22. fejezet III. rész

Soha életemben nem hallottam még Johanna Masont ilyen erővel kiabálni. A hangok szinte behálózzák a teret, s még mi már szinte odafönt vagyunk, a létra legtetején, addig Finnick eltűnik. A mézszőke haj, a vigyorgó tekintet, és a csábos mosoly, ez most mind eltűnik, ahogyan a mutáns sziszegve rántja le a mélybe a fiút, akinek még látom a keze hadonászását. És ekkor a szívem erősen kezd dobogni, és érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, amikor meghallom Johanna panaszos kiáltásait.

-       Finnick, Finnick! Nem lehet! A francba, ne! – úgy érzem, mintha valaki az én szívemet is megszorongatná, ahogyan a szemeimet kimeresztem, és hallgatózom, kutatok, az agyam még mindig az életjelek után kutat. Finnick….. Finnick. Érzem, hogy a fájdalom szinte görcsbe rántja a testemet és már nincs hátra, tudom, hogy el fognak eredni a könnyeim. Finnick Odairt az előbb lehúzta, lehúzta a sötét és nyirkos mélybe egy mutáns. De még mindig hallom, hallom, ahogyan Johanna fájdalmasan üvölt, s térdei lekoppannak a létra fokára, miközben látom, mintha a tekintetét könnyek szabdalnák. És ekkor belémhasít a felismerés. Nem tudom, hogy mit teszek, és azt sem hogy miért, talán a testem hamarabb lépett működésbe, mint ahogy az agyam szólna neki. De ekkor a remegő kezeim Johanna felé lendülnek, s erősen kikapják ujjai közül a késemet. Mielőtt bármire is gondolnék, bármi kis dolgot is felfognék, a lábaim megindulnak, s teljes erőmmel vetem le testemet a szakadékba. Finnick után. Csak is a fájdalom, Johanna panaszos kiáltásai és a könnyeim jutnak az eszembe, ahogyan a térdeim nagyot koppannak a hideg csatorna padlóján. Tudom, hogy nincsen értelme visszajönni, tudom, hogy hülyeséget csinálok, de még is megteszem. A szememmel végigpásztázom a sötétséget, és ekkor meglátom, mire a szívem hevesen kezd dobogni, s a térdeim megremegnek. A hatalmas mutáns száját nagy mozdulatra emeli, mintha csak Finnickbe akarnak harapni, s a fiú elfúló hanggal, s sápadt arccal tesz egy utolsó karcsapást a remegő kezeivel, de a szigonya éppen csak súrolja a ronda, és hatalmas állat állát. És ekkor megtörténik. Az elmémben eltűnik a csatorna, s helyette az erdőben találom magamat, jóval fiatalabbként és jóval több félelemmel. Mellettem áll a nővérem, s kezével óvatos mozdulatra int, miközben nagy szürke szemeivel a zsákmányt, jobbanmondva a vadászt szemléli. A hatalmas, morgó vadkutyát, akinek a nyála a cipőmre fröccsen, ahogyan egyre csak közeledik és közeledik felém, miközben szájában megvillannak borotvaéles fogai. Az adrenalin túl korán árasztja el a testemet, és a szívem túlságosan erősen kezd el dobogni, ahogyan érzem, fizikailag érzem a félelmet, amely csak is emiatt az állat miatt van. A kezeim teljes erőből meglendülnek, s mielőtt gondolkodni tudnék, kiengedem a kést az ujjaim közül. S ekkor eltűnik az erdő, eltűnik vele együtt a nővérem is, magamat pedig ismét a csatornában találom. Csakhogy már nincsen a kés a kezemben. Érzem, hogy a gyomrom felfordul, a szívem pedig kihagy egy ütemet, amikor meglátom, az én fegyveremet, egyenesen a fehér mutáns nagy sárga szemei között. Nagy sárga szemei, melyekben már nincsen fény, nincsen élet. Megremegek. Megöltem! Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek, s a kezemmel el kell kapnom a csatorna falát, mert akár most képes lennék elesni, miközben a szívem hevesen dobog. Megöltem, megöltem, megöltem Snow mutánsát! De ekkor a szemem sarkából meglátom Finnicket, aki a sáros földön fekszik, s mellette Johanna térdel, aki üvöltve kever le neki egyre több pofont, de a fiú nem reagál rá. Érzem, hogy a remegő lábaim megindulnak, s egy perc múlva már a sárban térdelek, Johanna és Finnick mellett. Finnick, aki a földön fekszik, a fején egy hatalmas seb éktelenkedik, és a szája nyitva, mintha a mindig élettel teli arca most fehérré váltott volna, ahogyan a nyakán meglátom a csúnya vágásokat, mintha csak valami erősen megszorította volna.

-       A fenébe Finnick kelj már fel! – Johanna ismét erősen megüti a fiút, s remegve rázza meg a vállát, de csak a semmit püföli, Finnick szeme nem nyílik ki, és semmire sem reagál. A lány pedig erősen üvölt, fájdalmas kiáltásai eljutnak a szívembe, és mintha azt facsarnák meg, erősen, nagyon erősen. Érzem, hogy én is megremegek, ahogyan a hatalmas sebeket szemlélem, és a nyakát, mintha csak fojtogatták volna. Johanna a fejét a földre veti, miközben elüvölti magát, és ebben a kiáltásban minden van, melytől csak még rosszabbul leszek. Fájdalom, düh, és félelem, az érzés, hogy talán elvesztette a legjobb barátját. Mit is jelenthetett Johannának Finnick, mennyi ideig lehettek ilyen jóban, hányszor húzták egymást, hányszor beszélgettek a Kapitóliumról. Talán kialakult köztük valami, egy olyan erős kapocs, melyet az évek sem tudtak széjjelhúzni.  És ekkor hirtelen a testem akcióba lendül, a kezeimmel kissé erősen lököm félre Johannát, miközben közelebb térdelek Finnickhez a sáros földön. Hallom, ahogyan a lány káromkodik mögöttem, de ekkor már a sebeket tanulmányozom, és óvatosan végigtapintom a bordáit, hogy jól van e. Érzem, hogy a szívem hevesen dobog, ahogyan a légzését hallgatom, a légzését, melyet most alig lehet hallani.

-       Meghalt? – Johanna szeméből annyi fájdalmat, annyi dühöt tudok kiolvasni, hogy szinte megfájdul tőle a szívem, ekkor jövök rá, milyen is lehet neki elveszíteni Finnicket. Hatalmasat sóhajtok, s remegve tűröm fel a ruhám ujját, ahogyan még közelebb ülök. Nyugi Prim, képes vagy rá, meg tudod csinálni. Próbálom kizárni a lány hangját, miközben a kezeimet Finnick mellkasára helyezem, s lassan nyomkodni kezdem. A mozdulataim, ezek a sorok rögtön eszembe juttatják az Arénát, amikor felélesztettem Harryt, a fiút, akiért most idejöttünk. De ekkor meglátom, hogy Johanna is mellémállt, s szemében a reménykedés lángjával halkan suttogni kezd.

-       Gyerünk! – tíz. Érzem, hogy a testem megremeg az erőlködéstől, amikor tovább nyomom a szíve tájékát, s lassan megérzem magamon az izzadságot, mely lassan csordogál le az arcomon. Húsz! Johanna idegesen beszél, miközben folyamatosan rázza Finnicket, én pedig lassan érzem, hogy kifáradok. Huszonöt! A szívem hevesen ver, s a térdeim remegni kezdenek, ahogyan nekigyürkőzöm még utoljára. Menni fog, nyugi! Harmincöt! És ekkor meghallom a halk, de még is jól hallható köhögést, s meglátom, hogy a fiú mellkasa lassan emelkedni és süllyedni  kezd. Idegesen fújom ki a levegőt, ahogyan meglátom, hogy Johanna dühösel lekever neki egyet, de egy pillanat múlva vigyorogva karolja át a vállát. Finnick óvatosan pislog, mintha meg akarná szemlélni a külvilágot, s csodálkozó tekintettel vizslatja Johannát, aki mintha nem gyakran tenne ilyet. Próbálok fél térdre ereszkedni, és kifújni magamat, amikor meglátom, hogy a fiú tekintete felém lendül, s az arcán mintha érzelmek sorozata suhanna át.

-       Prim, te……

-       Újraélesztett Finnick. Prim…….. – feleli Johanna kissé halk hangon, de már is elengedi a fiút, még is látom az arcán, hogy halványan mosolyog.

-       Igen én….. azt tettem, amit tenni kellett. – suttogom halkan, miközben a fejemet a bakancsom irányába hajtom le. Finnick óvatosan felemelkedik, s a szemével ismét végignéz rajtam, miközben csodálkozva lép közelebb.

-       Prim, én….. köszönöm. Ha nem lettél volna itt. – de ekkor megérzem, hogy Finnick egy pillanatra átölel engem, miközben a háttérben Johanna vigyorogva nyugtázza a dolgokat. Óvatosan ölelem vissza, miközben kifújom a levegőmet, és próbálom megnyugtatni az erősen kalapáló szívemet.

-       Szívesen Finnick. Szívesen.

22. fejezet II. rész

Sziasztok, először is bocsánat a fejezet késéséért de remélem a kissé terjedelmesebb hossza kárpótol benneteket. Mit ne mondjak, a vége eléggé...... nos, hamarosan kiderül, kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá. Valamint az oldalsávban megtalálhatjátok az új blogom linkjét, ahol kritikákat, ajánlókat, személyes véleményeket és mindenféle fangirlségeket írok, szóval ha van időtök a szünetben, nézzetek be :) Jó olvasást
                                                                                                   

Érzem, hogy a hátamon végigszánkázik a hideg, ahogyan a szememet összeszorítom, hogy lássak az alagútban. A fülembe csíptethető mikrofon erős csipogásba kezd, miközben lassan végigjáratom a szememet a sötét helyen. Egy hosszú folyosón állunk, ahol ráadásul hihetetlenül erős bűz uralkodik, de hasonló egy átlagos utcához, természetesen fényűző Kapitóliumi házak nélkül. Néhol egy egy kereszteződés is látszik, valahol pedig bűzös víz ered, talán az egész nagy várost behálózza ez a  csatornarendszer. Mi több, régen azt hallottam, hogy a Békeőrök valamikor itt közlekednek hatalmas kocsijaikkal. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan egy lépést teszek előre, vigyázva, nehogy rálépjek valamire, mint annak idején. Látom, hogy a többiek is térképezik fel a területet, miközben a halvány sötétségben néha-néha egy kis vörös fény villan fel, a kamerák fénye, melyről hiába próbálok megfeledkezni, érzem, hogy itt vannak.

-       A térkép szerint néhány kis forduló, és ott vagyunk. Körülbelül harminc perces séta. – Finnick büszkén előrelép, én pedig remegve állok be utána, még mindig érzem a kést az övemben, és képtelen vagyok megszabadulni a gondolatoktól, amik hozzá fűznek. Nagyot sóhajtva kezdem el követni a fiút, mögöttünk pedig Johanna és a stáb jön, akik trappolása, mintha túl erősen is visszhangozna itt. Lassan lélegzem ki és be, de a bűzt nem bírom, lassan szinte belefájdul a fejem, miközben az elmémben állandóan felvillan egy egy kép a szerettemről, akik mintha végig kísérni akarnának, s nem hagynának békén. Vajon mit csinálhat most a nővérem? Hirtelen eszembe jut, hogy akár beszélni is tudnék vele, s remegve a fülemhez nyúlok, hogy kész legyek bekapcsolni a mikrofont, amikor a testem hirtelen megdermed, s érzem, hogy Johanna belém ütközik.

-       Még is mi a francot……- óvatosan felemelem a kezemet, s lepisszegem Johannát, miközben érzem, hogy az ereimben megdermed a vér. Hallottam valamit! A fejemet ösztönösen is a falon lévő fogaskerekek felé kapom, melyek szoktak ilyen hangot kiadni, csak hogy ezt nem innen, hanem valahonnan távolabbról, a sötétből hallom.

-       Mi az? – suttogja Finnick, miközben érzem, hogy a szívem egyre hevesebben kezd verni, ahogyan belehallgatózom a csöndbe. Megint hallom! Olyan, mintha valami halkan, nagyon halkan sziszegne, mint a nyári falevelek suhogása a fákon. alig hallható, de még is kiráz tőle a hideg. Nagyon halk.

-       Nyugi Prim, nincsen itt semmi, menjünk tovább! – néz rám a fiú, miközben megindul előre, a amint a lépéseink felhangzanak úgy halkul el a sziszegés. De valami, valami furcsa szorongató érzés még is a torkomban van, nem tudom kimondani, de nem akarom, hogy továbbmenjünk. Ismeretlen ez a zaj. Lassan be és kilélegzek, miközben eszembe jut, mi van ha csak a képzeletem játszik velem ostoba tréfát, és semmi sincsen itt, így hát tovább indulok, miközben Finnick csizmáját kezdem figyelni. De ekkor meghallom. A vér szinte megfagy az ereimben, ahogyan a fülem felfogja a hallottakat, s a szívem heves dobogásba kezd.

-       Missss Everdeen! – ez már nem sziszegés. Látom, ahogyan Johanna és Finnick is megmerevedik,s tudom, hogy ők is hallják, ahogyan valami, valami idegen lassan és elnyújtottan ismételgeti: Miss Everdeen, Miss Everdeen. Nekem szól! Nekem! Vagyis…. akár a nővéremnek is szólhat, aki minden bizonnyal most is hall engem a mikrofonon keresztül. Érzem, hogy a kezem ösztönösen is az övem felé lendül, s a szememmel óvatosan balra nézek, hátha onnan hallom a hangot, de ekkor hirtelen megtörténik. A hang túlságosan is erős, túlságosan is közelről jön, és észerveszem, hogy a padlóra vér fröccsen, egyenesen a csizmám mellett. És ekkor felsikoltok. Johanna baltája pedig elrepül a fejem felett, majdnem súrolva a hajamat. S az első hatalmast mutánsnak egyenesen a két szeme közé áll bele. Mutánsok! Érzem, hogy a gyomrom felfordul, és mindenem megremeg, ahogyan a sötétben is, de meglátom ezeket az állatokat. Akkorák mint egy felnőtt férfi, de testüket fehér hártya fedi, mint a hüllőknek, s hatalmas, gyíkhoz hasonló farkuk hullámzik utánuk. A szájuk, melyben ezernyi tűhegyes bármire kész fog villódzik, pedig csak is egyetlen szót ismételget, egyetlen. Az én nevemet. És ekkor meghallom, ahogyan a hátam mögött Finnick felordít, s mindenkit menekülésre buzdít, miközben erősen megragadja  a karomat és húzni kezd maga után. Mutánsok! Életemben már sok mutánst láttam, s mi több találkoztam is vele, de egyik sem ijesztett meg ennyire. Ezek mintha ismeretlen, földöntúliak lennének, egyenesen Snow által kreált lények, akik nem ismernek semmilyen kegyelmet, csak is a félelmet. A csizmám kopogása visszahangzik a sötét folyosón, ahogyan Finnick után botladozom, mögöttünk pedig meghallom Johanna zihálását. De a csapatunk, mind a kamerák, mind pedig a katonák nincsenek itt, mintha lemaradtak volna a távolban, de tudom, hogy soha nem jönnek már vissza. Érzem, hogy megremeg a térdem, ahogyan a csatornát megrázza a mutáns erős üvöltése, mely az én, az én nevemet üvölti, mint annak idején Phoebe, aki az Arénában kajtatott utánam. Az eddigi csöndes folyosót, most üvöltések sorozata rázza meg, melytől megremeg a dobhártyám is, és hiába próbálok gyorsan futni, a lábam minduntalan megbukik valamiben.

-       Add a késed! – üvölti Johanna zihálva, amikor hirtelen meglátok egy hatalmas nagy sárga szempárt a sötét folyosón, sárga szempárt, ami egyenesen engem figyel. A kezeim remegnek, ahogyan megpróbálok kiráncigálni az övemből a kést, és a lánynak nyújtani, de egy mozdulat is elég, hogy egy hatalmasat essek a földre, s remegő lábaim majdnem feladják s szolgálatot. Johanna egy pillanatra eltűnik a sötétben, s egy másodperc múlva a nagy sárga szempár kialszik, a lány pedig remegve, a kezében erősen szorongatva a kést tér vissza hozzám.

-       Futás Prim, jönnek….. jönnek utánunk! – az elmémben értelmet nyer a félelem, ahogyan a remegő kezeimmel felhúzom magam, s Johanna után indulok, magamat arra biztatva, hogy ne nézzek hátra. Csak a morgó hangot, ezernyi láb dobogását, és a nevemet, az én nevemet hallom, mindenhonnan visszahangozni a  csatornából.

-       Miss Everdeen! – a hátamon végigszánkázik a hideg, ahogyan meglátom, hogy Finnick üvöltve terít le egy hatalmas mutánst a szigonyával, Johanna pedig erősen markolva a késemet fut utána a sötétségben. Csak én……. csak én vagyok az egyetlen, akinek nincsen fegyvere! És csak egy esélyem van, a menekülés. Hirtelen a lábaim erőre kelnek,s a sötétben megelőzöm Johannát és Finnicket, a sor legelejére kerülve. A szívem úgy dobog, mint egy nagyharang, s a lábaim majdnem feladják a szolgálatot ebben a sötétben, de a szemeim előtt egyetlen egy mondat, egy cél lebeg: túlélni! Túlélni, túlélni! Hallom, ahogyan a mutánsok hörögnek, miközben hátul ketten harcolnak, s engem a remegő lábaim csak visznek, egyre távolabb visznek befelé, el a harc színterétől, és el a többiektől. A sötétség szinte mindent beterít, ahogyan hátul halkulni kezdenek a hangok, én pedig egyre jobban zihálok, s a verejték lassan lepatakzik a homlokomon. Soha nem láttam még ilyet! Hirtelen azon kapom magamat, hogy már semmit sem hallok, a távoli verekedés, és a fénycsóvák megszűntek, egyedül vagyok a sötét alagútban, miközben egy pillanatra megállok, hogy kifújjam magamból ezt a remegést, és a félelmemet. A szememmel jobbra-balra nézek, de mindenhol csak a sötétség fogad, a sötétség, és a némaság. Óvatosan hátrálok neki a mögöttem lévő nyirkos falnak, s egy pillanatig megtámaszkodom rajta, várva, hogy elmúljon a rohamom és a testem erős görcse. A fülemmel erősen hallgatózom, de semmit sem hallok, mintha minden távoli hang megszűnt volna, s teljesen egyedül maradtam volna. Egy pillanatig behunyom a szememet és próbálok tízig számolni, hogy utána valahogy visszaérjek a többiekhez, akik azóta ki tudja, hány ilyen hatalmas mutánst terítettek le. De ekkor hirtelen megérzem, hogy valami, valami furcsa eljut az orromba, felkelti az ingereimet és csiklandozni kezdi azt.  Egy nagyon furcsa illat. A szemeimet lassan nyitom ki, nagyon nagyon lassan. De ekkor hirtelen megszédülök, s olyan erővel verem be a fejemet a mögöttem lévő falba, hogy a számból sikoly tör fel. Rózsa illat! És ekkor megpillantom a mutáns nagy sárga szemeit, meglátom a sötétben villanó tűhegyes fogakat, és megérzem azt a furcsa illatot. Rózsa! Snow elnök! Az agyam még oda se kapcsolt, de a lábaimmal már mozogni próbálok, de ebben a pillanatban, hogy hátralépek észreveszem, hogy nincsen mögöttem semmi, csak a nyirkos fal. Előttem pedig…… a mutáns, mely lassan hörögve, és szemét rám függesztve közeledik és közeledik

-       Miss Everdeen, Miss Everdeen! .- a hangja eljut a tudatomig, és körüljár, akár a rózsa illata is, és most már tudom, hogy Snow elnök az, aki ezeket idehozta. Emlékszem, mikor meglátogatott! De még is mi a jó fenéért árasztanak rózsa illatot…. A szívem egyre hevesebben kezd dobogni, s érzem, hogy a térdeim megremegnek, ahogyan a kezemmel a kést kezdem keresni az övemben, de csak a vásznat tapintom helyette. Nincsen kés! Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan egy sikoly tör fel a torkomból, de az állat egyre csak közeledik, hatalmas nagy fogait felém csattogtatva, miközben a nyála a cipőmre fröccsen. Mint a vadkutya. Olyan erővel kezdek el kiabálni, ahogyan csak tudok, s megfordulok, de megérzem, hogy a mutáns erős lábát egyenesen a cipőmre tette. Hirtelen elvágódom a földön és a fájdalom erősen vág fejbe, amikor ismét meghallom a hangot. Közelebbről. Egyre közelebbről

-       Miss Everdeen! – ekkor hangos késsuhogást hallok, s még látom az állat utolsó szeme villanását, mielőtt a fegyver kioltaná az életét. Arra eszmélek fel, hogy valaki erősen felránt a földről, meglátom a nagy zöld szemeket és a mézszőke hajat, miközben erősen rám kiabál.

-       Indulj! – a remegő lábaik ösztönösen is működésbe lépnek, ahogyan próbálok futni az alagútban el a hatalmas mutánst tetemétől. Az előbb még éppen a nyála fröcsent a bakancsomra, most viszont már réges régen halott. Ismét meghallom a viaskodás jeleit, s meglátom Johannát, aki egy nagy mutánst döf le. De ekkor a feje felett meglátom az aknatetőt, amely már nyitva áll, készen arra, hogy kilépjünk a szabadba. A lábaim életre kelnek, ahogyan remegve próbálok eljutni egyenesen az akna felé. Látom, hogy odalent már csak három mutáns van, de ahogyan a lány erősen szembetalálja a legkisebbet, már csak kettő marad.

-       Gyertek! – üvölti nekünk, miközben a kezével felkapaszkodik a kis létrára. Érzem, hogy mindenem remeg, ahogyan a homályban Johanna felé közeledek, s látom, hogy a két mutáns Finnickre marad. Olyan erősen markolom meg a létra lábát mintha az életem függne tőle, s verejtéktől csúszós kézzel kezdek rajta mászni. Mindjárt vége, mindjárt vége. Még látom, hogy Finnick ledöfi az egyik mutánst, s a szememmel a mélybe nézek, oda le, ahol már csak is ő harcol. Sietnie kéne. Látom, ahogyan felnéz, s lábát felteszi a létra fokára, hogy izmos kezeivel felhúzza magát utánunk. Látom, hogy a szájával egy szót formál és a kezével felfelé mutat, hogy minden rendben van. De ekkor meglátom a mögötte lévő mutánst. Meghallom Johanna üvöltését, aki erősen próbál szólni a fiúnak, hogy még nincs vége. De ekkor már késő. A hatalmas állat sziszegve húzza le Finnicket a mélybe. 

22. fejezet I.

Mozgolódásra ébredek. Mintha abban a pillanatban, hogy lehunytam volna s szemem, valami mocorogni és mozogni kezdett volna körülöttem, s most ezek a hangok eljutnak az elmébe, és lassan felnyitják a szememet. Érzem, ahogyan a repülőben is nyirkos, csípős levegő uralkodik, olyan, ami a hajnalokon szokott lenni a Kapitóliumban, amikor a Kiképzőben voltam sokszor meg is fájdult tőle a fejem. A hatalmas ablak előtt most senki sem ül, de még is látom, ahogyan az ég alján a napfelkelte jelei látszanak, de még halvány a sötétség, lámpákat is látok égni odalent. De nem csak odalent. A repülő belseje, az egész kabin, ami olyan csöndes és sötét volt, mintha most hirtelen feléledne, s a hatalmas lámpáktól ösztönösen is pislognom kell. Megpróbálom feltornázni magamat ülő helyzetbe, de érzem, hogy a testem szinte kiált a pihenésért, s rögtön elkezd rázni a hideg, mint amikor túl korán ébredek fel. Túl korán.

-          Gyerünk Prim kelj fel, nem hiszem el, hogy eddig aludtál. Ébresztő. – hirtelen valaki teljes erejéből fejbevág egy párnával, ami hatalmasat csattan az arcomon, s mintha egy pillanatra kiűzné a fáradtságot a szememből. Johanna áll ott előttem felöltözve, s igen dühösen mögötte pedig Finnick szaladgál ide oda a cuccaival. Hirtelen egy kis kuncogás tör fel a torkomból, mire mind Johanna, mind a fiú felém kapja a tekintetét.

-          Bocsi Finnick, csak eszembe jutott hogy……

-          Baromira horkolsz. – veti oda neki Johanna, s elvigyorodik, de a kezével látom, hogy azt mutatja, keljek fel. Óvatosan próbálok feltápászkodni az ágyamból de abban a pillanatban, hogy megérzem az ólmos fáradtságot az elmémben bevillan egy kép, mire a szívem hevesen kezd verni. Reggel, a napfény beszűrődik az ablakon, miközben Gloria ébresztget engem, hogy hamarosan indulunk az Arénába. Érzem, hogy az egész testemet összerántja a görcs, amikor eszembe jut, hogy Gloria és Cinna is a Kapitóliumban van. Óvatosan tápászkodom fel, miközben a kezemet erősen masszírozom, félek, hogy bármelyik pillanatban elájulnék, s hiába, az éjjeli alvás mintha nyomtalanul eltűnt volna, s helyét csak a fáradtság vette át. A remegő lábaimon oldalra lépkedek, ahol tegnap a vállfát láttam, akkor még három ruha lógott rajta, de most már csak egyetlenegy. Egyetlenegy, ami Primrose Everdeenre vár. Ismét egy kép rohamozza meg az agyamat, az, amikor a katakombában először megláttam azt a ruhát, melyet a sivatagi Arénára terveztek. Érzem, hogy a hideg végigfut a hátamon, ahogyan lassan leemelem a vállfáról a ruhát, mely most egyáltalán nem sivatag jellegű. Egy nagy fekete hosszúnadrágot kapok, melyet több kis zseb van, s hozzá egy fekete színű rövidujjú felsőt, bakanccsal. Nem akarok erre gondolni, de mintha túlságosan is hasonlítana ahhoz a ruhához, melyet a nővérem viselt a saját Viadalán. Óvatosan meglóbálom a kezemet, mely mostmár úgy remeg, hogy kordában sem tudom tartani, s megpróbálok egy kontyot készíteni magamnak bármilyen tükör nélkül ami borzalmasan sikerül. A hideg, csípős levegő keveredik a lelkemben való félelemmel, s a tudattal, hogy a légpárnás repülőnk már nem megy, hanem lebeg, pontosan a Kapitólium, a fővárosunk felett lebeg. A Főváros felett, ahol most már egyáltalán nem a vigyorgó emberek, és nem a boldogság uralkodik, most senki sem éljenzi a győztest, vagy várja a Viadalos interjúkat. Odalent tűz, és harc van, kemény harc, melyben ki tudja hogy jelen pillanatban ki is vezet.

-          Válassz egy fegyvert. – szól Johanna, aki már készen áll, nyugodtan, de kissé furcsa tartásban szemlél engem, ahogyan kiveszem a legkisebb kést a kupacból, s megpróbálom zsebre tenni. De ekkor Johanna idegesen felémlép, s egy nagyobbat emel ki a fegyverek közül, amit egy erős rántással beletesz az övembe.

-          Szükséged lesz rá. – feleli, miközben lassan ellép tőlem, engem pedig kiráz a hideg. Az érzés, az érzés, hogy egy fémes, és gyilkos tárgy van az övemben megrémít, és mindenemet remegéssel járja át, s hiába, nem tudom elfeledtetni magammal, hogy itt igen is nagy harc lesz. Johanna is a baltájával gyakorol, Finnick pedig a szigonyát nézegeti, csak azt nem tudom, hogyan kell majd harcolnunk. Mik ellen illetve, kik ellen? A térdeim remegnek, és a gyomrom úgy görcsöl, mint még soha, amikor hirtelen kitárul az ajtó, s az eddigi rossz állapotom, mostantól borzalmasra vált. A terembe ugyanis Paylor elnöknő jön be, néhány katonával és egy csapat televíziós emberrel, akik megrohamoznak a hatalmas nagy  kameráikkal, s rögtön kérdésekkel árasztanak el, melyekre csak remegő és erőtlen hangon tudok felelni. És bejön a nővérem is, egyszerű ruhában, de borzalmasan kinéző arccal, nagy szürke szemei alatt karikák éktelenkednek, s mintha pirosságot is vélnék felfedezni az arcán. Érzem, hogy a szemem vizesedni kezd, de nem akarok sírni, így csak megmarkolom Katniss kezét, míg az övé élettel teli, az enyém olyan, mint egy jégtömb.

-          Jó reggelt mindenkinek! Hivatalosan is a Kapitólium felett lebegünk, maguk pedig öt perc múlva fognak leereszkedni a csatornahálózatba. – Az elnöknő csupa fekete ruhába öltözött, de a tekintete még is ünnepélyes, miközben lassan a szemét végigjáratja mind a hármunkon. De én alig bírok figyelni rá a fülemben doboló vér miatt.

-          Mind a hárman kapnak egy egy térképet, és egy mikrofont is, amivel kapcsolatban lesznek velünk. A csatornáknál tudnak majd eljutni az elnöki rezidenciáig, ahol minden bizonnyal Harry Black, és a stílustanácsadók vannak. Készüljenek fel az esetleges harcra. – látom, hogy Johanna és Finnick kihúzzák magukat, de én csak erősen markolom Katniss kezét, miközben érzem, hogy az izzadság beteríti a tenyeremet. Paylor a fülemre csípteti a jeges, hideg mikrofont és a kezembe adja a hatalmas nagy csatornatérképet.

-          A stáb, és a katonák fognak menni magukkal, így esetlegesen tudnak vigyázni. Amint sikerült az akció, az elnöki palotát megkerülve jöjjenek vissza ide. Szintén a csatornahálózaton. És kérem, ne keveredjenek semmi bajba. Készüljenek a leereszkedésre. – itt a nő befejezi a mondandóját, s Finnickhez lép, de nekem ez az egy perc is elég ahhoz, hogy erősen magamhoz szorítsam a nővéremet. Mint annak idején Gloriát a katakombában. Túl sok érzés, túl sok érzés rohamon meg a saját Viadalomról, mintha ez is…….. Érzem, hogy elhagy az erőm, ahogyan megkapaszkodom a nővéremben, s utoljára próbálok magamhoz egy kis energiát venni, de túlságosan is félek, túlságosan is remegek.

-          Hé, menni fog ez neked. Mutasd meg nekik, te nagykacsa. – látom, ahogyan Katniss szipogni kezd, mire erősen fúrom be a fejemet a vállába, félve tőle, hogy nekem is elerednek a könnyeim. Akár hónapokig, évekig képes lennék itt állni, s nem menni sehova, nem gondolni semmire, de magam mögül meghallom Paylor elnöknő hangját, ami visszaránt a valóságba. Ahogyan egyre eltávolodok a nővéremtől úgy lesz rajtam úrrá a félelem, hogy mi van, ha már többet nem leszek képes így megölelni, mintha minden egyes lépéssel egy nagy űr tágulna ki közöttünk.

-          Miss Everdeen, készen áll? – a nő mélyen a szemembe néz, miközben a kezembe ad egy kötélhágcsót, amin le kell majd ereszkednem a csatornába. Leereszkedni…. kötélhágcsó? Érzem, hogy mindenem egyszerre sajdul fel, és a szívem majd kiszakad a mellkasomból, ahogyan remegve fogom meg a kötelet.

-          Igen elnöknő én….. készen állok. – felelem, de ebben a pillanatban megérzem, hogy a kezem hozzátapad a kötélhez, alattam pedig a repülő alja kinyílik. Megcsap a hideg szellő és a Kapitóliumi levegő, meghallom a hangokat, mire érzem, hogy a hideg végigszánkázik a hátamon. És ekkor elkezdek lefelé ereszkedni.

-          Sok sikert! És soha ne hagyjon el benneteket a remény! – A remény, a remény a remény. Ez az utolsó hang, amit a repülőből hallok meg. Mindenem megremeg, én pedig egyre csak távolodok és távolodok onnan. A nővéremtől, a biztonságtól, belépve egy csapdába, egy gyilkos kelepcébe, ahol vagy meghalsz vagy pedig túléled. Érzem, hogy a szívem úgy kalapál, mint egy nagyharang, ahogyan a levegő befúj a póló alá, s görcsbe rántja a testemet. De ekkor hirtelen megérkezek a csatornába. Lassan nyitom ki a szememet, ahogyan megérzem, hogy már nincsen hágcsó a kezemben. A térdeim, a karom remeg, s érzem, hogy lassan fekete pontok kezdenek táncolni a látómezőmben. És ekkor meglátom a mellettem álló Finnicket, aki nagy zöld szemeivel végignéz a csatornán,s látom, hogy a feladatára koncentrál, majd Johannát, aki a kezébe véve a baltát pásztázza végig a terepet. Éhezők Viadala. Gyilkosság, félelem, és túlélni akarás. A szívem hevesen dobog. A kötélhágcsó, a készülődés, az ölelés most mind értelmet nyer az elmémben, ahogyan eszembe jut a Viadalom, amikor a fémlapom álltam, felkészülve a gyilkos terepre és a veszélyre. A hangom halk, de érzem, mintha valami belülről arra utasítana, hogy megszólaljak, ahogyan letörlöm az izzadságot a homlokomról.

-          Hölgyeim és uraim! – látom, hogy Finnick felém kapja a tekintetét, s érzem, érzem, hogy megértette amire gondolok. Mindenem remeg, de még is, még is folytatom. De már nem egyedül. Primrose Everdeen. Johanna Mason és Finnick Odair hangja visszhangzik a csatornában, megtörve a csendet, és a magányt.

-          Kezdődjék hát a Hetvenhatodik Éhezők Viadala!

21. fejezet III.

Remegve ülök a hideg kövön, miközben a semmibe bámulok. Már elég ideje utazhatunk ahhoz, hogy megszokjuk a repülőgép monoton mozgását és zúgását, de a gyomrom még mindig görcsöl, s tudom, hiába is akarom, többet már nem fog  elmúlni. Minden egyes perccel közelebb kerülünk a Kapitóliumhoz, úgy nő a belsőmben a félelem, s tartok tőle, hogy lassan űr nagyságúra fog tágulni. Mert igen is be kell majd vetnem magamat, s senki sem garantálja azt, hogy élve fogok tudni visszajutni a Tizenharmadikba, s újra láthatom a családtagjaimat. Már átnéztük a térképeket, Johanna és Finnick kiválasztották a fegyverüket, s még vacsora is volt, s miközben ez a kettő beszélgetett, legalábbis igyekezett, én remegve ültem a földön, s egy falatot sem tudtam lenyomni a torkomon a finom browniet sem. S most az egész repülőre csak a nagy csönd borult, és a sötétség, mely elárasztja a kinti eget, csak néha néha villan fel egy kis vészfény, valamint az ablakból néhány Körzet kivilágított sziluettje. Johanna az ablak mellett ül, s kifelé bámul hatalmas barna szemeivel, én pedig mellette, miközben a fejemben a félelem képei kattognak, s próbálom magamat azzal nyugtatni, hogy a hálózsákban alvó Finnick vicces hortyogását hallom. De nincsen kedvem sem nevetni, sem mosolyogni, úgy érzem teljesen behálóz a félelem. A belsőmben mintha űr uralkodna, a fejemben egymás után villannak fel a szeretteim képei, Annieé aki vigyorogva tömi a száját, apué, amikor találkoztam vele, anyué, amikor megöleltem a hangárban. Még a mogorva Haymitch is hiányzik, s legszívesebben itt felpattannék, hogy beiramodjak oda, ahol most a nővérem tartózkodik. Meg akarok ölelni valakit, meg akarom szorítani a kezét, azt akarom, hogy valaki belém öntse az erőt most, ezekben a pillanatokban, mikor már a remegés, és a görcsök határán állok. Egy hatalmasat sóhajtok, s erősen megmarkolom a kezemet, hogy leplezzem a remegésemet, de tudom, hogy egyszerűen képtelen vagyok rá ebben a pillanatban.

-          Viadal. – szökik fel a torkomból a szó, mielőtt bármit is gondolhatnék, s ösztönösen is a kezemet a szám elé kapom, nehogy felébresszem Finnicket. De viszont látom, hogy Johanna megmozdul, s nagy szemeit egyenesen felém kapja, miközben megigazítja a kezében a baltáját, melyről fogalmam sincsen, miért hordja repülőn.

-          Bocs Johanna. ez önkéntelen volt. – suttogom halkan, miközben a kezemet óvatosan a gyomromhoz kapom, mert megérzem, hogy iszonyúan émelyegni, és remegni kezd.

-          Miről beszéltél? – Johanna arcát megvilágítják a kívülről érkező halvány fények, de még így is látom hatalmas nagy szemeit, és a melírcsíkot a hajában. Idegesen sóhajtok egyet, s megmasszírozom a kezemet, s bár tudom, hogy ezt nem éppen Johanna Masonnel kéne megosztanom, még is kiszökik a torkomon

-          Úgy érzem magam, mint a Viadalom előtt, amikor az Arénába mentem. Ennyi. – fejezem be, miközben a fejemet nekivetem a hideg csempének, s próbálom leplezni a remegésemet a lány előtt.

-          Ez vicces. – horkant fel hirtelen Johanna, mire a fejem ösztönösen is felemelem, s a szememmel hunyorogva bámulom a sötétséget, ahol a lány ül.

-          Mert én is teljesen úgy érzem.

-          Ezt hogy érted? – szakad ki belőlem önkéntelenül, s bár legszívesebben befognám a  számat, rájövök, hogy én mindig is ilyen voltam. Kiskorom óta mániám volt megtudni mindent, és kifaggatni az embereket, néha a túlzott kíváncsiságtól többet is megsértettem. Próbálok normális arcot vágni, ahogyan felhúzom a lábamat magam elé, s a szemeim ösztönösen is Johannára tévednek. Johannára, aki éppen egy nagyot horkant, mintha sóhajtana, s egy pillanatra a kezével beletúr tüsi hajába, ami mintha az utóbbi időben növekedni kezdene.

-          Tudod Everdeen, nem csak te vagy ilyen rettegős. Nem csak te. Érzeted már valaha az igazi halálfélelmet? – a lány arca egy pillanatra megrándul, de rögtön visszanyeri a komor ábrázatát. De mintha egy pillanatra még is megtörtént volna, mire a szívem kihagy egy ütemet, s a szemeim ösztönösen is kiugranak a sötétségbe. Johanna?

-          Persze. Talán amikor legelőször kihúztak az Aratáson, s tudtam, hogy Viadalra kell mennem. Majd amikor tényleg elmentem. A katakombában várakozva, azzal, hogy szembenézzek a legnagyobb félelmemmel, és az ellenségeimmel. És most is. Igen Johanna, éreztem. – suttogom halkan, miközben érzem, hogy a gyomrom megremeg a rámtörő érzelmek miatt. Halálfélelem. Életemben hányszor kellett már szembenéznem vele, és most sem kímél meg. Egy pillanatra összerázkódom, mert Finnick egy hatalmasat horkant álmában, de mielőtt azt hinném, hogy felébred, Johanna kinyitja a száját. De most az egyszer nem felém bámul.

-          Neked vannak barátaid, vannak szeretteid, akikkel ki tudja mi történne, ha meghalnál a Kapitóliumban. De nekem senkim sincs, szóval nem tudom, hogy miért jött rám ez a rohadt érzés…… - a fejével kifelé bámul az ablakon, ahonnan ezernyi fény cikázik be, s mintha suttogna, direkt halkan mondaná, remélve, hogy nem hallom meg. De a szemeim ösztönösen is felpattannak, s remegő kezeimen közelebb húzom magamat a lányhoz.

-          Johanna, neked……… te félsz? – nyögöm ki csodálkozva, miközben a szememmel próbálok a lányra nézni, de ő elkapja a tekintetét.

-          Meglepődtél Prim? Tudod még a nagy győzteseknek is vannak problémái. És ha nem haragudnál éppen a Kapitólium felé tartunk, ahol több évig éltem. Tudom, milyen gyilkos. – érzem, hogy a szívem erősen dobogni kezd, ahogyan a lány arca egy pillanatra megrándul, mintha érzések suhannának át rajta. Johanna Mason, a gyilkos lány, akitől mindig mindenki tartott, most mintha egy kicsit félne? Soha, soha nem gondoltam volna erre.

-          A Viadalom előtt is ezt éreztem. Halálfélelem. Úgy látom, aki Panemben lakik többször szemesül ezzel. – a kezemmel idegesen kezdek babrálni, ahogyan Johanna hirtelen az arcához kap, a keze kemény, és a mozdulatai erősek, de mintha lopva is letörölne valamit onnan. Érzem, hogy túlságosan erősen törnek rám az érzések, a fájdalom, a düh, és az együttérzésem, hogy nem csak én vagyok ilyen, nem csak én érzek így. S bár látom, hogy Johanna mindig erősnek mutatja magát, akár egy kőszikla, de most pont én, pont Primrose Everdeen látta ezt a gyenge pontját. Egy percig hatalmas nagy csönd ereszkedik a repülőre, Johanna fejével az ablak fényei felé bámul, én pedig remegve játszom az ujjaimmal, egyetlen perc, amiben megfogalmazódnak bennem az érzések. Amiket tett követ. Hirtelen, mintha nem is akartam volna megemelkedem, s közelebb lépek Johannához. Akár egy halálos ítélettel is felérne, de az érzéseim még is erősek, s egyetlen pillanat alatt erősen megölelem a lányt. Hallottam a fájdalmait, és a félelmeit, s mintha most nem érezném magamat egyedül, ahogyan egy percig köré fonom a karjaimat, s óvatosan ugyan, de megölelem. Érzem, hogy a teste megfeszül, s tudom, hogy talán éppen ellökni készül, de érzem rajta, hogy ez váratlanul érte.

-          Ne nyírj ki most oké? – suttogom, ahogyan egy másodperc töredékéig ölelem, majd elengedem, s egyenesen felé nézek. Egy pillanatra mintha a barna szemeiben lenne valami, valami, amit érzések okoznak, de egy másodperc alatt megkeményíti a tekintetét.

-          Ez most muszáj volt. Erőt öntött…… belém. Mielőtt szembesülünk azzal, ami ránk vár. – óvatosan visszaereszkedem a térdemre, a szinte elröhögöm magam a gondolaton, hogy megöleltem Johanna Masont. De mintha egy pillanatig úgy gondoltam volna, hogy egy barátomat ölelem meg.

-          Most nem nyírlak ki. – vigyorodik el a lány, miközben a karját egy mozdulatra emeli, s óvatosan megpaskolja a vállamat, de látom, mintha idegen lenne neki ez a mozdulat.

-          És bocs az „Everdeenezésekért”. De néha azért még számíts rá. Ha túléljük. – feleli, miközben a fejét oldalra fordítva kibámul az ablakon. Egy pillanatig én is megemelkedem, s kinézek, a szemem rögtön kiszúrja az erős fényeket, amik idáig is fellátszanak.

-          Talán a Harmadik. – suttogom magam elé, miközben idegesen elkapom a tekintetemet, mert tudom, ha tovább nézek még jobban elönt majd a félelem és a fájdalom, ami eddig is erősen marta a belsőmet.

-          Okés Prim, menj aludni. Kell a pihenés, ha nem akarsz elájulni a Kapitólium közepén. – mintha visszaváltott volna igazi Johanna stílusra, miközben egy pillanatig felém néz. Óvatosan sóhajtok egyet, majd intek a kezemmel, mintha el akarnék köszönni, és a testemet lassan a hálózsákok felé vonszolom. Óvatosan befekszem középre, és magamra húzom a takarót, miközben látom, hogy Finnick forgolódik, miközben hatalmasakat horkant álmában. A fejemet a párnára helyezem, de mielőtt elaludnék a szememmel ösztönösen is megkeresem Johannát, aki éppen az ablak mellett ül, s szemével a tájat fürkészi. Ez a bizonyíték arra, hogy akár néhány perc is elég ahhoz, hogy valakinek megváltozzon a véleménye. Így vagyok most Johannával, akinek először láttam  a félelmet a szemeiben, s tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Nem vagyunk egyedül.

21. fejezet II.

Majdnem nekirontok a nővéremnek. A lánynak, akinek kisbabája van, akit ugyan szeretek, de legalább öthónapos terhes, s mindennek ki van szolgáltatva, most talán gyengébb mint bármikor eddig volt. És abban a pillanatban, hogy a csapatunk meglátja a ziháló Katniss, aki a földön fekve próbál levegőhöz jutni, s megérzem a talpam alatt a repülőgép mozgását, tudom, hogy mindennek vége. Mintha a szívemet erősen kezdené markolni valami, s mi több, kiszakítana belőle egy darabot, ahogyan a kezemet ökölbe szorítom, és senki sem akadályozhatja meg, hogy elkiáltsam magamat.

-          Katniss, még is hogy képzelted? Ott vannak a családtagjaink, és neked is velük kell lenni. Most a Kapitóliumba megyünk, az igazi gyilkos városba, te pedig semmit sem tehetsz az ellen, hogy megöljenek, téged, és a kisbabádat is. Mi sem biztos, hogy túléljük….. – a hangom egyáltalán nem hasonlít önmagamra, ahogyan idegesen, és dühösen nézek rá Katnisre, de belül még is remegek. Mert most itt ez a lány, a nővérem, akit szeretek, akit én is féltek, akárcsak ő engem, velünk jön, oda, ahol még az én életem sincsen biztonságban. De már semmit sem tehetünk. A repülőgép teljes erőből kezd távolodni a földtől, arról a helyről, ahol a szeretteim vannak. Még látok egy halvány kis pontocskát belőlük, anyuból, apuból és a legjobb barátnőmből, akik mostantól talán biztonságban vannak itt a Tizenharmadikban, de őt, a nővéremet, akit a legjobban nem akarok elveszíteni, őt nem tudjuk most megvédeni. Érzem, hogy az erő kiszáll a testemből, s a földre hanyatlok, miközben félek, hogy mindjárt kicsordulnak az első sós könnyek, melyről tudom, hogy több is fogja követni. Johanna káromkodik, Finnick pedig dühösen beszél Katnissel, aki mellett most én ülök, s bár az előbb kiabáltam rá, még is erősen markolom a karját. Kisbaba korom óta csak ő volt nekem, s most nem azt a helyzetet választotta, hogy itthon marad, hanem egyszerűen a rá oly jellemző makacsságából felkapaszkodott a repülőgépre. Én pedig most félek a legjobban.

-          Mi történt, jól vannak? Mi ez a lárma? – látom, ahogyan a repülő egyik ajtaja kivágódik, és Paylor elnöknő viharzik be rajta, aki önként vállalkozott, hogy elkísér bennünket a Kapitóliumba, ahova később majd Seneca és Sharona is fog érkezni, de a vezetők közül két embert, pontosabban Adriant és Plutarchot pedig arra kellett választani, hogy a Körzetben maradjon az ottani dolgokat ellátni. De látom, hogy még az ő erős tekintete is megmerevedik, és hatalmas nagy fekete szemei csodálkozva merednek a nővéremre, mintha csak nem akarná elhinni, hogy itt áll. A térkép, melyet eddig tanulmányozott úgy fityeg a karjában, mint egy kicsike jojó, mellyel sokat játszottak a Tizenkettedik Körzetbeli gyerekek, köztük én is.

-          Miss Everdeen? Megkérdezhetem, hogy még is mit keres itt? – nyögi ki végül ő is, miközben megdörzsöli a szemeit, mintha csak rosszul látott volna. Katniss lassan feltápászkodik a földről, de még mindig fogja a kezemet, ahogyan magyarázni kezdi Paylornak, mi is volt ezzel a célja. Talán én, és a családunk ismeri a nővérem makacs, és kiszámíthatatlan természetét, melyről sokszor tett tanubizonyságot éveken át. S, most sem csoda amit tett, ellenben, hogy egy pillanatig nem gondolt arra, hogy nem csak magára kell figyelni, ott van a kisbaba is, aki talán ugyanúgy megsérülhet, mint maga a nővérem. Johanna és Finnick idegesen a falnak támaszkodik, tudom, hogy már várják, mikor is készülünk elő, de eközben az elnöknő nyugodtan, néha néha bólintva hallgatja a szavakat.

-          Nos, miss Everdeen, azt hiszem nem csoda, hogy ezzel nem csak engem lepett meg. Maga terhes, és tudom, mivel is jár ilyenkor, ha a harctérre megy, gondolom erre nem is gondolt. De viszont ha már itt van, vissza nem tudunk menni. A repülőn két kabin van, az egyikben én, a stáb, a testőrök, és nos, most maga fog elhelyezkedni, a másikban pedig a kiszabadítócsapat, akiknek még fel kell készülniük mindenre, és jól kialudni magukat. Nem számít, hogy itt van a húga, világos? – biccent a nő Katnissnek, s bár látom, hogy ideges, de próbálja türtőztetni magát. A nővérem erősen megszorítja a kezemet, s szürke szemeivel rám néz, mintha csak azt akarná sugallni, majd beszélünk majd. Paylor a kezével az oldalsó kabin felé int, mire Katniss lehajtja a fejét, s egy utolsó kézfogással elbúcsúzik tőlem mielőtt lassan bevánszorogna a kabinba. Látom, hogy Johanna idegesen fújtat egyet, Paylor pedig a homlokát dörzsöli, amikor becsukódik az ajtó, s egyedül mi maradunk a berregő gép ebben a részében.

-          Végül is Prim, a nővéred most is elérte amit akar. Jön a Kapitóliumba. – próbál viccelődni Finnick, de én csak leroskadok a padlóra, jelezve, hogy most ez nem éppen jó hely itt. Ahogyan a szememet körbejáratom a kis termen, ahol vagyunk egyre több jelet fedezek fel benne, melytől már előre félek. A földön három hálózsák hever egymás mellett, ha minden igaz pontosan hajnalban fogunk megérkezni a fővárosba. Oldalt egy kis fegyvertár van, balták, szigonyok, melyeknek már a látványától is végigfut a hátamon a hideg. Valamint egy kis mosódtál, három előkészített ruha, és egy olyan asztal, ahol étkezni lehet, de mind a ruha, mind a fegyverek mutatják, hogy már nincsen sok időnk. Míg Katniss a repülőből nézi talán, nekünk igen is be kell vetnünk magunkat, ott kell lennünk az élvonalban, s ahogyan egyre több ideje repülünk, annál inkább érzem magamhoz fizikailag közel a Kapitóliumot,s  benne a lázadókat, Snow elnököt, és Harryt. Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek, s a fejemet ösztönösen is Paylor irányába kapom, aki éppen magyaráz valamit, de a figyelmemet nem tudom elterelni. Tudom, túl jól ismerem magam ahhoz, hogy rájöjjek, az én remegésem már nem fog elmúlni egészen a fővárosig.

-          Nos, ezután azt tesznek, amit akarnak. Még egyszer át kell tanulmányozni a térképeket, minden egyes sarkot, kerületet, ahova hamarosan megérkeznek. Fel kell venniük a kikészített ruhákat, fegyvert kell választaniuk, és elő kell készíteni a hátizsákjukat, hogy holnap hajnalban tökéletesen induljanak. Nos, nincs hátra, csak körülbelül tizenkét óra, és maguk a Kapitóliumban lesznek. – érzem, hogy a hátamon végigfut a hideg, ahogyan megérzem magamon Paylor sötét tekintetét, mely egyáltalán nem kedves, hanem inkább határozott. Határozott, és elszánt.

-          Nem csak maguk, hanem mi, egész Panem népe, aki már mióta elnyomásban él, várja ezt a pillanatot. Már harcok folynak, s lehet, azt képzelik elégszer elmondtam, de még is újra mondom. – Finnick nagyot sóhajt, Johanna pedig a nőre szegezi nagy barna tekintetét, miközben érzem, hogy a szívem, és egy benne lévő óra szinte visítani kezd,

-          A Kapitóliumba mennek, ahol fel vannak készülve. Snow erős, okos, és soha nem félt lecsapni senkire. Egyetlen egy rossz lépésük is elég, és megbukunk. Maguknak is fontos szerepük van a lázadásban, és Panem jövőjében. De míg eddig csak álmodoztunk, róla, most itt van az alkalom. Mert Panem jövője ott, és most fog eldőlni. Maguk pedig nagyon számítanak. – a nő szavai szinte visszahngoznak a fejemben, ahogyan egyet biccent, s óvatosan kilép a szobából, egyenesen a repülő vezetői részébe. De hiába ment el, mind a hárman ledöbbenve állunk. Úgy érzem magam, mint akit most locsoltak le hideg vízzel, s szembesítették arról, mit várnak el tőle, mit is kell tennie. És úgy kezdek vacogni, egyenesen remegni, mintha csak  hideg víz lenne a ruhámban. Az elmémben pedig zakatol, csak is egyetlen egy mondat zakatol: Panem jövője ott, és most fog eldőlni. 

21. fejezet I.

A Tizenharmadik Körzet teljesen üres. Mintha eltűnt volna onnan az emberek pusmogása, a kisgyerekek szaladgálása és a katonák lábainak dübörgése, nem hallani semmit sem, még a légpárnások berregését sem. Már csak egyetlen egy légpárnás áll a hangárban felkészülve, hogy minket, Harry Black kiszabadítócsapatát elvigye a Kapitóliumba. Este hétkor indulunk. Most pedig itt lépdelek a hideg folyosón, bal oldalamon Johanna, a jobbomon pedig Finnick, s hiába van ekkora kihaltság, még ők sem beszélnek. Egyszerűen csak csöndben, mindengyikünk a saját gondolataiba mélyedve megyünk végig a Körzet folyosóin, ahol az elmúlt három, sőt, talán négy hónapban sokat voltunk. Itt volt a családunkkal közös szobánk, azon a folyosón meg mindig végigmentünk, amikor a nagy gyűlésekre igyekeztünk. Itt ez a kicsike kis lift, ott az átjáró az erdőre, ezek a dolgok, melyek annak idején idegesítettek, már most kezdenek hiányozni. Ahogyan csöndben belépünk a Parancsnokság termére, s a kezemmel végigsimítom a kis szék támláját, ahol mindig ültem, úgy érzem, hogy már nem bírok magammal, előtörnek belőlem a könnyeim. Ki tudja, hogy valaha fogunk e ide visszatérni, fogom e látni ezt a helyet. Mi lesz, ha ott halunk meg a Kapitóliumban, ha egy pod áldozatává válunk, vagy Snow embereivé. A forradalomban sem lehetünk biztosak, akármikor tehetünk egy rossz lépést, és megbukunk, ez az érzés pedig fájdalommal és remegéssel jár át, olyan erősen markolja meg a gyomromat, mintha el sem akarná engedni többet. Szipogva nézek oldalra, s csodálkozva tapasztalom, ahogyan Finnick Odair tengerzöld szemei is átvizesednek, úgy járatja őket keresztül a termen. Régen nem utáltam, irtóztam tőle, de most azt kívánom, bárcsak még itt maradhatnék, bárcsak ne most kellene elindulnunk a Fővárosba, ahol bármi történhet velünk.

- Na húzzunk a kajáldába, néhányan már várnak, hiszen el kell búcsúznunk. – töri meg a csendet Johanna, s egy szempillantással kiviharzik a teremből, erősen becsapva maga után az ajtót. Van egy olyan érzésem, hogy mintha ő se nagyon bírná magát tartani. Úgy érzem, hogy a lábaim mindjárt összerogynak a remegéstől, ezért nem bánom, amikor Finnick kedvesen átkarolja a vállamat, ahogyan Peeta tette annak idején, s csak egy kedves baráti gesztusból, de megtart engem. Így megyünk végig az étkezdéig, ahova ki tudja, hányszor mentünk el, a szívem egyre jobban összeszorul, s érzem, hogy már alig bírom tartani magamat hogy kiszakadjon belőlem a sírás. Mert amint belépünk meglátom azokat, akiket igazán szeretek, anyut, aki itthon marad a szanitécekkel, aput, akit semmi áron nem engednék el a Kapitóliumba és a nővéremet, aki maga elé bámulva kapargatja az ételt a tányéron. Még Annie Black, Annie Cresta, Wiress, és az a néhány győztes, aki nem tudott elmenni a Fővárosba, még azok is eljöttek, hogy velünk egyenek. Csak, hogy én már teljesen rosszul vagyok, mindenem remeg, s a hideg futkos a hátamon, s nem vágyok jobban, mint egy erős, támogató kézre. Amikor megérzem, hogy Katniss megszorítja a kezemet, erősen szorítom vissza, s nem engedem el, egészen az ebéd végéig. A konyhások teljesen kitesznek magukért, mindenféle finomságot készítenek nekünk, de én egyet sem tudok enni, csak egy kis vizet kortyolgatok, és magamban rettegve számolom a másodperceket, amik csak telnek, és telnek. Hirtelen úgy érzem magam, mint a Viadalom előestéjén, ahogyan a tehetetlenség, a fájdalom, és a remegés keveredik bennem. És hiába próbál néhány győztes beszélgetést kezdeményezni, mi hárman csak csöndben ülünk, iszogatunk, vagy csak bámulunk az elénk kitett ételre. Mindig is rettegtem ettől a pillanattól, pedig tudom, hogy el fog jönni. Nem lehetek háttérember, nekem is részt kell vennem, közvetlenül részt kell vennem a Főváros támadásában. A Kapitólium, amelyben ki tudja hány veszély, és csapda leselkedik rád, hiába ismerős, még is idegen terepen kell harcolni. Én pedig még mindig a remény vagyok, Panem reménye, s a többiek látni fognak engem a tévében, mert egy stáb velünk tart, nekem kell majd őket segíteni, és bátorítani. És ki kell szabadítanom Harryt. Amikor eszembe jut a vöröses hajú, tiszta kék szemű fiú, ahogyan a kezemet fogja, ahogyan megcsókolom, rögtön elfog a fájdalom, de egyben egy kis elszántság is, mert tudom, hogy még látni akarom, szeretném megfogni a kezét, szeretném megölelni, végre azt szeretném érezni, hogy igazán közel van. Amikor vége az ételnek egy percig még beugrom a szobámba, de amikor meglátom a kis Kökörcsinemet, a könnyek már is kiszaladnak a szememből. Erősen ölelem meg a macskámat, miközben az ujjaimmal a bundájába simítok, s próbálom szipogva megállni, hogy ne sírjak. De az út, a lefelé való út a legborzalmasabb. Még a hétköznapi ruhámban vagyok, egy fehér ingben, és fekete nadrágban, kontyba fogott hajjal, semmi sminkkel, mint egy átlagos lány, de tudom, amint fellépünk a fedélzetre, kezdetét veszi az öltözés, és a készülődés. Lefelé végig hol Katniss, hol Annie, hol anyu kezét fogom, s engedem, hogy apu erősen átkarolja a vállamat. Próbálok nem gondolni rá, mi van, ha már nem térek vissza, de még is, időről időre elfog ez a borzalmas érzés. És abban a pillanatban, amikor belépünk a hangárba, megcsap az ismerős szag, s meglátom a légpárnást, előtte a vezetőkkel, a szívem túl erősen kezd dobogni, a  lábam földbe gyökerezik, mintha csak feladta volna a szolgálatot. Egy erős hang pedig sipítani kezd a fejemben, mintha azt mondaná: nem akarom, nem akarom! Minél közelebb kerülök a repülőhöz, annál inkább ver a szívem, és mintha a lábaim ólomból lennének, alig bírom őket felemelni. De amikor már ott vagyok alatta, s a családom, a legjobb barátnőm szembefordul vele mégleg úgy érzem, eljött a búcsú pillanata. Először Annie Black ölel meg, a karjaival erősen magához fog, de érzem, hogy ő is remeg. Amikor lazít az ölelésén meglátom, hogy könnyek csillognak nagy kék szemeiben, s eszembe jut, hogy körülbelül egy éve még miket is gondoltam róla.

- Prim, hidd el, sikerülni fog. Szabadítsátok ki a bátyámat, kérlek. Hiszek benned. És, hát Finnick is ott lesz. – de most nem gyúl a szemben ravasz csillogás, csak megszorítja a kezemet, és próbál nem könnyezni, de nekem a látványtól egyre csak szorul össze a torkom. Aztán anyu jön, aki jó sokáig ölel, mint a sötét éjjeleken, mikor bebújtam az ágyába a rémálmaim elől menekülve, vagy mikor a Törvényszék épületében ölelt meg a Viadal előtt.

- Bármit teszel is Prim, ezt  a Kapitóliumban se feledd: gyógyító vagy. – reszketve bólintok, ahogyan elérnek hozzám anya szavai, de ezután máris apu jön, aki erős karjaival szorít meg engem. Sokáig nem láttam, azt hittem, hogy meghalt, és ezért is a Kapitólium tehet, most pedig odamegyünk, a legjobban gyűlölt helyére. Mi lesz, ha már aput sem fogom többet látni?

- Prim, figyelj, nagyon figyelj. Emlékszel, hogy annak idején mit mondtam, amikor először találkoztunk? Hogy a remény, most a legerősebb, és le tudja győzni a félelmet. Ezt tartsd magad előtt, mert te vagy a remény, Primrose Everdeen. – szipogva bólintok, és elengedem erős karját, miközben egyre jobban fáj a szívem de ekkor meglátom a nővéremet, akinek már könnyek áztatják az arcát, s állkapcsa remeg, belőlem is kitör a sírás. Erősen szorítom, mintha mindenét magamba akarnám vésni, és nem akarom elengedni, hiába is kérik. Most érzem úgy, mintha valami egyre csak szívná ki az erőmet, és hiába akarom, nem tudom elengedni. Hallom, ahogyan Johanna szólítani kezd, és végül, legalább 5 perc elteltével engedem el, de ez még is fizikai fájdalmat okoz, olyan fájdalmat, melyet nem tudok elfelejteni. Nem hiszem el, hogy ismét búcsút veszek Katnisstől. Lassan, remegő lábakkal fellépdelek a repülőre, ahol egy stábbal, néhány testőrrel, Finnickékkel, és Paylor elnöknővel fogok utazni. De amint meglátom a lent integető, s szomorú családomat, ismét elfog a remegés, és a fájdalom, és hiába markolom a nadrágom szélét, nem akar elmúlni. A szememet végig csak Katnissen tartom, aki remegve, s szürke szemeivel tekint fel rám, miközben kezei ökölbe szorulnak. Nem akarom itthagyni! Amikor megérzem a repülő berregését, s ahogyan megmozdul alattam, rögtön úrrá lesz rajtam a pánik, s érzem, hogy a fejem szédülni kezd. Indulunk, indulunk! De ekkor hirtelen meglátom a nővéremet, akinek egy pillanatra elsápad az arca, mintha gondolkozna valamin. De túl jól ismerem ezt az érzést. Mielőtt elkiáltanám magamat ,Katniss hangosan kiabálni kezd, s a kezével hadonászik. Egy pillanat alatt eléri a repülőnket, azt a repülőt, ami egyenesen a Fővárosban tart. Mielőtt bármit is tehetnék, s lent is bármit tehetne a családom a nővérem elkiáltja magát, elkiáltja magát, és felhúzózkodik a légpárnás repülőre. Arra a repülőre, ami egyenesen a Kapitóliumba indul.