25. fejezet I.

A fejembe valami iszonyatos fájdalom hasít, ahogyan lassan eltűnik előlem a nagy fehérség, mely eddig szinte vakítóan ragyogott. S nem hagy mást hátra, mint a fájdalmat, az iszonyatos fájdalmat minden porcikámban, és a könnyeket, amik lassan csorognak le az arcomról. De abban a pillanatban, hogy megérzem magamon a hideg levegő süvítését, és óvatosan megpróbálom kinyitni a szemem, rájövök, hogy még itt vagyok. A földön! Úgy érzem magam, mint akire ólmot pakoltak, s hiába próbálkozom, a szemem nagyon lassan nyílik ki. Mintha abba is belefáradnék, hogy lassan kinyissam őket, miközben a világ kivilágosodik előttem. Eleinte csak egy nagy maszatos foltot látok, de minden egyes perccel erősebbek a színek, s amint meglátom magam felett a sötét eget, a torkomból hatalmas sóhaj szakad ki. A légzésem, mintha nem lenne normális, s a szívverésem is lassú, arról inkább nem is gondolkodok el, hogy milyen állapotban lehetnek a végtagjaim. Csak percekig bámulom magam előtt a sötétséget, miközben hálát adok, hogy itt vagyok, hogy nem haltam meg. Isabelle pedig ott van fent, ott ahol…. És ekkor minden kivilágosodik előttem. Meglátom a sötét égen a holdat, mely most olyan, mint egy nagy kerek labda, bevilágít mindent, amerre csak a szem ellát. A levegő nehéz, s puskapor, s az émelyítő füst szaga terjeng benne, ahogyan a hűvös szellő tovaviszi a vidéken. Nincsenek már suhogó bombák, csak is halottak, ahogyan körbenézek meglátok néhány embert a földön feküdni, s tudom, én vagyok itt az egyetlen aki él. Óvatosan megpróbálom megmozdítani a fejemet, de nem bírom, mintha valaki erősen bekente volna ragasztóval, s odatette volna  a hideg földhöz, melyen most a testem fekszik. Ki tudja, mi is történt velem, de az az érzés nagyon nem tetszik, hogy még a pislogás, is sok erőmbe kerül. Balra tőlem meglátok egy kis dobozt, illetve csak a fekete, füstölgő hamvait, melyből még száll a füst, és ekkor jövök rá, vajon mennyi pusztítást okozhattak a bombák. A gyerekek, az orvosok. Néhány percig csak a földön fekszem, és megpróbálok levegőhöz jutni, s legalább a kisujjamat megmozdítani. A fájdalom helyett, mintha erős fáradtság lenne úrrá rajtam, de még is próbálom nyitva tartani a szememet, mert egy ilyen helyzetben való elbóbiskolás akár a végzetet is jelentheti. Nem tudom, mennyi ideig fekszem így, miközben csendben hallgatom a Kapitólium hangait és figyelek, de most nem ég hatalmas világosság az ablakokban és nem is hallom a nyüzsgést, úgy érzem magam, mintha egy pusztaságba keveredtem volna, ahol nincs más, csak romok. Füstölgő romok, mint annak idején, a 3. Nagy Mészárlás Arénájában. De ekkor hirtelen megérzem, hogy a föld kissé rengeni kezd alattam,s  fáradt szemeim azonnal kivesznek egy fénycsóvát, mi több többet is, amelyek tőlem néhány méterre mozognak, mintha keresnének valakit. A pupilláim ösztönösen felpattannak, de a gyengeségem miatt többet nem tudok tenni. Emberek! És ekkor jól kivehetően több alakot látok meg, s zajok csapják meg a fülemet, zajok, mintha valaki hangosan bömbölne. És ekkor meglátok elől egy alakot, talán egy alacsonyabb lány, aki a kezével hadonászva int a romok felé, miközben sírása visszhangzik a házak között. Nem is sírás, inkább üvöltés.

- Nem lehet, nem lehet, nem lehet! Gyere vissza, kérlek, gyere vissza! – egy másik alak, talán egy fiú erősen megöleli a lányt, de ő csak ellöki a kezét, majd a földre roskad, s kezét a tenyerébe temetve zokog tovább. Felismerés suhan végig a testemen, mintha ismerném! És ekkor meglátok, három másikat, az egyik alacsonyabb mint a másik kettő, fiúnak látszik, de most ő is sír, látom, hogy vállai rázkódnak a könnyektől. A két nagyobb megpróbálja megvigasztalni, de nem megy nekik, látom, hogy mintha ők ketten is remegni kezdenének. Óvatosan megpróbálom felemelni a fejemet, amikor hirtelen eszembe jut valami. Hiszen ezek túlélőket keresnek! Olyanokat, akik nem vesztek oda a bombák erdejében, s még élnek. Én….. én…… de ekkor a fejem visszakókad a hideg járdára. Meglátom, hogy a kisebb fiú a földön ülő lány mellé lép, leül hozzá, és átkarolja  a vállát, majd mind a ketten a romok felé bámulnak, miközben a zokogás rázza  a testüket. Alacsony fiú…. Lány, aki üvöltözik. És ekkor a szívem heves dobogásba kezd, amikor meghallom. Meghallom a nevemet

- Prim, nem teheted ezt! Hallod! Tudom, hogy élsz, tudom! – Katniss? És ekkor hirtelen úgy érzem magamat, mint akit fejbevágtak volna. Katniss, Harry, Peeta, Johanna és Finnick! A számat óvatosan kinyitom,s  teljes erőmből beszívom a levegőt, majd elkiáltom magamat, olyan hangosan, ahogy csak tudom. A nővérem után. De a számat valami furcsa, ismeretlen hang hagyja el, ami egyáltalán nem emlékeztet önmagamra, mintha a hangom rekedt lenne, s egy hörgés sem telik ki tőlem. Az alakok még egy darabig ülnek, s én ismét megpróbálkozom, de sikertelenül, mintha egyszerűen elment volna  a hangom. Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben dobog, és kezdek kétségbe esni, a sötétség szinte beszippant és tudom, ha ezek elmennek, akkor vége. Képtelen leszek mozdulni, képtelen leszek túlélni. De hiába, képtelen vagyok megszólalni, mintha valami gátolná a hangomat, miközben én lassan kezdek pánikba esni. Látom, hogy a két alak feláll, s mintha nem akarnának menni, de még is kötelességük hívja. Elvégre nem találtak túlélőket a romok alatt. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan a fénycsóvák lassan távolodni kezdenek, az agyam pedig zakatolni. Ne, Katniss, nem mehetsz el, nem hagyhatsz itt! Harry, gyere vissza!  De a hangomat senki sem hallja meg. Minél egyre eltávolodnak, annál inkább félek, mert tudom, hogy túl akarom élni, azt akarom, hogy észrevegyenek. Érzem, hogy az izzadságcseppek lassan legördülnek a homlokomon, amikor eszembe jut valami, valami, amit talán meg tudok tenni. Beszélni nem de… de…. érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Nem hagyhatsz itt Katniss. Hatalmas erőt veszek magamon, és megpróbálok mindent beleadni. Mindent, amit csak tudok, ahogyan lassan kinyitom a számat. És fütyülni kezdek valamit. Valamit, amiben biztos vagyok, hogy meghallják. Ruta dalát!

Boldog karácsonyt!

Sziasztok!

Nos, most nem fejezetet hozok, hanem minden egyes olvasómnak szeretnék békés, boldog karácsonyt kívánni a magam és Prim nevében is! Töltse mindenki a szerettei körében és boldogságban ezt az ünnepet :)
and may the odds be ever in your favor (ezt nem hagyhattam ki)

 

24. fejezet III.

Sziasztok! Na itt vagyok ezzel az új, igazából elég picike, de ugyanakkor számomra különleges fejezettel. Sajnos valódi tény, hogy a történetem, a Daughter of Hope hamarosan befejeződik és most így az utolsó fejezeteket olvassátok. Kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok szólni ezekhez a maradék fejezetekhez, hogy fog tetszeni ez a csavar, és az ötlet, a fejezet, amiből most már amennyire, de kiderül, hogy mi lesz Primmel. Jó olvasást :)
                                                                                                     

Tűz. A füst émelyítő bűze, egy hatalmas nagy villanás. Majd egy puffanás, robbanás, és hihetetlen fájdalom. Egy hatalmas nagy fénycsóva, mely egyre csak, egyre csak közeledik felém. Ez az utolsó emlékem a földről. A bombák felrobbannak, én pedig ott állok, igenis ott állok a robbanás helyszínén, ahol nincsen más, csak sírás, fájdalom, és haldoklás. Én pedig nem tehetek semmit. Már nem. Azt mondják, hogyha az ember meghal, lejátszódnak előtte az élete legfontosabb pillanatai. És az én eddigi életem minden volt, csak nem éppen a csodálat, a boldogság, és a gazdagság. Fáztam már, éheztem, ott feküdtem a padló csont soványan, egy kicsi, nagyon kicsi ételre is várva. Éreztem már, hogy felülkerekedik rajtam a fájdalom, és a félelem, mikor elindultam a színpad felé az Aratáson. Sírva ültem a televízió előtt és anyába kapaszkodva néztem, néztem végig a véres Viadalt, ahol a nővérem küzdött, ahol miattam küzdött. De most még sem ezek az emlékek jönnek elő. A fájdalmam alól hirtelen megjelenik egy kép, egy kép, amikor kihirdették a hetvennegyedik Éhezők Viadala két győztesét, Katnisst és Peetát. Az öröm, amikor a kanapéról felugorva táncot lejtettem a lakásban, s szinte zokogva a boldogságtól borultam anya ölébe. Amikor Katnissel kacsásat játszottunk az udvaron, én röhögve futottam előle, szinte kicsorduló könnyekkel, miközben ő hangosan kiabálva üldözött, majd elkapott és jól megcsiklandozott. Amikor Sarahval és Isabelle-el nevettem az Arénában, majd amikor először csattantam ki majd a boldogságtól Harryvel. Amikor megcsókoltam, a fények, amik a szemem előtt játszottak, ahogyan megfoghattam a kezét, és belefúrhattam a vállába az arcomat, ő volt, aki mindig megvédett, akit őszintén szerettem. Harry! Majd a pillanat, amikor először láttam meg aput, és ismét hinni kezdem a reményben, aput, aki végig a Kapitólium ellen küzdött, majd bebizonyította nekünk, hogy nincsen lehetetlen. Apu! Anyu, Katniss, a családom, Lady és Kökörcsin. Amikor megszorítottam az emberek kezét a kórházban, amikor megláttam a szemükben, hogy ha még el is vannak veszve, van bennük remény. Az emberek! Soha nem hittem, hogy az életben ennyi fontos személy volt nekem, akiket ennyire szerettem, és akikkel kölcsönösen szükségünk volt a másikra. Kiskoromban, az elveszett pillanatokban legszívesebben hagytam volna az életet, meghaltam volna, de most, ebben a pillanatban, amikor egy kis hajszál választ el az élettől és haláltól még is fáj, hogy itt kell hagynom a földet. A többiek, akiket szerettem, még látni akarom őket, meg akarom ölelni a nővéremet, meg akarom simogatni Kökörcsin nem éppen selymes bundáját, és meg akarom még  csókolni Harryt. Nem hagyhatom őket itt, nem lehet! Győztes vagyok, én vagyok a lány, aki reményt ad az embereknek, nem mehetek el innen! Hirtelen megérzem az iszonyatos fájdalmat, majd a szemhéjaimon keresztül meglátok valakit, valakit, aki lassan közelít hozzám fehér ruhában, miközben gyönyörű arcán mosoly játszik. Hosszú fekete haja szinte vízesésként omlik a vállára, a lány maga pedig csillog, mintha földön túli szépséget látnék magam előtt. Isabelle!

-       Prim, azt hiszem ideje lenne velünk jönnöd. Jó lesz neked odafent. El sem hiszed, miket művel Sarah, ja, és Clove mindenképpen meg akar ismerni. Gyere velem! – a lány, a barátnőm mosolyogva nyújtja ki felém a kezét, miközben az arcán a remény halvány sugara suhan át. Mindenem fáj, és úgy érzem, a fehérség csábít, legszívesebben felállnék, és oda indulnék. Csakhogy az elmém, és a szívem is mást mond, ami lassan kiszakad belőlem. Nem hagyhatom őket itt!

-       Sajnálom Isabelle itt….. itt lent még nincs vége mindennek. És még az én feladatomnak sem. Élni szeretnék, élni….. – bukik ki belőlem hirtelen, miközben érzem, hogy a testemet elárasztja a fájdalom, de ugyanakkor az erő, az erő, amely talán ösztönöz.

-       Mit szeretnél? – kérdezi Isabelle, miközben óvatosan elengedi a kezemet, s nagy fekete szemével egyenesen rám mered. Nem hagyhatom őket itt. Még nincs vége.

-       Élni. Élni szeretnék!

24. fejezet II.

Sziasztok! Hűha, hát itt vagyunk, elérkeztünk ehhez a részhez is, ami azt gondolom a Daughter of Hope egyik legfontosabb és talán legszomorúbb jelenete. Sokat gondolkodtam, hogy tegyem e vagy ne tegyem, merjem e bevállalni, és végül is, ez lett az eredménye. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok erről a bizonyos csavarról, és tudom, hogy nem vagyok egy Suzanne Collins, de remélem, meglep titeket. Jó olvasást!

Érzem, hogy a szívem még mindig hevesen dobog, de a könnyeim lassan kezdenek eltűnni az arcomról, s helyét az izgatottság, és a boldogság veszi át. Még mindig Harry kezét szorítom, miközben remegő kézzel bekapcsolom a mikrofonomat, s amint a kezem hozzáér a hideg felülethez, a sípolás szakít a csendbe. Majd hirtelen meghallok egy hangot, egy hangot, mely idegeskedve és remegve cseng a túloldalról-

-       Prim? Prim, te vagy az? – a nővérem hangja az, aki azóta talán még mindig a légpárnáson ül, s csak arra vár, hogy jelet adjak neki. Óvatosan nyelek egyet, majd beszívom a levegőmet, miközben lassan a felkészülök.

-       Katniss én vagyok…. én….. én…… sikerült. Teljesítettem az akciót itt van, itt van mellettem Harry! . a hangom remeg és gyenge, de érzem, hogy a testemet egy furcsa érzés árasztja el, olyan mint a megkönnyebbülés, és az öröm keveréke. Büszkeség. Hallom, hogy Katniss szabályosan sikítozni kezd a vonal végében, miközben Harry vigyorogva beleszól a mikrofonba, hogy jelezze, itt van.

-       Tudtam, Istenem, tudtam, hogy sikerül. Figyelj Prim, ugyanazon a vonalon gyertek vissza, ahol jöttetek. Nem kell megvárni Johannáékat, csak siesstek. Odalent már a végjáték zajlik, és nem akarom, hogy bajotok legyen. A légpárnással az ötödik utcában várunk. – óvatosan bólintok, miközben még mindig lehetetlen letörölni a vigyort az arcomról, mely ott éktelenkedik, mióta idejöttem. A kezemet Harry felé nyújtom, aki óvatosan megpróbál felállni, készen az indulásra. Nincs többé mutáns, nincs többé fegyver, mostantól, ha innen kiérünk talán biztonságban leszünk. Talán….

-       Hé, hogy értette Katniss, hogy Johannáék? Te jóban lettél Johanna Masonnal? – kérdezi Harry mosolyogva, de a hangjából enyhe hitetlenkedés cseng ki, miközben leemelem an rács tetejét, hogy visszakússzunk a folyosóra.

-       Hát, ez hosszú történet. De mindent elmesélek, hidd el. – mosolygok rá, miközben a kezébe nyomom az eddig övemben heverő pisztolyomat. Kell, hogy valami őt is megvédje. Igaz próbál, de látom rajta, hogy sokkal nehezebben megy neki a mászás, s lassabban haladunk, pedig még is nagyon igyekszik. Ki tudja mit tehettek vele, amiért így legyengült? Miután kiérünk a szobából egy percig odaadom neki a kulacsomat, miközben én óvatosan végigosonok a folyosón. De most is olyan csöndes, mint akkor amikor jöttem, ki tudja, talán a Békeőrök nem is fognak visszajönni ide. Kiráz a hideg erre a gondolatra, miközben erősen megragadom a fiú kezét, s húzni kezdem, ahhoz a sarokhoz, ahol én bejöttem az épületbe, ahol még mindig ott a cső, csak arra várva, hogy felmásszunk rá. Csak addig engedem el a kezét, amig előremegyek a csőben, de legszívesebben még ott is fognám, kapaszkodnék belé, és meríteném az erőt, azt az erőt, melyet több hónap óta nem sikerült megkapnom. A hiány, a Harry miatt érzett hiány még most is erős a lelkemben, s néha olyan érzésem van, hogy ha egyszer elengedem a kezét, akkor el fog tűnni, én pedig a Tizanharmadik Körzetben ébredek fel, úgy hogy ezt az egészet csak álmodtam. Felfelé sokkal nehezebb mászni, s én is megcsúszok néhányszor, miközben kalapáló szívvel próbálom erősen markolni a  cső falát, s teljes erőmmel húzni magam. De abban a pillanatban, hogy megérzem, hogy a hűs levegő megcsapja az izzadságtól ázó arcomat, s először meghallom a külső hangokat, egy pillanatra könnyebbülök meg, de ez csak egy apró pillanatig tart. Ugyanis amint kiérek az Elnöki Palota fojtogató és hideg folyosójáról meghallom a hangokat, azokat a hangokat, melyek ösztönösen is remegésre késztetik a testemet. A harc még mindig folyik odalent. A levegőbe emberi kiáltások, s fegyverek ropogása vegyül bele, miközben az eső, mely eddig csak csepergett, már igazán áztatni kezdi az utcákat. De még a vihar, sem a szél nem tudja elvinni a levegőből a bűzös puskaporszagot és a kiáltásokat, melyek szinte a fülemig elhatolnak. Látom, hogy Harry is felemelkedik a csőből, és abban a pillanatban megszorítja a kezemet, de látom, hogy nagy kék szemein átfut valami, valami árny.

-       Végjáték? – kérdezi tőlem halkan, miközben lassan a tető közelébe lépünk, hogy lelássunk az utcára, a kezem pedig ösztönösen az övemhez lendül. De mielőtt bármit is válaszolnék meglátom azt, ami odalent van, ami tényleg bebizonyítja nekem, hogy nincsen többé visszatáncolás, ami odalent van, az az igazi harc. Az utcákon cak úgy hömpölyög az emberáradat, sokan színes ruhában, a falak mellett furakodnak de a legtöbbek kezében fegyver van, mind a szürke ruhásoknál, akik talán a mi embereink, és mind a rikító Kapitóliumiaknál. Érzem, hogy a térdem megremeg, ahogyan az áradatot figyelem, akik ide-oda lőnek, s mintha nem érdekelnék őket a többiek, csak is a saját védelmükre törekednek. A szívem hevesen dobog, ahogyan óvatosan biccentek a fejemmel, s érzem, hogy lassan fekete pontok érnek be a látómezőmbe. Igen, Ez már a vége. Óvatosan megmarkolom a kezemmel a falat, hogy megpróbáljak lassan leereszkedni a tetőről, utánam pedig Harry indul, egyenesen le az utcára, a nagy áradat felé. Tudom, hogy merre van az ötödik utca, ha leértünk nyugatra kell futni, oda, ahol a Fővárosunk kihalt része van, és onnantól megmenekültünk. Ha addig nem talál el egy lövedék, vagy nem történik nagyob bajunk. Teljes erőmből huppanok le a talajra, s egy hatalmasat nyekkenek, érzem, hogy az orromat megcsapja a lent uralkodó kénes bűz, s fülemet az emberek cipőinek, csizmáinak dobogása. Látom, hogy a fiú is földetért, s szemével csodálkozva fürkészi az embereket, akik egyáltalán nem figyelnek ránk, mintha észre sem vennének, miközben egyre többen loholnak el mellettünk. Valakik talán menekülnek, s valakik talán harcolni mennek, de ha így haladunk, könnyedén eljutunk az ötödik utcába. Óvatosan feltápászkodom a fal mentén, és Harry felé intek, miközben a kezemmel ösztönösen is kitapogatom a fegyveremet a zsebemben. Nem akarom használni. A szememmel próbálok nyugat felé tekintgetni, hogy meglássam az utat, de az emberek egyre többen vannak, s lassan meglátom, hogy szinte mindegyikük kezében valamiféle fegyvert szorongat. Érzem, hogy megremegnek a térdeim, ahogyan a tömeget túlharsogva próbálok odakiáltani Harrynek, hogy itt az ideje menni. De ekkor hirtelen meghallok valamit, valamit, mire a fejem ösztönösen is balra fordul, a szívem pedig hatalmasat dobban. Valahol, közel a palotához hangzik fel a hang, majd lassan tejedni kezd, és hozzánk is eljut az üzenet, valakik azt kiabálják: a lázadók! A lázadók! Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan az agyam felfogja az információt, a lázadóink, a mi lázadóink, a Tizenharmadik Körzet lázadói áttörték a kaput, és most éppen az elnöki palota felé igyekeznek. Egy pillanatra úrrá lesz rajtam a megkönnyebbülés, de ekkor nagyot nyekkenek, a tömeg ugyanis hirtelen erősen megindul, engem pedig a falhoz szorít Idegesen kapkodva a levegőt próbálok kilátni az emberek gyűrűjéből, miközben érzem, hogy a fejemet beverem a hátam mögött lévő hideg falba. Az Elnöki Palota! Remegő térdekkel ugrok fel, hogy átnézzek az emberek felett, oda, ahol minden bizonnyal a lázadóink vannak, a palota irányába. De a szemem nem a lázadókon, de nem is a palotán akad meg. Hanem a palota melletti furcsa építményen. Egy kisebb ház, melynek oldalait fából tákolták, de teteje nincsen, úgy néz ki, mintha egy hatalmas karám lenne. Ekkor hirtelen beszorulok két Kapitóliumi közé, és a tömeg hömpölyögve visz magával, egyre inkább elsodorva Harrytől. De engem még is az a furcsa építmény érdekel, amiben van valami, amitől a szívem hevesen dobogni kezd, szinte késztetést érzek arra, hogy meglássam a nagy karámot. De ekkor meglátok egy csoportot, fehér ruhát viselnek, melynek hátulján vörös kereszt van, s nagy táskákkal futólépésben igyekeznek a furcsa tákolmány felé. Rögtön felismerem őket, a Tizenharmadik Körzet szanitéceit, és gyógyítóit. De ekkor már elég hely van, hogy lássak, s azon kapom magam, hogy szinte a karám mellett ácsorgok. És ekkor hirtelen úgy érzem magam, mint akit erősen fejbe vertek, amint rájövök, mi is ez, s megpillantom a benne lévő lakosokat. Nem menekültek, de nem is lázadók. A karámon belül csak gyerekek tartózkodnak, néhányan sebesek, idősek és fiatalok, őket pedig Békeőrök veszik körül. Minden bizonnyal Snow tetette őket ide, de egyáltalán nem azért, hogy meggyógyítsák őket. A harc már teljesen elfajult, s félő, hogy a lázadók győznek. Az elnök pedig fél, valójában a zsarnok álarca mögött ő is egy félő ember, s egy dolog van, mely biztonságot nyújt neki. A gyerekek, ez az elő pajzs! Hiszen a lázadók nem akarnák megölni a gyerekeket, igaz? De ebben a pillanatban meghallom az első keserves hangot, melyet sírás követ, s érzem, hogy a lábaim meggyengülnek, ahogyan elér a fülembe a zaj. A kisgyerekek közé egy ejtőernyő hullik, a s az egyik a kezével erősen bontja ki a csomagolást. De ekkor az ernyő hatalmas robajjal robban fel, s a gyerekek egyszerre kezdenek sikítozni, üvölteni és sírni. Érzem, hogy kitágul a pupillám, s a lábaim ösztönösen útnak indulnak, egyenesen a gyerekek felé, mert tudom, hogy ezek az ejtőernyők nem élelmet tartalmaznak. Átvágok két Békeőr között, akik észre sem vesznek, talán mert kicsi vagyok, s remegő lábaimon rögtön a karámban találom magam. Megpillantom a többi szanitécet, akik minden erejüket beleadva mennek a sebesült gyermekekhez, és ekkor felhangzik az agyamban valami, egy tanács, melyet régen még anyutól kaptam. „Sose feledd, hogy gyógyító vagy!” És ekkor én is megindulok az egyik jajgató kisgyerek felé, aki a földön fekszik, miközben a kezében még látszik az ejtőernyő maradványa. Tudom, hogy nincs itt Harry, de most képtelen vagyok másra figyelni, mint a  gyógyítás. Remegő kézzel kapom le a kabátomat, és fektetem a kisgyerek vállára, miközben óvatosan suttogok neki valamit. De ekkor látom, hogy egyre több ejtőernyő érkezik le, egyenesen felénk, a gyerekek pedig vékony kezükkel kapkodva próbálják utolérni, hátha találnak benne valamit, gyógyszert, vagy ételt, ami segít. Éppen egy másik gyerek felé fordulok, amikor meghallok egy hangot biztos vagyok benne, hogy engem szólítottak. És ekkor meglátom Harryt, aki üvöltözve szalad a karám felé, de beleütközik az előtte álló Békeőrökbe, akik fehérkesztyűs kezükkel lefogják a  fiút, és nem engedik be. De ekkor meghallom, hogy valaki, a másik oldalról szinte nekem szól. Amint megfordulok remegve jövök rá, hogy a pólóm hátul kilóg, rálógva a nadrágomra, miközben a kezemet még mindig a kisgyereken tartom. De ekkor meglátom a nővéremet, Katnisst, aki hadonászva közeledik felém, az arcára a félelem, és az aggodalom ül, miközben a kezével mutogat nekem valamit. Óvatosan, remegő lábaimon felé fordulok, miközben megpróbálok szólni neki. Mi történt, miért kiabál ennyire, és miért ilyen sápadt az arca? De ekkor meglátom, hogy az ejtőernyők leszállnak az égről, és pont ott ahol én vagyok pont a karámban érnek földet.  A számból Katniss neve szökik ki. Meghallom a  sírást. És ebben a pillanatban felrobban a maradék ejtőernyő.

24. fejezet I.

Harry Black! A pillanat, amikor először megláttam, talán egy éve fellépni az emelvényre az Aratásnál, s azóta nem tudom elfeledni, milyen kékek is a szemei, s azóta nem bírom elhagyni a gyomrom görcsös szorítását. A pillanat. A pillanat, amikor kiszabadítottam, amikor az Arénában újraélesztettem, és amikor először megcsókoltam. Boldog voltam, örültem, akárhányszor csak megfogta otthon a kezemet, a testemet mindig egy furcsa érzés járta át, ami miatt mindig mosoly ült ki az arcomra. Azok a pillanatok, amikor vigyorogva énekelte nekem az örömódát, én pedig a hasamat fogva nevettem, vagy amikor egy párnával a kezemben üldöztem végig a lakáson. És azok, amikor megfogta a kezemet, átkarolta a vállaimat, én pedig rá tudtam támaszkodni, meg tudtam ölelni őt. Ezek a pillanatok most hirtelen értelmet nyernek a szívemben, amikor a sötét kis szobában észreveszem a fiút. A szoba nagyon kicsi, s nincs benne semmi sem, egy furcsa padon kívül, még a hatalmas ablakokat is rácsok borítják, melyek mint börtön zárnak körbe, Harry pedig a padon ül, látom, hogy nincsen semmi a karján. De ebben a pillanatban észrevesz engem, látom, hogy a nagy szemein átsuhan valami, s szinte világítanak a hatalmas sötétségbe. De ekkor hirtelen a számat egy fojtott sikoly hagyja el, s a lábaim mielőtt meggyengülnének elvisznek, egészen addig a helyig, a padig, ahol a fiú ül, s érzem, hogy a hasamon ismét eluralkodik a görcsölés, mely tudom, hogy nem fog többet békén hagyni

-       Harry! – ennyit bírok kinyögni, ekkor ugyanis megölelem a fiút. Mintha minden egyes erő, mely eddig tartotta a lábaimat, és futásra bírt, mintha elhagyná a testemet, ahogyan több hónapja most először érek Harryhez. Mintha furcsa lenne az érzés, hogy valakit így megöleljek, de amikor meghallom, hogy a nevemen szólít, s megérzem a szíve heves dobogását hirtelen kitör belőlem mindaz, ami az eddigi hónapokban, mikor nem volt velem, mikor rémálmaim voltak, s vele akartam találkozni, ami felgyülemlett. Érzem, hogy lassan kicsordulnak a szememből a könnyek, miközben a kezeimmel erősen ölelem Harryt, s a fejemet a vállába fúrom, a pólójának furcsa anyagába. A testemet lassan rázza a zokogás, miközben behunyom a szememet, és igyekszem magamba szippantani mindent belőle, a hangját, azt az érzést, ahogyan ölel engem. A sós könnyek lassan végigfolynak az arcomon és rácsöppennek a pólójára, miközben érzem, hogy a hátamat simogatja, s bár remegő hangon, de valamit halkan suttog felém-

-       Itt vagy Prim, igen itt vagy! – próbálok erőt venni magamon, hogy felemeljem a fejem, de mintha képtelen lennék rá, mintha egy távoli erő arra ösztönözne, hogy akárhányszor is megpróbáljam, annyiszor essen vissza a fejem a vállára, és annál erősebben öleljem át. A csöndbe csak Harry halk hangja, a szipogásom, és a szív dobbanása szakít félbe, úgy érzem, mintha egyszerre hallanám a saját, és a fiú szívverését. Legalább öt percig meg sem mozdulok,  akár tíz percig is kibírnám így, de egyszer csak úgy érzem, muszáj felemelnem a fejemet, és muszáj végre belenézni a hatalmas kék szemekbe. A kék szemekbe, melyek mintha semmit sem változtak volna, s melyekből most könnyek folynak, akárcsak az én szemeimből, melyek lassan eláztatják a  ruhámat. Mind a ketten a földön ülünk, miközben olyan erősen szorítom Harry kezét, hogy félek, a végén még összeroppantom, de tudom, hogy nem akarnám, nem bírnám elengedni.

-       Igen, itt vagyok. Itt vagyunk, eljöttünk érted. Harry én annyira sajnálom….. – a sós könnyek ismét barázdálni kezdik az arcomat, ahogyan nagy levegőket véve próbálok ránézni a fiúra, mintha minden egyes mozdulatát meg akarná örökíteni a szemem

-       Mit sajnálsz? – kérdezi Harry, miközben lassan felemeli kissé remegő kezét, hogy megpróbálja letörölni az arcomról könnyeim áradatát, melyek még mindig nem álltak el.

-       Azt hogy….. hogy idekerültél, csak is miattam történt. Snow…. ezzel akart gyengíteni és… és… - a hangom szipogásba fullad, miközben a fejemet lehajtom, s a könnyeim egyenesen a  padló irányába folynak. Látom, hogy Harry kissé közelebb húzódik hozzám, miközben erősen megszorítja a csuklómat.

-       És sikerült a lázadás, te lettél az ország számára a remény. Te és a nővéred. Most pedig itt vagy. – a hangja halk, és kissé remeg, de még is lassan kénytelen vagyok felnézni a szemébe. Abban a pillanatban, amikor meglátom a kék szemeket, és meglátom az arcát, a gyomrom ismét erősen görcsölni kezd, s a szívem, mintha már régen tette volna így, erősen kezd dobogni. De nem úgy dobog, mint amikor félek, nem is úgy, mint amikor izgulok. Ez a dobogás csak is egyetlen személynek szól, egy személynek, akit szeretek. Harry Blacknek. Egy mozdulattal közelebb csúszom a fiúhoz, miközben megtörlöm a szemem sarkát. Látom, mintha az ő arca is egy pillanatra megremegne, egy apró pillanat, amely csöndben telik, s mind a ketten egymást nézzük. Egy pillanat, mely után elég egy mozdulat, ahogyan Harry kissé közelebb hajol hozzám. Érzem, a szívem heves dobogását, ahogyan egy kis lépést teszek előre felé. És ekkor megcsókol. Már hónapok óta volt, de mintha éveknek tűnne az az érzés, melyet sosem fogok tudni elfeledni. Amikor a szemem előtt ismét megjelennek a fények, s egy pillanatra megszűnik a körülöttem lévő világ, a harc, a zaj és a fegyverek ropogása. Amikor csak is a szívdobogásom van jelen, s a boldogság, mely lassan betölti a testemet, miközben Harry a száját gyengéden az enyémre tapasztja. Csak egy pillanat, de még is mindent meghatározó. Ezután én csókolom meg őt, majd mégegyszer, miközben eszem ágában sincsen, hogy elengedjem a kezét. Talán fél óra, amíg itt vagyunk, de életem legszebb fél órája. Az érzés, hogy újra láthatom Harryt, megfoghatom a kezét, átölelhetem, soha de soha nem fog tudni megváltozni. Lassan mosoly kúszik fel az ajkamra, s egy pillanat alatt megértem, miért is mondta azt a nővérem, hogy ilyenkor az ember megőrül. Mert tényleg.

-       Már csak ki kell innen jutnunk valahogy, és megtudjuk, mi is történt. A lázadás…...

-       A lázadás, amelyben te is nagyon fontos szerepet játszottál. Nem láttad, hogy mi is történt a Kapitóliumban. Az emberek egyszerűen tényleg hittek, hittek benned… a remény lányában. – mondja halkan a fiú, miközben megpuszilja a homokomat, de ebben a pillanatban a szemeim hirtelen felpattannak, s egy szó, egy apró kis szó az eddigi mosolygásból, boldogságból és szerelemből egy percinyre visszaránt a valóságba. A szívem hirtelen heves dobogásba kezd, a hátamon pedig megérzem, hogy lassan végigkúszik a libabőr.

-       Mi? Mi vagyok? – kérdezem halkan, miközben úgy érzem, hogy alig bírok hinni a fülemnek. Idegesen nyelek egyet, de érzem, ahogyan a karjaimon végigszánkázik a hideg. Harry kék szemeivel egyenesen rám néz. Majd halkan megszólal.

-       Primrose Everdeen. A remény lánya. 

23. fejezet III.

Sziasztok! Először is elnézést szeretnék kérni a fejezet késése miatt, el voltam halmozva egy kicsit, és ugye Kiválasztott is volt. Ti láttátok már? :) Annyit bírok mondani, hogy eszméletlen az a film az első percétől az utolsóig, ilyenkor érzem meg, hogy nem véletlenül vagyok fangirl :D Viszont az a kemény és nagy helyzet hogy hamarosan elérkezünk egy igen durva részhez, amit egyszerre várok és nem. Az a helyzet, hogy azt hiszem, hogy a történet legnagyobb csavara lesz, és onnan nincsen sok a végéig és..... rendben, elég hihetetlen ebben belegondolni. Na jöhetnek a tippek, hogy ti mit gondolnátok nagy és érdekes fordulatnak, aztán kiderül ;) Köszönöm a kommenteket, a pipákat, mindent <3
                                                                                                        

Soha ne hagyjon el benneteket a remény! Johanna szavai visszhangoznak a fejemben, amikor meglátom, hogy a többiek már leereszkedtek a saját átjárójukba, s megindultak, hogy kiszabadítsák Cinnát és Gloriát. Egyedül én maradtam még mindig, remegő lábakkal és kalapáló szívvel a tetőn állva, miközben érzem, hogy a hűvös szél, csak úgy cibálja a hajamat. Ahogyan feltekintek az égre, ahol sötét fellegek úsznak, mintha ezek is a végjátékot akarnák jelezni, a félelem még inkább úrrá lesz rajtam. Végjáték! A kezemmel erősen belekapaszkodom a csőbe, mely a tetőn áll. Olyan, mint az a cső, melyen a Viadalom előtt kellett lecsúsznom a katakombába, csakhogy most nem tudom, hogy hova fogok érkezni. Senki sem tudja, hogy pontosan hova zárták be Harryt, csak is az ösztön, az ösztön, amire hagyatkozni tudok. Utoljára nagyot szippantok a hűvös, szinte már csípős Kapitóliumi levegőből, s megérzem, hogy egy kis esőcsepp a karomra hullik, mire rögtön kiráz a hideg. Egy, két, há! Soha ne hagyjon el a remény. A lábaimat előreteszem, s bemászom a csőbe, s lassan, nagyon lassan kezdem magam rávenni, hogy lefelé ereszkedhessek. Harc van, harc, és minden bizonnyal Snow minden erejét arra használja, hogy megvédje magát, és persze mindet gonoszságot és aljasságot a maga védelmére fordít. Talán nem őrzik most őket. Ezekkel a szavakkal nyugtatom magamat, míg olyan 10 métert ereszkedek a koromsötét csőben, s utána egy folyosó apró sarkában érek földet. Kiskoromban utáltam a sötétet, s néha féltem tőle, csak is akkor nyugattam meg jobban magam, amikor rájöttem, a szemeim képesek arra, hogy még a koromsötétben is lássanak, ez volt a gyógyításon kívül az egyetlen képességem, melyre büszke voltam. Nagyot nyekkenek a hideg földön, s a kezem ösztönösen az övem felé lendül, miközben végigpásztázom a helyet. Egy hosszú folyosón vagyok, ahol minden szürke, mintha nem is az elnöki palota része lenne. Valahol itt kell lennie! Valahol! Hirtelen érzem, hogy a térdeim megremegnek, ahogyan a talpam alatt hirtelen dübörögni kezd a föld, én pedig ijedten huppanok le a sarokba, készen arra, hogy megvédjem magam, ha tudom. A folyosón ekkor fehér csizmákat pillantok meg, legalább öt Békeőrt, akik hatalmas fegyvereikkel, szinte futva száguldnak el előttem, miközben hangosan beszélnek egymás között. Nem vagyok benne biztos, de mintha azt hallottam volna: lázadók. A Békeőrök amilyen gyorsan csak jöttek, el is futnak, de magamban még is félelmet érzek, mert tudom, ha nem vettek észre az azt jelenti, hogy valami más fontos dolguk volt. Valami, ami sokkal fontosabb. Óvatosan kilépek a sarokból, s remegő térdekkel állok meg a hosszú folyosó közepén. Legszívesebben elordítanám magam, idehívnám Finnicket vagy Johannát, mert most, hogy egyedül vagyok, úgy érzem, nem tudok semmit sem tenni. Eddig mindig volt valaki, aki megmondta, hova kell menni, s most, a Viadal óta először, csak is a saját ösztöneimre hagyatkozom. Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ez az egyetlen hang itt, mert a folyosó csöndes, szinte kihalt, s magamban, azon kezdek rettegni, nincs is itt Harry. Vagy talán már megölték, Snow nem várta meg, míg a lázadók elérkeznek ide, ezzel is csak engem akar gyengíteni, hiszen, ha megöli Harryt, akkor én biztosan összeomlok. Hirtelen pánikroham tör rám, s a kezemmel muszáj megkapaszkodnom a falban, hogy el ne essek, miközben a szemem előtt fekete pontok táncolnak. Túlságosan kihalt, lehetséges, hogy elkéssek? De így, ebben az állapotban bárminek könnyű préda vagyok, így egy percig leguggolok, s megpróbálom visszanyerni a normális lélegzésemet. Teljesen egyedül  vagyok. Magamban a harcra gondolok, arra a sok emberre, aki odalent küzd az igazságért, de ekkor eszembe jut, hogy nekem is fontos dolgom van, ki kell szabadítanom valakit akit szeretek, s lehet, hogy most nincsenek itt Békeőrök, de ez talán egy rövid állapot. Nincsenek itt Békeőrök! Az egész folyosó kihalt, talán a csizmások itt őrködtek, de most elrobogtak valamerre, nekem pedig van öt percem, hogy megtaláljam Harryt. Remegve lépek az egyik ajtóhoz, s a kezemmel erősen kezdek dörömbölni rajta, de zárva van, s senki életjelét nem hallom onnan. Egy percig csak rohangálok, megpróbálok betörni minden egyes ajtót, dörömbölni rajta, de egyik sem engedelmeskedik. Minden kihalt, teljesen kihalt. Egy percig csak remegve állok a helyemen, s az agyamban megpróbálom feldolgozni azt a sok információt, melyeket kapok, hogy talán nincs is itt Harry, hogy késő van, hogy megölték. A szívem egyre hevesebben dobog, és lassan félek, hogy elvesztem a lábaim felett a kontrollt, s itt zuhanok össze, ahol majd megtalálnak a Békeőrök, megtalálnak, s ki tudja mit tesznek velem. A remegő kezeim ösztönösen a fülemben lévő mikrofonhoz lendülnek, s érzem, hogy lassan előbuggyannak a könnyeim tehetetlenségemben. Itt vagyok, de semmit sem tudok tenni, ideküldtek, de nincs itt Harry. Legszívesebben felhívnám Katnisst, a nővéremet, aki mindig is erősebb volt, nagyobb és jobban tudta mit kell tenni, mert én most nem tudom….. nem tudom, hogy mit csináljak. A tehetetlenség, a félelem, és az érzés, hogy az őrök mindjárt visszatérnek összekeveredik bennem és remegésre készteti a testemet, a kezem pedig lassan, nagyon lassan a mikrofon felé lendül. Nem érdekel. De ekkor hirtelen úgy érzem magam, mint akit arconvágtak, mintha a fejemben felgyúlt volna egy kicsi fény, valami, ami azt mutatja, hogy talán van remény! Ismét a remény. A remegő kezeimet leejtem magam mellé, és találomból egy ajtóhoz lépek, de inkább leülök elé, mert félek, hogy a lábaim itt fogja felmondani a szolgálatot. Van valami, egy dolog, mely alapján, talán meg tudom találni Harryt. Az ajtók zárva, de kell egy hang, egy olyan dolog, mely felidézheti egy közös emlékünket, melyet én is, és ő is megismerünk. Magamban előjön egy kis jelenet, az első, amikor igazán boldog voltam vele, s a számra lassan mosoly kúszik az emlék miatt. Egy kicsit közelebb húzom magam az ajtóhoz, majd egy pillanatig várok, hogy nem hallok e csizmadobogást vagy valami hasonlót. De az egész emelet, a folyosó kihalt, s amíg még van időm, akkor kell megtennem. Mindenem remeg, s a fejemen lecsúszik egy izzadságcsepp, ahogyan elkezdem.

-       Lángolj fel lelkünkben…… - az örömóda. Mikor Harry először énekelt nekem azon a borzalmas hangján, s mikor először éreztem, hogy igazán boldog vagyok vele, egy emlék, melyet a szívemben már mióta féltve őrzök. Ha itt van…. ha meghallja

-       Égi szikra, szent öröm…. – a hangom egyszerűen borzalmas és remeg is, de még is folytatom, miközben magamban egyre csak ez a jelenet pereg le, ez, amire ha csak végiggondolok, a boldogság elárasztja a testem, s a mosoly az arcomra kúszik. De most mintha könnyekkel is küszködnék.

-       Térj be hozzánk drága vendég. – érzem, ahogyan egy könnycsepp lefolyik az arcomon, s a hangom egyre erőtlenebbé, és erőtlenebbé válik. Harry…..

-       Térj be hozzánk drága vendég. – ez nem én vagyok. Nem az én hangom! A pupilláim hirtelen kitágulnak, s az eddigi mozdulatlanságból felugrom, egy hirtelen mozdulattal, s a fejemet az ajtóra hajtom. Bárhol megismerem ezt a borzalmas hangot.

-       Térj be hozzánk drága vendég! – és ekkor hirtelen egy fojtott sikoly szakad ki belőlem, s érzem, hogy egy sós könnycsepp lefolyik az arcomon. Ez Harry hangja! Harryé! A lábaim hirtelen felpattannak, s most mintha minden egyes nehézség eltűnne, ahogyan a szememmel észreveszek egy kis szellőzőnyílást a falon. Egy nyílást, ahova képes vagyok felmászni, ami a szobába vezet. Harry! A remegő kezeim egy mozdulattal letépik a rácsot, s most azon kapom magamat, hogy a könnyeim már patakokban folynak, még is látom, ahogyan a testemet bepréselem a szűk nyílásba, s lassan megindulok előre. Ez a hang, ami volt már lágy, volt már borzalmas, csengett már a szomorúságtól és nevetéstől, ez itt Harry Black hangja, fizikailag érzem, hogy egyre közelebb van. A térdeim és minden tagom remeg, ahogyan végigkúszom a szellőzőben, s közben csak hallgatom a hangot, a borzalmas hangot, melytől egykor felállt a szőr a hátamon, de most bármire képes lennék érte. Képes lennék Harryért. A kezeimmel kilököm a rácsot, ami a túloldalt van, s próbálok lassan leereszkedni a szobába, ahonnan a hang jön. Magamban fel sem merültem mi van ha ez csapda, vagy Snow elnök egyik borzalmas kelepcéje, csak is a fiú leng a szemem előtt, mint annak idején, az Arénában, amikor a keresésére indultam. Most sem érkezek le szépen a földre, s az ugrás szinte kinyomja belőlem a szuszt. De abban a pillanatban, hogy a szemeim végigjáratom a homályos, kicsike szobán, ahova jöttem, a szívem heves dobogásba kezd, s a gyomrom erősen begörcsöl. Mert meglátom a sarokban. Vöröses haja az a homlokába lóg, s nagy kék szemei szinte világítanak a sötétben, amint lassan felém néznek. Valaki akit szeretek. Akiért bármit megtennék. Aki az igaz szerelmem. Aki itt van. Harry Black! 

23. fejezet II.

Érzem, hogy a hideg tetőtől talpig kezd kirázni, s egy pillanatig csak behunyom a szememet, behunyom a szemem, és próbálom eltűntetni a zajokat, a kiáltásokat, és legfőképpen a szívem heves dobogását. Itt van ez elnöki palota! Napok, hetek, sőt, hónapok óta tudtam, hogy el fog követkeni ez az idő, de most még is hihetetlennel érzem, hogy eljutottam ide. Néhány éve, én csak egy félő, tizenkét éves lány volt, akit a nővére megmentett, s aki otthon remegve, a rongyos takarójába bújva nézte a tévéadást. De most pedig itt áll, a lábai alatt dúl a harc, dúl a harc az igazságért, és az országunk jövőéjért. Neki pedig már csak egy akadályon kell átlendülnie, csak egy akadály válatszja el a szerelmétől, Harrytől, aki ki tudja mennyi ideje raboskodik itt. Elég magamban felidézni a hatalmas kék szemeit, a pillanatokat, amikor együtt nevettünk, s azt, amikor az Arénában megcsókoltam, amikor gyengéden megszorította a kezemet. S erre a szemeim ösztönösen felpattannak, s a hangos szívdobogásom egy pillanatra elmúlik. Látni akarom Harryt!

-       Szóval ezen jutunk át? – óvatosan Johanna felé lépek, aki mintha teljesen a hangok áldozata lenne, a szemei dühtől parázslanak, s tudom, hogy neki mit jelenthet ez a pillanat. Akárcsak Finnick, aki tágra nyílt szemmel bámul a mélybe, miközben kezei ökölbe szorulnak. Ez lesz a mi pillanatunk? A szememmel óvatosan végigpásztázom a drótot, ami az elnöki rezidenciáig vezet, s amelyen végigfut ez a bizonyos szerkezet, s bár néhol kicsit rozoga, és olajos, de a szívem még is azt mondja, hogy meg kell tennem, át kell jutnom.

-       Oké. – szólok oda Johannának, miközben egy kicsit a tető peremére érek. A harc szinte egyre közelebb kerül hozzám, ahogyan óvatosan bebújok a szerkezetbe, hassal lefelé, s érzem, hogy Johanna kezeivel, mintha remegve, de rácsatolja a szíjakat, s rögzít engem. Hatalmas levegőt veszek.

-       Ott várj meg bennünket. Hajrá. – szól reszketeg hangon, miközben a szemével a tető túloldalát nézi, ahol most nincsen semmi, de minden bizonnyal szembe kell néznünk egy két dologgal, mielőtt odaérünk, ahol Harryék vannak. És ekkor Johanna erősen ellök. A szemeim hirtelen felpattannak, ahogyan a szerkezet repíteni kezd,átrepíteni a hatalmas nagy palota, az elnöki rezidencia irányába. Odafent, ott lebeg Panem hatalmas zászlaja, mely talán azt vallotta, hogy az országunk lakosai azonos jogúak.  De ez az a zászló, ami mindig is jelen volt az Aratásoknál, hordozta a félelmet, a gyászt és a fájdalmat, mely azoknak a családoknak a szívébven ült, akik elvesztettek valakit,. Hetvenöt éve így élünk, a rettegés szinte felemészti a testünket, s csak is egy alkalomra vártunk, amikor végre kitörhetünk, ha lesz olyan erős valami, ami ezt megdönti. Lassan a fülembe eljutnak a lenti harc zajai, s a füst az orromba szökik, mintha a tüdőmet akarná felperzselni. De még sincsen melegem, a libabőr szinte futkos a gerincemen. Ahogyan a drótkötéllel egyre közelebb és közelebb kerülök a palotához. A bátorság. Melyet a nővérem hordozott, s adott az emberekbe erőt, és makacsságot, hogy ki tudjanak állni a  zsarnokság ellen. És a remény, melyet én hordoztam, mely bátorított, a remény, mely falakat képes lerombolni, s felhőkarcolókat is építeni. Remény. Bátorság. Itt a lehetőség, ezért vagyunk itt, mert ezt sikerült megadni a népeknek. Remény. Remény. És ekkor a pálya a végére ér, én pedig remegő kézzel lecsatolom az öveket, és visszaküldöm, hogy Finnickék is át tudjanak jönni. Most az elnöki palota nagy tetején állok, annak a palotának a tetején, ahol minden bizonnyal a fiú, a fiú, akit igazán szeretek van. Johanna szerint a tető végében található három vezeték, ha sikerül eljutnunk oda, akkor mind a hárman különválunk,s  egyedül indulunk a kimenekítésre. Tudom, hogy az elnöki palota erős, és szívós, s hogy Snow akármivel is képes a biztonságát megteremteni. De a lázadók, akik odalent vannak minden bizonnyal elvonják a  figyelmet, s a fenti területet nem őrzik annyira, ez az, amit jól megtanulhattunk az óránkon. És ha az elnök van veszélyben, ha szerencsénk van, akkor a foglyokat, azaz Gloriát, Cinnát és Harryt kevésbé őrzik. Azon kapom magam, hogy Johanna és Finnick is mellettem áll, mind a ketten feszülten figyelik a tetőt, melynek a végében tényleg ott van az a három átjáró. Csakhogy a tetőn nem lehet ilyen könnyen átkelni, biztosan van valami csapda. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan meglátom, hogy Finnick a szigonyát egy pillanatra leteszi, s az övéből előhúzza a kicsiny pisztolyát, majd Johanna is így cselekszik. Érzem, hogy mindenem megremeg, s lassan a  szívem is ismét kalapálni kezd. Nagyot nyelve szuggerálom a tető végét, ahova el fogunk jutni, ahova el kell jutnunk!

-       Készen álltok? – Johanna nagy barna szemeivel egyenesen felénk néz, miközben megtölti  a pisztolyát. Készen. Lassan beszívom a levegőmet, mely kifújom, miközben meglátom a fekete pontokat a látómezőmben.

-       Vigyázzatok, tuti podok vannak itt. – suttogom. De ekkor Johanna előrelódul, a lábaim pedig ösztönösen követik őt. Az első néhány métert futva tesszük meg, de egy pillanatnál Johanna megtorpan, s leguggolva gurul odébb néhány métert. És ekkor hirtelen meglátom, mi is az, ami a tetőt védi. Köröskörül a nagy tetőn piros vonalak húzódnak, mintha csak jelezni akarnának nekünk. Olyanok, mint a cérnaszálak, ha egyetlen egy vonalhoz is hozzáérsz, beindítassz egy podot, rád pedig a végzet vár. Szóval ez lenne a tető védőszerkezete. Érzem, hogy a szívem egyre erősebben kalapál, ahogyan követem Johannát, aki hirtelen megemeli a kezét,s  fellő a levegőbe, a pisztolya hangja szinte beszakítja a dobhártyámat. Egy métert sprintelek odébb,s  átugrom egy vörös vonalat, majd a fejemet lehajtom, hogy átférjek a következő alatt. Látom, hogy Finnick kezei is remegnek, s teljes erejéből koncentrál, hogy sikerüljön megtennie az utat. Egy rossz lépés, egy rossz lépés. Óvatosan fordulok oldalra, miközben érzem, hogy mindenem remegni kezd, ha el merem rontani, akkor vége. Ahogyan közeledünk a tető vége felé, a vonalak egyre többen lesznek, olyan helyeken, melyeket aligha figyelünk.A szemem ösztönösen is Finnickre vándorol, aki éppen egy  nagyot ugrik, majd Johannára, aki a pisztolyból újra kilő valamit. De ekkor hirtelen megérzek valamit, mintha  fejem, valami keménybe ütközött volna. És ekkor meglátom! A lábam ugyanis pontosan egy piros vonalon hever, elég volt egyetlen egy pillanat, és sikerült megtennem a legrosszabb lépést.Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan észreveszem, hogy a pod, amire ráléptem, rögtön aktiválódik. A lábaim megremegnek, ahogyan meglátom, hogy lassan egy átlátszó bura kezd körém emelkedni, elzárva tőlem a külvilágot. Hirtelen a szívem heves dobogásba kezd, s a kezemmel erősen megütöm a bura üvegét, amely az előbb bezárt engem. Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? Látom, hogy Finnick és Johanna is hátrafordul, s mindkettejük arcára kiül a döbbenet, a döbbenet és a szomorúság. Teljes erőmből kezdek üvöltözni, s ütni a burát, de a kezem lassan fájni kezd, s ujjaim vörösek lesznek az ütés erejétől. Mindenem remeg, s lassan a világ, s világ és a többiek is forogni kezdenek körülöttem, Látom, hogy Finnick valamit mutogat, Johanna pedig üvöltözve magyaráz felém. Meg fogok halni? Érzem, hogy a lábaim összecsuklanak,s  guggolva ütöm tovább az üveget,  amely talán örökre elzárt engem a külvilágtól,s  ki tudja, mit akar velem tenni. Érzem, a homlokomon lecsorduló izzadságcseppeket, s hallom, hogy a hangom, mellyel üvöltöttem lassan bereked, és nem hagy beszélni. Úgy jön rám a szédülés, a szédülés és a fájdalom, mintha erősen pofonvertek volna, s a kezemmel egy utolsó próbálkozást teszek az ütésre. De ekkor meglátom, hogy Finnick előhúzza a pisztolyát, s kezével az övemre mutogat. Egy perc is elég kába fejjel és reménytelen elmével, hogy rájöjjek, a pisztolyomra gondolt, mely most az övemben pihen. Teljes erőmet ráveszem, hogy a remegő kezemmel megfogjam a jéghideg tárgyat is lassan kihúzom magam elé. Amint meglátom urrá lesz rajtam a rémület, és a remegés erős görcse, s az ujjaim majdnem elengedik a fegyvert, De ekkor meglátom, hogy Johanna a bura felé mutogat, s rögtön leesik, mire is gondol. Lassan felállok, miközben beszívom a levegőt, majd vontatottan kifújom. A torkom kapani kezd, s a szívem dobogása túl erős, de megpróbálok esetlen terpeszbe állni, miközben a fegyver csövét lassan a bura felé irányítom. Mindenem remeg, ahogyan a szemeimet résnyire húzom, s felkészülök a hatalmas hangzavarra. Legszívesebben üvöltve elmenekülnék, vagy itt helyben összegörnyednék, de valami a lelkem mélyében azt diktálja, hogy ezt meg kell tennem. A kezeim remegnek. De még is meghallom a hangot. És ekkor a pajzs, a bura hirtelen szétszakad, mintha kezek tépték volna szét, engem pedig beszippant a hideg levegő. Megérzem, hogy már nem tart fogva semmi, s mindenem elgyengül, ahogyan a fegyvert a földre ejtem, s kishíján én is elesem. Finnick lassan felémcaplat, s felveszi a pisztolyt a földről, miközben Johanna egy pillanatig megpaskolja a vállaimat. Remegek, köhögök és még mindig nem múlt el a belső félelemérzet. De tudom, látom, hogy ez a kettő győztes itt és most mentett meg engem attól, hogy egy pod csúnya áldozata legyek. Lassan kifújom a levegőt, s megpróbálom kihúzni magamat, amikor a szemembe ötlik valami. A tető végén vagyunk. Itt áll az a három cső, melyen keresztül be lehet jutni az elnöki palotába, oda, ahol Harry Black is van. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan Finnick visszaadja a pisztolyt, s ő is közelebb lép hozzánk.

-       Nos hát itt vagyunk. .- mutat előre a kezével Johanna  a három irány felé, a három irány, mely most itt dől el. Az előbb majdnem meghaltam, most pedig hamarosan be fogok ereszkedni, az elnöki palota legbelsejébe. Érzem, hogy a remegés lassan urrá lesz rajtam, ahogyan a szemeim csak is a csöveket szuggerálják. Több hónap, több hónapig dolgoztunk azon, hogy eljussunk ide, sok fájdalom, könny és szenvedés után sikerült ideállnunk, szinte már a küldetésünk legvégére. De még is, ez lesz a küldetésünk, s talán életem legfontosabb dolga,

-       Nos, készen álltok. – Johanna egy pillanatra elvigyorodik, de látom oldalról, hogy egy pillanatra megvonaglik az arca, ahogyan a szemével a lejáratok felé néz.

-       Én megyek Cinnához, Johanna Gloriához., Prim, te pedig Harryhez. – remegve  bólintok.

-       A palota előtt találkozunk oké. És ne keveredjetek semmi bajba. – látom, hogy egy pillanatra Finnick kezei is megremegnek, de tudom, hogy itt ebben a helyzetben, mindenki így érezne. Mert a Kapitólium,az igazi gyilkos, melytől még a profi győztesek is félnek, s most ezért jöttünk ide, hogy megtegyük, amit követelnek tőlünk, hogy beválthassuk a feladatunk. A fejemben Paylor szavai kezdenek visszhangozni, hogy ha elbukunk, talán Panem jövője bukik velünk. Egy pillanat is elég, hogy a kezemet lassan kinyújtsam a többiek felé, mely most izzadt és úgy remeg, mint a nyárfalevél. De ahogyan Finnick erősen megszorítja majd Johanna is belekapaszkodik, mintha néhány percig erőhöz juthatnék, erőhöz ehhez a hihetetlen feladat megoldásához. Itt nem számít már, hogy mennyire is tettetted magad erősnek mint Johanna, ebben az egy percben még az ő szemükbe is meglátom a félelmet, a félelmet a  jövővel szemben, Panem jövőjével szemben. Az van a kezünkben. Egy pillanatig behunyom a szemem, és hagyom, hogy a remegés elárassza a testemet, miközben a csapattagjaimba kapaszkodom

-       Sok szerencsét. – kezdem remegő hangon, mert tudom, hogy félek, nagyon félek a jövőtől-

-       És …..- folytatja Finnick

-       Sose hagyjon el benneteket a remény!

23. fejezet I.

Johanna mászik előre, hogy kinyissa a csatornafedelet, s most őt, csodák csodájára nem én, hanem Finnick követi. Mióta ismét bevetettem a gyógyítói képességemet, s segítettem neki, Johanna mintha hallgatagabb lenne, úgy néz ki, mint akit lesokkolt az esemény, hiába is nem akarja mutatni. Én pedig megértem őt. Vajon mennyi ideje ismerhetik ők egymást, hány Viadalt éltek át együtt, azt nézve, ahogyan Snow és a hatalmas Aréna hidegvérrel legyilkolja azokat a gyerekeket, akiket támogatni kéne. Tudom, hogy egy nagyon szoros kötelék van közöttük, s bár ezt soha nem mutatják, főleg nem a megacélozott szívű Johanna, a szívem mélyén még is boldog vagyok, sőt, kissé irigyelem ezt a barátságot. Vajon, ha most nem lenne lázadás, és én mentorként járnám a Fővárost évről évre, én is szereznék ilyen embereket? De ekkor a gondolataim elpárolognak, mintha valami beszippantotta volna őket, ugyanis meglátom, hogy Finnick, aki eddig előttem haladt, most már eltűnt a nyitott csatornafedél felett, s azon kapom magamat, hogy hiába a sok gondolat, és a kavargás az agyamban, most én következem. A kezemmel erősen megmarkolom a létra fokát, majd a lábamat óvatosan az utolsó fokra helyezem, miközben a fejemet átbújtatom a csatorna nyílásán. A kontyom, mely eddig tökéletesen tartott a fejemen, most kócos, s egy pillanatra alig látok valamit a szemembe hulló sötétszőke tincsektől. De viszont hallok.

-       Ez lenne az? Ez itt nem az…… - Finnick halk, és kissé ideges hangja szeli át a levegőt, mikor én is kilépek a csatornából, s bezárom magam mögött a fedelet. Ha lennének még azokból a borzalmas mutánsokból, nehogy követni tudjanak. Még mindig a fejemben cseng a  rémes, sziszegő hang, s amint eszembe jut a hideg kezd futkosni a hátamon, egészen addig, amíg meg nem látom, hogy hol is vagyunk. Ugyanis ez, ahova kilyukadtunk tényleg nem egy Kapitóliumi utca. A csapatunk egy kis szobában áll, mely tele van csapokkal, és érdekes szerkezetekkel, melyek pörögnek, forognak, s búgó hangjuk beárasztja  a helyiséget, a Kapitóliumban ezeket csak mosógépeknek hívják. A tisztítószerek szaga eljut az orromba, s úgy érzem, hogy köhögnöm kell, miközben könnyes szemmel vizslatom körbe a terepet, akárcsak Johanna, akinek a kezében van a térkép.

-       Ide kellett jönnünk. Gyertek utánam, de semmi trappolás. Értetted Prim? – mintha csak egy pillanatig lenne bizonytalan, de mikor rájön, hogy mit kell tenni, és hova kell menni, akkor már is visszatér a régi, csipkelődős énje.

-       Én, trappolni? – kérdezek vissza kissé hangosan, mire a kezemet ösztönösen a szám elé kapom, hiszen rájövök, ha itt mosógépek vannak, s Johanna is csendre intett, akkor egy Kapitóliumi házban vagyunk. Kapitóliumi ház….. a szívem hevesen kezd dobogni, s érzem, hogy a térdeim megremegnek, amikor Johanna ismét megszólal gúnyos hangon.

-       Az Arénádban. Úgy közlekedtél a dzsungelben, hogy a lábad teljes erőből verted a földhöz. Mázlid volt, hogy nem talált meg egy Hivatásos. – legszívesebben visszaszólnék Johannának, de látom, hogy Finnick csak kedvesen elmosolyodik, és megböki a vállamat, mire én is próbálok nyugodtan viselkedni. Jó, legalább tudom, hogy miért nem jött közel egyetlen állat sem hozzám a dzsungelben. Johanna a kezébe veszi a baltáját, s óvatosan kinyitja az ajtót, miközben fél térde ereszkedik, s látom, hogy nekem is követni kéne a példáját. Nagyokat szippantok a bűzös levegőből, miközben beállok Finnick mögé, de a késemet ösztönösen nem fogom meg, miközben érzem, hogy a térdeim megremegnek. Látom, hogy Johanna int a kezével, mintha csak azt akarná mutatni,. Hogy szabad a levegő, s megindul előre, én pedig éppen hogy tudom követni Johannát és Finnicket, akik olyan gyorsak, mint annak idején a Kiképzésen. Egy hosszú folyosóra lyukadunk ki, melynek a falait hatalmas rózsaszínű tollak borítják, s mindent beleng egy furcsa szag, mintha a rózsa és a menta borzalmas elegye lenne. Johanna négykézláb indul el , és igen gyorsan, miközben a fejét összevissza kapkodja, s én hiába is próbálok, nagyon nehezen tudok utána botorkálni. A hatalmas ház, a rikító színekkel és illatokkal szinte letaglóz, most járok először egy olyan házban, ahol az emberek nem rettegnek évente és nem kell a gyermekeiket gyilkosok közé küldeni. Látom, hogy Johanna erősen megszorítja a térképet, miközben egy hatalmas mozdulattal befordul egy szobába, kishíján alig tudom követni, miközben megérzem, hogy a térdeim lassan remegni kezdenek, s a koncentrálástól egy izzadságcsepp folyik le a homlokomon. A szoba, a hatalmas szoba, ahova megérkezünk most szinte olyan, mint egy nagy, színekkel tarkított nyalóka. A tollak, a flitterek, és a hatalmas poszterek szinte beterítik a szobát, s a szememet is beszippantják, az illatok lassan bekúsznak az orromba, s erősen ingerelni kezdik azt. Mintha egy nagyon nagy vásárba csöppentem volna bele, ami tele van szivárványos színekkel, nyüzsgéssel és vidámsággal, mintha maga a Kapitólium akarna beszippantani, s utána el nem engedni. Látom, hogy még a többieknek is káprázik a szeme a sok színtől, formától, s Finnick is erősen dörzsöli az orrát, mert az illatok őt is csapdába kerítik. De ekkor hirtelen meglátok valamit, valamit, amire Johanna keze mutat. A zsúfolt szoba végében., egy sárga szekrény mellett van, hatalmas, de még is könnyedén ki lehet rajta mászni. Egyenesen a Kapitólium szívébe. Ott az ablak! Érzem, hogy a megkönnyebbülés sugara vesz rajtam erőt egy percig, ahogyan hirtelen felállok, s lábaimon szinte futva indulok az ablak felé, el ebből a lakásból, el a rikító világból. De ekkor hirtelen egy hatalmas nagy reccsenést hallok, egy reccsenést, s egy azt követi puffanást, melyet ezernyi hang kísér. S ekkor meglátok egy csodaszép virágokkal díszített vázát, ami igaz eddig az asztalon volt, de a kezeim, a remegő és ügyetlen kezeim egy mozdulattal leverték a helyéről. Érzem, hogy megáll bennem az ütő, s a lábaim megtorpannak a puha szőnyegen, miközben a szívem hevesen dobogni kezd. Ne! Ne!

-       Van ott valaki? – és ekkor meghallok egy magas, artikulálós hangot, olyat, amit az ittlétem során már sokszor hallottam, melytől mindig is irtóztam, s mely most végtelen félelemmeél áraszt el. Egy Kapitóliumi hangját! A fejemet ijedten kapom a többiek irányába, de ekkor meglátom, Johanna és Finnick kimászott az ablakon, s most kívűlről, hatalmas kézmozdulatokkal mutogatnak nekem valamit. Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek, ahogyan meghallok, a tűsarkú koppanását, s tudom, ha bent lesz, akkor rám, fog ismerni, rá fog ismerni Primrose Everdeenre, a reményre, s ki tudja, hogy mit fog tenni. Érzem, hogy a világ megprödül körülüttem, s a másodpercek szinte visítanak felém, amikor a testemet egy közeli asztal felé vetem, s egy mozdulattal bevágódom alá, miközben a remegő térdeimet a hasam felé húzom. Próbálok olyan kicsi lenni, mint annak idején, mikor a fán a Hivatásosak elől rejtőztem. Érzem, hogy a szívem úgy kalapál, szinte kiszakítja a mellkasomat, amikor meglátok egy hosszú, rikító narancssárga ruhát, s lassan a szemem elé tárul egy fiatal, Kapitóliumi nő képe, aki most riadt arccal nézeget keresztül a szobán. Ne vegyen észre, kérlek ne! Magamban remegve fohászkodom, miközben még a lélegzetem is visszatartom, tudom, elég egy rossz mozdulat, és végem.

-       Hahó? – a nő lassan járkálni kezd a szobában, miközben a kezemet ökölbe szorítom, érzem, hogy a körmeim belemélyednek a tenyerembe, ahogyan még kisebbre húzom magamat. A cipők végigkopognak a szobán,s még egyszer megfordulnak, mintha ezek az általában semmit észre nem vevő Kapitóliumiak, mintha új formát öltöttek volna. A nő mégegyszer megszólal, hangja olyan, akár egy sziréna, s majdnem elkiáltom magamat, ahogyan erősen szorongatom a térdeimet, s a kezeimen az ízületek szinte hófehérré változnak. Nincs itt senki, nincs itt senki! A nő még egy percig áll, olyan néma csend telepedik a szobára, hogy félek, meghallja a szívdobogásomat, vagy a lélegzetemet, a csönd szinte beszippantja az elmémet is. De ekkor hirtelen megfordul, majd lassan, nagyon csöndesen kisétál a szobából. Egy percig csak remegve ücsörgök, és lassan próbálom kifújni a levegőmet, mellyel együtt egy sóhaj is kiszakad belőlem, egy sóhaj, miközben lassan elernyednek az izmaim. Azt veszem észre, hogy a homlokom csurom víz, s lassan folyik le róla az izzadság, miközben a szívem még mindig a mellkasomhoz közel, túl erősen dobog. Néhány percig csak ülök, s lassan merek megmozdulni, olyan lassan, ahogyan csak a remegő testem képes rá. De abban a pillanatban, hogy kibújok az asztal alól, nem érdekelnek a hangok, nem érdekel a nő, sem a távolság, olyan gyorsan futok ki az ablakhoz, ahogy csak a remegő lábaimmal bírok, miközben azon fohászkodom, hogy ne adják fel a szolgálatot. Teljes erővel vágom ki az ablakot, s a kezemmel felkapaszkodom a létrára, mely itt van, úgy ahogyan Johanna mondja. A kezeim még csúsznak, de még is öröm számomra, ahogyan egyre inkább elhagyom a  házat, el ezt a nőt, és minden félelmet, mely az elmúlt egy percben lejátszódott. Érzem, hogy a szél beletúr a hajamba, ahogyan felkapaszkodom az utolsó fokra, a szememmel meglátom Finnicket és Johannát, akik már fent állnak a tetőn, azon a tetőn, melyre én is lassan ráteszem a lábaimat. Óvatosan sóhajtok egy pislogok egyet, hogy elfeledjem ezt a találkozást, de ekkor hirtelen meglátok valamit, valamit, ami méginkább remegésre készteti a testemet. A tető, ugyanis, ahol a többiekkel állok, ahova sikerült feljutnunk egyenesen egy épületre néz, egy hatalmas nagy épületre. Talán öt, hatemelet magas, s a falai fehér márványból készültek, nagy tetején pedig a szél, mely most hihetetlenül erős, szinte cibálja a hatalmas nagy zászlót. Panem zászlaját! Érzem, hogy a szívem dobogni kezd, s a szemeim elkerekednek erre a nagy látványra, s hiába láttam már életemben sok szépet, és sok jót, de ez mindent felülmúl. Van benne valami, valami, ami hatalmassá, félelmetessé teszi, melyre ha csak ránézel a hátadon végigfut a libabőr, s az állad leesik ámulatodban. Odalent hatalmas hangzavar van, a kiáltásokba néhol lövések hangja vegyül bele, s jobbra egy érdekes építményt látok, mintha fából tákolták volna. Az ég most egyáltalán nem csodálatos kék, mint az sokszor szokott lenni a Kapitóliumban, a szürkeség, s a közeledő zivatar, az erős szél, mely szinte tépi a ruhámat csak is egy dolgot akar jelezni, mintha direkt nekünk készítették volna. Odalent a véghajrá folyik. Ez itt az elnöki palota. A szívem hevesen dobog. Eljött a próba igazi ideje. Panem jövőjének ideje. 

22. fejezet III. rész

Soha életemben nem hallottam még Johanna Masont ilyen erővel kiabálni. A hangok szinte behálózzák a teret, s még mi már szinte odafönt vagyunk, a létra legtetején, addig Finnick eltűnik. A mézszőke haj, a vigyorgó tekintet, és a csábos mosoly, ez most mind eltűnik, ahogyan a mutáns sziszegve rántja le a mélybe a fiút, akinek még látom a keze hadonászását. És ekkor a szívem erősen kezd dobogni, és érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, amikor meghallom Johanna panaszos kiáltásait.

-       Finnick, Finnick! Nem lehet! A francba, ne! – úgy érzem, mintha valaki az én szívemet is megszorongatná, ahogyan a szemeimet kimeresztem, és hallgatózom, kutatok, az agyam még mindig az életjelek után kutat. Finnick….. Finnick. Érzem, hogy a fájdalom szinte görcsbe rántja a testemet és már nincs hátra, tudom, hogy el fognak eredni a könnyeim. Finnick Odairt az előbb lehúzta, lehúzta a sötét és nyirkos mélybe egy mutáns. De még mindig hallom, hallom, ahogyan Johanna fájdalmasan üvölt, s térdei lekoppannak a létra fokára, miközben látom, mintha a tekintetét könnyek szabdalnák. És ekkor belémhasít a felismerés. Nem tudom, hogy mit teszek, és azt sem hogy miért, talán a testem hamarabb lépett működésbe, mint ahogy az agyam szólna neki. De ekkor a remegő kezeim Johanna felé lendülnek, s erősen kikapják ujjai közül a késemet. Mielőtt bármire is gondolnék, bármi kis dolgot is felfognék, a lábaim megindulnak, s teljes erőmmel vetem le testemet a szakadékba. Finnick után. Csak is a fájdalom, Johanna panaszos kiáltásai és a könnyeim jutnak az eszembe, ahogyan a térdeim nagyot koppannak a hideg csatorna padlóján. Tudom, hogy nincsen értelme visszajönni, tudom, hogy hülyeséget csinálok, de még is megteszem. A szememmel végigpásztázom a sötétséget, és ekkor meglátom, mire a szívem hevesen kezd dobogni, s a térdeim megremegnek. A hatalmas mutáns száját nagy mozdulatra emeli, mintha csak Finnickbe akarnak harapni, s a fiú elfúló hanggal, s sápadt arccal tesz egy utolsó karcsapást a remegő kezeivel, de a szigonya éppen csak súrolja a ronda, és hatalmas állat állát. És ekkor megtörténik. Az elmémben eltűnik a csatorna, s helyette az erdőben találom magamat, jóval fiatalabbként és jóval több félelemmel. Mellettem áll a nővérem, s kezével óvatos mozdulatra int, miközben nagy szürke szemeivel a zsákmányt, jobbanmondva a vadászt szemléli. A hatalmas, morgó vadkutyát, akinek a nyála a cipőmre fröccsen, ahogyan egyre csak közeledik és közeledik felém, miközben szájában megvillannak borotvaéles fogai. Az adrenalin túl korán árasztja el a testemet, és a szívem túlságosan erősen kezd el dobogni, ahogyan érzem, fizikailag érzem a félelmet, amely csak is emiatt az állat miatt van. A kezeim teljes erőből meglendülnek, s mielőtt gondolkodni tudnék, kiengedem a kést az ujjaim közül. S ekkor eltűnik az erdő, eltűnik vele együtt a nővérem is, magamat pedig ismét a csatornában találom. Csakhogy már nincsen a kés a kezemben. Érzem, hogy a gyomrom felfordul, a szívem pedig kihagy egy ütemet, amikor meglátom, az én fegyveremet, egyenesen a fehér mutáns nagy sárga szemei között. Nagy sárga szemei, melyekben már nincsen fény, nincsen élet. Megremegek. Megöltem! Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek, s a kezemmel el kell kapnom a csatorna falát, mert akár most képes lennék elesni, miközben a szívem hevesen dobog. Megöltem, megöltem, megöltem Snow mutánsát! De ekkor a szemem sarkából meglátom Finnicket, aki a sáros földön fekszik, s mellette Johanna térdel, aki üvöltve kever le neki egyre több pofont, de a fiú nem reagál rá. Érzem, hogy a remegő lábaim megindulnak, s egy perc múlva már a sárban térdelek, Johanna és Finnick mellett. Finnick, aki a földön fekszik, a fején egy hatalmas seb éktelenkedik, és a szája nyitva, mintha a mindig élettel teli arca most fehérré váltott volna, ahogyan a nyakán meglátom a csúnya vágásokat, mintha csak valami erősen megszorította volna.

-       A fenébe Finnick kelj már fel! – Johanna ismét erősen megüti a fiút, s remegve rázza meg a vállát, de csak a semmit püföli, Finnick szeme nem nyílik ki, és semmire sem reagál. A lány pedig erősen üvölt, fájdalmas kiáltásai eljutnak a szívembe, és mintha azt facsarnák meg, erősen, nagyon erősen. Érzem, hogy én is megremegek, ahogyan a hatalmas sebeket szemlélem, és a nyakát, mintha csak fojtogatták volna. Johanna a fejét a földre veti, miközben elüvölti magát, és ebben a kiáltásban minden van, melytől csak még rosszabbul leszek. Fájdalom, düh, és félelem, az érzés, hogy talán elvesztette a legjobb barátját. Mit is jelenthetett Johannának Finnick, mennyi ideig lehettek ilyen jóban, hányszor húzták egymást, hányszor beszélgettek a Kapitóliumról. Talán kialakult köztük valami, egy olyan erős kapocs, melyet az évek sem tudtak széjjelhúzni.  És ekkor hirtelen a testem akcióba lendül, a kezeimmel kissé erősen lököm félre Johannát, miközben közelebb térdelek Finnickhez a sáros földön. Hallom, ahogyan a lány káromkodik mögöttem, de ekkor már a sebeket tanulmányozom, és óvatosan végigtapintom a bordáit, hogy jól van e. Érzem, hogy a szívem hevesen dobog, ahogyan a légzését hallgatom, a légzését, melyet most alig lehet hallani.

-       Meghalt? – Johanna szeméből annyi fájdalmat, annyi dühöt tudok kiolvasni, hogy szinte megfájdul tőle a szívem, ekkor jövök rá, milyen is lehet neki elveszíteni Finnicket. Hatalmasat sóhajtok, s remegve tűröm fel a ruhám ujját, ahogyan még közelebb ülök. Nyugi Prim, képes vagy rá, meg tudod csinálni. Próbálom kizárni a lány hangját, miközben a kezeimet Finnick mellkasára helyezem, s lassan nyomkodni kezdem. A mozdulataim, ezek a sorok rögtön eszembe juttatják az Arénát, amikor felélesztettem Harryt, a fiút, akiért most idejöttünk. De ekkor meglátom, hogy Johanna is mellémállt, s szemében a reménykedés lángjával halkan suttogni kezd.

-       Gyerünk! – tíz. Érzem, hogy a testem megremeg az erőlködéstől, amikor tovább nyomom a szíve tájékát, s lassan megérzem magamon az izzadságot, mely lassan csordogál le az arcomon. Húsz! Johanna idegesen beszél, miközben folyamatosan rázza Finnicket, én pedig lassan érzem, hogy kifáradok. Huszonöt! A szívem hevesen ver, s a térdeim remegni kezdenek, ahogyan nekigyürkőzöm még utoljára. Menni fog, nyugi! Harmincöt! És ekkor meghallom a halk, de még is jól hallható köhögést, s meglátom, hogy a fiú mellkasa lassan emelkedni és süllyedni  kezd. Idegesen fújom ki a levegőt, ahogyan meglátom, hogy Johanna dühösel lekever neki egyet, de egy pillanat múlva vigyorogva karolja át a vállát. Finnick óvatosan pislog, mintha meg akarná szemlélni a külvilágot, s csodálkozó tekintettel vizslatja Johannát, aki mintha nem gyakran tenne ilyet. Próbálok fél térdre ereszkedni, és kifújni magamat, amikor meglátom, hogy a fiú tekintete felém lendül, s az arcán mintha érzelmek sorozata suhanna át.

-       Prim, te……

-       Újraélesztett Finnick. Prim…….. – feleli Johanna kissé halk hangon, de már is elengedi a fiút, még is látom az arcán, hogy halványan mosolyog.

-       Igen én….. azt tettem, amit tenni kellett. – suttogom halkan, miközben a fejemet a bakancsom irányába hajtom le. Finnick óvatosan felemelkedik, s a szemével ismét végignéz rajtam, miközben csodálkozva lép közelebb.

-       Prim, én….. köszönöm. Ha nem lettél volna itt. – de ekkor megérzem, hogy Finnick egy pillanatra átölel engem, miközben a háttérben Johanna vigyorogva nyugtázza a dolgokat. Óvatosan ölelem vissza, miközben kifújom a levegőmet, és próbálom megnyugtatni az erősen kalapáló szívemet.

-       Szívesen Finnick. Szívesen.