27. fejezet III.

Sziasztok! El sem tudom hinni, hogy már vége az Arénának, átjutottunk ezen a hosszú-hosszú úton, és két fejezetrészlet múlva, pedig véget ér a Prim's Story. Hihetetlen érzés, öröm is, meg bánat is, hogy így lett, de annak nagyon örülök, hogy itt voltatok velem, támogattatok, komiztatok. És, hát, még nincsen vége. Úgyhogy igaz ez egy nyugalmasabb fejezet lesz, de azt hiszem, mindent össze foglal majd. 
Clove  <3
                                                                                                                         
   

A nap lassan tündököl fel a keleti égbolton, miközben sárga fényével beárasztja az egész tájat. Érzem, ahogy a nap csodálatos sugarai elérnek az arcomhoz, felmelengetik a kezeimet, és életet lehelnek a fázós végtagjaimba. Óvatosan kortyolok bele a még tűzforró teába, miközben a pokrócot lassan összehúzom magamon. Napfelkelte. Amióta az eszemet tudom, mindig is imádtam nézni, ahogy a hatalmas sárga fénykorong bearanyozza az égboltot. Óvatosan oldalra fordítom a fejem, ahol meglátom a nővéremet, Katnisst üldögélni. Vigyorogva néz rám, miközben kicsiny termetén összehúzza a kockás pokrócot. A szürke szemeiben megcsillan a pajkosság és a vidámság kicsiny fénye.

- Na, van kedved kijönni velem az erdőbe? – kérdezi mosolyogva, miközben leül mellém, és átkarolja a vállamat. Idegesen hápogok fel, mint olyankor, amikor olyat mond, amivel idegesíteni akar, és vigyorogva ránézek.

- Miss Everdeen, maga nem bír nyugton maradni.

- Én? Ki mondta, hogy tudok? – válaszol frappánsan a lány, miközben beleiszik a bögréjébe. Hirtelen érzem, hogy eluralkodik rajtam egy érzés. Mintha boldogág lenne. Amikor kedvem támad egyszerűen mosolyogni, nézni a világot, amikor egyszerűen csak boldog vagyok. Hirtelen meghallom anya hangját, mint aki a reggelihez invitálna minket, és ismét elmosolyodom. Katniss lassan felkászálódik, de egy utolsó fenyegetősnek álcázott pillantást vet rám, mielőtt beindul a házba. Persze, persze, Miss Everdeen. Csak várja ki a pillanatot, mikor én az erdőbe megyek. Egy pillanatra behunyom a szemem, és megpróbálom magamba szívni a napsugarakat, azokat a napsugarakat, melyek éppen, hogy megvilágítják a teraszunkat. Lehet, hogy nem melegítenek fel, de beragyognak fénnyel, behintenek arany porral, és mosollyal. A napfény mosolyt hoz. Egy pillanatig csak állok, és csukott szemmel. Minden olyan békés és olyan nyugodt. Mintha minden elhallgatott volna, hogy átadja helyét a nap csodálatos sugarainak. Valahol a távolban, mintha valakik kiabálnának. Mintha valami nagy, hatalmas tömeg éljenezne, miközben egy érdekes dalt kántálnának. Valahonnan az arcomra süt egy halvány fénynyaláb és az egész testemet átjárja örömmel. Úgy érzem magam, mintha a testemet takarná valami, valami, ami lenge, pihe puha és csodálatosan kényelmes. Mintha a testemet egy takaró fedné, amely bolyhosan simogat. És mintha a fejem egy párnán feküdne. Egy szintén csodálatos párnán, mely érzése olyan, mint az ég tetején úszkáló aprócska vattapamacsos felhőknek. Mintha a kántálás már egészen közelről jönne. Hirtelen úgy érzem, mintha valami távoli erő kiszippantotta volna alólam a lábamat, és hirtelen átrepített volna egy másik helyre, egy helyre, ahol valamin fekszem, miközben egy takaró takar engem. Lassan próbálok pislogni egyet, majd kinyitni a szemem. Érzem, ahogy a fejem belemélyed a puha párnába, és ahogy a kezem megfogja a takarómat. Mintha ólmot pakoltak volna a szememre, mintha valami, ami talán a lustaság lenne, nem engedné kinyitni a szemem. Lassan veszek egy lélegzetet, és pislogni

próbálok. Gyerünk Prim! Egy kettő! Hirtelen nyitom ki a szemem, mintha csak várnék a csodára, a csodára, hogy megmutassa magát, hogyan is repített át engem erre a tájra. Ugyanis nem a teraszunkon állok. Nincsen itt sem Katniss, sem pedig anyu. Nincsen rajtam pokróc, és nem állok a napfényben sem. Egy egyszerű kis szobában fekszem, ahol szinte teljes sötétség uralkodik, csak a redőny egyik kis részén szűrődik be egy halvány napfényecske. Egy kis napfény, amely a karomra tündököl, mintha vigyorogva azt akarná mondani, hogy a többiek kint rekedtek, bezzeg ő bejöhetett. Egy kényelmes ágyban fekszem, a testemet tényleg egy bolyhos fehér takaró fedi, a fejem pedig a párnák közé süllyed, mint angyalszárny a bárányfelhők közé. Hirtelen egy igen furcsa érzés lesz úrrá rajtam, ahogyan a fejemet a párnák közé hajtom. Mintha kipihentem volna magamat. Mintha az eddig fáradt végtagjaim hirtelen új erőre kaptak volna, attól, hogy ebben a pihe puha ágyban aludtam. Mintha egy nagy téli álmot aludtam volna. Régen volt már az, hogy én kipihenjem magam. Egy pillanatig csak fekszem a puha ágyban és a plafont bámulom, miközben egy nagyot ásítok. Nem tudom, hogyan és azt sem, hogy mennyit aludtam. De tudom, hogy még soha életemben nem éreztem magam ennyire erőteljesnek és ennyire kipihentnek. A kezemmel magam elé veszek egy párnát és óvatosan megsimítom a huzatát, miközben elmosolyodom. Nem fáj semmim, nem vagyok fáradt, én jól érzem magam. Lassan feltornázom magam az ágyamban, miközben észreveszem, hogy a testemen egy fehér hálóing van, a hajam pedig szinte simán, és kiengedve esik a vállamra. Legszívesebben még aludnék egy kicsit, legalább is pihennék, és elmélkednék valamin, miközben mosolygok. Mert kedvem támad mosolyogni. Hirtelen viszont meghallok egy érdekes hangot, egy hangot, mire a fejemet ösztönösen felkapom. A szemközti falon lévő tévé hirtelen bekapcsol és a nagy fényével elárasztja a kissé sötét szobát. Szemközti falon lévő tévé. Puha ágy. Ez…. ez a szobám. Az a hatalmas és gyönyörű szobám, melyben a Viadal előtt laktam. A Viadal előtt? És ekkor hirtelen ösztönösen felkapom a fejem, egy hangra egy kiáltásra, melyet már valaha hallottam. Biztosan hallottam az életemben.

- Hölgyeim és uraim, bemutatom önöknek őket. Íme Primrose Everdeen és Harry Black, a Harmadik Nagy Mészárlás győztesei! – harsogja a tévé teljes hangerővel, mikor a fejemet előrehajtom, hogy jobban lássak. Primrose Everdeen és Harry Black! A szívem hevesen kezd dobogni, amikor meglátok a képernyőn két alakot. Egy lányt, akinek kissé szakadt ruhái vannak, és a koszos haja a válla mellé lóg le, és egy fiút, aki a földön fekszik, miközben szemeivel a lányra tekintget fel. Hirtelen érzem, ahogy a gyomrom hevesen begörcsöl, és a mellkasomban hirtelen egy érdekes érzés fut végig. Az egész véremet, a szívemet szinte melegség járja át, ahogy megérzem hirtelen a kezemet Harry keze fogásást, és a számon pedig….. és ekkor meglátom a képernyőn. A lány lassan hajol oda a fiúhoz, aki szintén lassan egyenesedik fel, majd hirtelen megcsókolják egymást. A kezem a számra kapom, ahogy felrémlik az emlék, amikor Harry Blacket megcsókoltam és Harry Black megcsókolt engem. Primrose Everdeen nem reagált időben. A gyomorgörcsök, ahogy ebben  pillanatban visszaemlékszem rá, újra előjönnek, de nem csak idegességet hoznak. Hanem boldogságot. Én beleszerettem valakibe. Emlékszem, amikor Katniss erről mesélt nekem. Akkor kinevettem, De most, hogy féltettem, újraélesztettem és fogtam a Körzettársam kezét, lassan rájövök, hogy mi tartott életben. A remény. Ami erősebb a félelemnél. És a szerelem. Amire nem jöttem rá. Hirtelen egy hatalmas nagy mosoly ül ki a számra, ahogy ismét meghallom a tévében a kiáltást, mire mind a kettő alak felkapja a fejét. Látom, ahogy Harry még mindig erősen fogja a kezem, miközben én az ég felé bámulok. Hirtelen megszólal egy zene, egy hangos zene, mely élettel teli, melybe belevegyülnek az emberek kiáltásai, örömhangjai. Egy győzelmi indulót játszanak nekünk, egy indulót a két győztesnek. Mert két győztes van. Primrose Everdeen és Harry Black. És Harry Black. Két győztes? Hogyan….. A hátamon végigfut a hideg, ahogy hirtelen tudatosul bennem hogy mi történt. Hallom az emberek örömkiáltásait, hallom, ahogy a Kapitóliumi tömeg nekünk tombol. Hallom, ahogy szinte ezer harsona szólal meg, ahogy Claudius Templesmith üvöltve gratulál a harmadik Nagy Mészárlás két győztesének. Kettő győztes lett. Ketten lettünk azok. Nem halt meg egyikünk. Hanem túléltük. De, hogy lehetett, hogy ketten…. A Játékmesterek… Túléltem a Viadalt. A Viadalt, melytől egész életemben féltem és rettegtem. Mikor ott álltam a színpadon a kék ruhámban, mikor először fogtam kezet Harryvel, mikor azt hittem, hogy nem lesz remény. Elbúcsúztam az anyukámtól. Keresztülfurikáztam a városon, miközben a reményt képviseltem, mi voltunk a színtiszta remény. Féltem, rettegtem, felkészültem arra, hogy kiesek. Ott álltam a fémlapon. Össze voltam zavarodva, utáltam az Arénát. Szövetségeseket kerestem, miközben imádkoztam és hittem a reményben. Én is megtettem. Engem is kisorsoltak, én is kaptam pontot, én is éreztem úgy, hogy már vége van., hogy nincsen többé esély. Megbotlottam ezer kőben, megpróbáltam felállni, nevettem sírtam és szerettem. Én is ott voltam. Érzem. a szívem heves dobogását. Volt egy lány, akit először kisorsoltak. Egy kicsiny lány, akit a nővére megmentett. Ő volt az apró, lenhajú Primrose Everdeen. Ő volt a kicsiny és talán naiv Primrose Everdeen. De a sors új útra vitte. A sors azt akarta, hogy részt vegyen az Éhezők Viadalán, hogy ő is köztük legyen. Hogy lassan megtanulja, ki az az ellenség, mi az a szenvedés, mi az igazi mosoly és mi az, ha szeretünk valakit. A sors ellen nem lehet vitatkozni. Azt akarta, hogy én is ott legyek, hiába mentettek meg, nekem ez volt a sorsom. És teljesítenem kellett. És sikerült. Mert akkor, annak idején a színpadon állt Primrose Everdeen. Primrose Everdeen, az átlagos lány. Aki nem tudta, mit tegyen, nem tudta mi vár rá. De most itt áll Primrose Everdeen. Aki keresztülment a Viadalon. Aki túlélte a Viadalt. Mert itt van és itt áll előttünk. A szívem hatalmasat dobban. Primrose Everdeen. A Győztes.