24. fejezet I.

Harry Black! A pillanat, amikor először megláttam, talán egy éve fellépni az emelvényre az Aratásnál, s azóta nem tudom elfeledni, milyen kékek is a szemei, s azóta nem bírom elhagyni a gyomrom görcsös szorítását. A pillanat. A pillanat, amikor kiszabadítottam, amikor az Arénában újraélesztettem, és amikor először megcsókoltam. Boldog voltam, örültem, akárhányszor csak megfogta otthon a kezemet, a testemet mindig egy furcsa érzés járta át, ami miatt mindig mosoly ült ki az arcomra. Azok a pillanatok, amikor vigyorogva énekelte nekem az örömódát, én pedig a hasamat fogva nevettem, vagy amikor egy párnával a kezemben üldöztem végig a lakáson. És azok, amikor megfogta a kezemet, átkarolta a vállaimat, én pedig rá tudtam támaszkodni, meg tudtam ölelni őt. Ezek a pillanatok most hirtelen értelmet nyernek a szívemben, amikor a sötét kis szobában észreveszem a fiút. A szoba nagyon kicsi, s nincs benne semmi sem, egy furcsa padon kívül, még a hatalmas ablakokat is rácsok borítják, melyek mint börtön zárnak körbe, Harry pedig a padon ül, látom, hogy nincsen semmi a karján. De ebben a pillanatban észrevesz engem, látom, hogy a nagy szemein átsuhan valami, s szinte világítanak a hatalmas sötétségbe. De ekkor hirtelen a számat egy fojtott sikoly hagyja el, s a lábaim mielőtt meggyengülnének elvisznek, egészen addig a helyig, a padig, ahol a fiú ül, s érzem, hogy a hasamon ismét eluralkodik a görcsölés, mely tudom, hogy nem fog többet békén hagyni

-       Harry! – ennyit bírok kinyögni, ekkor ugyanis megölelem a fiút. Mintha minden egyes erő, mely eddig tartotta a lábaimat, és futásra bírt, mintha elhagyná a testemet, ahogyan több hónapja most először érek Harryhez. Mintha furcsa lenne az érzés, hogy valakit így megöleljek, de amikor meghallom, hogy a nevemen szólít, s megérzem a szíve heves dobogását hirtelen kitör belőlem mindaz, ami az eddigi hónapokban, mikor nem volt velem, mikor rémálmaim voltak, s vele akartam találkozni, ami felgyülemlett. Érzem, hogy lassan kicsordulnak a szememből a könnyek, miközben a kezeimmel erősen ölelem Harryt, s a fejemet a vállába fúrom, a pólójának furcsa anyagába. A testemet lassan rázza a zokogás, miközben behunyom a szememet, és igyekszem magamba szippantani mindent belőle, a hangját, azt az érzést, ahogyan ölel engem. A sós könnyek lassan végigfolynak az arcomon és rácsöppennek a pólójára, miközben érzem, hogy a hátamat simogatja, s bár remegő hangon, de valamit halkan suttog felém-

-       Itt vagy Prim, igen itt vagy! – próbálok erőt venni magamon, hogy felemeljem a fejem, de mintha képtelen lennék rá, mintha egy távoli erő arra ösztönözne, hogy akárhányszor is megpróbáljam, annyiszor essen vissza a fejem a vállára, és annál erősebben öleljem át. A csöndbe csak Harry halk hangja, a szipogásom, és a szív dobbanása szakít félbe, úgy érzem, mintha egyszerre hallanám a saját, és a fiú szívverését. Legalább öt percig meg sem mozdulok,  akár tíz percig is kibírnám így, de egyszer csak úgy érzem, muszáj felemelnem a fejemet, és muszáj végre belenézni a hatalmas kék szemekbe. A kék szemekbe, melyek mintha semmit sem változtak volna, s melyekből most könnyek folynak, akárcsak az én szemeimből, melyek lassan eláztatják a  ruhámat. Mind a ketten a földön ülünk, miközben olyan erősen szorítom Harry kezét, hogy félek, a végén még összeroppantom, de tudom, hogy nem akarnám, nem bírnám elengedni.

-       Igen, itt vagyok. Itt vagyunk, eljöttünk érted. Harry én annyira sajnálom….. – a sós könnyek ismét barázdálni kezdik az arcomat, ahogyan nagy levegőket véve próbálok ránézni a fiúra, mintha minden egyes mozdulatát meg akarná örökíteni a szemem

-       Mit sajnálsz? – kérdezi Harry, miközben lassan felemeli kissé remegő kezét, hogy megpróbálja letörölni az arcomról könnyeim áradatát, melyek még mindig nem álltak el.

-       Azt hogy….. hogy idekerültél, csak is miattam történt. Snow…. ezzel akart gyengíteni és… és… - a hangom szipogásba fullad, miközben a fejemet lehajtom, s a könnyeim egyenesen a  padló irányába folynak. Látom, hogy Harry kissé közelebb húzódik hozzám, miközben erősen megszorítja a csuklómat.

-       És sikerült a lázadás, te lettél az ország számára a remény. Te és a nővéred. Most pedig itt vagy. – a hangja halk, és kissé remeg, de még is lassan kénytelen vagyok felnézni a szemébe. Abban a pillanatban, amikor meglátom a kék szemeket, és meglátom az arcát, a gyomrom ismét erősen görcsölni kezd, s a szívem, mintha már régen tette volna így, erősen kezd dobogni. De nem úgy dobog, mint amikor félek, nem is úgy, mint amikor izgulok. Ez a dobogás csak is egyetlen személynek szól, egy személynek, akit szeretek. Harry Blacknek. Egy mozdulattal közelebb csúszom a fiúhoz, miközben megtörlöm a szemem sarkát. Látom, mintha az ő arca is egy pillanatra megremegne, egy apró pillanat, amely csöndben telik, s mind a ketten egymást nézzük. Egy pillanat, mely után elég egy mozdulat, ahogyan Harry kissé közelebb hajol hozzám. Érzem, a szívem heves dobogását, ahogyan egy kis lépést teszek előre felé. És ekkor megcsókol. Már hónapok óta volt, de mintha éveknek tűnne az az érzés, melyet sosem fogok tudni elfeledni. Amikor a szemem előtt ismét megjelennek a fények, s egy pillanatra megszűnik a körülöttem lévő világ, a harc, a zaj és a fegyverek ropogása. Amikor csak is a szívdobogásom van jelen, s a boldogság, mely lassan betölti a testemet, miközben Harry a száját gyengéden az enyémre tapasztja. Csak egy pillanat, de még is mindent meghatározó. Ezután én csókolom meg őt, majd mégegyszer, miközben eszem ágában sincsen, hogy elengedjem a kezét. Talán fél óra, amíg itt vagyunk, de életem legszebb fél órája. Az érzés, hogy újra láthatom Harryt, megfoghatom a kezét, átölelhetem, soha de soha nem fog tudni megváltozni. Lassan mosoly kúszik fel az ajkamra, s egy pillanat alatt megértem, miért is mondta azt a nővérem, hogy ilyenkor az ember megőrül. Mert tényleg.

-       Már csak ki kell innen jutnunk valahogy, és megtudjuk, mi is történt. A lázadás…...

-       A lázadás, amelyben te is nagyon fontos szerepet játszottál. Nem láttad, hogy mi is történt a Kapitóliumban. Az emberek egyszerűen tényleg hittek, hittek benned… a remény lányában. – mondja halkan a fiú, miközben megpuszilja a homokomat, de ebben a pillanatban a szemeim hirtelen felpattannak, s egy szó, egy apró kis szó az eddigi mosolygásból, boldogságból és szerelemből egy percinyre visszaránt a valóságba. A szívem hirtelen heves dobogásba kezd, a hátamon pedig megérzem, hogy lassan végigkúszik a libabőr.

-       Mi? Mi vagyok? – kérdezem halkan, miközben úgy érzem, hogy alig bírok hinni a fülemnek. Idegesen nyelek egyet, de érzem, ahogyan a karjaimon végigszánkázik a hideg. Harry kék szemeivel egyenesen rám néz. Majd halkan megszólal.

-       Primrose Everdeen. A remény lánya. 

23. fejezet III.

Sziasztok! Először is elnézést szeretnék kérni a fejezet késése miatt, el voltam halmozva egy kicsit, és ugye Kiválasztott is volt. Ti láttátok már? :) Annyit bírok mondani, hogy eszméletlen az a film az első percétől az utolsóig, ilyenkor érzem meg, hogy nem véletlenül vagyok fangirl :D Viszont az a kemény és nagy helyzet hogy hamarosan elérkezünk egy igen durva részhez, amit egyszerre várok és nem. Az a helyzet, hogy azt hiszem, hogy a történet legnagyobb csavara lesz, és onnan nincsen sok a végéig és..... rendben, elég hihetetlen ebben belegondolni. Na jöhetnek a tippek, hogy ti mit gondolnátok nagy és érdekes fordulatnak, aztán kiderül ;) Köszönöm a kommenteket, a pipákat, mindent <3
                                                                                                        

Soha ne hagyjon el benneteket a remény! Johanna szavai visszhangoznak a fejemben, amikor meglátom, hogy a többiek már leereszkedtek a saját átjárójukba, s megindultak, hogy kiszabadítsák Cinnát és Gloriát. Egyedül én maradtam még mindig, remegő lábakkal és kalapáló szívvel a tetőn állva, miközben érzem, hogy a hűvös szél, csak úgy cibálja a hajamat. Ahogyan feltekintek az égre, ahol sötét fellegek úsznak, mintha ezek is a végjátékot akarnák jelezni, a félelem még inkább úrrá lesz rajtam. Végjáték! A kezemmel erősen belekapaszkodom a csőbe, mely a tetőn áll. Olyan, mint az a cső, melyen a Viadalom előtt kellett lecsúsznom a katakombába, csakhogy most nem tudom, hogy hova fogok érkezni. Senki sem tudja, hogy pontosan hova zárták be Harryt, csak is az ösztön, az ösztön, amire hagyatkozni tudok. Utoljára nagyot szippantok a hűvös, szinte már csípős Kapitóliumi levegőből, s megérzem, hogy egy kis esőcsepp a karomra hullik, mire rögtön kiráz a hideg. Egy, két, há! Soha ne hagyjon el a remény. A lábaimat előreteszem, s bemászom a csőbe, s lassan, nagyon lassan kezdem magam rávenni, hogy lefelé ereszkedhessek. Harc van, harc, és minden bizonnyal Snow minden erejét arra használja, hogy megvédje magát, és persze mindet gonoszságot és aljasságot a maga védelmére fordít. Talán nem őrzik most őket. Ezekkel a szavakkal nyugtatom magamat, míg olyan 10 métert ereszkedek a koromsötét csőben, s utána egy folyosó apró sarkában érek földet. Kiskoromban utáltam a sötétet, s néha féltem tőle, csak is akkor nyugattam meg jobban magam, amikor rájöttem, a szemeim képesek arra, hogy még a koromsötétben is lássanak, ez volt a gyógyításon kívül az egyetlen képességem, melyre büszke voltam. Nagyot nyekkenek a hideg földön, s a kezem ösztönösen az övem felé lendül, miközben végigpásztázom a helyet. Egy hosszú folyosón vagyok, ahol minden szürke, mintha nem is az elnöki palota része lenne. Valahol itt kell lennie! Valahol! Hirtelen érzem, hogy a térdeim megremegnek, ahogyan a talpam alatt hirtelen dübörögni kezd a föld, én pedig ijedten huppanok le a sarokba, készen arra, hogy megvédjem magam, ha tudom. A folyosón ekkor fehér csizmákat pillantok meg, legalább öt Békeőrt, akik hatalmas fegyvereikkel, szinte futva száguldnak el előttem, miközben hangosan beszélnek egymás között. Nem vagyok benne biztos, de mintha azt hallottam volna: lázadók. A Békeőrök amilyen gyorsan csak jöttek, el is futnak, de magamban még is félelmet érzek, mert tudom, ha nem vettek észre az azt jelenti, hogy valami más fontos dolguk volt. Valami, ami sokkal fontosabb. Óvatosan kilépek a sarokból, s remegő térdekkel állok meg a hosszú folyosó közepén. Legszívesebben elordítanám magam, idehívnám Finnicket vagy Johannát, mert most, hogy egyedül vagyok, úgy érzem, nem tudok semmit sem tenni. Eddig mindig volt valaki, aki megmondta, hova kell menni, s most, a Viadal óta először, csak is a saját ösztöneimre hagyatkozom. Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ez az egyetlen hang itt, mert a folyosó csöndes, szinte kihalt, s magamban, azon kezdek rettegni, nincs is itt Harry. Vagy talán már megölték, Snow nem várta meg, míg a lázadók elérkeznek ide, ezzel is csak engem akar gyengíteni, hiszen, ha megöli Harryt, akkor én biztosan összeomlok. Hirtelen pánikroham tör rám, s a kezemmel muszáj megkapaszkodnom a falban, hogy el ne essek, miközben a szemem előtt fekete pontok táncolnak. Túlságosan kihalt, lehetséges, hogy elkéssek? De így, ebben az állapotban bárminek könnyű préda vagyok, így egy percig leguggolok, s megpróbálom visszanyerni a normális lélegzésemet. Teljesen egyedül  vagyok. Magamban a harcra gondolok, arra a sok emberre, aki odalent küzd az igazságért, de ekkor eszembe jut, hogy nekem is fontos dolgom van, ki kell szabadítanom valakit akit szeretek, s lehet, hogy most nincsenek itt Békeőrök, de ez talán egy rövid állapot. Nincsenek itt Békeőrök! Az egész folyosó kihalt, talán a csizmások itt őrködtek, de most elrobogtak valamerre, nekem pedig van öt percem, hogy megtaláljam Harryt. Remegve lépek az egyik ajtóhoz, s a kezemmel erősen kezdek dörömbölni rajta, de zárva van, s senki életjelét nem hallom onnan. Egy percig csak rohangálok, megpróbálok betörni minden egyes ajtót, dörömbölni rajta, de egyik sem engedelmeskedik. Minden kihalt, teljesen kihalt. Egy percig csak remegve állok a helyemen, s az agyamban megpróbálom feldolgozni azt a sok információt, melyeket kapok, hogy talán nincs is itt Harry, hogy késő van, hogy megölték. A szívem egyre hevesebben dobog, és lassan félek, hogy elvesztem a lábaim felett a kontrollt, s itt zuhanok össze, ahol majd megtalálnak a Békeőrök, megtalálnak, s ki tudja mit tesznek velem. A remegő kezeim ösztönösen a fülemben lévő mikrofonhoz lendülnek, s érzem, hogy lassan előbuggyannak a könnyeim tehetetlenségemben. Itt vagyok, de semmit sem tudok tenni, ideküldtek, de nincs itt Harry. Legszívesebben felhívnám Katnisst, a nővéremet, aki mindig is erősebb volt, nagyobb és jobban tudta mit kell tenni, mert én most nem tudom….. nem tudom, hogy mit csináljak. A tehetetlenség, a félelem, és az érzés, hogy az őrök mindjárt visszatérnek összekeveredik bennem és remegésre készteti a testemet, a kezem pedig lassan, nagyon lassan a mikrofon felé lendül. Nem érdekel. De ekkor hirtelen úgy érzem magam, mint akit arconvágtak, mintha a fejemben felgyúlt volna egy kicsi fény, valami, ami azt mutatja, hogy talán van remény! Ismét a remény. A remegő kezeimet leejtem magam mellé, és találomból egy ajtóhoz lépek, de inkább leülök elé, mert félek, hogy a lábaim itt fogja felmondani a szolgálatot. Van valami, egy dolog, mely alapján, talán meg tudom találni Harryt. Az ajtók zárva, de kell egy hang, egy olyan dolog, mely felidézheti egy közös emlékünket, melyet én is, és ő is megismerünk. Magamban előjön egy kis jelenet, az első, amikor igazán boldog voltam vele, s a számra lassan mosoly kúszik az emlék miatt. Egy kicsit közelebb húzom magam az ajtóhoz, majd egy pillanatig várok, hogy nem hallok e csizmadobogást vagy valami hasonlót. De az egész emelet, a folyosó kihalt, s amíg még van időm, akkor kell megtennem. Mindenem remeg, s a fejemen lecsúszik egy izzadságcsepp, ahogyan elkezdem.

-       Lángolj fel lelkünkben…… - az örömóda. Mikor Harry először énekelt nekem azon a borzalmas hangján, s mikor először éreztem, hogy igazán boldog vagyok vele, egy emlék, melyet a szívemben már mióta féltve őrzök. Ha itt van…. ha meghallja

-       Égi szikra, szent öröm…. – a hangom egyszerűen borzalmas és remeg is, de még is folytatom, miközben magamban egyre csak ez a jelenet pereg le, ez, amire ha csak végiggondolok, a boldogság elárasztja a testem, s a mosoly az arcomra kúszik. De most mintha könnyekkel is küszködnék.

-       Térj be hozzánk drága vendég. – érzem, ahogyan egy könnycsepp lefolyik az arcomon, s a hangom egyre erőtlenebbé, és erőtlenebbé válik. Harry…..

-       Térj be hozzánk drága vendég. – ez nem én vagyok. Nem az én hangom! A pupilláim hirtelen kitágulnak, s az eddigi mozdulatlanságból felugrom, egy hirtelen mozdulattal, s a fejemet az ajtóra hajtom. Bárhol megismerem ezt a borzalmas hangot.

-       Térj be hozzánk drága vendég! – és ekkor hirtelen egy fojtott sikoly szakad ki belőlem, s érzem, hogy egy sós könnycsepp lefolyik az arcomon. Ez Harry hangja! Harryé! A lábaim hirtelen felpattannak, s most mintha minden egyes nehézség eltűnne, ahogyan a szememmel észreveszek egy kis szellőzőnyílást a falon. Egy nyílást, ahova képes vagyok felmászni, ami a szobába vezet. Harry! A remegő kezeim egy mozdulattal letépik a rácsot, s most azon kapom magamat, hogy a könnyeim már patakokban folynak, még is látom, ahogyan a testemet bepréselem a szűk nyílásba, s lassan megindulok előre. Ez a hang, ami volt már lágy, volt már borzalmas, csengett már a szomorúságtól és nevetéstől, ez itt Harry Black hangja, fizikailag érzem, hogy egyre közelebb van. A térdeim és minden tagom remeg, ahogyan végigkúszom a szellőzőben, s közben csak hallgatom a hangot, a borzalmas hangot, melytől egykor felállt a szőr a hátamon, de most bármire képes lennék érte. Képes lennék Harryért. A kezeimmel kilököm a rácsot, ami a túloldalt van, s próbálok lassan leereszkedni a szobába, ahonnan a hang jön. Magamban fel sem merültem mi van ha ez csapda, vagy Snow elnök egyik borzalmas kelepcéje, csak is a fiú leng a szemem előtt, mint annak idején, az Arénában, amikor a keresésére indultam. Most sem érkezek le szépen a földre, s az ugrás szinte kinyomja belőlem a szuszt. De abban a pillanatban, hogy a szemeim végigjáratom a homályos, kicsike szobán, ahova jöttem, a szívem heves dobogásba kezd, s a gyomrom erősen begörcsöl. Mert meglátom a sarokban. Vöröses haja az a homlokába lóg, s nagy kék szemei szinte világítanak a sötétben, amint lassan felém néznek. Valaki akit szeretek. Akiért bármit megtennék. Aki az igaz szerelmem. Aki itt van. Harry Black! 

23. fejezet II.

Érzem, hogy a hideg tetőtől talpig kezd kirázni, s egy pillanatig csak behunyom a szememet, behunyom a szemem, és próbálom eltűntetni a zajokat, a kiáltásokat, és legfőképpen a szívem heves dobogását. Itt van ez elnöki palota! Napok, hetek, sőt, hónapok óta tudtam, hogy el fog követkeni ez az idő, de most még is hihetetlennel érzem, hogy eljutottam ide. Néhány éve, én csak egy félő, tizenkét éves lány volt, akit a nővére megmentett, s aki otthon remegve, a rongyos takarójába bújva nézte a tévéadást. De most pedig itt áll, a lábai alatt dúl a harc, dúl a harc az igazságért, és az országunk jövőéjért. Neki pedig már csak egy akadályon kell átlendülnie, csak egy akadály válatszja el a szerelmétől, Harrytől, aki ki tudja mennyi ideje raboskodik itt. Elég magamban felidézni a hatalmas kék szemeit, a pillanatokat, amikor együtt nevettünk, s azt, amikor az Arénában megcsókoltam, amikor gyengéden megszorította a kezemet. S erre a szemeim ösztönösen felpattannak, s a hangos szívdobogásom egy pillanatra elmúlik. Látni akarom Harryt!

-       Szóval ezen jutunk át? – óvatosan Johanna felé lépek, aki mintha teljesen a hangok áldozata lenne, a szemei dühtől parázslanak, s tudom, hogy neki mit jelenthet ez a pillanat. Akárcsak Finnick, aki tágra nyílt szemmel bámul a mélybe, miközben kezei ökölbe szorulnak. Ez lesz a mi pillanatunk? A szememmel óvatosan végigpásztázom a drótot, ami az elnöki rezidenciáig vezet, s amelyen végigfut ez a bizonyos szerkezet, s bár néhol kicsit rozoga, és olajos, de a szívem még is azt mondja, hogy meg kell tennem, át kell jutnom.

-       Oké. – szólok oda Johannának, miközben egy kicsit a tető peremére érek. A harc szinte egyre közelebb kerül hozzám, ahogyan óvatosan bebújok a szerkezetbe, hassal lefelé, s érzem, hogy Johanna kezeivel, mintha remegve, de rácsatolja a szíjakat, s rögzít engem. Hatalmas levegőt veszek.

-       Ott várj meg bennünket. Hajrá. – szól reszketeg hangon, miközben a szemével a tető túloldalát nézi, ahol most nincsen semmi, de minden bizonnyal szembe kell néznünk egy két dologgal, mielőtt odaérünk, ahol Harryék vannak. És ekkor Johanna erősen ellök. A szemeim hirtelen felpattannak, ahogyan a szerkezet repíteni kezd,átrepíteni a hatalmas nagy palota, az elnöki rezidencia irányába. Odafent, ott lebeg Panem hatalmas zászlaja, mely talán azt vallotta, hogy az országunk lakosai azonos jogúak.  De ez az a zászló, ami mindig is jelen volt az Aratásoknál, hordozta a félelmet, a gyászt és a fájdalmat, mely azoknak a családoknak a szívébven ült, akik elvesztettek valakit,. Hetvenöt éve így élünk, a rettegés szinte felemészti a testünket, s csak is egy alkalomra vártunk, amikor végre kitörhetünk, ha lesz olyan erős valami, ami ezt megdönti. Lassan a fülembe eljutnak a lenti harc zajai, s a füst az orromba szökik, mintha a tüdőmet akarná felperzselni. De még sincsen melegem, a libabőr szinte futkos a gerincemen. Ahogyan a drótkötéllel egyre közelebb és közelebb kerülök a palotához. A bátorság. Melyet a nővérem hordozott, s adott az emberekbe erőt, és makacsságot, hogy ki tudjanak állni a  zsarnokság ellen. És a remény, melyet én hordoztam, mely bátorított, a remény, mely falakat képes lerombolni, s felhőkarcolókat is építeni. Remény. Bátorság. Itt a lehetőség, ezért vagyunk itt, mert ezt sikerült megadni a népeknek. Remény. Remény. És ekkor a pálya a végére ér, én pedig remegő kézzel lecsatolom az öveket, és visszaküldöm, hogy Finnickék is át tudjanak jönni. Most az elnöki palota nagy tetején állok, annak a palotának a tetején, ahol minden bizonnyal a fiú, a fiú, akit igazán szeretek van. Johanna szerint a tető végében található három vezeték, ha sikerül eljutnunk oda, akkor mind a hárman különválunk,s  egyedül indulunk a kimenekítésre. Tudom, hogy az elnöki palota erős, és szívós, s hogy Snow akármivel is képes a biztonságát megteremteni. De a lázadók, akik odalent vannak minden bizonnyal elvonják a  figyelmet, s a fenti területet nem őrzik annyira, ez az, amit jól megtanulhattunk az óránkon. És ha az elnök van veszélyben, ha szerencsénk van, akkor a foglyokat, azaz Gloriát, Cinnát és Harryt kevésbé őrzik. Azon kapom magam, hogy Johanna és Finnick is mellettem áll, mind a ketten feszülten figyelik a tetőt, melynek a végében tényleg ott van az a három átjáró. Csakhogy a tetőn nem lehet ilyen könnyen átkelni, biztosan van valami csapda. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan meglátom, hogy Finnick a szigonyát egy pillanatra leteszi, s az övéből előhúzza a kicsiny pisztolyát, majd Johanna is így cselekszik. Érzem, hogy mindenem megremeg, s lassan a  szívem is ismét kalapálni kezd. Nagyot nyelve szuggerálom a tető végét, ahova el fogunk jutni, ahova el kell jutnunk!

-       Készen álltok? – Johanna nagy barna szemeivel egyenesen felénk néz, miközben megtölti  a pisztolyát. Készen. Lassan beszívom a levegőmet, mely kifújom, miközben meglátom a fekete pontokat a látómezőmben.

-       Vigyázzatok, tuti podok vannak itt. – suttogom. De ekkor Johanna előrelódul, a lábaim pedig ösztönösen követik őt. Az első néhány métert futva tesszük meg, de egy pillanatnál Johanna megtorpan, s leguggolva gurul odébb néhány métert. És ekkor hirtelen meglátom, mi is az, ami a tetőt védi. Köröskörül a nagy tetőn piros vonalak húzódnak, mintha csak jelezni akarnának nekünk. Olyanok, mint a cérnaszálak, ha egyetlen egy vonalhoz is hozzáérsz, beindítassz egy podot, rád pedig a végzet vár. Szóval ez lenne a tető védőszerkezete. Érzem, hogy a szívem egyre erősebben kalapál, ahogyan követem Johannát, aki hirtelen megemeli a kezét,s  fellő a levegőbe, a pisztolya hangja szinte beszakítja a dobhártyámat. Egy métert sprintelek odébb,s  átugrom egy vörös vonalat, majd a fejemet lehajtom, hogy átférjek a következő alatt. Látom, hogy Finnick kezei is remegnek, s teljes erejéből koncentrál, hogy sikerüljön megtennie az utat. Egy rossz lépés, egy rossz lépés. Óvatosan fordulok oldalra, miközben érzem, hogy mindenem remegni kezd, ha el merem rontani, akkor vége. Ahogyan közeledünk a tető vége felé, a vonalak egyre többen lesznek, olyan helyeken, melyeket aligha figyelünk.A szemem ösztönösen is Finnickre vándorol, aki éppen egy  nagyot ugrik, majd Johannára, aki a pisztolyból újra kilő valamit. De ekkor hirtelen megérzek valamit, mintha  fejem, valami keménybe ütközött volna. És ekkor meglátom! A lábam ugyanis pontosan egy piros vonalon hever, elég volt egyetlen egy pillanat, és sikerült megtennem a legrosszabb lépést.Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan észreveszem, hogy a pod, amire ráléptem, rögtön aktiválódik. A lábaim megremegnek, ahogyan meglátom, hogy lassan egy átlátszó bura kezd körém emelkedni, elzárva tőlem a külvilágot. Hirtelen a szívem heves dobogásba kezd, s a kezemmel erősen megütöm a bura üvegét, amely az előbb bezárt engem. Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? Látom, hogy Finnick és Johanna is hátrafordul, s mindkettejük arcára kiül a döbbenet, a döbbenet és a szomorúság. Teljes erőmből kezdek üvöltözni, s ütni a burát, de a kezem lassan fájni kezd, s ujjaim vörösek lesznek az ütés erejétől. Mindenem remeg, s lassan a világ, s világ és a többiek is forogni kezdenek körülöttem, Látom, hogy Finnick valamit mutogat, Johanna pedig üvöltözve magyaráz felém. Meg fogok halni? Érzem, hogy a lábaim összecsuklanak,s  guggolva ütöm tovább az üveget,  amely talán örökre elzárt engem a külvilágtól,s  ki tudja, mit akar velem tenni. Érzem, a homlokomon lecsorduló izzadságcseppeket, s hallom, hogy a hangom, mellyel üvöltöttem lassan bereked, és nem hagy beszélni. Úgy jön rám a szédülés, a szédülés és a fájdalom, mintha erősen pofonvertek volna, s a kezemmel egy utolsó próbálkozást teszek az ütésre. De ekkor meglátom, hogy Finnick előhúzza a pisztolyát, s kezével az övemre mutogat. Egy perc is elég kába fejjel és reménytelen elmével, hogy rájöjjek, a pisztolyomra gondolt, mely most az övemben pihen. Teljes erőmet ráveszem, hogy a remegő kezemmel megfogjam a jéghideg tárgyat is lassan kihúzom magam elé. Amint meglátom urrá lesz rajtam a rémület, és a remegés erős görcse, s az ujjaim majdnem elengedik a fegyvert, De ekkor meglátom, hogy Johanna a bura felé mutogat, s rögtön leesik, mire is gondol. Lassan felállok, miközben beszívom a levegőt, majd vontatottan kifújom. A torkom kapani kezd, s a szívem dobogása túl erős, de megpróbálok esetlen terpeszbe állni, miközben a fegyver csövét lassan a bura felé irányítom. Mindenem remeg, ahogyan a szemeimet résnyire húzom, s felkészülök a hatalmas hangzavarra. Legszívesebben üvöltve elmenekülnék, vagy itt helyben összegörnyednék, de valami a lelkem mélyében azt diktálja, hogy ezt meg kell tennem. A kezeim remegnek. De még is meghallom a hangot. És ekkor a pajzs, a bura hirtelen szétszakad, mintha kezek tépték volna szét, engem pedig beszippant a hideg levegő. Megérzem, hogy már nem tart fogva semmi, s mindenem elgyengül, ahogyan a fegyvert a földre ejtem, s kishíján én is elesem. Finnick lassan felémcaplat, s felveszi a pisztolyt a földről, miközben Johanna egy pillanatig megpaskolja a vállaimat. Remegek, köhögök és még mindig nem múlt el a belső félelemérzet. De tudom, látom, hogy ez a kettő győztes itt és most mentett meg engem attól, hogy egy pod csúnya áldozata legyek. Lassan kifújom a levegőt, s megpróbálom kihúzni magamat, amikor a szemembe ötlik valami. A tető végén vagyunk. Itt áll az a három cső, melyen keresztül be lehet jutni az elnöki palotába, oda, ahol Harry Black is van. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan Finnick visszaadja a pisztolyt, s ő is közelebb lép hozzánk.

-       Nos hát itt vagyunk. .- mutat előre a kezével Johanna  a három irány felé, a három irány, mely most itt dől el. Az előbb majdnem meghaltam, most pedig hamarosan be fogok ereszkedni, az elnöki palota legbelsejébe. Érzem, hogy a remegés lassan urrá lesz rajtam, ahogyan a szemeim csak is a csöveket szuggerálják. Több hónap, több hónapig dolgoztunk azon, hogy eljussunk ide, sok fájdalom, könny és szenvedés után sikerült ideállnunk, szinte már a küldetésünk legvégére. De még is, ez lesz a küldetésünk, s talán életem legfontosabb dolga,

-       Nos, készen álltok. – Johanna egy pillanatra elvigyorodik, de látom oldalról, hogy egy pillanatra megvonaglik az arca, ahogyan a szemével a lejáratok felé néz.

-       Én megyek Cinnához, Johanna Gloriához., Prim, te pedig Harryhez. – remegve  bólintok.

-       A palota előtt találkozunk oké. És ne keveredjetek semmi bajba. – látom, hogy egy pillanatra Finnick kezei is megremegnek, de tudom, hogy itt ebben a helyzetben, mindenki így érezne. Mert a Kapitólium,az igazi gyilkos, melytől még a profi győztesek is félnek, s most ezért jöttünk ide, hogy megtegyük, amit követelnek tőlünk, hogy beválthassuk a feladatunk. A fejemben Paylor szavai kezdenek visszhangozni, hogy ha elbukunk, talán Panem jövője bukik velünk. Egy pillanat is elég, hogy a kezemet lassan kinyújtsam a többiek felé, mely most izzadt és úgy remeg, mint a nyárfalevél. De ahogyan Finnick erősen megszorítja majd Johanna is belekapaszkodik, mintha néhány percig erőhöz juthatnék, erőhöz ehhez a hihetetlen feladat megoldásához. Itt nem számít már, hogy mennyire is tettetted magad erősnek mint Johanna, ebben az egy percben még az ő szemükbe is meglátom a félelmet, a félelmet a  jövővel szemben, Panem jövőjével szemben. Az van a kezünkben. Egy pillanatig behunyom a szemem, és hagyom, hogy a remegés elárassza a testemet, miközben a csapattagjaimba kapaszkodom

-       Sok szerencsét. – kezdem remegő hangon, mert tudom, hogy félek, nagyon félek a jövőtől-

-       És …..- folytatja Finnick

-       Sose hagyjon el benneteket a remény!

23. fejezet I.

Johanna mászik előre, hogy kinyissa a csatornafedelet, s most őt, csodák csodájára nem én, hanem Finnick követi. Mióta ismét bevetettem a gyógyítói képességemet, s segítettem neki, Johanna mintha hallgatagabb lenne, úgy néz ki, mint akit lesokkolt az esemény, hiába is nem akarja mutatni. Én pedig megértem őt. Vajon mennyi ideje ismerhetik ők egymást, hány Viadalt éltek át együtt, azt nézve, ahogyan Snow és a hatalmas Aréna hidegvérrel legyilkolja azokat a gyerekeket, akiket támogatni kéne. Tudom, hogy egy nagyon szoros kötelék van közöttük, s bár ezt soha nem mutatják, főleg nem a megacélozott szívű Johanna, a szívem mélyén még is boldog vagyok, sőt, kissé irigyelem ezt a barátságot. Vajon, ha most nem lenne lázadás, és én mentorként járnám a Fővárost évről évre, én is szereznék ilyen embereket? De ekkor a gondolataim elpárolognak, mintha valami beszippantotta volna őket, ugyanis meglátom, hogy Finnick, aki eddig előttem haladt, most már eltűnt a nyitott csatornafedél felett, s azon kapom magamat, hogy hiába a sok gondolat, és a kavargás az agyamban, most én következem. A kezemmel erősen megmarkolom a létra fokát, majd a lábamat óvatosan az utolsó fokra helyezem, miközben a fejemet átbújtatom a csatorna nyílásán. A kontyom, mely eddig tökéletesen tartott a fejemen, most kócos, s egy pillanatra alig látok valamit a szemembe hulló sötétszőke tincsektől. De viszont hallok.

-       Ez lenne az? Ez itt nem az…… - Finnick halk, és kissé ideges hangja szeli át a levegőt, mikor én is kilépek a csatornából, s bezárom magam mögött a fedelet. Ha lennének még azokból a borzalmas mutánsokból, nehogy követni tudjanak. Még mindig a fejemben cseng a  rémes, sziszegő hang, s amint eszembe jut a hideg kezd futkosni a hátamon, egészen addig, amíg meg nem látom, hogy hol is vagyunk. Ugyanis ez, ahova kilyukadtunk tényleg nem egy Kapitóliumi utca. A csapatunk egy kis szobában áll, mely tele van csapokkal, és érdekes szerkezetekkel, melyek pörögnek, forognak, s búgó hangjuk beárasztja  a helyiséget, a Kapitóliumban ezeket csak mosógépeknek hívják. A tisztítószerek szaga eljut az orromba, s úgy érzem, hogy köhögnöm kell, miközben könnyes szemmel vizslatom körbe a terepet, akárcsak Johanna, akinek a kezében van a térkép.

-       Ide kellett jönnünk. Gyertek utánam, de semmi trappolás. Értetted Prim? – mintha csak egy pillanatig lenne bizonytalan, de mikor rájön, hogy mit kell tenni, és hova kell menni, akkor már is visszatér a régi, csipkelődős énje.

-       Én, trappolni? – kérdezek vissza kissé hangosan, mire a kezemet ösztönösen a szám elé kapom, hiszen rájövök, ha itt mosógépek vannak, s Johanna is csendre intett, akkor egy Kapitóliumi házban vagyunk. Kapitóliumi ház….. a szívem hevesen kezd dobogni, s érzem, hogy a térdeim megremegnek, amikor Johanna ismét megszólal gúnyos hangon.

-       Az Arénádban. Úgy közlekedtél a dzsungelben, hogy a lábad teljes erőből verted a földhöz. Mázlid volt, hogy nem talált meg egy Hivatásos. – legszívesebben visszaszólnék Johannának, de látom, hogy Finnick csak kedvesen elmosolyodik, és megböki a vállamat, mire én is próbálok nyugodtan viselkedni. Jó, legalább tudom, hogy miért nem jött közel egyetlen állat sem hozzám a dzsungelben. Johanna a kezébe veszi a baltáját, s óvatosan kinyitja az ajtót, miközben fél térde ereszkedik, s látom, hogy nekem is követni kéne a példáját. Nagyokat szippantok a bűzös levegőből, miközben beállok Finnick mögé, de a késemet ösztönösen nem fogom meg, miközben érzem, hogy a térdeim megremegnek. Látom, hogy Johanna int a kezével, mintha csak azt akarná mutatni,. Hogy szabad a levegő, s megindul előre, én pedig éppen hogy tudom követni Johannát és Finnicket, akik olyan gyorsak, mint annak idején a Kiképzésen. Egy hosszú folyosóra lyukadunk ki, melynek a falait hatalmas rózsaszínű tollak borítják, s mindent beleng egy furcsa szag, mintha a rózsa és a menta borzalmas elegye lenne. Johanna négykézláb indul el , és igen gyorsan, miközben a fejét összevissza kapkodja, s én hiába is próbálok, nagyon nehezen tudok utána botorkálni. A hatalmas ház, a rikító színekkel és illatokkal szinte letaglóz, most járok először egy olyan házban, ahol az emberek nem rettegnek évente és nem kell a gyermekeiket gyilkosok közé küldeni. Látom, hogy Johanna erősen megszorítja a térképet, miközben egy hatalmas mozdulattal befordul egy szobába, kishíján alig tudom követni, miközben megérzem, hogy a térdeim lassan remegni kezdenek, s a koncentrálástól egy izzadságcsepp folyik le a homlokomon. A szoba, a hatalmas szoba, ahova megérkezünk most szinte olyan, mint egy nagy, színekkel tarkított nyalóka. A tollak, a flitterek, és a hatalmas poszterek szinte beterítik a szobát, s a szememet is beszippantják, az illatok lassan bekúsznak az orromba, s erősen ingerelni kezdik azt. Mintha egy nagyon nagy vásárba csöppentem volna bele, ami tele van szivárványos színekkel, nyüzsgéssel és vidámsággal, mintha maga a Kapitólium akarna beszippantani, s utána el nem engedni. Látom, hogy még a többieknek is káprázik a szeme a sok színtől, formától, s Finnick is erősen dörzsöli az orrát, mert az illatok őt is csapdába kerítik. De ekkor hirtelen meglátok valamit, valamit, amire Johanna keze mutat. A zsúfolt szoba végében., egy sárga szekrény mellett van, hatalmas, de még is könnyedén ki lehet rajta mászni. Egyenesen a Kapitólium szívébe. Ott az ablak! Érzem, hogy a megkönnyebbülés sugara vesz rajtam erőt egy percig, ahogyan hirtelen felállok, s lábaimon szinte futva indulok az ablak felé, el ebből a lakásból, el a rikító világból. De ekkor hirtelen egy hatalmas nagy reccsenést hallok, egy reccsenést, s egy azt követi puffanást, melyet ezernyi hang kísér. S ekkor meglátok egy csodaszép virágokkal díszített vázát, ami igaz eddig az asztalon volt, de a kezeim, a remegő és ügyetlen kezeim egy mozdulattal leverték a helyéről. Érzem, hogy megáll bennem az ütő, s a lábaim megtorpannak a puha szőnyegen, miközben a szívem hevesen dobogni kezd. Ne! Ne!

-       Van ott valaki? – és ekkor meghallok egy magas, artikulálós hangot, olyat, amit az ittlétem során már sokszor hallottam, melytől mindig is irtóztam, s mely most végtelen félelemmeél áraszt el. Egy Kapitóliumi hangját! A fejemet ijedten kapom a többiek irányába, de ekkor meglátom, Johanna és Finnick kimászott az ablakon, s most kívűlről, hatalmas kézmozdulatokkal mutogatnak nekem valamit. Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek, ahogyan meghallok, a tűsarkú koppanását, s tudom, ha bent lesz, akkor rám, fog ismerni, rá fog ismerni Primrose Everdeenre, a reményre, s ki tudja, hogy mit fog tenni. Érzem, hogy a világ megprödül körülüttem, s a másodpercek szinte visítanak felém, amikor a testemet egy közeli asztal felé vetem, s egy mozdulattal bevágódom alá, miközben a remegő térdeimet a hasam felé húzom. Próbálok olyan kicsi lenni, mint annak idején, mikor a fán a Hivatásosak elől rejtőztem. Érzem, hogy a szívem úgy kalapál, szinte kiszakítja a mellkasomat, amikor meglátok egy hosszú, rikító narancssárga ruhát, s lassan a szemem elé tárul egy fiatal, Kapitóliumi nő képe, aki most riadt arccal nézeget keresztül a szobán. Ne vegyen észre, kérlek ne! Magamban remegve fohászkodom, miközben még a lélegzetem is visszatartom, tudom, elég egy rossz mozdulat, és végem.

-       Hahó? – a nő lassan járkálni kezd a szobában, miközben a kezemet ökölbe szorítom, érzem, hogy a körmeim belemélyednek a tenyerembe, ahogyan még kisebbre húzom magamat. A cipők végigkopognak a szobán,s még egyszer megfordulnak, mintha ezek az általában semmit észre nem vevő Kapitóliumiak, mintha új formát öltöttek volna. A nő mégegyszer megszólal, hangja olyan, akár egy sziréna, s majdnem elkiáltom magamat, ahogyan erősen szorongatom a térdeimet, s a kezeimen az ízületek szinte hófehérré változnak. Nincs itt senki, nincs itt senki! A nő még egy percig áll, olyan néma csend telepedik a szobára, hogy félek, meghallja a szívdobogásomat, vagy a lélegzetemet, a csönd szinte beszippantja az elmémet is. De ekkor hirtelen megfordul, majd lassan, nagyon csöndesen kisétál a szobából. Egy percig csak remegve ücsörgök, és lassan próbálom kifújni a levegőmet, mellyel együtt egy sóhaj is kiszakad belőlem, egy sóhaj, miközben lassan elernyednek az izmaim. Azt veszem észre, hogy a homlokom csurom víz, s lassan folyik le róla az izzadság, miközben a szívem még mindig a mellkasomhoz közel, túl erősen dobog. Néhány percig csak ülök, s lassan merek megmozdulni, olyan lassan, ahogyan csak a remegő testem képes rá. De abban a pillanatban, hogy kibújok az asztal alól, nem érdekelnek a hangok, nem érdekel a nő, sem a távolság, olyan gyorsan futok ki az ablakhoz, ahogy csak a remegő lábaimmal bírok, miközben azon fohászkodom, hogy ne adják fel a szolgálatot. Teljes erővel vágom ki az ablakot, s a kezemmel felkapaszkodom a létrára, mely itt van, úgy ahogyan Johanna mondja. A kezeim még csúsznak, de még is öröm számomra, ahogyan egyre inkább elhagyom a  házat, el ezt a nőt, és minden félelmet, mely az elmúlt egy percben lejátszódott. Érzem, hogy a szél beletúr a hajamba, ahogyan felkapaszkodom az utolsó fokra, a szememmel meglátom Finnicket és Johannát, akik már fent állnak a tetőn, azon a tetőn, melyre én is lassan ráteszem a lábaimat. Óvatosan sóhajtok egy pislogok egyet, hogy elfeledjem ezt a találkozást, de ekkor hirtelen meglátok valamit, valamit, ami méginkább remegésre készteti a testemet. A tető, ugyanis, ahol a többiekkel állok, ahova sikerült feljutnunk egyenesen egy épületre néz, egy hatalmas nagy épületre. Talán öt, hatemelet magas, s a falai fehér márványból készültek, nagy tetején pedig a szél, mely most hihetetlenül erős, szinte cibálja a hatalmas nagy zászlót. Panem zászlaját! Érzem, hogy a szívem dobogni kezd, s a szemeim elkerekednek erre a nagy látványra, s hiába láttam már életemben sok szépet, és sok jót, de ez mindent felülmúl. Van benne valami, valami, ami hatalmassá, félelmetessé teszi, melyre ha csak ránézel a hátadon végigfut a libabőr, s az állad leesik ámulatodban. Odalent hatalmas hangzavar van, a kiáltásokba néhol lövések hangja vegyül bele, s jobbra egy érdekes építményt látok, mintha fából tákolták volna. Az ég most egyáltalán nem csodálatos kék, mint az sokszor szokott lenni a Kapitóliumban, a szürkeség, s a közeledő zivatar, az erős szél, mely szinte tépi a ruhámat csak is egy dolgot akar jelezni, mintha direkt nekünk készítették volna. Odalent a véghajrá folyik. Ez itt az elnöki palota. A szívem hevesen dobog. Eljött a próba igazi ideje. Panem jövőjének ideje.