24. fejezet III.

Sziasztok! Na itt vagyok ezzel az új, igazából elég picike, de ugyanakkor számomra különleges fejezettel. Sajnos valódi tény, hogy a történetem, a Daughter of Hope hamarosan befejeződik és most így az utolsó fejezeteket olvassátok. Kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok szólni ezekhez a maradék fejezetekhez, hogy fog tetszeni ez a csavar, és az ötlet, a fejezet, amiből most már amennyire, de kiderül, hogy mi lesz Primmel. Jó olvasást :)
                                                                                                     

Tűz. A füst émelyítő bűze, egy hatalmas nagy villanás. Majd egy puffanás, robbanás, és hihetetlen fájdalom. Egy hatalmas nagy fénycsóva, mely egyre csak, egyre csak közeledik felém. Ez az utolsó emlékem a földről. A bombák felrobbannak, én pedig ott állok, igenis ott állok a robbanás helyszínén, ahol nincsen más, csak sírás, fájdalom, és haldoklás. Én pedig nem tehetek semmit. Már nem. Azt mondják, hogyha az ember meghal, lejátszódnak előtte az élete legfontosabb pillanatai. És az én eddigi életem minden volt, csak nem éppen a csodálat, a boldogság, és a gazdagság. Fáztam már, éheztem, ott feküdtem a padló csont soványan, egy kicsi, nagyon kicsi ételre is várva. Éreztem már, hogy felülkerekedik rajtam a fájdalom, és a félelem, mikor elindultam a színpad felé az Aratáson. Sírva ültem a televízió előtt és anyába kapaszkodva néztem, néztem végig a véres Viadalt, ahol a nővérem küzdött, ahol miattam küzdött. De most még sem ezek az emlékek jönnek elő. A fájdalmam alól hirtelen megjelenik egy kép, egy kép, amikor kihirdették a hetvennegyedik Éhezők Viadala két győztesét, Katnisst és Peetát. Az öröm, amikor a kanapéról felugorva táncot lejtettem a lakásban, s szinte zokogva a boldogságtól borultam anya ölébe. Amikor Katnissel kacsásat játszottunk az udvaron, én röhögve futottam előle, szinte kicsorduló könnyekkel, miközben ő hangosan kiabálva üldözött, majd elkapott és jól megcsiklandozott. Amikor Sarahval és Isabelle-el nevettem az Arénában, majd amikor először csattantam ki majd a boldogságtól Harryvel. Amikor megcsókoltam, a fények, amik a szemem előtt játszottak, ahogyan megfoghattam a kezét, és belefúrhattam a vállába az arcomat, ő volt, aki mindig megvédett, akit őszintén szerettem. Harry! Majd a pillanat, amikor először láttam meg aput, és ismét hinni kezdem a reményben, aput, aki végig a Kapitólium ellen küzdött, majd bebizonyította nekünk, hogy nincsen lehetetlen. Apu! Anyu, Katniss, a családom, Lady és Kökörcsin. Amikor megszorítottam az emberek kezét a kórházban, amikor megláttam a szemükben, hogy ha még el is vannak veszve, van bennük remény. Az emberek! Soha nem hittem, hogy az életben ennyi fontos személy volt nekem, akiket ennyire szerettem, és akikkel kölcsönösen szükségünk volt a másikra. Kiskoromban, az elveszett pillanatokban legszívesebben hagytam volna az életet, meghaltam volna, de most, ebben a pillanatban, amikor egy kis hajszál választ el az élettől és haláltól még is fáj, hogy itt kell hagynom a földet. A többiek, akiket szerettem, még látni akarom őket, meg akarom ölelni a nővéremet, meg akarom simogatni Kökörcsin nem éppen selymes bundáját, és meg akarom még  csókolni Harryt. Nem hagyhatom őket itt, nem lehet! Győztes vagyok, én vagyok a lány, aki reményt ad az embereknek, nem mehetek el innen! Hirtelen megérzem az iszonyatos fájdalmat, majd a szemhéjaimon keresztül meglátok valakit, valakit, aki lassan közelít hozzám fehér ruhában, miközben gyönyörű arcán mosoly játszik. Hosszú fekete haja szinte vízesésként omlik a vállára, a lány maga pedig csillog, mintha földön túli szépséget látnék magam előtt. Isabelle!

-       Prim, azt hiszem ideje lenne velünk jönnöd. Jó lesz neked odafent. El sem hiszed, miket művel Sarah, ja, és Clove mindenképpen meg akar ismerni. Gyere velem! – a lány, a barátnőm mosolyogva nyújtja ki felém a kezét, miközben az arcán a remény halvány sugara suhan át. Mindenem fáj, és úgy érzem, a fehérség csábít, legszívesebben felállnék, és oda indulnék. Csakhogy az elmém, és a szívem is mást mond, ami lassan kiszakad belőlem. Nem hagyhatom őket itt!

-       Sajnálom Isabelle itt….. itt lent még nincs vége mindennek. És még az én feladatomnak sem. Élni szeretnék, élni….. – bukik ki belőlem hirtelen, miközben érzem, hogy a testemet elárasztja a fájdalom, de ugyanakkor az erő, az erő, amely talán ösztönöz.

-       Mit szeretnél? – kérdezi Isabelle, miközben óvatosan elengedi a kezemet, s nagy fekete szemével egyenesen rám mered. Nem hagyhatom őket itt. Még nincs vége.

-       Élni. Élni szeretnék!