9. fejezet III.

Halihó, íme az új fejezet. Nem is tudom, mit mondjak, azt hiszem muszáj volt írnom egy ilyet is, és lehet, hogy nem a leg cselekménydúsabb lesz, de érzelemben gazdag. Köszönöm a komit és a pipákat, és jó olvasást :)
ps: szurkoljatok nekem, holnap konfirmálok :) Ideges, ideges, de remélem menni fog :)
                                                                                                                                 

És Harry Black. Harry Black. Úgy érzem magam, mint annak idején az Aratáson, amikor meghallottam a nevemet. A szó, a mondat nagyon lassan jut el a tudatomba, mintha csak akárhányszor megérkezne az agyamba, az ellökné onnan, nem engedve, hogy megtudjam az igazságot. De ez még is megtörténik. Hirtelen úgy érzem magam, mint a fa, amelybe belecsapott a villám, úgy vág hasba a mondat, hogy azonnal könnyek szöknek a szemembe. Harry Black a Kapitólium foglya. Snow elnök emberei most elfogták őt, és ki tudja, hogy mit tesznek vele. És ez egy ember miatt van. Miattam. Hirtelen eltörpül előttem a Tizenharmadik Körzet, a sok kérdés és a tudatlanság, csak is Harry neve zakatol a fejemben. Magam előtt megjelenik a fiú, amikor az Aratáson kihúzták, és félénken vánszorgott fel a színpadra. Amikor újraélesztettem az Aréna utolsó perceiben, és nem akartam elveszíteni. Amikor a gyomrom begörcsölt, mert megcsókoltam az Arénában. Hogy nem akartam sohasem hogy Harrynek, az egyetlen embernek akit nagyon de nagyon szeretek a családomon kívűl baja essen, de ezt most megtörtént. És miattam. Én tettem, én gerjesztettem a lázadást. És ekkor minden kitör belőlem. Olyan sikoly tör fel a torkomból mely egyáltalán nem hasonlít Primrose Everdeenre, és az öt ember, akik  ezt mondták most eltűnnek, akárcsak a forgó föld. A könnyeim patakokban kezdenek ömleni, ahogy a térdem hirtelen rápréselődik a hideg padlóra. De a szemem előtt csak is a fiú, akit szerettem, Harry lebeg, mintha beleégett volna a retinámba, és nem akarna onnan távozni.

-       Nem lehet! Nem lehet! Harry kérlek gyere vissza, gyere vissza! – a hangom erős, és teljes erőmből ezeket a szavakat kiáltom, miközben a könnyeim, mint a nagy vízesés, amiről leugrottunk Harryvel az Arénában, úgy folynak. Harryvel. Érzem, hogy a sós és erős könnyek szinte beterítik az arcomat, és később már csak elmosódott foltokat látok a világból, egyedül a hangos zokogásom, a kiáltásom és a szívem szűnni nem akaró dobogása van jelen. A könnyfátylon keresztül is látom a fiút, amint esetleg a Kapitólium kínozza, miközben nagy kék szemeiben könnyekkel segítséget kér. Nem lehet! Úgy érzem magam, mintha a szívemben egy nagy kést forgatnának, ami eltölt erős fájdalommal, és félelemmel, és a testemet remegésre kényszeríti. Úgy érzem, hogy a sós könnyek már átáztatják a ruhámat és a hajamat, s lehullanak a lábamhoz, ahol talán már pocsolyát képeznek. Érzem Harry szorítását a kezemen, hallom a hangját, a félő kiáltását, miközben csak is az zakatol az agyamban, hogy ez mind miattam van. A körülöttem lévő világban pedig mintha a káosz tört volna ki. Kiáltva

próbálom a kezemről levakarni a fiú szorítását, és hadonászva próbálom eltüntetni a képeket, amin ő szerepel. Pedig csak ez van előttem. A hangom már teljesen berekedt, és csak olyan, mint annak idején, amikor Kökörcsin egy furcsa betegséget kapott el, s a szemeim már fájni kezdenek a belőlük folyó könnyektől, miközben valahol, nem tudom hogy hol, összegörnyedve és remegve ülök, és csak is a félelembe és a fájdalomba burkolózom. A könnyeken keresztül csak elmosódott foltokat látok, és a szipogásomtól és a kétségbeesett kiáltásaimtól alig hallom, hogy mi történik körülöttem. Pedig több ember is érkezik. Hallom, ahogy egy fiatal lány megszorítja a vállamat, és kedvesen beszél hozzám, de én csak szipogok, és képtelen vagyok bárkit is beengedni a világomba. A hangok elmosódnak, egyedül vagyok, mintha egy nagy burába lennék zárva, amin belül csak a könnyek és a fájdalom létezik. És ebbe a burába pedig hiába is akar betörni bárki. Nem lehet! Nem lehet, hogy Harry már nincs itt. Pedig hiába próbálom, nem hallom a szívdobogását és képtelen vagyok megfogni a kezét. Valahol, kilométerekkel arrébb van, de a szívemben is. A remegés még mindig rázza a testemet, amikor meghallok egy hangot, egy olyan hangot, ami miatt hirtelen mintha egy lyuk keletkezne a burkon, ahogyan a szavak beszivárognak hozzám-

-       Prim. Kérlek figyelj rám! Félek, hogy valami bajod van! – lágy és kedves hangok, s miközben megpróbálom kinyitni lassan a könnyáztatta szemem, meglátok egy hosszú, vörös tincset, és hatalmas égkék szemeket, amik akár csak az enyémek, könnyel és szomorúsággal vannak tele. Annie Black az. Harry testvére, a lány, akivel egészen jóban lettem. Próbálok kinyögni valamit a torkomon, de mintha eltömítették volna azt, így csak remegő kézzel hadonászok a semmibe.

-       Ó, Istenem jól vagy. Jól vagy! – Annie kezei hirtelen felém lendülnek és olyannyira szorosan ölelnek át, mint a dzsungelben az indák a fát. A dzsungelben segített nekem Harry. Az emlékre ismét ömleni kezdenek a könnyeim, de nem megyek vissza a burába, helyette csak erősen kezdek kapaszkodni Annie kezébe.  Mintha félnék, hogy valami távoli elvinne innen.

-       Hidd el nekünk is nagyon fáj. Jobban, mint hinnéd. De most…. de most valahogy ki kell bírnunk. – a hangja remeg és akadozó, s látom, hogy alig bírja magát tartani. Nekem az akit szerettem, akárcsak neki. Harry volt a bátyja.

-       Amikor megmentettem az Arénában…. – kezdem, de a hangom túl halk, és túlságosan remeg.

-       Amikor meghalt az Arénában azt hittem, hogy te győzöl. De újraélesztetted. Nem foglalkoztál azzal, hogy mit gondolhat az elnök, a Kapitólium, de tetted, amit a szíved diktált. Megmentetted a testvéremet.. – Annie arcán lassan lefolyik egy könnycsepp, de közben halványan próbál mosolyogni. Érzem, hogy a fejem erősen fájni kezd, s majdnem hogy elszédülök, ahogyan a sajgó fejemet, és szememre gondolok.

-       Tényleg? – a torkom erősen kapar és bármelyik pillanatban képes lennék újra kiabálni, de hangom nincs hozzá. Annie lassan sóhajt egyet, és erősen megfogja a kezemet. A kék szemei alatt fekete karikák húzódnak, s az arca beesett, de még is látszik, hogy milyen szép lány. Akárcsak Harry mennyire jó…

-       Igen. Köszönöm. És azt is hogy figyelsz. A többiek nagyon megijedtek. Kivéve a nővéred. Ő azt mondta, hogy ismeri a szerelmi bánatot. És az igaz szerelmet.

-       Volt itt Katniss? – óvatosan megdörzsölöm az arcomat, ami olyan erősen kezd fájni, hogy kishíján feljajdulok.

-       Igen volt itt. Azt mondta, hogy ha jobban leszel, akkor találkozhatsz vele, anyukáddal és apukáddal. És a vezetőkkel. – hirtelen felrémlik, hogy nem tudom, mit keresek a Tizenharmadik Körzetben, miért vagyok itt és mit kell tennem. És hogy ha nem tudtam volna meg, mi történt Harryvel talán már tudnám. Hirtelen ismét könnyek gyűlnek a szemembe, de lassan próbálok nyelni és pislogni.

-       El szeretnék menni a vezetőkhöz. Valahogy, megtudni, hogy mi történt.

-       Készen állsz rá? – látom a lány aggódó tekintetét, ahogyan szorítja a kezemet, és érzem a belső fájdalmam, ami olyan erős, hogy képes lenne széttépni. A fájdalom, a félelem és a bánat behálóz engem, de most lehet, hogy fontos dolgokat kell megtudnunk. Hogy miért vagyok itt és az életem miért változott meg ilyen durván ennyi kis idő alatt. Igaz lelkemben félek a találkozástól, és még egy darabig itt maradnék Annievel, de nem tehetem. Muszáj megtudnom az igazat.

-       Azt hiszem. – bólintok remegő ajkakkal.

9. fejezet II.

Nos, itt vagyok, nagyon örülök, hogy tetszik nektek az új dizi :3 Lehet, hogy nem a leghosszabb fejezet, de a vége... elnézést mindenkitől de muszáj volt.... na de kíváncsi vagyok, mit is szóltok hozzá, szóval nem is fűznék többet hozzá, jó olvasást :)
                                                                                                        

A Tizenharmadik Körzet. A fejemben ösztönösen megugrik egy kép, amelyet annak idején minden egyes Viadal előtt megmutattak a televízióban. A 13. Körzet poros romjai előtt mindig is egy riporternő állt, s közölte, hogy a Körzetben még mindig erősek azon bombák  sugarai, melyek egykor elpusztították a Körzetet. Annak idején Panemnek nem tizenkettő, hanem tizenhárom Körzete volt. Csak hogy a Sötétség Napjai idején ez volt az első fellázadó Körzet, éppen ezért ezen torolták meg először, és a legbrutálisabban a lázadást. Méghozzá úgy, hogy a Kapitóliumi bombázók porig rombolták a helyet. Az elmémben felrémlik a történelemtankönyvünk, amint arról mesél, hogy annak idején ez volt a legnagyobb és legerősebb Körzet. Csak hogy már nem létezik, szétrombolták, már nincsen. Akkor hogyan ülhetek most itt egy steril szobában a Tizenharmadik Körzetben? Lehetetlenség, őrültség. A szívem még mindig hevesen kalapál, ahogyan az előttem ülő öt emberre pillantok, tekintetemmel lassan végigpásztázom őket.

-       De a Tizenharmadik Körzet nem is létezik. – a hangom elesett és bágyadt, és a kezemmel ösztönösen megcsípem magam, hátha csak álmodok, és ez az egész csak a képzeletem szüleménye. Nincsen 13. Körzet. Nincs, nincs. Porig rombolták. Egy fehér köpenybe öltözött ember, egy orvos egy pohár vizet ad nekem, és hiába kezdem kortyolni a hideg cseppeket, ne ébredek fel, az emberek még mindig ugyanott ülnek előttem, mintha csak a valóság lenne.

-       Sokan ugyanezt mondták. Nem hittek nekünk. És minden bizonnyal most azt hiszed hogy álmodsz. – a szőke hajú nő pontosan eltalálta azt, amire gondolok. De hiába csipkedem magam vagy pislogok, nem ébredek fel, mintha az egész túlságosan is valóságos lenne.

-       Nos, tudod, hogy mi voltunk a legerősebb és legnagyobb Körzet. Miután lerombolták, sok évig csak a pusztaság volt itt. De egy ilyen Körzetnek könnyű megerősödnie, és úgy tennie, mintha nem létezne. Képesek voltunk kialakítani egy ilyen rendszert. Prim, ez itt a 13. Körzet, amelyet porig romboltak. – kezdi a nő, miközben mélyen a szemebe néz.

-       De feléledtünk.

-       Még is hogyan? Létezik a Körzet? Hogy kerültem én ide? Mi történik? – a kérdések csak úgy záporoznak belőlem, és nem hagynak nyugodni. Ebben az öt percben olyan

dolgokat tudtam meg, amiket teljességgel lehetetlennek képzeltem. Az ujjaimmal végigsimítok a takarómon, lassan, miközben elképzelem, hogy ez is 13. Körzeti. Tudom, hogy ez volt a legerősebb Körzet. Tudom, hogy ez volt a legnagyobb, és talán valahogy…. A fejemben csak is egy szó jár, egy mondta, ami miatt kiráz a hideg. Porig rombolták. De feléledtünk.

-       A vonatotokat Kapitóliumi bombázók vették célba, szerintem nem ismeretlen, hogy miért. De sikerült kimenekítenünk mindenkit onnan, akit csak tudtunk. És a Körzetekből is. Édesanyád, és édesapád, és Katniss nővéred már itt vár rád valahol. Most elmész innen aludni, és aztán újult erővel visszatérsz, és mindent elmagyarázunk. Hogyan éledtünk újra, mit teszünk, és legfőképpen, hogy miért vagy itt. De azt hiszem, hogy most szükséged van egy alvásra, hogy minden le tudjon ülepedni a fejedben. Sokan beleőrültek a tudatba, hogy létezik a Körzet. De most annyi is elég, hogy itt vannak a szeretteid, és a 13. Körzetben vagy. – a nő lassan hátradől, miközben végigpillant a többieken, akik helyeslően bólogatnak. A fejemben csak is a Körzet képei zakatolnak, és az agyam próbálja felfogni, és megérteni, hogy én itt vagyok. Primrose Everdeen a 13. Körzetben van, egy Körzet, ami megerősödött, és felemelkedett. A hátamon rögtön végigfut a libabőr, és a fejem fájni kezd, ahogyan rájövök, hogy jót tenne az alvás. Még nem vagyok felkészülve a többi dologra.

-       És kik vannak itt a Körzetben?

-       Katonák, menekültek és olyan emberek, akiket sikerült kiszabadítanunk. – a szívem akár a katonák szóra is megállhatott volna. A Tizenharmadik rendelkezik katonával. De mivel az agyamnak még a Körzet létét is nehéz felfogni, ezért nem ezen csodálkozom el.

-       Valakiket nem sikerült kimenteni? – halkan és bágyadtan szólalok meg, és érzem, hogy nem vágyom másra, mint az alvásra.

-       Kiket nem sikerült? Volt olyan? – a hangom remeg, ahogyan az öt ember előttem összetekint, mintha gondolkodna valamin. Nem tetszik ahogyan néznek, ahogyan tanakodnak. A szívem hevesen kezd dobogni, és szinte kedvem támadna itt elájulni.

-       Az a helyzet… - kezdi ismét a göndör hajú nő, akit valószínűleg szószólónak neveztek ki. Érzem, hogy az erőm lassan elhagy és a kezemet ökölbe szorítom a takaró alatt. Csak ne! Csak ne!

-       A vonat hátsó kabinját egy erős találat érte. Hárman tartózkodtak benne. Ők nincsenek itt.

-       Hol vannak? KIK azok? – az egész testem remeg, ahogyan a nőre nézek, aki mintha nem akarná velem megosztani az igazságot. Mintha a percek csak lassú ólomlábakon mozognának, és nem akarnának haladni. Valaki nincsen itt? A fejemről folyik az izzadság, és el sem képzelem milyen sápadt lehetek.

-       Ők most a Kapitóliumban vannak. A Kapitólium….. Snow emberei elfogták őket. – hirtelen a számból egy fojtott sikoly szabadul ki, mire a kezem ösztönösen a szám elé emelem. Érzem, hogy az adrenalin áramlik az ereimben, szinte szétrepeszti őket, de a mellkasom remeg. Olyan erővel remeg, ami miatt én magam is megijedek. Érzem, hogy a világ lassan forogni kezd körülöttem körbe körbe mint egy búgócsiga, és a beszélgetőket is alig hallom.

-       Cinna és Gloria. Peeta Mellark is majdnem csapdába esett, de kivel a folyosó végén volt ki tudtuk szabadítani. Egy hajszálon múlt, és igen súlyos sérülései vannak. – kezdi a nő, mire én már alig bírom tovább. Ne! Csak ne! Eddig csak két embert mondott, akit el is fogtak. Érzem, hogy mindenem megremeg, s a szívem kalapál, szinte imádkozom, hogy ne mondja ki, ki ne mondja azt a nevet….

-       És Harry Black.

9. fejezet I.

Halihó, nos meghoztam ezt a fejezetet is. Lehet, hogy kicsit rövid, de azt hiszem a vége.... nos remélem, hogy meg fog lepni. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ehhez a kis fejleményhez, és azt hiszem, most mondhatom, hogy a sztori egy újabb fordulóponthoz érkezett........ na meg majd az azutáni fejezetek :) Köszönöm a pipákat, jó olvasást mindenkinek :)
C. <3
                                                                                                         
 

Fecsegőposzáták. Ugyan nem látom egyiket sem, csak hallom, azokat a dallomokat, melyeket szépen, lassan fütyörésznek. Egy- egy ritmust lassan elismételnek, s továbbadják, majd új ütemet szőnek bele, mint azok a híres dalírók a Kapitóliumban. A poszáták talán szebb énekesek, mint sok más híresség, ahogy a hangokat egybeolvasztják, s vele együtt felmelengetik az ember szívét. Nem tudom, hogy hol lehetek, és mit csinálok, mert a szemem szorosan csukva van, de mintha a testem nem vágyna semmi másra sem, csak is a jó kis pihenésre. Magamban elmosolyodom, ahogy tovább hallgatom ezt a fantasztikus kórust, akik mintha egyre közelebb és közelebb énekelnének hozzám. Csodálatos, szinte lenyűgöző ezeknek az apró madaraknak a hangjátéka. De ekkor hirtelen hallok valamit, valami egészen mást, mely mintha nem is egy ilyen kis fecsegő poszátától származna. Mintha valaki mellettem hangosan rákezdett volna sipítani olyan hangerővel, melybe beleremeg a dobhártyám, és operaénekeseket is megszégyenítő hangmagassággal. Összehúzom magam, hogy védekezzek a hangos kiabálás ellen, de nem vagyok rá képes. A hang egyre csak erősödik, s szinte már-már űr nagyságúra tágul ki, amikor hirtelen meghallom, hogy mit is mond ez a bizonyos, és ismeretlen hang.

-          Ébredezik! Ébredezik! – ilyen hangerővel, ilyen affektálósan csak is egyfajta ember beszél, egy olyan ember, akihez a szívemet egyáltalán nem jó emlékek fűzik. A Kapitóliumiak. A szemem olyan hirtelen pattan fel, hogy a fejem szédülni kezd a nagy fénysugártól, amivel hirtelen szembetalálkozom, s mintha ezzel az egy dologgal a testem az összes erejét elveszítené. A szívem hevesen dobog, miközben megpróbálok egyre nagyobbakat pislogni, hogy el tudjam tüntetni magam elől azt a fényességet, és fehérséget, amitől nem látok semmit. Egy darabig csak egy helyben ülök, és pislogok, miközben az agyam megpróbálja feldolgozni azokat az információkat, amelyeket így hirtelen kap. Egy nagy és fehér szobában vagyunk, ahonnan a fény olyan erősen sugárzik, mintha csak a napba néztem volna. A padló, a falak mind fehér színűek, mintha egy nagy és steril akvárium lenne, ahonnan nincsen menekvés. És ekkor veszem észre, hogy én is egy ágyban fekszem, szőkés hajam körülöttem terül ki, és a testemet pedig egy kényelmes takaró fedi be. Ismét lehunyom a szemem, s újra kinyitom, mintha csak álmodnék, mert nem tudom, egyszerűen nem jut eszembe, hogy hol vagyok, az elmémben egyetlen egy fehér és steril szoba nem rémlik fel. De ekkor hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban, és kishíján beleütközöm az ágy háttámlájába, ahogyan egy nő elém ugrik, nagy rózsaszín parókája, és hatalmas szempillái vannak, miközben hangosan és visítva az arcomba kiabál, mire ösztönösen megijedek.

-          Jóreggelt drágaságom! – ösztönösen is hátrahúzódom az ágyban és sűrűn pislogva bámulok erre az idegen nőre, aki minden bizonnyal Kapitóliumi lehet, a nagy parókája, sminkje, és hangos, visító hangja mind ezt sugározza. A Kapitóliumiak elégé viccesen beszélnek.

-          Köszönjük Paulina, de most kérem hagyja a lányt. – a nő, minden bizonnyal Paulina háta mögül egy sokkal hasonlóbb, de még is tiszteletet parancsoló női hang szólal meg, mire a Kapitóliumi lebiggyeszti az ajkát, de titokban megveregeti a vállam mielőtt továbbállna. Mintha ismerne? Honnan ismerhet engem? Talán azért, mert én vagyok a Viadal győztese. Hirtelen azonban amint Paulina elmegy szembetalálom magam azzal a bizonyos valakivel, aki az előző, határozott hang forrása volt. Az agyam még mindig képtelen összerakni a képet, pedig teljes erőmből azon vagyok, a takarómat markolva, hogy még is hol vagyok.

-          Nos, jó napot! Hogy érzi magát? – előttem öt ember ül, egy szőkés, és göndör hajú nő, aki éppen hozzám beszél, egy másik, szinte koromfekete hajú, fiatal asszony, egy fekete hajú, és öltönybe öltözött

férfi, egy kövérkés szőkés hajú úr és még egy férfi. Egy férfi, akinek fekete arcszőrzete furcsa formába van nyírva az álla körül. ő… őő!

-          Seneca Crane? – a megvilágosodás, és hogy ráismertem az egykori Viadalom, és a nővérem Viadalának vezetőére szinte arcbacsap, és a szívemet heves dobogásra kényszeríti, ahogyan az öt alakot bámulom.

-          A Kapitóliumban vagyok? – a hangom ösztönösen megremeg, ahogyan eszembe jut az elnök vigyorgó ábrázata, s a remegés rögtön felkúszik a gerincemen, átvéve a testem felett az uralmat.

-          Nyugodjon meg. Először el kel végeznünk magán egy kis tesztet, elvégre nem tudjuk, hogy nem esett e baja. Hogy hívják és hány éves?

-          A nevem Primrose Everdeen, és 14 éves vagyok. Hamarosan tizenöt. – lassan és remegve mondom ki a szavakat, ahogyan felrémlik az elmémben, mi van, ha kínozni hoztak a Kapitóliumban. Elvégre hol máshol lehetnek ilyen fehér és steril szobák, mint Panem ország fővárosában.

-          És mire emlékszik, min történt magával? – még mindig a szőke göndör hajú nő beszél, miközben kék szemeivel áthatóan tanulmányozza az arcomat, mintha csak azt akarná gondolni, hogy megbuggyantam.

-          A vonaton voltam. És valami becsapódott… bomba… igen, bombák csapódtak be a vonatba? Ugye, nem a 12. Körzetben vagyok? – a hangom szomorúan cseng, ahogy az emberekre nézek, miközben magamban felidézem, hogy mi történt a vonaton. Hol vagyok? Miért nem haltam meg? Kik ezek az emberek? Mit akarnak velem? A gondolataimban kérdések ezrei cikáznak, és megfájdítják a fejemet, miközben lassan lehajtom azt a párnámra.

-          Rendben, mindent tud. – a szőke nő Seneca Cranehez fordul, aki engem nézve lassan hümmög, miközben a kezét a szája elé teszi.

-          A Kapitóliumban vagyok? Ugye nem kell találkoznom az elnökkel? – remegve markolom meg a takaróm szélét, miközben érzem, hogy a szívem egyre hevesebben és hevesebben ver a tudatlanság űrében. Hol vagyok?

-          Mondjuk el neki? – a fekete hajú férfi a velem eddig beszélő nőre pillant, aki lassan bólint egyet.

-          Azt hiszem megtudhatja az igazságot. De készüljön fel Miss Everdeen. – lassan a szemembe néz, miközben kihúzza magát a széken. Mit kell megtudnom? Érzem, ahogyan a homlokomról lassan lecsordul egy izzadság csepp, és a szám kiszárad látva a nő idegen tekintetét. Mi történik?

-          Hol vagyok? – az ujjaim olyan görcsösen markolják a takarót, hogy szinte betöltik izzadsággal, és érzem ahogy az ereimben eszeveszetten száguldozni kezd az adrenalin.

-          Nos, Miss Everdeen akár hiszi akár nem. – a nő tekintete olyan, mint a borús ég zivatar előtt, ahogy lassan a szemembe néz. Mindenem remeg, de képtelen vagyok elkapni a tekintetemet.

-          Maga a 13. Körzetben van.

8. fejezet III.

Húha, nem is tudom, mit mondjak. A sztori eddig talán kissé lassú volt a Győzelmi Körúttal, s lehet, hogy vártátok, mikor indul be néhány dolog. Azt hiszem, hogy ez a fejezet itt egy fordulópont számunkra. Remélem, mindenkinek fog tetszeni, és kíváncsi vagyok, mit szóltok a végéhez. Nos..... hú.... nem húzom tovább a szót, jó olvasást :)
C. <3
                                                                                                                       

Amint a csapatunk felér a vonatra, a szerelvény azonnal elindul, egyenesen a 9. Körzet felé. Csodák csodájára Cinnát, Gloriát és a kislányt a nappaliban találjuk, ahogyan teljes nyugalomban ülve beszélgetnek, mintha semmit sem láttak volna. Legalább is úgy tesznek. De félek tőle, hogy a többiek csak azért ilyen nyugodtak, mert megjátsszák, talán azért teszik ezt, hogy könnyítsenek a helyzeten. Főleg a nővérem. De én még is tudom, emlékszem, hogy mit mondott az elnök. Hogy ha a Nyolcadik Körzetben nem sikerül bizonyítanunk, akkor nagy gondokra számíthatunk. De ő intézte azt is el, hogy a Békeőrök megverjék a gyerekeket, mintha engem szembe akart volna állítani az érzelmekkel és a logikával. De tudta, hogy bennem az érzelem győz, hogy ha meglátom a síró gyerekeket, akkor oda fogok menni. És most már tudom, hogy elkezdődött valami, valami olyan, ami visszafordíthatatlan. És ezt már nem csak én, hanem egész Panem országa tudja, hiszen maga az elnök mondta: egy lázadáshoz szükség van bátorságra, és reményre is. A reményt már megkaphatták tőlem, a Győzelmi Körút szinte összes állomásán. Én nem vagyok erős, és határozott, képtelen vagyok visszatartani a tömeget, akik hisznek valamiben,. Ha tudtam volna, hogy azok a kezdetleges gondolatok, amelyeket annak idején az Aréna előtt gondoltam, így megváltoztathatják az országunk rendjét és fegyelmét, akkor az interjúk során ki sem mondtam volna. Mert teljesen igaz, hogy én csak egy kis, fiatal, és gyenge lány vagyok. És a tömeg a Nyolcadik Körzetben valamilyen módon a bátorságot is megkapta, talán amikor a nővérem is odajött a gyerekekhez és segített nekem, határozott szóval. Remény, és bátorság. A nép már megkapta ezt. A győzelmi Körút többi állomását szinte láthatatlanul teljesítjük. Panem polgárain már látszik, hogy tudnak mindenről, a Második Körzetben történt alakításomról, az Ötödik és Negyedik Körzetről, de főleg a Nyolcadikról. Hiába akarok valamit mondani barátnőmről Sarahról, a szövegeket Harrynek kell felolvasni, és hiába meg sem szólalok, a tömegben már ott van az a bizonyos kilencven százalék remény, és a tíz százalék bátorság. Ott vannak bennük a dolgok, amelyek akár egy lázadást is előidézhetnek. A 11. Körzetben való fellépésünk után amint eltűntem a kabinomban egy percig csak fekszem az ágyamon és a plafont bámulom. Próbálom felfogni, hogy miket tettem, és mérlegelni őket, de nehezen megy. Annak idején mikor Katniss önként jelentkezett helyettem, azt hittem, hogy már soha többet nem fogok az Arénába kerülni. Még is megtörtént. Amikor az Arénában voltam soha nem gondoltam volna, hogy valaha győzni fogok. De még is megtörtént. De amikor elindultam a Győzelmi Körútra, nem számítottam sem a kislánnyal, sem Isabellenek felolvasott szöveggel, sem pedig a gyerekekkel. Azt hittem, hogy békében fogok élni, és a következő évben pedig mentor leszek. Ez most is elkerülhetetlen. Snow elnök tudom, hogy tenni fog valamit a Körzetekkel, és amint hazaértünk a Tizenkettedikbe megkezdi a 76. Éhezők Viadalának előkészületeit. 12 Körzet. Otthon. Magamban elképzelem, hogy végre találkozhatok anyuval, és

és apuval, s nem csak a vezetékes telefonon tudok velük beszélni. Elképzelem, hogy újra sétáltatjuk Lady kecskémet, és ismét megsimogathatom az én Kökörcsinemet. Ezek a dolgok talán enyhítik a bennem zajló idegességet, és fájdalmat, de tudom, hogy nem eléggé. Levetem a ruhámat, s jó meleg vízzel és bő szappannal megmosakszom, miközben lesúrolom magamról a sminkemet, és kibontom a hajamat. Amint kilépek a zuhany alól találok egy jó meleg köntöst, ami igaz borzalmasan rikító pink színű, de felveszem, s belebújok egy hatalmas nagy mamuszba, mely nagy is a lábamra, és bumfordi, de nagyon is kényelmes. A Kapitóliumi polgárok minden bizonnyal nagyot nevetnének rajtam most ebben a ruhában és kócos hajjal, de nem zavar. Csak vacsorázni akarok, és ledőlni az ágyban, majd otthon ébredni fel. Otthon. Most kimondhatatlanul vágyom az otthonomra. Amint kilépek a folyosóra a vonat egy hatalmasat rezdül, és én hirtelen orrabukok a nagy mamuszomban, mint annak idején régen. Talán nagy köveken megyünk hogy ennyire zötyög a vonat, és ezért nehéz felállnom. Óvatosan megkapaszkodom a falban, hogy felhúzzam magamat, de ekkor hirtelen ismét visszaesem a földre. A szívem erősen kezd verni, ahogyan meghallok egy furcsa, nagyon furcsa hangot, amit talán nem is ismertem. Mintha valami odakint erősen süvíteni, vagy visítana, de ez nem a vonat ablakán beáramló szél. Ismét felállok, de olyan nagyot esem, hogy elterülök a földön, miközben ismét meghallom a visító hangot. Érzem, hogy megremegnek a kezeim, ahogyan végigpillantok a hosszú folyosón. Lehetetlen, hogy most a vonat miatt vagyok dühös,és nem tudok eljutni a nappaliban lévő Katnissékhez. Óvatosan előreemelem a kezem, hogy felhúzzam magam, de ekkor hirtelen olyan dolog történik, amire meghűl bennem a vér. A vonaton lévő eddigi összes lámpa lekapcsolódik, s hirtelen olyan sötétség száll rám, hogy az orrom hegyéig sem látok. Érzem, hogy izzadni kezd a tenyerem, miközben a szívem egyre erősebben és erősebben ver. De hiába hunyorítok, nem látok semmit sem, pedig régebben tudtam jól látni a sötétben. Ösztönösen is Harry, majd Katniss nevét kiabálom, amikor hirtelen nekiütközök valaminek, s elterülök a földön. Nem lehet, nem! Fel akarok állni, most rögtön! A szívem hevesen ver, és szinte érzem az ereimben hömpölygő adrenalint, ahogyan vakon tapogatózom, de hiába, kezemmel csak a levegőt markolom. Nem! Nem! És ekkor hirtelen meghallok valamit, valami olyasmit, amit viszont felismerek, akárhol is járnék. Süvítést. De nem egyszerű süvítést. Mindenem remegni kezd, s a testem görcsbe rándul a felismerés miatt. Bombák süvítését! Hirtelen egy hatalmas nagy durranást hallok. A vonaton nagy világosság gyúl. Én pedig nyögve nekicsapódom a falnak.

8. fejezet II.

Halihó! Nos fura, de éppen a szülinapomon sikerül nektek hoznom a kövi részt :)  Remélem tetszeni fog nektek, köszönöm az előző komit és a pipákat, nagyon nagyon szépen <33 Nem is tudok mit hozzáfűzni, jó olvasást! :)
                                                                                                    

Csak állok a káosz közepén. Tőlem jobbra emberek tömegei állnak, miközben öklüket dühösen rázva közelednek a Békeőrök felé. Kisgyerekek ülnek a földön összeölelkezve az édesanyjukkal, akiket csak most engedtek a saját, és síró lányukhoz vagy fiukhoz. A Békeőrök hangosan próbálnak rendet tartani, de senki sem figyel rájuk. De ránk sem. Én tehetek erről, erről az egészről. Talán akkor kezdődött mikor megfogalmazódott bennem valami, egy olyan dolog, amit nem kellett volna továbbadnom az embereknek. Hirtelen érzem, ahogyan valaki erősen megmarkolja a vállamat, élettől duzzadó kezek simulnak a vállamra, s meghallok egy halk hangot, mely hirtelen kiránt a tehetetlenség, és fájdalom gödréből.

-       Gyere Prim! Induljunk, most rögtön! – erősen fogom meg a nővérem kezét, aki hirtelen áttör a hatalmas nagy tömegen, de ők észre sem veszik. Még engem sem vesznek észre. A torkomban ösztönösen hatalmas gombóc nő, ahogyan hátrapillantok a nagy térre, az emberek ezreire, s azokra a gyerekekre is, akik miattam kerültek ilyen helyzetbe. Segítenék, legszívesebben odamennék, de a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem szabad. Engem is megölnének, vagy jobb, ha észre sem vennének, de hiába,. Akkor sem figyelnének rám. A csapatunk hirtelen eszeveszett futásba kezd el a Főtértől a Körzet egy kicsiny utcácskája felé. A szívem annyira dobog, hogy alig hallok valamit, csak is a lábak trappolását, s olyan gyenge vagyok, hogy észre sem veszem, kik jönnek velünk. Csak erősen markolom a nővérem kezét, miközben a nagy lila bakancsomat tanulmányozva futok. Nagy lila bakancs, ami egyáltalán nem illik ezekhez a kicsiny, és poros utcákhoz. Poros utcák? Amint felnézek csak annyit veszek észre, hogy nem a színpad felé megyünk, és nem is a biztonságot jelentő Városházába vesszük az irányt. Az egész csapatunk a Körzet kis utcáin lohol, itt balra, ott jobbra fordulva. Minden utca ugyanolyan kicsi és sáros, szinte elvesznék ebben a labirintusban. Miért távolodunk el a Főtérről, és miért siet ennyire mindenki? Hirtelen veszem a bátorságot, hogy felnézzek, s elengedve Katniss kezét tovább fussak zihálva a többiek után. Hallom, ahogyan már nem csak én, hanem sok más a csapatunkból egyre lassabban fut, itt ott megbotlik, és hangosan zihál. Egy nagyon szűk utcába érünk be, ahol csak egyesével lehet haladni, így a nővérem hátát bámulva követem a többieket, miközben a szememet összeszorítom az utcában honoló félhomály miatt. Van egy olyan érzésem, hogy mindjárt kiérünk a Körzetből. És ez az érzés abban a pillanatban be is bizonyosodik, amikor az utca  végén egy hatalmas nagy rétre lépünk ki, melyet itt ott korhadt, és lombtalan fák szegélyeznek, hiába tombol a területen tavasz. A csapatunk hirtelen megáll a réten, miközben óvatosan megtörlöm a homlokomról csurgó izzadságot, mely patakként zúdúl le rólam.

Legalább negyvenöt, de az is lehet, hogy több percig futottunk utcáról utcára. Hirtelen egy érdes hangot hallok meg magam előtt, mire ösztönösen odakapom a fejemet, és figyelni kezdek, miközben egy pillanatra leülök a fűbe, zihálva és fáradtan. A szemeimet óvatosan végigjáratom a csapatomon, akiket a futás közben nem tudtam megfigyelni, de most még is pontosan megtudom, hogy kik vannak itt. Katniss és Peeta akik egymás mellett, összekulcsolt kézzel ülnek a fűben, miközben mind a ketten igyekszik kifújni magukat. Haymitch, aki hangosan gesztikulálva magyaráz a többieknek, és mellette pedig a dühödt Effie, akiről fogalmam sincs, hogy kerül ide, de most éppen tajtékozva és hangosan affektálva beszél valamit, miközben a tűsarkújában próbál rendesen megállni. Effie a vadonban. Ez a tény ösztönösen  mosolygásra késztet, amikor meglátom a mellettem ülő Harryt, akár csak annak idején, amikor a Viadalon a sivatagban a Hivatásosakkal való találkozás után szövetséget kötöttünk. Haymitch elmondja, hogy ő vezetett minket ki ide, ugyanis a dühöngő tömegben lehetetlen volna visszavergődni a Városházáig és a vonathoz, így legalább egy 20 percet fogunk sétálni innen, az állomásig, amit ő tud, hogy hol van, hiszen már járt itt. A torkomban ösztönösen gombóc nő azon emberek láttán, akik ott álltak velem lent a gyerekeknél és emiatt nem tudtak visszajutni a vonathoz, csak ilyen módon. Remélem, hogy Cinna és Gloria jól vannak, és nem izgulnak miattunk. De a gombóc a torkomban és a tehetetlen remegés, mégsem akar megszűnni csak úgy.

-       Mi már mindannyian győztünk egyszer, tudjuk, hogy kell menni a vadonban. Kivéve Effie. És remélhetőleg mindenki rendelkezik megfelelő állóképességgel, kivéve Effie. Szóval most együtt kell működnötök, és visszajutni a vonathoz. Mintha csak szövetségben lennénk. Effie, ez most az egyszer magára is vonatkozik – Haymitch szigorúan a dühöngő nőre tekint, miközben lassan felszedelőzködünk, hogy elinduljunk. Lassan hátrafordulok a ziháló Harryhez, aki nagy kék szemeit a földre függesztve ül a füvön.

-       Szövetség? – kérdezem tőle halk és rekedt hangon, mire felnéz rám, s amint halvány mosoly jelenik meg az ajkán én nekem hirtelen megfájdul a gyomrom.

-       Szövetség. – mosolyodik el, miközben megfogja a kezemet, és lassan felhúz a földről. A csapatunk lassan elindul, Haymitch vezetésével, aki után Effie megy, de kétszer olyan lassan. A Kapitóliumból hozott tűsarkú cipője eléggé megnehezíti számára a járást, bár hangos affektálásból nem lesz hiány. Utána Katniss és Peeta, egymást átkarolva, és végül mi Harryvel.

-       Ez csodálatos. Az öt győztes a vadonban. Meg Effie. – mosolyodik el a fiú, miközben az előttünk lépdelő kis csapatra néz.

-       Miattam van. Ha nem mentem volna el segíteni….. – kezdem, de a hangom hirtelen megcsuklik. Akkor a gyerekek meghaltak volna. De lemenetem segíteni, s most itt vagyunk a nagy vadonban.

-       Prim, ezt kérlek hagyd abba. Szerintem semelyik győztes nem tette volna meg ezt, csak te. És nézzük a jó oldalát. Megnézhetjük, ahogyan az a kettő ott veszekszik. – mutat Harry Effiékre, mire halványan elmosolyodom.

-       Nézzük a jó oldalát. – suttogom magamban, mire Harry óvatosan magához húz, és megpuszilja a homlokomat. Nagyot sóhajtok ahogyan ismét a csapatunkra nézek, de lassan kezdek el mosolyogni. Látni Effiet a vadonban, tényleg elég vicces látvány.

-       Mi van fiatalok? Megvagytok hátul? – fordul oda hozzánk a nővérem lassan, és Peeta is kíváncsi tekintettel.

-       Igen, köszönjük. És ti? -. Kérdezi a fiú.

-       Természetesen. Hallunk egy jó kis vitát. Legalább olyan, mint a színház. – mosolyodik el a nővérem, miközben leveszi a magas sarkú cipőjét, és mezitláb folytatja a járást. Örülök neki, hogy senkinek sincsen komolyabb gondja, de belül, valahol nagyon mélyen még is marcangol a bűntudat, hogy mi van, ha ezt csak színészetből teszik? De próbálom elűzni a rossz gondolatokat, ahogyan halkan beszélgetni kezdek Harryvel, mint annak idején, amikor a Körzet utcáink sétáltattuk Ladyt. Igen, a kecske nagy híresség lett a városban, és akárhányszor végigsétáltuk a húszperces utat a Győztesek Falujából a városba, Lady mindig finom sárgarépával tért vissza. Népszerű lett, ez nem vitás. Én pedig végre tudok igazán beszélgetni a fiúval, akivel a Körút kezdete óta nem volt erre alkalmam. Végre egy kicsit halkan, és nyugodtan, de talán még is olyan, mint annak idején. De ez csak látszat. Amint úgy negyvenperces gyalogolás után, ami jórészt Effie lassúságának köszönhető meglátjuk a vonatot, egy kisebb sóhaj szökik fel a torkomból. Még sem rossz ötlet elhagyni a 8. Körzetet. De mi lesz ezek után?

8. fejezet I

Sziasztok! Ez a fejezet időzítettről jön, ugyanis elutazok, és nem biztos, hogy sikerül Wifit találnom. Köszönöm szépen az eddigi kommenteket, és pipákat, elnézést, ha egy ideig nem tudok rájuk reagálni, de igyekszem. Remélem tetszeni fog ez a fejezet ami háát..... remélhetőleg kellően érdekesre sikeredett. Prim az Prim, szóval muszáj volt neki egy ilyen jelenet. Nos, majd kiderül minden, jó olvasást! <3
                                                                                                       

Remegve fonom össze magam előtt a karomat, miközben az ajtót pásztázom. A Nyolcadik Körzet. Nincsen többé semmilyen kibúvó, itt meg kell mutatnom mindent, ahogyan az elnök mondta. A fejemben megjelenik a kárörvendő képe, s a fehér rózsa a hajtókájában, mire mindenem megremeg. Nem, nem lehet. Most ezt  el kell mondanom, mivel nem akarom, hogy bármi baja essen a többieknek. Én nem vagyok az, aki helyzet esetén el tudja cipelni a vállán a lázadás terhét. Csak szeretnék végre nyugodtan élni. A fejemben utoljára elmondom a szövegemet, mikor meghallom, hogy felkonferálnak bennünket. Katniss írt nekem egy olyan gondolatsort, amellyel talán ki lehet békíteni a Körzeteket, sőt, talán a reményt is el lehet venni tőlük. De én ezt akarom? Hogy eltűnjön a remény? Az elmémben ismét az elnök képe villan fel, amint vigyorogva beszél hozzám. Igen, ezt kell, hogy akarjam. Az ajtószárnyak lassan tárulnak ki, miközben kilépünk a nagy színpadra, amelyet a Városháza előtt állítottak fel. Harry nem tudja, sem Peeta, nekik tilos volt elmondani az ilyesmit. De azt tudom, érzem a szívem legmélyén, hogy Harry tud valamit. A Polgármester kedvesen köszönt bennünket, de én képtelen vagyok arra figyelni. A téren hihetetlenül nagy tömeg állt, talán több, mint az eddigi összes Körzetben is, fiatalok, idősek, őket kell most meggyőznöm. Érzem, hogy minden egyes tekintet rám szegeződik, ahogyan lassan a mikrofon elé lépek, és utoljára felmondom magamban a szöveget. Katniss a hátam mögött áll, s fejével lassan bólint, mintha szürke szemeivel azt akarná sugalni: gyerünk! A fülemben dobog a vér, és a térdeim reszketni kezdenek a lila ruhában, egy rövid lila, ruha, s hozzá bakancs, a hajamat pedig több tucat kis fonatba fogták, s a fejemen rögzítették akárcsak egy gyönyörű konty. Nagyon sóhajtok.

-       Az, hogy itt lehetünk egy hatalmas nagy csoda. Csoda, amit talán főleg a Kapitóliumnak, a kedvességüknek, hogy így bántak velünk, és Snow elnökúrnak köszönhetünk. – próbálok a lehető legmézédesebb és kedvesebb hangomon beszélni, miközben óvatosan a tömegre nézek. Feltűnően sok a Békeőr.

-       A Kapitólium……

-       Még is mit beszél? Hatalmas csoda? Köszönhetünk valamit az elnöknek!

-       Maga mondta, hogy ő az igazi ellenség! Mit gondol? – hirtelen látom, ahogy egy nagy csapat, húsz év körüli fiú kezdi ezt kiabálni a sorok végéről, mire teljes erőmből megremegek. Nem, lehet, ez nem történhet meg. Igyekszem feljebb emelni reszkető hangomat, miközben folytatom.

-       Igen, ez egy csodálatos dolog. Panemet nekik köszönhetjük.

-       Ne zagyváljon. Tudjuk az igazságot! Mind tudjuk! – már nem csak az a néhány ember üvölt. Látom, ahogy az emberek az első, és hátsó sorokban is kiabálni kezdenek, mind a reményről, a Kapitólium igazságtalanságairól, és arról, hogy nem beszélek igazat. Érzem, hogy a vér lüktet a fülemben, s hiába próbálok ismét megszólalni. A hangomat elfojtja a téren állók kiabálása, nem számít hogy idős vagy fiatal, mind kiabál, mintha mit sem érne a beszédem. Érzem, hogy a testemet kezdi elhagyni az erő, ahogyan végignézek a tömegen. Lehetetlen. Már ők is tudnak róla. Hirtelen a tömeg előreindul, egyenesen a színpadhoz. Látom, ahogyan egyes emberek kezeiben köveket tartanak, mások pedig zászlócafatokat. És egyszerre kiáltják a remény szót.  Sőt, valahol a nővérem neve is felmerül. Hirtelen érzem, ahogyan valaki erősen megmarkolja a csuklómat, mire hirtelen összerezzenek. A nővérem áll mögöttem, akinek a keze fogásán is érzem, hogy dobog a szíve, s az arca, most nem élettel és színnel teli. Hanem holtsápadt.

-       Mennünk kell! El kell innen tűnnünk, mielőtt valami baj történne! – érzem, hogy a tenyerem izzadni kezd, s a szívem dobogásán keresztül is hallom a tömeg erős hőkölését. Én tehetek róla! Erősen megmarkolom a nővérem kezét, hogy elinduljunk, de ekkor hirtelen meglátok valamit. Valamit, ami miatt a testem megállásra kényszerül, s a szívem még erősebb dobogásba kezd. Lehet, hogy senki sem látja, de talán én vagyok az egyetlen. A tér végében néhány kicsiny gyerek ácsorog. De most hirtelen Békeőrök özönlik el a helyüket, s látom, ahogyan fellöknek egy kisfiút, s egy szőke hajú kislányt erősen  megütnek. A vaskesztyűikkel. Amint meghallom a gyerekek halk, és panaszos sírását, és meglátom a kislány sebesülését az arcán, hirtelen egy kiáltás szakad ki a torkomból, egy olyan kiáltás, amely szinte nem az én hangomon szól.

-       A gyerekek! – látom, ahogy a nővérem is hirtelen odakapja a fejét, amerre én, s az arca megrándul, amint szürke szemével végigpillant a terepen.

-       Mennünk kell Prim, most! Gyere! – érzem, hogy erősen megragadja a csuklómat, miközben e városháza felé kezd rángatni engem. Tudom, hogy mennünk kell. De hirtelen ekkor a fülemből kiszorul a tömeg kiabálása, Katniss hangja, és az én erős szívverésem. Csak a gyerekek panaszos kiáltásait és sírásait hallom, s látom, ahogy a Békeőrök egyre több kisgyereket rángatnak oda, s ütni-verni kezdik őket. Hirtelen a mellkasom teljes erőből megrándul. ahogyan látom, hogy már a többi ember is arra néz. Mintha az előbb engem csaptak volna arcon, és engem taszítottak le a porba. A fájdalom olyan erősen ver hasba, hogy hátratántorodom, és nekiesem Katnissnek. Ezt miattam csinálják. A tömeg lassan egyenként fordul hátra oda, ahol ez történik, látom, ahogyan hangosan kiabáló anyukák próbálnak a gyerekeik közelébe jutni, de a Békeőrök csak vissza lökik őket. A szívem erősen kezd kalapálni. Nem ölhetik meg a gyerekeiket!

-       Ne! Ne! – a torkomból egy hatalmas nagy sikoly tör fel, ahogyan a vérző gyerekeket látom. Érzem, hogy a nővérem teljes erejéből próbál berángatni az épületbe, de hirtelen kitépem a kezemet a karjából. Nem tehetik ezt a gyerekekkel. A torkomat erősen kezdi fojtogatni valami, ami elszívja az erőmet, és könnyeket kényszerít a szemembe is. Oda kell mennem! Hirtelen valaki erősen megmarkolja a derekamat, de teljes erejéből, szinte hogy ölbekapva próbál bevinni az épületbe. Peeta az. De ekkor sikoltozni, és ordítani kezdek, ahogyan látom. és hallom a gyerekek fájdalmas panaszait, és szinte érzem magamon a fájdalmukat. A kezemmel teljes erőből ütni kezdem Peeta karját, miközben érzem, hogy az arcomat átáztatják forró könnycseppjeim, s lemossák a csodálatos lila sminkemet is.

-       Engedj el! Hagyj békén! – a hangom szinte hörgéssé erősödik, ahogyan egy hatalmasat rugok a fogvatartóm lábába úgy, hogy hirtelen a szorítás megszűnik, én pedig kiszabadulok onnan. A torkomat mintha egy hatalmas nagy kötél fojtogatná, és nem engedné el. Teljesen megszédülök, ahogyan kiabálva kezdek el lefutni a színpadról, arra a helyre, ahol a kicsik vannak. Minden egyes lépéssel közelebbre kerülök, úgy hagy el az erőm, annál inkább hallom a panaszos sírásokat, és az anyukák jajgatásait. Miért teszik ezt? Miért? Hirtelen egy Békeőr hátába ütközöm, és

majdnem elterülök a talajon, ahogyan meghallom a hangos sírást. Kiáltás. Én mindig is gyógyító voltam, és ők tudják a legjobban, mi is az, hogy ilyen embereket nézünk. Ártatlan, és gyenge kisgyerekeket, akik semmit sem tudnak tenni. Látom, ahogy egy hangosan kiabáló anyuka mellettem a földre zuhan az őr erős ütésétől, s sírva üvölt egy kisgyerek nevét, miközben a kezeit az ég felé emeli. Nem lehet! Nem lehet!

-       Elég legyen! Elég! – hirtelen teljes erőmből megindulok egy Békeőr felé, aki viszont abban a pillanatban vissza is üt engem a tömegbe. Érzem, ahogyan a mellkasomba erős fájdalom nyilall, de ez még kevesebb annál, amit a szívemben érzek. Ezek ártatlan és kicsiny gyerekek. Tökéletes szerek ahhoz, hogy megtorolják rajtam, a lázadást. Mert most már  mindenki tudja, hogy a Körzetek lázonganak, és ez részben miattam van. És azt is tudja mindenki, hogy gyógyító vagyok, és egy gyenge pontom van. A fájdalom látványa, pláne, ha kicsiny gyerekeknél van ez. Hirtelen egy mozdulattal lebukok egy Békeőr karja alatt, miközben ő nem figyel oda. És ekkor meglátom az összes gyereket. A közelemben egy kislány fekszik a sárban, a haja tiszta, kosz miközben a kicsiny arcocskájáról patakokban folynak a könnyek. Hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban, amikor meglátom, hogy egy Békeőr egyenesen odalép elé, s a kezét, a hatalmas nagy vaskesztyűjét megemeli És ekkor hirtelen ott termek, egyenesen a kislány előtt, s a számat fojtott kiáltás keveréke hagyja el.

-       Hagyja békén, még is mit tesz vele? Hagyja békén, látja, hogy mindenki tiszta seb. Fáj nekik. Miért teszi ezt? Kérem, hagyja abban! – a hangom már egyáltalán nem határozott, hanem olyan vékony, mint Kökörcsin nyivákolása, s már az én szememből is könnyek folynak, ahogyan a kezeimet szinte összekulcsolom a férfi előtt.

-       Kérem….. – az élet szinte megáll a téren. Az eddigi összes Békeőr felém néz, s csak a kicsi gyerekek halk szipogását, és az anyukák jajgatását lehet hallani. A fájdalom szétárad a testemben. Biztos nem így képzelték el Primrose Everdeent, a győztest, hogy elmaszatolódott sminkkel, remegve és könyörögve áll egy Békeőr előtt.

-       Kérem, hagyják békén a gyerekeket! – hirtelen egy erős hangot hallok meg magam mögül, mire remegve fordulok meg a tengelyem körül. Katniss, a nővérem áll az őr előtt, s mellette Peeta, az egyik oldalon Harry,aki épp leguggolt, hogy az egyik kisgyereken segítsen. De még ott áll Haymitch is, s mögötte a dühös Effie, akinek az arca most mintha más lenne. Mintha félelmet látnék benne.

-       Ők csak ártatlan gyerekek. Kérem, hagyják békén őket, ne bántsák. Most kezdődött el az életük, és bűn, ha véget vetnek ennek. És a szenvedések. Kérem, engedjék be az anyukákat. És hagyják békén a gyerekeket. – kihasználom az időt, hogy remegve leguggoljak egy kisfiú mellé, s óvatosan megpróbáljam betakarni valamivel. Érzem, hogy még mindig rázza a görcs a testemet, s a könnyeim nem álltak el, de mintha mást is éreznék. Dühöt, amiatt, hogy Snow elnök ilyet parancsol a Békeőröknek. Bántani a gyerekeket. De ekkor hirtelen meghallok egy hangot, egy hangot, melyet az egyik anyuka kezd el, aki a kisgyereke mellett térdel, de hirtelen már nem csak ő mondja.

-       Nem tehetik! Nem tehetik! – a szó, a mondat lassan emberről emberre száll, s miközben a szülők a gyerekeikhez érnek, mások már egészen másfelé indultak el. A Békeőrök felé. Azok felé, akik megtették mindezt a gazságot, és gonoszságot a kicsikkel. A tömeg mint egy orkán kezd zúgolódni, mintha megjött volna az erejük ahhoz, hogy elmondják, mit is gondolnak. Mintha valami erőt adott volna nekik, hogy hirtelen meginduljanak a színpad felé, a a kegyetlen Békeőrök felé. Érzem, ahogyan egy izzadságcsepp gördül le a homlokomon, miközben a szívem erősebben és erősebben kezd zakatolni. Kitör a káosz.