27. fejezet III. + 1.

Fú, hát ehhez is elérkeztünk. Annak idején, abban a júliusban, amikor elindult a blog, bele sem mertem gondolni, milyen is lesz majd eljutni a sztori végére. Hiszen végigmeneteltünk 27 fejezeten, egy felkészülésen, egy Arénán, voltak boldog, szomorú és úgy gondolom izgalmas pillanatok is. Jöttek pozitív, negatív vélemények, jöttek új olvasók, és maradtak régiek is. És most pedig itt vagyunk, hivatalosan is elérkeztünk a Prim' Story legeslegutolsó fejezetéhez. Ez életem legelső teljes története, és nem bírom megfogalmazni, hogy milyen boldog érzés is az, hogy sikerült befejezni, és végig is vinni. Ezután egy bejegyzésben egy köszönetnyílvánítást is fogok írni, és néhány gondolatot, ami sok lesz, mivel, hát én vagyok Clove. De most, ebben az utolsó fejezetben, is nagyon nagyon jó olvasást kívánok, élvezzétek ki a történet legutolsó fejezetét. És igaz voltak félreértések, örömök, és izgalmak is, de szerintem minden olvasómnak van egy véleménye a történetről, amire nagyon kíváncsi vagyok, hogy így összességében, mit szóltatok az Aráénához, s szereplőkhöz, csavarokhoz, és úgy általában a Prim's Storyhoz. Nektek, olvasóknak köszönhetek igazán sok mindent. Nem akarok semmi csöpögőset írni, csak annyit, hogy köszönöm, hogy itt vagytok nekem, és remélem, továbbra is a történet második részében is itt lesztek. Tényleg köszönöm <3 Ja, és ha már én vagyok Clove, igyekeztem a sztorit egy csavarral befejezni, amin nagyon nagyon sokat gondolkodtam, és kíváncsi vagyok, hogyan fog nektek tetszeni. Igen, érdekes lesz, remélem. És nem is húzom tovább a szót, jöjjön az utolsó fejezet! Ja, és még sosem ajánlottam fejezetet, szóval ezt most a tesómnak ajánlom, aki ma ünnepli a szülinapját, boldog szülinapot neki, valamint az összes olvasómnak..... és azt hiszem ha lehet így fogalmazni Philip Seymour Hoffman-nak is
C. <3 
és egy kis idézet, nem tudom, mennyire jön ide, de talán illeni fog a végére
                                           "Ezt nevezik a Játékmesterek váratlan fordulatnak"
   

Ahogyan óvatosan leveszem a fehér színű hálóinget, hogy valami jobbra cseréljem, a tekintetem ösztönösen a tükörbe vándorol. A szobában immár világosság van, miután lassan kihúztam a függönyöket, és kinyitottam az ablakokat. A tárt ablakokon keresztül beszűrődik a friss levegő, mely szinte élettel járja át a testemet, és felébreszti a végtagjaimat. Odakintről behallatszik a kiabálás, mintha az egész hatalmas nagy Kapitólium a Kiképzőközpont alá gyűlt volna, és arra vár, hogy megpillantsa a győzteseket. De én nem erre várok. Hanem arra, hogy végre megpillanthassam a nővéremet, hogy újra megöleljem, és elé álljak így. Így, hogy győztes lettem. Érzem, hogy kiráz a hideg, erre a szóra. Mivel én mindig is tiszteltem a győzteseket. És mostantól én is közéjük fogok tartozni. Mert kikerültem az Arénából, kikerültem a szakadék legmélyéből. Valaha nem hittem el, hogy ez létezhet. De most itt állok és teljes szívemből és teljes lelkemből hiszem és látom, hogy itt vagyok és igen is megnyertem az Éhezők Viadalát. Megnyertük az Éhezők Viadalát. Ahogy a tükörbe pillantok, észreveszem, hogy a bőröm teljesen sima, mintha minden egyes heg és vágás eltűnt volna róla, melyet az Aréna során szereztem, főleg Phoebetől és a hajam is tisztán és kifésülve hullik alá a tarkómra. Mindenem tiszta. Nem emlékeztet arra, aki az Arénában voltam, a koszos és szakadt ruhákban lévő lányra. Mert nem akarom, hogy erre emlékeztessen. Lassan felveszem a fehér színű nadrágot, és a fehér felsőt, azt a ruhát, amely a pontozásom estélyén volt rajtam. Érzem, ahogy ismét kiráz a hideg, ugyanis újra meghallom a harsonákat, azt a győzelmi indulót, amelyet tán most hatodszorra játszanak le a tévében. A mi indulónkat. Lassan leülök a televízió elé, és megnézem a jelenetet. Ahogyan ott állunk mind a ketten, miközben Claudius a nevünket kiabálja, és gratulál a győzteseknek. Johanna Mason. FinnickOdair, Enobaria, Brutus, Mags, Annie Cresta. Most már én is közéjük tartozom. Mert a sors írója, az a kedves író, így akarta. És mert végig küzdöttem az Arénában. Mert végig kellett küzdenem. Mert én győztessé váltam, sok sok szenvedés, könny, és fájdalom után, fel kellett állnom, és folytatni, hogy sikerüljön megnyerni ezt a játékot. A mögöttem lévő időszak nem az örömről szólt, de vajon mi lesz a jövőmmel, és mi lesz velem, mint az egyik leendő győztessel? Egy pillanatig a gondolataimba feledkezem, miközben észre sem veszem, hogy a tévé hirtelen kikapcsol, és a helyét átveszi a hatalmas nagy csönd. Mert én is közéjük állhatok. Győztes lettem. Primrose Everdeen győztes. Nem hiszem el, de győztem. Győztünk. Hirtelen egy nagy csattanásra kapom fel a fejem, és a gondolataim hirtelen szanaszét szaladnak, el onnan, ahol eddig voltak. Egy pillanatig remegve hallgatózom, amikor hirtelen meglátom, hogy a szobám szép, barna színű kilincse megmozdul. Megmozdul a kilincs. Idegesen markolom meg a takaróm szélét, amikor az ajtó hirtelen nyílni kezd. Valaki jön! Valaki jön! Először csak a narancssárga parókát látom meg, a szépen kifestett körmöket, és a hatalmas méretű cipőt. Valaki, aki tavaly az én nevemet olvasta. Akit az Arénában kiparodizáltunk. Aki betegesen imádja a csokis epret, a Viadalokat és a mahagónit. És ekkor felállok. Olyan erővel ugrom hirtelen a nőre, hogy egy kisebb sikoly szalad ki a szájából és talán magában a bajsza alatt szitkozódik, hogy majdnem ellöktem. Teljes erőmből ölelem meg azt a nőt, akit mindig is idegesítőnek, hangosnak, és Kapitóliuminak tartottam. Aki felébresztett és halálra idegesített a magas sarkújával. De hirtelen a boldogság átárad a testemben és vigyorogva ölelem meg Effie-t, az első lényt a külvilágból. Hirtelen érzem, ahogy ő is átölel engem, miközben valami olyasmit suttog, hogy ezek az Everdeenek nem komplettek. De ahogy lassan eltolom magamtól és a szemébe nézek, egy aprócska kicsiny, talán észre sem vehető könnycseppet látok benne, amely talán az érzelem igen kis jele nála, de még is valami. Mert tudom, hogy talán kedvelhetett engem. Mert én is kedveltem őt. Lehet, hogy idegesítő volt, de még is kedveltem

- Jó újra látni Effie. – mosolyodom el, miközben a nőre bámulok, aki kissé arrogánsan, de még is mosolyogva mered maga elé.

- Üdvözlünk, te újabb győztes. – mondja ünnepies hangon, és gyönyörűen manikűrözött körmeivel óvatosan az ajtóhoz nyúl, és lassan kinyitja. Óvatosan nyelek egyet, miközben Effie kissé arrébb áll a nagy ajtóból, ami szerintem mahagóni. Illetve Effie olyan lelkesedéssel nyitogatta ki, hogy valószínű. De ekkor hirtelen minden gondolatom a mahagónikról megszűnik, minden, amit gondoltam, mintha kiűződne a fejemből. Ugyanis meglátom őt. A szívem a torkomban dobog, ahogy lassan kinyújtom a kezem, és elkezdek felé szaladni. Aki kisbaba óta szeretett engem, aki volt már a nővérem, mentorom és a pótmamám is. Aki megmentette az életemet, aki feláldozta önmagát, hogy élhessek. Aki megmutatta  nekem, hogy mi az igaz, hogy ki az ellenség, és hogy mi a szerelem. Aki a kezdetektől fogva mellettem állt, aki az utolsó percben is elhitette velem, hogy van remény. Aki mindig is szeretett és teljesen támogatott. Ő az. Katniss Everdeen a nővérem.  Olyan erővel érkezem hozzá, hogy ledöntöm a lábáról, miközben teljes erőmből megölelem őt. Mióta vártam erre a pillanatra. Hogy újra szólja hozzá, hogy újra megölelhessem őt, aki talán az életem legfontosabb szereplője. Mert ő itt előttem a nővérem. És a mentorom. Érzem, ahogy ő is olyan erősen megölel, hogy szinte kinyomja belőlem a szuszt, de nem szólok neki. Nem mert ezt vártam már mióta. Hogy végre találkozzam vele. Hogy láthassam őt. Őt, aki végig engem nézett. A támogatott és segített az utolsó percekben is. Érzem, ahogy egy könnycsepp gördül ki a szememből és ráhullik Katniss ruhájára, de hirtelen nem tud érdekelni ez a kis dolog, mert most először láthatom, most először ölelhetem át az Aréna óta az én nővéremet.  Addig szeretném az eszembe vésni ezt a pillanatot, ameddig csak lehet. Szeretném, ha még sokáig és sokszor megölelhetném őt. Hallom, ahogy Katniss szipog, de nem csak ő, hanem valahol a távolban Effie is, aki csak nézi a cselekményt. Érzem, ahogy a testemet átjárja a boldogság, és mosoly ül ki az arcomra, ahogy lassan megfogom a nővérem kezét, és meglátom az arcát. Ugyanazok a szürke szemek, ugyanaz, a fekete haj, ugyanaz a mosoly, amelyhez még könnyek is társulnak. Ő itt a nővérem.

- Itt vagyok. Katniss győztem. Megnyertem Megnyertük. – bukik ki belőlem remegve, miközben Katniss ismét szipogni kezd, és a kezével megfogja az arcomat. Régen, amikor kicsi voltam mindig ezt csinálta. Megfogta a tenyerei közé az arcomat, és így biztatott, vagy támogatott engem. De még egyszer sem találkoztunk így hogy beváltottam az ígéretem. Hogy győztes lettem. Mert már nem csak ő, hanem én is az vagyok.

- Prim…. én…. hittem benned. Hittem a reményben. Tudtam, hogy az én kishúgom ki fog kerülni az Arénából. Aki azóta igazi nagykacsa lett. Olyan nagykacsa, akit az érzelmei vezettek, és nem bizonytalanodott el. Aki képes volt felállni, képes volt tovább folytatni. Aki az utolsó pillanatban is azt suttogta, hogy a remény, erősebb a félelemnél. Te vagy, Prim – suttogja Katniss, miközben a földön ülve erősen megszorítja a kezem.

- Soha nem gondoltam volna ezt. – bukik ki belőlem lassan, miközben megpróbálok felállni, de hirtelen visszahuppanok a fenekemre, mire Katniss elneveti magát, és pedig egy nagyot hápogok. Katniss röhög,

miközben a szeméből könnyek folynak, én pedig hangosan hápogva mosolygom rá.

- Te nagykacsa. – vigyorodik el a nővérem, miközben a kezével megborzolja a hajamat. Óvatosan feltápászkodom a földről, miközben felhúzom őt is.

- De kisasszony, lesz hozzád egy két szavam. Még is hogyan? – kiált rám hirtelen Katniss, miközben mosolyogva megcsóválja a fejét. Még is hogyan? Úgy érti, hogy Harry? Hogy én az Arénában? Hogy én szerelmes lettem. Éppen megköszörülöm a torkomat, és halványan elmosolyodok, és készülök arra, hogy mondja valamit. Hogy még is miként történt ez velem. Hogy még is miért lettem én szerelmes Harry Blackbe. Hogy mikor jöttem rá, hogy én…. hogy én… Hogyan jöttem rá, mi is történt vele. Hogy Katniss tanácsa ébresztett rá. Hirtelen a gyomrom ismét begörcsöl, ahogy lassan a nővéremre nézek. Effie a távolban hirtelen mintha köhécselne egy nagyot, mire Katniss hátranéz a vállam fölé és alig láthatóan bólint egyet. Hirtelen érzem, ahogy mindenem megremeg. Ahogy megölelhetem a nővéremet, hogy megmondhatom nekik, hogy itt vagyok, hogy győztem. Hogy én vagyok a 3. Nagy Mészárlás egyik győztese. Hogy sikerült. Sikerült kikerülnöm a szakadékból.

- Prim, figyelj, az a helyzet, hogy találkoznod kéne valakivel. – néz rám hirtelen szürke szemeivel a nővérem, miközben erősen megszorítja a kezemet. Látom, ahogy Effie fontoskodva Katniss mellé lép, miközben vigyorogva kihúzza magát.

- Kivel kell találkoznom? –nézek a nővéremre, mikor hirtelen szembe jut, hogy mi van, ha esetleg Seneca Crane vagy Snow elnök akar velem találkozni. Ugye nem lesz ilyen? Ugye nem akar velem beszélni egy Játékmester, nem tettem valamit, ami ellene volt a dolgoknak, vagy hasonló? Látom, ahogy Effie komolyan a nővéremre néz, aki kissé megremeg, majd erősen megfogja a kezem és kihúz a szobából.

- Ugye nem az elnökkel? –kérdezem meg mire a nővérem halványan megrázza a fejét, majd lassan elkezd engem előre vezetni. Rendben. Hogy ha nem az elnök, akkor remélem nem lesz semmi baj. Lassan kihúzom magam, ahogyan eszembe jut, lehet, hogy Peetával vagy esetleg Harryvel kellene e találkoznom. Érzem, hogy a vér még mindig lüktet az ereimben, ahogy megjelenik előttem az ünneplő tömeg, és megszólal előttem a harsonák hangja. Győztem. Megnyertem a Viadalt. Katniss és Effie lassan egy ajtó mellé lépnek, miközben én is melléjük állok.

- Rendben Prim. Most menj be. Nyugi, nem lesz semmi rossz. Hidd el nekem, hamarosan kijöhetsz, és találkozhatsz Gloriával és a többiekkel is. Nyugi, minden rendben. – szorítja meg a nővérem erősen a kezemet, miközben a szürke szemeivel felveszi velem a szemkontaktust. Nyugi Prim. Nem lesz semmi baj. Érzem, hogy lassan megremeg a térdem, ahogyan a nővérem kitárja előttem az ajtót. Érzem, hogy mi lesz, ha rossz lesz. Katniss nyugtatott. Kicsoda lehet odabent, akivel nekem pont most kell találkoznom, valami, ami sürgős, de nagyon fontos. Győztem,  nem lehet baj, Nyugi Prim. Lassan belépek a szobába, miközben lassan összeszorítom a fogaimat. Nem lesz semmi baj, nem lesz itt sem Snow elnök, sem Seneca, valaki más vár rám, akiről még én se tudok semmit. A szívverésem egyre gyorsul, ahogy bezárul az ajtó, és érzem, hogy egyedül maradtam. Katniss és Effie kint maradt. Ki akar velem találkozni? Lassan lépek egyet előre, miközben érzem, hogy megremeg a térdem. Nyugi. Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom. Óvatosan a szoba végébe nézek, oda ahol egy szekrény áll. De nem csak egy szekrény. Egy szekrény, és előtte valaki, valaki, aki háttal áll nekem. Érzem, hogy a szívem már nagyon erősen dobog. Egy férfi áll a szobában. Nem Seneca Crane. De nem is Snow elnök. Egy magas férfi, rövid fekete hajjal, egyszerű barna ingben, és nyugodtan állva. Nem sejtet rosszat. Mintha valaki más valaki teljesen más lenne. Érzem, hogy a vér a fülemben dobog, ahogyan a férfire nézek. Ki ez? Ismerem. Mintha valahonnan ismerős, nagyon ismerős lenne. Hirtelen a lelki szemeim előtt megjelenik valaki. Valaki, aki hirtelen megdobogtatja a szívem. Egy férfi, aki annak idején, sokat énekelt. Akit ha megláttam mindig is elmosolyodtam, és mindig is a nyakába ugrottam. Aki az életemben egy fontos szerepet töltött be. Akit igazán, teljes szívemből  szerettem. Hirtelen meglátom, ahogy az alak lassan megfordul, én pedig hirtelen megszédülök a feltörő emlékek miatt. Érzem, ahogy a testemben lassan melegség árad szét. Akit valaha elveszítettem. Akit valaha elnyelt a föld, a legmélye, a sötétség és a félelem és aki nem jött vissza. Aki meghalt! Ő volt valaki. Aki megtanított remélni. Érzem, ahogyan a szívem erősen kezd kalapálni. Nem lehet! Ő meghalt! Prim! De ekkor meglátom a férfit. Meglátom őt, teljes életnagyságban, és mintha az elmém és mindenem rögtön felismerné őt.  Létezik? Ő…. ő….. Érzem, ahogy a szívem vadul kalapál, ahogy hirtelen remegő hangon megszólalok. Érzem, ahogyan valami erősen kezd belülről marni, valami, ami erősen szólít engem. A hangom remeg, és fél, de még is kivehető, mint mondok Mert ezt mondom:

-       Apa!

VÉGE AZ ELSŐ KÖNYVNEK