26. fejezet I.

Üdv mindenkinek! Most egy nagyonnagyon hosszú részt kaptok, szerintem ez az eddigi leghosszabb, mely egy részét most írtam meg. Nem lenne semmi hozzáfűznivalóm, szerintem a vége mindent elárul... ja még valami. Nagyon boldogan közlöm minden olvasómmal, hogy bejutottam egy főzőverseny fináléjába. Nem tudom, hogy miért itt közlöm, de hát tudjátok meg ti is. Majd szurkoljatok nekem néhány hét múlva ;)
C.
                                                                                                                         

A nap lassan lebukik a látóhatáron. Talán az utolsó, csak az utolsó kicsiny fénynyalábja világítja meg a partot, a csodaszép homokot, a pálmafákat és a vizet. A szívem még mindig erőteljesen dobog, és a gyomrom erősen begörcsöl. Azt hiszem már nem fog elmúlni. Nincs idő, hogy elmúljon. Az idegesség, a tudatlanság, az űr, hogy nem tudom mi vár rám, hogy mi lesz a jövőben teljesen az őrületbe kerget. Ki tudja, mennyi idő van hátra? Mennyi idő van addig, amíg csak négyen, hárman, ketten és végül egyedül lesz valaki. De nem tudjuk ki az a valaki. Ha a sorsunk meg lenne írva, most megkérdezném a drága írót, hogy mit szánt nekünk. Hogyan írta meg a történetet. Addig követelőznék, amíg ki nem derül, hogy mi a szerepem. Hogy én melyik karaktert alakítom abban a csodálatos színdarabban. Hogy vajon én vagyok e az, aki elnyerte a győztes szerepét? Vajon csak egy távoli mellékszereplő lettem, aki itt végzi az Arénában? Nincsen sok időnk. A másodpercek vészesen peregnek, és nem húznak semmit sem tovább. Hamarosan elérkezik. A kőkemény valóság. És nem csak ettől félek. Hanem attól, hogy mi lesz, ha véget ér a szövetségünk. Talán a Hivatásosak már most megszakították a szövetséget és talán Phoebe és Carlos már csak ketten vadásznak? Mi lesz akkor, ha ez lesz velünk is. Ha el kell válnom a Körzettársamtól, hogy egyedül nézzek szembe a végső megmérettetéssel. Nem akarok elválni. Nem akarok egyedül lenni. De hát ez hülyeség. Ha nyerni szeretnék, akkor egyedül kell lennem. Hirtelen ismét begörcsöl a gyomrom, úgyhogy lassan feltápászkodom a parti vízből, ahol eddig feküdtem, és lassan kisétálok a homokra, oda ahol Harry ül. Egy szikla tövében vertünk szállást, ő most éppen a maradék vekni kenyeret osztja el, és azt a piciny fél konzervet, ami megmaradt. Már ezen is látszik, hogy a vége felé járunk. Nincs elég ételünk sem. De már nincs elég napunk sem. Idegesen lerázom a vizet a hajamról, majd lassan leülök a sziklára a fiúval szemben. Harry nyugodtan tördeli a kenyeret, majd igyekszik felezni a konzervet, miközben vöröses haja a szemébe lóg. Nézem, ahogy a napfény lassan vet egy utolsó pillantást a partra, mielőtt lenyugszik, s a fénycsóva megvilágítja a sziklákat, és a tengert. A csodálatos kék tengert.

- Félek, hogy megbolondulok. – suttogom magam elé, kissé bágyadt hangon, mire Harry felnéz az ételszedésből.

- Miért bolondulnál meg? – kérdezi, miközben kezembe nyomja a kenyeret.

- Azért mert…. Megőrjít ez az egész. Elegem van az Arénából. És… és mindenből. A homokból, a sivatagból, a jégből, a dzsungelből és a tengerből is. – fakadok ki, miközben lecsúszom a szikla tövébe. Régen volt már ez. Talán mikor végre ki akartam szabadulni az erdőből, ahova a nővérem bevitt. Vagy esetleg amikor nem akartam bejönni ide. Milyen rége volt már. Hogy Gloria biztatott engem. Hogy a katakombában próbálta belém önteni a lelket.

- Prim. – néz rám Harry, de látom rajta, ahogy elgondolkodik. Neki is elege van. Abban biztos vagyok.

- Emlékszem, hogy mit mondtál az interjúdon. A reményről.Hogy nem fog elhagyni soha.. és… és velem lesz az Arénában. – suttogom magam elé, ahogy lehajtom a fejem. Bizony, én magam mondtam, hogy a remény, ami talán erősebb a félelemnél.

- Emlékszel, hogy reagált a közönség. Hogy lelket öntöttél beléjük. Hogy elkezdtek hinni. Ahogy a reményről beszéltél, az emberek hinni kezdtek benne. Hittek a reményben. És hisznek. – ül le mellém a fiú, miközben az utolsó napsugarakat fürkészi. Hinni a reményben. Miért mondtam ezt az interjúmon? Talán mert nem hiszek benne? Pont fordítva. Én hiszek a reményben. De az emberek… nem tudom. Talán hittek benne? Tudtam úgy beszélni, hogy ők is elhitték van remény? Igen?

- Én…. – kezdem és csodálkozva nézek a fiúra.

- A remény. A színtiszta remény. Akárhol élhet. – néz rám, és hirtelen a szemembe néz.  Mintha nem akarná engedni, hogy elkapjam a tekintetem. Mintha számon akarná kérni, hogy hiszek e a reményben.

- Mindenki fél. Félelem is létezik. De ugyanakkor létezik remény is. – szól.

- A remény. Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. – suttogom halkan, és magam elé nézek.

- Mit mondtál? – kérdezi hirtelen Harry, miközben fürkészve rám néz.

 Ezt hallhatja Snow elnök. De ő azt szeretné, hogy féljünk. Hogy félelemben éljünk. De ha meghallja, hogy van remény.

- A remény az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. – ismétlem kissé hangosabban a mondatot.

- Ez az. – suttogja maga elé Harry, miközben rám néz. Nem tudom, mit gondolhat. Talán hihet? Hihet a reménybe? Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Remélhetem a győzelmet?

- Kiskoromban a húgommal sokat beszélgettünk a reményről. – szól Harry.

- Annie? Annie Black a húgod? – kérdezem, ahogy eszembe jut, a lány az Aratásról.

- Igen, ő az. Sajnos öt cetlije volt idén. Féltünk, hogy kihúzzák.

- De engem húztak ki helyette. – felelem, miközben az égre nézek. Mindjárt mutatni fogják a Himnuszt. És Charlotte- ot.

- És tessék, Annie nem tudott volna szónokolni a reményről. – néz rám, Harry, miközben beleharap a kenyerébe.

- Én sem szónokoltam. Ó egyáltalán nem. –

- De akkor mi az? Beszélsz, úgy hogy az emberek hisznek neked. Hogy elkezdenek hinni. –

- De hát… te miért beszélsz a reményről? Azt én mondtam. – kezdem, kicsit kotnyelesen, ahogy ránézek Harryre. Lehet, hogy ez hülyeség volt? Nem kellett volna számon kérnem semmit.

- Azért… - kezdi, és egy pillanatra letekint a földre,

- Mert én is elhittem neked. Hogy van… hittem neked. – szól kissé halkan. Elkezdett hinni? A reményben? Ő hitt… amit én mondtam. Amit szimbolizáltam

- Hittél nekem? – kérdezem csodálkozva, miközben a gyomrom iszonyúan begörcsöl

- Igen. Elhittem neked, hogy létezik. Szóval, így beszélj arról, hogy nem szónokoltál. – mosolyodik el, miközben oldalra néz. Egy pillanatra elhallgatok. A fejemben gondolatok ezre kavarog. A reményről, hogy ki mit hisz. A csönd veszi át a helyemet. De hirtelen csak egyet tudok. Nem tudom, mit fogok csinálni, ha szét kell, hogy szakadjon a szövetség. Fogalmam sincs. És ekkor hirtelen begörcsöl a gyomrom. Ahogy oldalra nézek a Körzettársamra, aki éppen a lemenő nap fényét pásztázza, mintha látnék valamit a szemében. Valamit, amit egy ilyen Arénában nem gyakran látok.

- Harry, jól vagy? – bukik ki belőlem hirtelen a kérdés, ahogy oldalra pillantok a fiúra. Éppen felém fordítja a tekintetét, amikor a szívem egy hatalmasat dobban: két könnycseppet látok a fiú arcán, nagyon halványan, de még is ott vannak. Úgy érzem magam, mint akit teljes erőből arconcaptak volna, s fojtogatni kezdenének, ahogy rájövök, hogy mit gondol. Talán ez az Aréna utolsó éjjele. És holnap lehet, hogy ő, és én, és még valaki halott lesz, s Phoebe nyeri meg ezt az egészet. Hogy már semmit sem tudhatunk a jövőnkről, s a fájdalom, a fájdalom, ami bennünk van szinte felemészt, s nem bírunk vele.

- Prim, ha megnyered ezt a Viadalt, ha én holnap meghalok, és te bent leszel a legjobb kettőben, kérlek próbálj meg nyerni. Hiszem, hogy van benned erő és remény, és talán erős leszel…… menj haza, és gyógyítsd meg apát…..

- Harry… - nézek a fiúra, de ekkor mintha a fojtogatás még nagyobbra nőtt volna a torkomban, érzem, hogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon. Képtelen vagyok nyerni, de ha még is sikerül, akkor mit fogok kezdeni? Ahogy meglátom az utolsó embert az Arénában, akiben bízom, aki…. Aki éppen a haláláról beszél, elsírom magam. Tudom, hogy ezt a fájdalmat minden egyes győztes megkapja, de most még is mintha túl nagy gyengeség, túl nagy fájdalom szállt volna rám. Ha nyerek…..

- Kérlek, ne beszél erről. Még semmit sem tudunk. – szólalok meg, de a hangom remeg, és rekedt, alig bírok bármit is kinyögni.

- Megígéred? – néz rám hirtelen a fiú, mire érzem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, s a fájdalom sírásra késztet. Hagyom, hogy a könnyek elhomályosítsák a látásomat, hagyom, hogy ez a fojtogató erő bennem maradjon. Hirtelen ösztönösen is a kezemmel odanyúlok, és erősen megmarkolom a fiú kezét, mire hirtelen mintha valami, talán a fájdalom hason ütne.

- Nem vagyok képes nyerni, de…

- Prim, ha megnyered, kérlek emlékezz arra, amit most mondok. Emlékezz arra, hogy megígérted, hogy meggyógyítod aput. Csak ennyit, kérlek. – nyögi ki a fiú, miközben ő is megszorítja a kezemet, s a fejével

egy pillanatra másfelé néz. Próbálom megakadályozni, hogy lecsorogjanak a könnyeim az arcomon, de még nem tapasztaltam ekkora fájdalmat. Én, a győztes?

- Megígérem….. én, én……. – a hangom majdnem sírásba fullad, ahogyan levegőért kapkodva próbálok nyugodtan lélegezni. Eszembe jut Annie, a fiú apja, és még Harry is, aki itt kér engem, aki megígértet velem valamit. Erősen fogom a kezét, mintha bele tudnám fojtani azt a fájdalmat és űrt, ami most bennem van. Soha nem gondoltam volna, hogy fájni fog ez a pillanat, a Viadal vége. De most mondtam, ki, hogy megígérem. Remegve ülök közelebb egy pillanatra, ahogyan az agyamban csak is ez kattog. Megígérted. És ez nem egy egyszerű ígéret volt. Ismét fájdalom ereszkedik rám, s a szemem ismét elöntik a könnyek.

*

Hirtelen nagy fényesség tölti be a teret, miközben fülsüketítően megszólal a Himnusz. Nincs értelme néznem. Ki fogják vetíteni Chalotte képét. És ez is erősíti, hogy milyen kevesen vagyunk.  Ezért hát bebújok a hálózsákba és oldalra fordulok. Álmos vagyok. Jó lenne egy kicsit aludni. Ki tudja mi vár még ránk. Nem akarok a néhány perccel ezelőttre gondolni, a fájdalomra, ezért fordulok most oldalra, nehogy Harry lássa az arcomat és a könnyeket. Behunyom a szemem, és várom hogy rám találjon az álom, és végre kipihenjem magam, bár tudom, hogy ez lehetetlen. A gyomrom görcsöl, mindenem fáj és remeg, hihetetlen, hogy még nem tapasztaltam ilyet. Nem bírom, nem bírom ezt az egészet. De ekkor hirtelen érzem, ahogy Harry megrázza a vállamat.

-  Prim… - szól, miközben erősen ráz.

- Mi az? – kérdezem álmos hangon, mire a fiú ismét megráz. Idegesen húzom magamra a hálózsák tetejét, miközben nagyot ásítok. De, csak látszatból, mert tudom, hogy képtelen lennék aludni, hiába lenne olyan jó.

- Prim, Prim!  - kiált rám hangosan a fiú, mire idegesen megfordulok. Álmos vagyok. Mi olyan fontos? Megpróbálom kinyitni a szemem, de nem megy olyan könnyen. Nem a fáradtságtól, inkább a fájdalomtól és a sírástól mintha a szememet aklig bírnám megmozdítani. De ahogy a fiú megráz, hirtelen  felpattannak a szemhéjaim. Épp időben. Ugyanis az égen meglátok egy képet. Egy képet, amely épp most kezd halványodni. A negyedik Körzetbeli lányképét. Hirtelen mindenem megremeg, ahogy látom elhalványodni a képet. A négyes lány. Az okos, és furfangos lány. Hirtelen kiráz a hideg, ahogyan felnézek az égre, melyről azt gondoltam, hogy csak Charlotte képe lesz rajta ma. Már csak négyen vagyunk. De mielőtt ezt gondolnám egy hatalmas puffanást hallok, olyat mintha valami erősen dörögne. Mintha vihar lenne, mely figyelmeztetni akarna. De ekkor hirtelen meghallom az ágyút. Érzem, ahogy tetőtől talpig megremegek. Ne! Ez nem lehet! Ne legyen! Tudom, hogy mi fog következni. Nem akarok felnézni az égre Nem akarom látni. Nem akarom tudni, hogy ez történt. De ekkor meglátom. Odafönt az égen Carlos arcképét. A nagy Hivatásos arcképét. Hirtelen érzem, mintha a fejemben megkongatnának egy nagy vészharangot, mintha az elmém hirtelen gyorsan reagálna mindenre. Eljött az idő . A szívem hevesen kalapál, ahogy mindenem megremeg. Majdnem elájulok, amikor lassan tudatosul bennem, mi történt. Öten voltunk. Ketten kiestek. Már csak hárman vagyunk. A 75 Éhezők Viadala, a 3. Nagy Mészárlás elérkezett a végső hajrához. Hirtelen felülök a zsákban, ahogyan az agyamban eljut az információ, körbejárja, és eltölti a testemet remegéssel és fájdalommal. A szemeim tágra nyílnak, ahogy levegőért kapkodva nézek oldalra a Körzettársamra, aki remegve nézi az eget.Megvan. Megvan a Viadal utolsó három legjobb versenyzője. Itt a vége. Primrose Everdeen, Harry Black és…… és Phoebe..