26. fejezet I.

A fejemet lehajtva bámulom a fekete cipőm orrát, miközben érzem, hogy lassan úrrá lesz rajtam a remegés. Mindenki, aki a 13. Körzetben volt, most eljött ide, hogy láthassa, hogyan is számolnak le a zsarnoksággal, azzal az elnökkel, aki életeket és sorsokat tett tönkre sok éven át. Gloria és az előkészítőcsapat most dolgozott rajtam újra, annyi idő után, de mintha eltűnt volna a sok csillogó ruhaköltemény, helyette csak egy fekete nadrágot kaptam, fekete blúzzal, és sötét magassarkúval. Még a szemeimet is fekete szemceruzával húzták ki, s a kontyomba egy fekete rózsát tűztek, egyedül a ruhám szegélyére van felvarrva egy kis fehér galamb, amin a reményt jelképezi. A kezemben pedig egy szál fehér rózsát szorongatok, egy fehér rózsát, melynek illata remegésre készteti a testemet. Mert igaz, hogy ezt a pillanatot talán minden Körzetbeli várja, de nekem fontos szerepem lesz, nekem kell majd az elnök hajtókájába helyezni a virágot, mielőtt a nővérem, aki épp mellettem áll, kilövi rá a halálos nyilat. Így rendelkezett a polgárság, akik közösen szavazták meg ezt a kivágzési formát, ugyanis mi vagyunk a Bátorság és a Remény. De ebben a pillanatban, még sem érzek magamban egy csepp bátorságot sem. Amikor felrobbantak az ernyők, a lázadók benyomultak a Palotába, s elvileg a vezetők harc után, de megadták magukat, Snow elnököt és Panem többi régi vezetőjét elfogták, s most néhány perc múlva egész Panem meg fogja látni, ahogyan az elnök meghal. Mindig is gyűlöltem, teljes szívemmel és lelkemmel, mióta tönkretette a családom életét, kiéheztetett és annyiszor megtört bennünket. Minden polgár joggal várja ezt az alkalmat, de bennem van valami furcsa érzés, ami bizsergéssel járja át a gyomromat, de még is, egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy micsoda. Idegesen szorítom meg  mellettem álló Katniss kezét.

-       Már találkoztam vele. – suttogja halkan, miközben a kezével megsimítja az íját, ami hamarosan egy gyilkos fegyver lesz

-       Kivel?

-       Az elnökkel. Miközben készítettek bementem hozzá a tömlöcébe, ahol még utoljára megnézhette a virágait. Azt mondta, kár, hogy pont veled nem beszélhetett. – feleli halkan, miközben szürke szemeivel maga elé bámul, de a gyomrom már is szaltózni kezd. Egyszerűen képtelen vagyok bármit is kinyögni arra, hogy Snow találkozni akar velem. Miért…… Érzem, hogy a térdem megrogy, és majdnem elejtem a virágomat, ahogyan a tenyereim izzadni kezdenek. De mielőtt bármi is elhagyná a számat meghallom, ahogyan valaki hangosan kezd beszélni, valaki, akinek ismerős a hangja

-       Hölgyeim és Uraim, hatalmas nap ez a mai. A zsarnokság, és a fájdalom legyőzését ünnepeljük, mikorra országunk kiharcolta magának függetlenségét és lehetséges békéjét. Köszöntsék hát e két személyt, aki ebben fő szerepet játszott. Jöjjön Katniss Everdeen, a Bátorság, és Primrose Everdeen, a Remény szimbóluma. – a torkomból halk nyögés tör fel, de ekkor már késő. A hatalmas kapuszárnyak kitárulnak én pedig kint találom magam az elnöki Rezidencia hatalmas teraszán, ott, ahol annak idején koronát kaptam a fejemre, és ott, ahol ma a zsarnokság fog elveszni. A térdeim megrogynak, ahogyan a fény elvakítja a szememet, s a kezem rögtön Katniss felé lendül. A szívem túl hevesen dobog,  túlságosan szédülök, úgy érzem magam, mint akiből hirtelen elszállt volna a bátorság, és egy kicsike, félő egérkévé változott volna, aki nem akar mást, mint elmenekülni. Ezt tetézi a látvány is. A Köröndön ezernyi ember foglal helyet, minden Körzet vezetőjének külön helyet emeltek, sok ezer torok üvölti a nevünket, s a kántálás olyan hangos, hogy szinte bereped a dobhártyám. Látom, hogy Katniss egy pillanatra megremeg, majd a szabad kezét lassan integetésre emeli a lent ülők felé. De az én szemem ekkor vándorol az erkélyre, s túl későn veszem észre, túl későn jövök rá, hogy ezt nem kellett volna. Az erkélyen ugyanis nem csak a Tizenharmadik Körzet vezetői foglalnak helyet, és nem csak a fontosabb emberek, például a győztesek, akik most külön székekben ülnek. Amikor meglátom a hatalmas nagy kígyószemeket, melyek még most is erre kémlelnek, s meglátom őt, Panem elnökét az erkély közepén egy oszlophoz kötözve, hirtelen úgy érzem magam, mint akit gyomroszájon vágtak. Az elnök arca ugyanis egyenesen felém fordul, s ekkor jutnak eszembe a nővérem, Katniss szavai. Találkozni akar velem. A köhögés és a remegés egyszerre lesz úrrá rajtam, s hiába próbálok integetni, vagy a tömeg felé fordulni, nem megy. Csak is egy irányba, Snow felé tudok nézni, miközben a szívemben egy érzés zakatol, egy furcsa érzés, melyet mintha bem bírnék megérteni. Látom, hogy a nővérem egy pillanatra megáll, amíg Sharona, a Tizenharmadik elnöke néhány szót szól odalent lévőkhöz, de én csak remegve és félve álldogálok mellette. A fejemet próbálom lehajtani, s a cipőmet pásztázni, de úgy érzem, mint akit átfúr az elnök tekintete, élete utolsó néhány percének tekintete. A kezem izzad, s félek, hogy el fogom ejteni a virágot, félek, hogy itt helyben fogok megfutamodni. Legszívesebben ordítva vagy sírva rohannék el innen, mert ez a furcsa érzés nem hagy békén engem, mintha valamit mondani akarnék. Utoljára az elnökkel akkor beszéltem, mikor megfenyegetett, amikor elmondta, hogy nem akar lázadást a remény miatt. A remény! Snow elnök! De ekkor hirtelen meglátom a nővéremet, aki egy hatalmasat sóhajt, majd egy lépéssel  elém lép. A szívem hevesen dobog, mert rájövök, hogy ő következik, itt fog végbe menni a kivégzés. Látom, hogy a nővérem lassan felveszi a testtartást, és egyenesen Snow felé néz. Az én reményem. Óvatosan kiveszi a nyilat, majd lassan egyenes pontosággal illeszti rá az íjra. Snow elnök, és az én reményem. Katniss egy hatalmasat sóhajt, s a Köröndön hirtelen megdermed a levegő, ahogyan lassan kihúzza a nyilat. Mindjárt! Mindjárt vége, meghal az elnök, nekem pedig nem kell ezzek a borzalmas érzéssek küszködnöm. De ekkor hirtelen megáll a nővérem kezében az íj. Én pedig egy hangot hallok. A saját hangomat.

-       Állj! Egy pillanat, egy pillanat! – a torkomból előtör egy kiáltás, miközben bukdácsoló lábaim előrevisznek egyenesen a nővérem mellé. Snow még mindig rám néz, összehúzott szemei mintha üzenni akarnának nekem, egyenesen Primrose Everdeenek. Nem tudom, mit teszek, s azt sem, hogy miért. Csak is azt érzem, hogy ezt meg kell tennem.

-       Elnézést, nem akarom az idejüket húzni. De elnökúr….. Snow, azt hiszem el kell valamit mondanom. – a hangom halk és remeg, amikor meglátom, hogy egy nagy kamera egyenesen rám közelít, s mi több, engem mutatnak a kijelzők az egész Köröndön, de érzem, hogy ezt el kell mondanom.

-       Az utóbbi néhány évben furcsa dolgok történtek velem. Úgy születtem, hogy egy gyenge kis senki voltam, akit mindig is óvni kell, aki sosem képes semmit sem tenni. Még a nővérem is megmentett. De aztán kiderült, hogy egy borzalmas sorsot akartak nekem, és….. ennek köze van az elnök úrhoz. Az Arénába kellett mennem, s mindenki úgy gondolta, hogy meghalok. De valami módon sikerült kijutnom innen. Azt hiszem Panem összes lakosa érdekében szólok, ha azt mondom, a régi kormány zsarnokság volt. – megremegek, de látom, hogy ez elnök egyenesen felém néz.

-       De a félelemnek, a fájdalomnak köszönhető, hogy megismertem egy dolgot, amit úgy hívnak, remény. Ha Snow nem lett volna, és nem akarta volna nekem azt a borzalmas végzetet, akkor képtelen lettem volna a megerősödésre, képtelen lettem volna legyőzni a félelmet, és befogadni a reményt. Nem azt mondom, hogy hálával tartozom. Mindössze annyit, hogy az elnökúrnak nagy köze van hozzá, hogy én, Primrose Everdeen megerősödjek, és a remény jelképe lehessek. A félelemnek, a fájdalomnak és a megalázásnak köszönhető, hogy most ott állok, ahol és az vagyok, aki. Hogy a remény jelképe vagyok. És hogy mostantól erősnek mondhatom magam. Küzdöttem. .- a Köröndre síri csend telepszik, és csak a szívdobbanásaimat hallani. Fel sem fogtam mit is mondok, miket vágok az elnök szemébe, amikor észreveszem, hogy lassan bólint, lassan bólint, és kígyószemeit utoljára húzza össze. Majd megszólal. A hangaj ugyanolyan erős, tekintélyt parancsoló, mint régen volt, mintha szemernyi félelem sem lenne benne a halála miatt.

Azt hiszem Miss Everdeen, maga a legfurcsább személy, akivel valaha találkoztam. Ilyen megerősödést, ilyen feltörekvést még sosem láttam. Nem kis dolgokat vitt véghez Primrose Everdeen – az emberek síri csendben figyelnek, a kamerák csak is engem és Snowt mutatják. És ekkor az elnök óvatosan bólint egyet, szemei szinte szikrákat hánynak felém, ahogyan szája hatalmas vigyorra húzódik. A szívem hevesen  dobog, és érzem, hogy elejtem a rózsát. Ha nem lett volna fájdalmam, akkor nem tehettem volna meg ezeket a dolgokat, nem erősített volna meg igazán. Nem lett volna lázadás. Ha nem kaptam volna ezt a sorsot talán most is a Tizenkettedik eg piciny házában ücsörögnék, éhezve, remegve, rettegve a közelgő Aratástól. A térdeim megremegnek. A tömeg síri csendben figyel. És ekkor fúródik bele a nyíl, egyenesen Snow szívébe

25. fejezet III.

Sziasztok, íme, meghoztam az újabb fejezetet. És az a kemény helyzet, hogy alig van már hátra négy kis fejezetrészlet, valamint az epilógus, vége lesz a Daughter of Hope-nak. Lassan már másfél éve fut a blog, és még kis hihetetlen számomra még belegondolni is, hogy hamarosan befejeződik egy nagy, hatalmas szakasz. De remélem ezekben a kis részekben még kitartotok mellettem, olvastok és elkíséritek Primet az utolsó nagy útjára.
ui: sok sikert mindenkinek aki holnap felvételit ír. soha ne hagyjon el benneteket a remény :)
Clove <3

Az orvos legalább fél óráig ül az ágyam előtt, miközben halkan beszélget velem, dolgokat kérdezget, s néha hümmögve ír fel valamit a csiptetős noteszébe. Mint az kiderült, nincsen emlékezetkiesésem, nem csak a nevemet, a születésnapomat tudom, hanem, hogy mi is történt, és ki vagyok én, ebben a Panem jövőjét jelentő harcban. Vagy csak voltam? Ugyanis hiába kérdezek rá bármire is, hogy mi történt a bombaeső után, lettek a győztesek, ki lett a győztes, a nő csak lehajtja a fejét, mintha nem akarná időben elmondani az igazságot. Lassan kortyolgatok egy pohár tiszta vizet, miközben ő körüljár, és lassan leveszi a csöveket a kezemről, majd ellenőrzi a kötéseimet. A bőröm szinte megégett, egy kemény műtéttel tudták rendbe tenni, de még vörös, igen fáj, s a legtöbb helyen érzékeny is, valamint a bal kezem eltört, s most felkötve viselem, hála az égnek, hogy jobb kezes vagyok. De ezenkívül szinte egy csoda, egy csodával ér fel a túlélésem, s bár a nő nem tudja, de én igen is találkoztam velük, akik már nincsenek itt, és tudom, hogy ők, a szeretteim, az a kemény erő, melyet szeretetnek hívnak rántott vissza valahogy a földre. Az orvos szerint miután megtaláltak négy napig eszméletlen voltam, de azóta nagyon sok minden történhetett. A nő éppen az egyik kötésemet cseréli, amikor meglátom, hogy a mellettem lévő ágyon valami hirtelen megmozdul, s egy szürke szempár lassan nyílik ki, a nővérem szürke szemei. De abban a pillanatban, hogy meglát engem, méghozzá ülő helyzetben, egy hatalmas sikoltás szakad ki a torkából, s észhez sem térek, ő már az ágyamon ül, és olyan erősen szorít magához, mintha csak az életbe kapaszkodna. Óvatosan átölelem, miközben megérzem, hogy a szíve hevesen ver, s közben a lélegzete szaporább mint általában.

-       Prim, élsz, te élsz. Ilyen soha többet nem lesz, nem érdekel, hogy kiket akarsz gyógyítani, nem hagyom. Prim, te majdnem meghaltál…. majdnem….. – megbicsaklik a hangja, s csak erősen karol át, miközben érzem, hogy egész testéből remeg.

-       Sajnálom Katniss, én….. ismersz engem. De itt vagyok, és azt hiszem, hogy miattatok… vagyok itt. -  de a sikoltás, melyet az előbb produkált a nővérem, nem megy el nyomtalanul hamarosan ugyanis meglátom, ahogyan Harry szemei felpattannak az ágyban, és amint meglát engem, olyan hirtelen ül fel, mint Katniss. Szinte félrelöki a nővéremet az ágyamról, ahogyan erősen megfogja a kezemet, s ő is átölel, de máshogy mint a nővérem. Boldog érzések futnak át a testemen, ahogyan hagyom, hogy megcsókoljon, miközben lassan magamhoz térek, s meglátom, hogy még a fiúnak is könnyek csillognak a szemében.

-       Elég legyen az érzelmeskedésből, fúj…….Everdeen, jó reggelt! – Johanna szavaira válunk szét, mire megérzem, hogy a lány jó erősen vállon vereget, majd egy mozdulattal, egy nagyon apró mozdulattal, egy nagyon apró másodpercig, de megölel. Igen, Johanna Mason megölel. Miközben Katniss majd kikel magából a csodálkozása miatt, Finnick és Peeta üdvözöl, s lassan azon kapom magam, hogy mindenki az ágyam köré gyűlt, csak a doktor figyeli hátulról mosolyogva az eseményeket. Miattuk vagyok itt. Ahogyan körbenézek a mosolygó Peetán, Katnissen, aki éppen az orvost szalasztja el egy brownie-ért, Harryn, aki erősen fogja a kezemet, Johannán, aki láthatólag Harryt szívatja, és Finnicken, aki csak röhög az egészen, egy olyan hihetetlen, és boldog érzes lesz úrrá rajtam, mint még soha. Ők a szeretteim, akik itt vannak, s ők lehetnek a bizonyítékok, miért vagyok most itt. Sőt, anyu, apu, Annie, Haymitch, s a többiek a Körzetből, még Effie is, aki a Tizenharmadikban van jelenleg, ők is azok, akiket egyszerűen képtelen lettem volna otthagyni. Ha azt mondják, hogy a szeretet nem ismer határokat, és képes legyőzni a halált, eddig csak egy históriára gondolhattam. De most itt a valóságban láttam meg, hogy mi is az igazi szeretet, s hogy létezhet a való életben is. Szeretem őket.

-       De most már valaki hajlandó nekem elmondani, hogy mi is történt? Úgy értem, lett valami vége ennek az egésznek, kik lettek a győztesek? – a torkomon hirtelen felszöknek ezek a szavak, s mielőtt gondolkodnék, egyenesen a nővéremnek szegezem a kérdést. Látom, hogy a társaság egy pillanatra összetekint, mintha egymástól várnának választ, miközben én idegesen szorítom meg a takaróm szegélyét. Lehet, hogy nem győztünk?

-       Prim, elég erősnek érzed magad, hogy felállj? – szorítja meg a nővérem a kezemet, miközben szürke szemével egyenesen rám néz. A felállás nehéz, mintha mindenemben ólom csörgedezne, a lábaim pedig sajognak, de lassan megpróbálok kiegyenesedni, ahogyan Katniss egy pongyolát terít a vállamra. Nem tudom, hogyan is nézhetek ki, de ,még azt sem, hogy mi készülődik, amikor Harry megfogja  a kezemet, és lassan az ablakhoz vezet, mely most tárva nyitva áll.

-       Prim, köszönj nekik! – szól Katniss, és ebben a pillanatban kitárja előttem a hatalmas nagy ablakot. Egy pillanatra megérzem, hogy a hűvös levegő az arcomba süvít  és szinte élettel jár át, de abban a pillanatban, hogy kinyitom a szemem, a szívem hirtelen heves kalapálásba kezd. Én pedig szinte megszédülök. Az ablakból, ugyanis nem csak a Kapitólium fogad. Hanem egy hatalmas nagy tömeg. Az emberek az utcákra gyűltek össze odalent, megtöltik a tereket, elfoglalják a padokat, mintha minden erejükkel azon lennének, hogy engem lássanak. És ekkor a térdeim megremegnek a hatalmas hangorkántól. Az emberek, akikről lerí, hogy Körzetekből érkeztek, igen van itt Tizedik, Negyedik, Ötödik Körzetből érkezett hangosan üvölteni kezdenek, ahogyan lassan kikémlelek az ablakon. A szél nem lengeti már azt a hatalmas zászlót, melyen a Kapitólium címere lengett. Mindenki felém mutogat, s abban a pillanatban, hogy a kezemmel intek egyet tapsolni kezdenek, tapsolni, és éljenezni. Érzem, hogy mindenem megremeg a hangorkán szinte beterít, s hevesen dobogó szívvel fordulok vissza a nővérem felé. Mintha valami megváltozott volna. A füst, a puskák zaja elhalt, s most már nincsen az a címer se az utakon, melyek mindig keresztezték a helyet. De a közelben meglátok valamit, egy apró zászlót, melyre a szívem heves dobogásba kezd. A kicsinyke kis zászlón ugyanis egy fehér repülő madár, egy galamb van, mellette pedig néhány kis lángcsóva, és Tizenhárom pont. A Körzetek. A főváros. A remény, és a bátorság.

-       Győztünk? – bukik ki belőlem a kérdés, miközben megszorítom a nővérem kezét.

-       Igen, Prim, győztünk. Legyőztük a zsarnokságot. Legyőztük Snow elnököt.

-       Snow elnököt? – érzem, hogy mindenem megremeg, az elnök neve hallatára, s a kezem ösztönösen is ökölbe szorul ahogyan rájövök, ahogyan meghallom a hangot.

-       Igen, mostantól nem lesz Panem álnok vezetője. Holnapra minden megváltozik.

-       Holnap?

-       Igen, holnap. Holnap lesz Panem eddigi vezetőjének a kivégzése. Snow elnöknek a kivégzése. 

25. fejezet II.

Egy apró dallam, mely körbejárja  a vidéket, és betölti az emberek szívét. Egy apró kis dal, melyet életemben először tettem meg lázadás miatt, egy dal, melyben biztos vagyok, hogy a nővérem felismeri. A hangom szinte alig hallható, és már ez a kis mozdulat is iszonyatos erőmbe kerül, erőbe és fájdalomba. De amikor meglátom, hogy távol, a sötétben a csóvák lángja egy pillanatra megáll, szinte kényszerítem magamat, hogy még egyszer megtegyem ezt. Olyan hangosan próbálok fütyülni, ahogyan az csak lehetséges, minden egyes  erőmet beleadom, ami még bennem maradt, mindent, hogy túl tudjam élni. És ekkor a szívem egy hatalmasat dobban, ugyanis meghallom, ahogyan néhány csizma dübörögni kezd a hideg földön, s a levegőbe egy kiáltás, egy kiáltás vegyül bele.

-       Hallottam! Tudom, hogy hallottam! – A nővérem hangja! És ekkor utoljára elfütyülöm a kicsike dalt, miközben lassan észreveszem, hogy a fény egyre közelebb ér hozzám, majd egyszer csak hirtelen meglátok néhány alakot a sötétségben, akik arcát még is lehet látni a halvány fényben. Katniss az, akinek az arca vörös és duzzadt, s a szeméből még mindig könnyek tengere folyik, akárcsak a mellette áll Harrynek. De velük van még Peeta, aki remegve néz rám, Johanna, akinek mintha halvány mosoly játszana az arcán, és Finnick, aki óvatosan leguggol mellém a hideg járdára. És ekkor ismét elönt a fájdalom, de a boldogság is. Hiszen nem haltam meg, túléltem, s most újra láthatom ezeket az embereket, akik miatt képtelen lettem volna itt hagyni a Földet. Mert igen is vannak olyan emberek akik az utóbbi évek, vagy talán hónapok során egyre közelebb jöttek hozzám, akiket soha, semmi áron nem veszhetek el. Sem egy bomba, sem egy lázadás, vagy harc nem állhat azok közé, akiket őszintén szeretsz. Hiszen a szeretet mindennél erősebb. Akárcsak a remény.

*

Valami hangosan sípol. Mintha egy hatalmas fecsegő poszáta raj szállt volna le mellém, s hangosan fütyörésznének a fülembe, vagy talán azok a riasztók indultak be, melyek a 13. Körzetben vannak, melyek vörös pislákolása betölti a Körzetet. A szemeim ösztönösen is felpattannak az éles hangok miatt, s a fejem lassan megemelkedik, hogy megkeresse, honnan is jön ez a borzalmas zaj. Az is lehet, hogy egy Kapitóliumi nőszemély, péládul Effie visít mellettem. De abban a pillanatban, hogy a látásom lassan kivilágosodik, és túlteszem magam a kezdeti fejem fájásán rájövök, hogy nincs itt sem sziréna, sem pedig Kapitóliumiak. Egy nagy szobában vagyok, mely olyan, mint a frissen hullott hó. Az ablakok, a plafon, a falak, szinte minden vakító fehérségben pompázik, egy pillanatra be is kell csuknom a szemem a sok inger miatt. Mintha egy nagy havas vidékre kerültem volna, vagy talán vissza az Arénámba, ahol újra meg kell harcolnom a hatalma hóförgeteg ellen. De abban a pillanatban, hogy lassan a szemem még jobban hozzászokik a fényhez, és szétnéz, szinte a fejem fájdul meg, s úgy érzem magam, mint akit erősen hason vágtak volna. Én ugyanis egy fehér ágyban fekszem, miközben a karomból néhány kis cső lóg ki, melyekben most furcsa, színes folyadékok áramlanak lassan, ide oda. A fájdalom még mindig uralja a végtagjaimat, de mintha a fáradtság, az érzés, hogy elhagyott az erő eltűnt volna, s a helyét a kissé jóleső érzés, a pihentség vette át. De ebben a pillanatban szívem egy hatalmasat dobban, ugyanis meglátom, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki a szobában tartózkodik. Mellettem egy hasonló ágy áll, melyen a nővére fekszik elnyúlva, miközben a párna hozzányomódik az arcához, ő pedig minden bizonnyal az igazak álmát alussza. De az ágy végében is ül valaki, aki szintén az álom világában jár, vöröses haja a homlokába lóg de most nem látom kék szemeit, melyek csukva vannak. Harry! A melegség hirtelen elárasztja a testemet, s mintha boldogsággal töltené meg, de ekkor meglátok két alakot, akik a földön ülnek, de szintén alszanak. Az egyik magas, és igen izmos, maga mellett még mindig a szigony hever, míg a másik tüsi hajából előtűnik a melírcsík, miközben álmában halkan horkant egyet. A mellettük lévő széken pedig Peeta Mellark ül, a feje a falra préselődik, miközben látom, hogy ő sincsen ébren. Egy pillanatig csak ülök, és halkan figyelek, halkan nézek szét ezeken az embereken, akik szintén a Kapitóliumba jöttek, akik most itt állnak mellettem a kórházi szobában, akik nem hagytak egyedül. Miattuk jöttem vissza, ők azok, akiket igazán szeretek, s most szinte mindannyian itt vannak ebben a szobában. Nem zavar, hogy nincsenek ébren, csak halkan figyelek, miközben érzem, hogy az arcomra ösztönösen egy halvány mosoly kúszik, ezek az emberek, a szeretteim láttán. De nem tart sokáig, ugyanis hirtelen arra kapom fel a fejemet, hogy nyikorog az ajtó, s amint megpillantom a fehér köpenyt, és a csiptetős jegyzetetek, rögtön látom, hogy orvossal lesz dolgom. Egy egyszerű, és fiatal nő az, talán nem is Kapitóliumi, rövid barna hajával, és nagy szürkés szemeivel, s amint meglátja a szobában alvókat ő is elmosolyodik, majd lassan közelebb lép az ágyamhoz.

-       Jóreggelt, Miss Everdeen. Hogy érzi magát? – a hangja lágy, és kedves, látszik rajta, hogy nem akarja felkelteni a többieket, miközben halvány mosollyan néz le rám.

-       Hát jobban. De mi is történt, vége lett a harcnak? Mi lett a bombákkal? –a kérdések szinte záporozni kezdenek belőlem, miközben észreveszem, hogy a hangom igen halk és rekedt, de még is előtör az énem, az az énem, mely a kíváncsiságot hordozza magában. Az utolsó pillanatom csak is az, amikor először megláttam a szeretteim arcát, és elárasztott a boldogság érzése.

-       Mindent a maga idejében Miss Everdeen. Annyit elég ha tud, hogy mindenki jól van, még maga is. A bombák között állt, és körülötte senki sem élte túl a támadást. Maga is igen sok sebesülést kapott, az orvosok szinte alig értik, hogy is történhetett ez a megmenekülés. – érzem, hogy szinte pofonvág az emlék, amikor megláttam a kisgyerekeket, és ösztönösen is előtört a gyógyító énem, mely szinte bajba sodort engem. A bombák, a fegyverek ropogása és az émelyítő kénszag szinte a levegőben táncol, ahogyan az emlékek lassan megrohamozzák a testemet.

-       Nem tudom…. én….. én

-       Miss Everdeen, ami magában van, egyáltalán nem csoda. Maga győzött a Viadalon, de azt hiszem ezzel sok győztest felülmúl…. – néz rám a nő, miközben óvatosan közelebb hajol az ágyamhoz.

-       Ezt…. hogy érti? – nyögöm ki lassan, miközben az agyam ösztönösen működésbe lép. Mit érthet ez alatt az orvos, ha valami megvan bennem

-       Az életösztön, Miss Everdeen. Magában hihetetlen sok volt az életösztön, és így élte túl ezt a hatalmas támadást. Gratulálok. Nem tudom, mi is történhetett magával, de erős, nagyon erős.

-       Én…… -a hangom elcsuklik, és szinte megremegek a nő szavaitól. Az életösztön, segített abban, hogy megnyerjem a Viadalt. De még is, furcsán hatnak rám a szavak, szinte futkározik a hátamon a hideg ezek hallatán.

-       És a remény. Azt hiszem ezek nélkül nem tartott volna ki. Hihetetlen. Megértem, hogy miért lett a szimbólum. – érzem, hogy a szívem hevesen dobog, és szinte kiül az arcomra a döbbenet, melyet alig bírok most felfogni-

-       Megértem, miért is lett Panem reménye, Primrose Everdeen.