Halott.
Snow elnök, az az ember, akitől annak idején rettegtem, aki fájdalmat és
csalódást hozott emberek ezreinek, akivel az előbb beszéltem, most már halott.
Mindenemet átjárja a remegés, ahogyan eszembe jut az utolsó reakciója, amikor utoljára rám vigyorgott, én pedig alig bírom
elhinni, hogy mit mondtam. A kamerák még mindig az én arcomat mutatják, ahogyan
kipirosodva és zihálva állok a nővérem
mellett, s a szavaim még a levegőben keringenek. Ez volt az a furcsa érzés, ami
bennem lakozott, amire nem tudtam megmondani, hogy mi is az. Ha nem kaptam
volna az életben annyi fájdalmat, annyi megalázást, ami főleg az elnöknek
köszönhető, akkor talán még most is egy kicsi, és félő lány lennék, aki képtelen
felállni a padlóról. Az elnök ott hever a földön holtan, miközben a kamerák
megmutatják arcát, a száját, ami még halottan is vigyorra áll. Vége. Érzem,
hogy kiráz a hideg, s egy másodperc töredéke alatt megölelem a nővéremet,
miközben a tömeg szinte kitör. Hangosan kántálnak, és üvöltenek, miközben
lassan a Körönd egyre jobban kezd feléledni. De a csendet képtelen vagyok
elfeledni. A csendet és a mondataimat, amit ha talán nem tettem volna meg, most
bánnám. Vége. Nem lesz többé gyilkosság, talán nem lesz zsarnokság sem
Panemben. Nincsen többé Snow elnök.
*
A magassarkú
cipőm kopogása visszhangzik a hosszú folyosón, melyen most végig vezetnek. Még
mindig azt a ruhát viselem, amit az elnök kivégzésén, hiszen alig telt el
néhány perc azóta. De most itt vagyok, abban a hűvös elnöki Palotában, ahol
egykor Snow járkált, ahogyan végignézek a csodálatos festményeken, az
eszméletlen kupolákon, eszembe jut, hogy vajon hány borzalmas és fájdalmas
dolgot szőttek itt. Vajon ő is ezeken a köveken járt, miközben azon
gondolkozott, hogyan is tegye még emlékezetesebbé a legújabb Viadalt. Kiráz a
hideg ezekre a gondolatkora, s a szemem ösztönösen is a két Békeőrre téved,
akik lassan lépdelnek mellettem, mintha csak testőrök lennének. Nem tudom, hogy
nekem miért kell most bemennem arra a bizonyos tárgyalásra, ahol a
Tizenharmadik összes vezetője, s a régi győztesek is jelen lesznek, ahol az fog
eldőlni, milyen sors is várjon a Kapitóliumiakra. Hiszen nekem nincsen közöm
sem a politikához, lehetséges, hogy szimbólum vagyok, de legszívesebben
elfutamodnék innen. Hirtelen azon kapom magam, hogy az őrök megállnak az egyik
nagy ajtó előtt, melyen gyönyörű indás díszítések futnak, s fehérkesztyűs
kezeikkel belökik a hatalmas ajtót. Egy másodpercem van, hogy kihúzzam magam,
és nagy lélegzetet vegyek, ahogyan kitárul az ajtó, s a benti világ is. Egy
hatalmas teremben vagyok, ahol padok ezrei foglalnak helyet, s a falakat olyan
festmények díszítik, melyek Panem régi koraiból származnak, akkorról, amikor
még nem volt Éhezők Viadala. Kiráz a hideg, amikor meglátom a vezetőket a fő
asztalnál ücsörögni, s körben az összes régi győztest, de mindenkinek komoly,
bár még is derűs az arca, ahogyan egymás mellett ülve figyelnek a dolgokra.
Nagyon sóhajtok, és összeszorítom a fogaimat, ahogyan lassan egy székhez lépek,
és leülök Harry Black mellé, aki most fekete ruhába van öltözve, nagy kék
szemei szinte világítanak a sötét teremben. Nagyot sóhajtok, s próbálok a
vezetőkre figyelni, de ekkor a szemem sarkából hirtelen meglátok valamit,
valamit, ami remegésre készteti a testemet. A nagy főasztal előtt a padon
ugyanis két gyermek ücsörög. Az egyik hosszú szőke hajú, s legalább tizenhat
évesnek tűnik, miközben magát kihúzni próbálja, s remegés nélkül próbál
figyelni az előtte ülő vezetőkre. A másik lány viszont igen kicsi, tizenkét
éves lehet, s barna hajfonatai a válláig lógnak, miközben kezeivel erősen
markolja a mellette ülő lány kezét. A nővére
kezét! Hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban, és úgy érzem, majdnem
leesem a székről, amikor a felismerés szinte pofont ad nekem. Ezeket a lányokat
már sokszor láttam, hivatalos ünnepségeken a televízióban, vagy színes
Kapitóliumi magazinok címlapján. Ők Snow elnök unokái! Érzem, hogy egész
testemből remegni kezdek, ahogy a két lányra nézek, akik ugyan próbálják
tartani magukat, de látszik rajtuk az őket behálózó félelem.
-
Több javaslatot kaptunk a Fővárosunkat illető
büntetésekkel kapcsolatban, hiszen ők több évig nézték végig, ahogyan
gyermekeinket lemészárolják, s az Arénába hurcolják. Maguk mit gondolnak,
szükség van büntetésre? – Sharona ül az asztal közepén, s gyönyörűen néz ki, az
arca szinte sugárzik, de látom kék szemeiben a kis izgatottságot. A termen halk
suttogás folyik végig, de én még mindig a lányokat nézem, a lányokat, akik
fájdalmas tekintetükkel bámulják a többieket, miközben én még erősebben
szorítom Harry kezét.
-
Szerintem valami pénzbüntetés kéne. – szólal
meg hirtelen Beete, aki a jobboldali részen ül, mire a mellette ülő néhány
ember bólogatni kezd.
-
Meg kéne fosztani őket a pompától. Vissza kéne
nekik adni, azt amit tettek velünk! - a terem zúgolódni kezd, miközben mindenki a mellette lévővel
igyekszik megtárgyalni a dolgokat. De látom, hogy a kislány most valamit a
nővérem fülébe súg, mire ő csak megsimogatja a barna hajacskáját, mintha a
szájával a „Minden rendben lesz” szót formálná.
-
Rendezzünk egy utolsó Viadalt. Kapitóliumi
gyerekekkel! – áll fel Johanna hirtelen, mire úgy érzem magam, mint akit
fejbe vágtak, s a köhögés úrrá lesz a testemen. Egyre többen pattannak fel,
miközben Johanna érveit erősítik, sokan csak bólogatnak, de a legtöbben hozzá
is szólnak. Igaz, bűnhődjenek ők, legyen egy utolsó Viadal, hogy ők is
érezhessék a fájdalmat. Érzem, hogy mindenem remegni kezd, ahogyan körülöttem
lassan mindenki megemelkedik, a szemekben felizzik a bosszúvágy, és a régi
emlékek, szinte minden győztes helyesel az ötletre. De ekkor látom meg a két
lányt. A nagyobbik behunyja a szemét, miközben mindene remeg, s a kisebb arcán
már könnyek folynak. Hiszen ha Viadal lenne gondoskodnának arról, hogy Snow
unokáit bent lássák az Arénában harcolni, s akkor nem lesz számukra semmilyen
kiút, csak is a halál. Mindenem remeg, s a szívem hevesen kalapál, félek, hogy
nem bírom elviselni azt, ahogyan egyre többen helyeselnek, s pattannak fel az
asztaluktól. A teremben a hangzavar mint egy orkán kerekedik felül, én pedig
csak remegve ülök, s bámulom a lányokat. Ezt nem tehetjük. És ekkor hirtelen
felpattanok, mielőtt az agyam végiggondolná mit teszek, a szám máris kinyílik.
-
Várjatok, csak egy percig kérlek! –a hangom
halk, s félek, hogy a többiek nem fogják meghallani azt, amit mondani akarok.
De ekkor a mellettem ülő Katniss elkiáltja magát, nagy hangjára szinte mindenki
felfigyel a teremben.
-
Hogyan gondoljátok ezt? Tudom…. tudom, hogy
mekkora fájdalom volt ez nekünk évről évre, s meg is tapasztaltuk a borzalmakat
és a fájdalmakat. De egy pillanatra álljatok le, és ne…. ne a gyűlölettel
gondolkodjatok. Egy ember miatt akartok büntetni több ezret? Hiszen csak is
Snow a hibás ezért az egészért, nem ők….. – a remegő kezeimmel a két lány felé
intek, s érzem, hogy a hangom egyre hangosabb lesz,
-
És nem is a Kapitóliumiak. Talán mert itt
születtek? Nézzétek, megértem, hogy a legszívesebben ezt visszaadnátok, de mi
lenne? Mi,- ez az egész új kormány, a lázadás, nem a békét akarta? Nem azt,
hogy ne legyen Éhezők Viadala, és mindenki nyugalomban és békében éljen tovább?
Ugye, hogy ezt. És ha most ismét egy Viadalt rendeznétek, akkor sajnálattal
látnánk, hogy a kormány nem változott semmit sem, maradt a gyűlölet és a bosszú. Ugye nem akarjátok ezt,
nem akartok lesüllyedni Snow szintjére? Ugye…… békét akartok? – a hangom a
végére elhal, s szinte egy remegő semmi marad helyette. De látom, s hallom,
hogy a teremben a levegő szinte megdermed, s az eddigi kiáltások megszűntek. Johanna
is csodálkozva néz rám, ahogyan a szeméből mintha egy pillanatra eltűnt volna a
bosszúvágy, s csodálkozó szemekkel nézne rám. Tudom, hogy az én kis véleményem
nem számít sokat, de még is, mintha tényleg elég erősnek érezném magam, ahogyan
ezeket a szavakat kimondtam. És ekkor a szemem a két lányra vándorol, akik most
mind a ketten rám függesztik a tekintetüket. A kislány arcán még folynak a
könnyek, s erősen markolja a testvére
kezét, de ekkor meglátom a nagyobbat, aki egyenesen felém néz. Nagy kék
szemeiben mintha valami, valami furcsa csillogna, egy pillanatra eltűnt volna a
félelem. Érzem, hogy mindenem remeg, és a szívem erősen kalapál, de meglátom,
hogy a lány egy pillanat műve alatt a szájához emeli a jobb kezének három
középső ujját, s lassan, nagyon lassan kinyújtja felém. Érzem, hogy a remegés
úrrá lesz a testemen, de még látom, hogy valamit tátog. „Köszönöm” A fejemmel
óvatosan bólintok, s hagyom, hogy a csend az uralma alá vonjon, de érzem, most
érzem magamat bátornak, hogy ezt sikerült elmondanom. Csak ezt.
