvege alól, s apu nagy kézmodulatokkal magyaráz valamit. Talán arról, hogy ismét fel kell e törni a Kapitóliumi adókat, mert ha jól tudom a csapat egy újabb filmsorozatot szeretne készíteni.

-       Helló Katniss! Hali Everdeen! – a fejemet ösztönösen is oldalra kapom, ahogyan meghallom ezt a hangot, s a hátamon végigfut a libabőr az Everdeen név hallatára. Régen szólítottak már így. Johanna Mason áll előttünk vigyorgó tekintettel, miközben egyszerűen csak levágja magát a földre, s beletúr kócos tüsihajába.

-       Szóval ezt a rondaságot akartad kiszabadítani? Gratulálok Everdeen, győztes létedre nem vagy semmi. – grimaszol egyet Johanna, ahogyan az oldalt ülő Kökörcsinre pillant, ki nagy sárga szemeivel dühösen pásztázza a lányt.

-       Hagyd már Johanna. Szereti ezt a macskát. – szól a nővérem hangosan, s jelentőségteljesen a lányra pillant, aki éppen oldalra biccentett fejjel, s vigyorgó képpel néz rám. Tudom, hogy a győztesek nem

tartanak engem valami nagyra, Finnick Odair, Harry Black és én voltunk az egyetlenek akik 14 évesen nyertek Viadalt. De még is most megérzem a gyomrom szaltózását, s ideges leszek, mert soha nem szerettem, ha én voltam a kicsi és a béna. De most látom hogy Johanna úgy néz rám, mintha egy bolond kisgyerek lennék, aki át akar szaladni a kutyusa után az utcán.

-       Ezt a rondaságot? – biccent a lány, mire Kökörcsin dühösen rá fúj, én pedig idegesen elkapom a tekintetem róla. Én hiába próbáltam mindig is a béna, kicsi lány maradtam. Megnyertem egy Mészárlást, Panem reménye vagyok, de aki igazán ismer, tudja, hogy mi rejtőzik bennem. Érzem, hogy a hangzavar egyre csak erősebbé és erősebbé válik, ahogyan az emberek lassan felállnak a helyükről, hogy beszélgessenek és átmenjenek az ismerőseikhez, szinte egy győztes se van a helyén, mintha mindenki lazának mutatná magát, s nem venné komolyan a dolgokat. Szegény Adrian, az egyetlen vezető aki jelen van most, pedig idegesen fogja a fejét, mely lassan vörösödni és vörösödni kezd, s hiába próbál megszólalni a tömeg hangja elnyomja őt. Lassan én is kezdem megérteni szegényt, egészen addig, amíg meg nem érkezik Paylor elnöknő, aki egy hirtelen üvöltéssel elhallgattatja az összes lakost, s szigorú tekintettel pásztázza körbe a területet. Aztán még egyszer hangosan elüvölti, hogy mit kell tennünk és mire kell számítanunk, miközben az emberek lassan kezdenek visszaszállingózni a helyükre, mintha csak Paylor szava arra bírta volna őket. Még fiatal, s alig jár a harmincas éveiben de van benne egy olyan tekintély, mellyel senki sem, még Johanna Mason sem mer vitába szállni, s inkább hallgatnak a parancsaira. Bár én azt is csodálom benne, hogy valaki ilyen hangosan tud üvölteni. Miután a nő kiosztotta a parancsokat a lakosok a helyükre mennek, s leülnek, így anyu és apu is megérkezik hozzánk. Paylor szerint hamarosan érkeznek a bombák  most ő és Adrian lesznek a parancsnokok míg a többi vezető fent intézi a dolgait, bár így is kapcsolatba maradunk velük. Nem tudjuk, hogy mekkora lesz a csapódás, de nem kell majd pánikba esni, az csak nehezítené a dolgainkat, hanem nyugodtan próbáljuk meg átvészelni ezt a néhány órát vagy talán napot, miközben gondoljunk arra, hogy a nyugalom csak a javunkat szolgálja. Nem tudjuk mekkora pusztítást fognak végezni, főleg a fúróbombák, de ha megnyugszunk és nem hátrálunk meg, akkor minden rendben lesz. A világítást egy kicsikét halványodik, ahogyan Payor kiadja, hogy most csöndben kell várakoznunk egy darabig, mely segíteni fog nekünk megtudni, mikor jönnek majd az első találatok. Anyu és apu leül az emeleteságy aljára, s egy furcsa érzés engem is arra ösztönös, hogy Kökörcsinnel a kezemben bújjak oda apuhoz, miközben a másik oldalamra Katniss helyezkedik el. A világítás ahogy halványul annyival hűl le bent az idő, s azon kapom magamat, hogy fázom, fogaim összekoccannak a sötétségben. Óvatosan magamra veszem a takarómat, ahogyan halkan hallgatom a több ezernyi ember ütemes légzését, s érzem Katniss keze szorítását a csuklómon.

-       Hé, Prim, ugye nem sértődtél meg Johannára? Amikor ugratott téged, egyszerűen elfordultál, nem értettük, hogy mi ütött beléd. – hallom meg hirtelen Katniss suttogását, aki óvatosan és halkan beszél, ügyelve arra, hogy ezzel ne törje meg a csendet, ami itt uralkodik.

-       Nem tudom, hogy miért jó ez az ugratás. Minden győztes ezt csinálja, de velem főképpen. Lehet, hogy ez valakinek vicces, de figyelj, én…. engem ez megbánt. Soha nem akartam, hogy gyengének, kicsinek gondoljanak és lenézzenek….

-       Ki néz le téged Prim? – vág hirtelen a szavamba Katniss, mire ösztönösen is görcsölni kezd a gyomrom. Tudom, hogy kicsi vagyok, és fiatalon nyertem Viadalt, tudom, hogy nem gyilkoltam, de ezért miért kell velem így viselkedni. Nem is ez a legrosszabb dolog talán, hanem az, hogy úgy tűnik, mintha engem másként kezelnének, mint a többi győztest.

-       Nem akarnak befogadni. Tudom, hogy más vagyok mint ők, de én is győztes. És amikor megszívatnak Katniss, az nagyon fáj nekem. – suttogom elhaló és ideges hangon, miközben belemarkolok a takaróm szegélyébe.

-       Figyelj, ők ilyenek. Ha csak nevetnél a vicceiken, akkor befogadnának. De mindig elfordulsz, mintha megsértettek volna. Tudod, hogy te vagy Panem reménye? Az emberek felnéznek rád, és szinte a lázadás szimbólumává váltál. Akkor néha miért nem tudsz visszavágni nekik hm?

-       Én nem ilyen vagyok. – suttogom halkan, és nekihajtom a fejemet a nővérem vállának, ahogyan nagyot sóhajtok. A sötétség már teljesen nagy lett, s alig hallani valamit  a nagy csöndességben. A fogvacogtató hidegtől, és a nagy csöndtől végigkúszik a gerincemen a remegés, és az egész testemet rázni kezdi. Egy pillanatig csak csöndben hallgatózom, ahogyan óvatosan simogatom a macskám nem éppen selymes, de nekem puha bundáját. Csak néhány perc sötétségben, a gondolatainkba révedve. De én vagyok talán az első, aki meghallja az észveszejtő  sivítást. A testem görcsbe rándul. És ekkor megremeg az egész épület. 

14. fejezet II.

Sziasztok, visszatértem a táborból :) Valaki nézte vasárnap a foci V.B döntőt? Mit szóltatok hozzá? Én jó német drukkerként még mindig örülök neki :)
Ja, és lehetőségem volt a héten megnézni a csillagainkban a hibát. Húha, az a film eszméletlen, Shai és Ansel nagyon tehetségesek, az egész rendezése, hangulata, magával ragadott, valahogyan meg kell még néznem :) Na de nem is húzom tovább ilyenekkel a szót, jó olvasást :)
C. 
                                                                                                                                

Olyan erővel kezdem el püfölni az öklömmel a fehér ajtót, hogy a kezeim lassan kivörösödnek, már a torkom, mellyel eddig kiabáltam bereked. Nincsen innen semmi menekülés! A hatalmas nagy ajtó nem reagál semmire sem, hiába vagyok gyenge, máskor mindig ki tudom nyitni, de most megadta magát. Idegesen és szinte a könnyeimmel küszködve nézek a macskámra, aki idegesen járkál fel-alá mellettem, talán már ő megérezte a Kapitóliumi légpárnások közeledését. Még egyszer ütök egy hatalmasat remegő kezeimmel, de nem használ. Talán bezárták a nagy központi zárral. Van ugyanis minden ajtón egy kis mágneses zár, melyet a Parancsnokságról tudnak irányítani, és szinte biztos vagyok benne, hogy most zárta be Sharona. Persze, hiszen nem gondolták, hogy létezik olyan bolond ember, aki közvetlenül a bombák előtt visszamegy a macskájáért! Érzem, hogy a könnyeim mardossák a torkomat, miközben tehetetlenül körbeforgok a kis szobában, mely mintha lassan sötétedni kezdene. Érzem, hogy a kezeim és a lábaim is remegnek, ahogyan kitörlöm a könnyeket a szememből, és egy pillanatig csak állok, s a szoba vége felé bámulok. Hirtelen az elmémben megjelenik egy kép: egy kép, amint a bomba becsapódik ide, megölve engem, és a kis Kökörcsint is, szinte érzem a fájdalmat és a félelmet az ereimben, amikor hirtelen meglátok valamit. A szoba végén van egy kis ajtó, melyet én magam sosem szoktam használni, de a nővérem, és a macskám is azon keresztül jár ki az erdőbe, mikor úgy tartja kedve. Érzem, hogy mindenem remeg, ahogy egy mozdulattal megfogom Kökörcsint és a vállam alá veszem, majd lassan a nagy ajtó felé lépek. Ha tudnék gyorsan futni, akkor be tudnék érni az épület egyik oldalára, a lépcsősorra, mely levezet az óvóhelyhez. De ha elesem, ha egyedül ájulok el a semmi közepén, szinte a biztos halál vár rám. Érzem, ahogyan a torkomat valami erősen mardossa, s a szívem lassan heves dobogásba kezd. Kökörcsin nyávog egyet, s kedvesen a könyökömhöz dörgölőzik, melyet már egészen kiskorom óta csinált.

-       Mit gondolsz kismacskám? – vakarom meg halkan suttogva a füle tövét, és nagy lélegzetet veszek. Ha nem megyek ki, itt talál el a bomba, s az emberek tudni fogják, hogyan is halt meg Panem reménye. De, ha kimegyek, talán ismét az történik velem, mint a Nyolcadik Körzetben, ahol majdnem elájultam. Nem lehet! A szívem erősen kalapál, ahogyan a kezem lassan a kilincsre kulcsolom, és egy laza mozdulattal kilököm a zárat. Amint kiérek szinte azonnal eláraszt az a napsugár, mely a felszínen fogad, ahogyan a hallásomat szinte elveszi a fülemben dübörgő vér hangja. Gyerünk Primrose Everdeen! Tedd meg! Főleg ezért a kis macskáért! Hirtelen meghallom Kökörcsin nyávogását, mire ösztönösen is szedni kezdem a lábamat, arra, amerre gondolom, hogy megtalálom a lépcsősort. Idekint minden világos, és a szabad levegő akár el is varázsolhatna, ha nem félnék ennyire, s ha nem remegnék a talán közeledő halál miatt. Az elmémben ismét felrémlik a kép, amint egy nagy légpárnás, s mi több, nem csak egy közelít a Körzetünk felé, s bármely pillanatban megölhetne engem. Dobb, Dobb! A szívem úgy dübörög, hogy szinte kiüti a mellkasomat, ahogyan a kis épület mellett szaladok idekint. A szél valahonnan a fenyves, talán tajga illatát hozza, melybe belevegyül a kinti poszáták éneke. De bármely pillanatban elmúlhat, és amint meghallom a visítást, amint egyik poszáta jelez a másiknak, tudatosodik bennem, hogy túl közel vannak a légpárnások. Érzem, ahogy az izzadság lefolyik a homlokomról átázatva a ruhámat és Kökörcsin bundáját is, s a térdeim annyira remegnek, hogy majdnem elbukom egy fűcsomóban. Éppen befordulok egy sarkon, s magamban azon imádkozom, nehogy megjelenjenek a fekete pontok a látómezőmben, mert akkor tudom, hogy elájulnék. De még is szedem tovább a lábamat, mert tudom, nem akarom így végezni. Nem akarom Snow elnök áldozataként végezni. És ekkor hirtelen meglátom a ki ajtót, azt az ajtót, ami bevezet a Körzetbe. A macskámat erősen magamhoz szorítom, és próbálok nyugodtan lélegezni, ahogyan remegő kézzel feltépem a zárt, s bevágódom egyenesen a Körzetbe. Hirtelen úgy érzem, mintha minden eddigi erőm kihagyna, s a lábaim azt akarnák, hogy ne menjek tovább, hogy ebben a percben itt essem össze, kezemben Kökörcsinnel. Nagyokat próbálok lélegezni, s szúró oldalamra szorítom a kezem, ahogyan fülelni kezdek, oda fülelni, ahonnan a zaj jöhet. Már nem hallom a szirénák erős visítását, melyek szinte mindenkit az őrületbe kergetnek, de még is hallok néhány kis foszlányt, olyan beszélgetéseket, amiből tudom, hogy emberek vannak erre. Erősen belefúrom az ujjaimat Kökörcsin nem éppen selymes bundájába, ahogyan vágtázom lefelé a lépcsőn, s minél közelebb érek, annál több hangot hallok. A fejemről patakokban folyik az izzadság, s a szívem olyan hevesen kalapál, hogy néhányszor meg kell állnom, hogy halljam a hangokat, s néha megjelennek előttem a pontok, mire ösztönösen is reszketni kezdek. Próbálom kettesével szedni a lépcsőket, ahogyan az adrenalin erősen száguldozik az ereimben, szinte szétrepesztve őket, s mindenem remeg. Egy utolsó nagyot ugrom le, amikor meglátok magam mellett egy táblát, bár a látásom homályos, és remegő, de még is le tudom olvasni a feliratot: ÓVÓHELY. Gyerünk Prim, már itt vagy! Érzem, hogy a lábaim most akarnak összegabalyodni mintha már ők sem bírnák azt amit megtettem velük és mintha most akarnék elájulni, ezen az utolsó egy méteren. Remegve csapom arcon magamat, ahogy pislogni próbálok, pislogni, miközben lassan kirajzolódik előttem valami. Egy hatalmas nagy szürke fémes kapu, melynek szárnyai mintha éppen bezáródni készülnének. Az óvóhely! Hirtelen egy sikoly szakad ki a torkomból, mely erőtlen és halvány, ahogyan teljes erőmből megpróbálom lesprintelni ezt az utolsó métert. Tudom, ha becsukják, akkor vége, talán még jön valaki, de mi van, ha nem! A kezemet az utolsó pillanatban ékelem a két fémes szárny közé, miközben levegőhöz kapkodva és remegve kezdek el kiáltozni. Érzem,

hogy a macskám mocorog az ölemben, szegényt teljesen összenyomtam a nagy sietésben. Érzem, hogy megfájdul a kezem, ahogy majdnem rázárul az ajtó, de ekkor meghallok egy kiáltást, egy kiáltást, mire ösztönösen is sóhaj szakad ki a torkomból.

-       Prim! Engedjék be, itt van a húgom, Primrose Everdeen! – a nővérem hangja és az ajtó tárulása ránt vissza a valóságba, ahogyan óvatosan elengedem a macskámat, s remegő testtel, s kalapáló szívem bújok be a résen, ahol több ezer emberrel, de köztük a nővéremmel találom szembe magam. Katnissel, akinek az arca könnyektől foltos, s amint meglát remegve ugrik a nyakamba, kezei szinte összeroppantanak, ahogyan erősen magához húz. Próbálom ütemesen venni a levegőt, és megnyugodni, de tudom, hogy ez sok ideig fog tartani.

-       Elmentél Kökörcsinért? Prim, még is mit képzelsz? .- Katniss arcán könnyen folynak, ahogyan lágyan és remegve beszél hozzám, s szürke szemeivel egyenesen a szemembe bámul. Még sosem láttam Katnisst ennyire kiakadva, és még sosem remegett és sírt ennyire.

-       Érte kellett mennem! – suttogom, ahogyan a fejemet a vállába fúrom és próbálom lenyugtatni a szívverésem.

-       Máskor, soha, de soha ne tegyél ilyet. – szipog Katniss, ahogyan erősen megmarkolja a kezemet. Még soha nem láttam ennyire sírni, és kiborulni a nővéremet, az erős Katnisst, aki mintha gyengének tűnne előttem.

-       Jól vagy, Katniss? – kérdezem tőle halkan, ahogyan én is megfogom a kezeit, az enyém most meleg, de az övé olyan, mint a jégcsap.

-       Persze, persze Prim. Minden rendben. – kezd el halkan nevetni a nővérem.

14. fejezet I.

Sziasztok! Ez egy igen különleges fejezet számomra, ugyanis a Kiválasztottban szereplő részt vettem alapul. Mindig is kíváncsi voltam, most pedig megpróbáltam leírni Prim szemszögéből ezt a jelenetet, remélem tetszeni fog :)
C. <3
                                                                                                               
 

Bombázók. Snow elnök már készen áll, s most éppen küld néhányat a hatalmas nagy bombázógépeiből, egyenesen a 13. Körzet felé. Érzem, hogy az ereimben megdermed a vér, ahogyan az egész nap teremebn úrrá lesz a felfordulás, ápolók, orvosok és segédek kiabálnak, futnak el, s hangosan diskurálnak, mint egy nagy zavarodott méhraj, akiket egy nagy barnamedve üldöz. Én pedig csak ülök a káosz közepén remegő lábakkal és erősen dobogó szívvel, miközben a szemem előtt csak is Harry jelenetei peregnek, mintha beleégtek volna a retinámba. Az amit az előbb a megkínzott, fájdalmakat hozó fiú tett, talán sok idős és nagy politikus sem merné megtenni. Bátorság. Ebben a már talán gyenge fiúban is hihetetlen sok bátorság van, olyanokat tenni, melyeket mások nem. Mindenem megremeg, ahogy eszembe jut a fájdalmas kiáltás, és majdnem könnyek szöknek a szemembe arra a tudatra, hogy ez itt mind miattam van. Lázadó vagyok.

-          Emberek, emberek, nyugalom! Kérem figyeljenek ide, és semmi elhamarkodottat ne tegyenek. – Sharona erőteljes hangja tölti be a teremben lévő hangszórókat, mire az orvosok egy pillanatra elnémulnak, s oda kezdenek figyelni,

-          Kérem, sokan tudják, mi a teendő bombariadó során. Akik nem, pedig figyeljék a többi embert, és mindent tegyenek úgy, ahogyan ők. Ha nem esnek pánikba, és követik az utasításaimat minden rendben lesz. Kérem, induljanak el, szépen és rendezetten a menedékhelyek felé. – a hangosbemondó hirtelen egy nagyot reccsen, ahogy elhal a vezető hangja, s a teremre is csak egy percig csönd száll. Még soha sem volt egy bombariadó sem a Tizenharmadikban, pedig már egy ideje itt vagyok. Cak egy kis gyakorlat volt, amikor nem kellett senkit se kimenekíteni a kórházból, csak megpróbálták, hogyan is cselekedne a lakosság ilyen esetén. Most lassan megpróbálom felidézni a fejemben azokat a dolgokat, amiket akkor tettünk, ahogyan szépen lassan felállok, de hiába próbálkozom a térdem még is remeg, s a látómezőben fekete pontok cikáznak.

-          Prim, te menj a többiekkel az óvóhelyre. Tudod, hogy neked ott kell lenned velük. Én segítek néhány beteget kiköltöztetni, de te addig menj, és keresd meg apádat és Katniss. Oké? – anya gyengéden teszi rá a vállamra a kezét, ahogyan az ajtó felé haladok, mire ösztönösen is megfordulok, és próbálok nagyokat lélegezni.

-          Oké. De, te is siess kérlek. – nézek rá, és egy pillanat alatt megölelem őt, mert tudom, hogy ilyenkor minden egyes kis másodperc nagy dolgokat jelent. Talán az Aréna óta tanultam meg igazán. És ha tényleg én vagyok Panem reménye, akkor ott kell lennem az emberekkel, és a nővéremmel együtt segíteni, talán példát is mutatni. Görcsbe rándul a gyomrom, ahogyan elindulok ki a kórházból a hömpölygő embertömeggel, miközben idegesen visszanézek anyura. Nyugodj meg Prim, ő is fog jönni! Óvatosan lélegezve lépkedek, miközben egy előttem álló orvos nő fehér köpenyét figyelem, s a hátán lévő vörös keresztet. Látszik, hogy vannak emberek, akik tudják, hogy kell cselekedni, ők nyugodtan és határozottan lépkednek, de vannak újak, akik idegesen és magukat nyugtatva próbálnak betörni a tömegbe, és helyet fúrni maguknak. A tömeg lassan kiáramlik a kórházból egy folyosóra, ahonnan lépcsőn fog lefelé indulni, legalább három emeletet, amíg leérkezik az aljára, az óvóhelyekre, amit a Tizenharmadik elég alaposan eltervezett. Érzem, hogy a fekete pontok beterítik a látómezőmet, és szinte alig kapok levegőt, ahogyan egyre csak több és több embert látok belépni a csoportba, és egyre kevesebb és kevesebb hely jut nekem. A szám kiszárad, és alig látok valamit, túl alacsony vagyok a sok magas lakó között, akik egyre csak többen lesznek. Néhányan nekipréselnek a falnak, és egymás lábára taposnak, ahogy egyre közeledünk a lépcső felé, s a hangszóróból néha Sharona hangja hallatszik, ahogyan az utasításokat mondja. De a szívem már túl erősen kalapál, és alig kapok levegőt a nagy tömegtől, akik mintha túl magasak lennének hozzám képest és túl hangosan beszélnének. Egy pillanatig idegesen a falhoz nyomom magam, ahogy lassan kifújom a levegőt, és próbálok megnyugodni, de tudom, hogy soha nem bírtam a tömeget és a bezárt helyeket, s ez most még erősebb mint eddig. Prim, már itt a lépcső, nyugi, nyugi! Remegő kézzel dörgölöm meg a szememet, és ismét sóhajtozom egy darabig, amikor a szívem hirtelen kihagy egy ütemet. Az emberek csak jönnek és jönnek, egyenesen a felső szintről, onnan ahol a lakófülkék vannak. Idegesen és remegve állok meg, és a többi sokaságot fürkészem, ahogyan érzem, hogy a szívem egyre hevesebben és hevesebben ver. A lakófülkénk. Én, Katniss, anyu és apu. Már mindenki biztonságban van. De…. és ekkor a lábam hirtelen megindul vissza a tömegben ellentétesen, ahogyan az agyamban felvillan valami, valami ami futásra késztet és arra, hogy ne a lépcső felé menjek. Kökörcsin! Ő még mindig a lakófülkénkben van, ott, ahova a bombák valószínűleg becsapódni fognak. Felrémlik előttem a ronda, de még is imádni való kandúr, amint egyedül sétálva nyávog a szobában, s ahogyan kis füleit hegyezve meghallja a bombázórepülők hangos visítását. Érzem, hogy mindenem megremeg ahogyan idegesen futva, embereket kerülgetve szaladok visszafelé a folyosón, egyenesen a lakószobákhoz vezető lépcsők felé. Az emberek csodálkozva merednek rám, szinte mindenki megbámul, bár nem is csoda, ritka látvány, egy forgalommal szemben haladó győztes, Panem reménye, aki hullaspáadt arccal és lihegve igyekszik valahová. De az elmémben csak is egyetlen kép lebeg: meg kell találnom a macskámat, és le kell vinnem az óvóhelyre. Akármilyen ronda, akármennyire is utálja a nővéremet, csak azért is ő az én macskám, akit annak idején az egyik kis Körzeti sikátorból hoztam ki, és nem engedem, hogy Snow miatt legyen bántódása. Egy hatalmasat fordulva kerülök ki a folyosóról és az emberek áradatából, amikor meglátom a nagy lépcsőt, s remegve veszem felé az irányt. Érzem, hogy a szám már teljesen kiszárad, talán olyan, mint az a nagy sivatagi Aréna a Mészárláson, s a szívem erősen kalapál, olyan hangosan, hogy szinte elnyomja, a távolodó szirénákat és Sharona hangját. A 13. Körzetben nagy szirénák vannak beszerelve , melyeket eddig még soha nem hallottam megszólalni, de most még is szinte szétrepeszti a fülemet a hangos visítás, mintha csak figyelmeztetni akarna, hogy nem az óvóhely felé megyek. Idegesen szorítom a fülemre a kezem, és kettesével szedve a lépcsőket szaladok fel a legmagasabban fekvő emeletre. A homlokomról patakokban csorog az izzadság, de félek megállni, mert érzem, hogy a másodpercek is jelentenek valamit, talán éppen az elkövetkezendő túlélést, vagy véget. És ekkor érek be a folyosónkra, ahol a mi családunk, és sok már menekült lakik, köztük Johanna, Cashmere, és Beeteék is. A lábaim már alig bírnak megtartani, ahogyan lihegve keresem a 115-ös feliratú lakófülkét, az Everdeenek lakását, ahol minden bizonnyal ott van a macskám. Nincs kedvem és bátorságom sem hátranézni, mert tudom, hogy nem fogok senkit sem látni a folyosón, és csak a távoli sziréna lesz az egyetlen zaj, amelyet befogadnak a füleim. Ha meglátnám, hogy csak én vagyok itt még jobban megrémülnék a kihalt folyosó látványától, így csak loholok, egyenesen a fehér ajtó felé, ahol meglátom a számunkat. Érzem, hogy az izzadság lecsordul a kezemre, és az arcomra, s a szívem dobogása szinte mindent elnyom, ahogyan lassan az ajtó elé állok, éppen úgy érzem magam, mint mikor a Bőségszarutól menekülve álltam meg először. Erősen

megnyomom a kilincset és bemegyek a kis fülkénkbe, melyet most csak a nap sugarai világítanak meg, ugyanis a szobánk szinte az erdőben van, a végében egy kis ajtó található, ahonnan Kökörcsin és a nővérem is ki tud menni néha a Körzetet körülvevő vadonba, de én soha nem próbálkoztam ezzel, a borzalmas éjjel óta, amikor kiszöktem. De hála az égnek a kis macskámat most bent találom, a szoba végi Katnissel közös ágyamon ül, s teljes kényelembe helyezve magát nyávog. Remegő kezeimmel letörlöm az izzadságot a homlokomról, ahogyan közelebb lépek Kökörcsinhez, s pórbálok egyenletesen lélegezni, felkészülve a visszafelé való futásra.

-          Na, gyere te szőrgombóc. Gondolom te sem akarsz találkozni a kedves kis légpárnásokkal. – mondom lihegve, miközben felkapom a vörös szőrcsomót, és lassan az ajtó felé igyekszem. Soha életemben nem tapasztaltam még ilyen erős fáradtságot mint most, amikor már mindenem izzad, remeg, és az első adandó alkalommal képes lennék levágni magam a földre. Nagyokat fújtatok, ahogy megragadom a fehér kilincset, melyen izzadt ujjaim szinte csúsznak, és erősen meghúzom, hogy kinyissam, és elinduljak a macskával együtt az óvóhelyekre. De az ajtó meg sem mozdul. Erősen rántom meg mégegyszer, de nem reagál semmit, hiába próbálom meg kinyitni. A szívem kihagy egy ütemet, miközben leteszem a macskámat, és két kézzel rángatva próbálom rávenni, hogy kinyíljon, minden kis erőmet beleadva. De semmi sem történik. Hiába püfölöm. Hiába rángatom. Be lettem zárva a szobába!