24. fejezet I.

Harry Black! A pillanat, amikor először megláttam, talán egy éve fellépni az emelvényre az Aratásnál, s azóta nem tudom elfeledni, milyen kékek is a szemei, s azóta nem bírom elhagyni a gyomrom görcsös szorítását. A pillanat. A pillanat, amikor kiszabadítottam, amikor az Arénában újraélesztettem, és amikor először megcsókoltam. Boldog voltam, örültem, akárhányszor csak megfogta otthon a kezemet, a testemet mindig egy furcsa érzés járta át, ami miatt mindig mosoly ült ki az arcomra. Azok a pillanatok, amikor vigyorogva énekelte nekem az örömódát, én pedig a hasamat fogva nevettem, vagy amikor egy párnával a kezemben üldöztem végig a lakáson. És azok, amikor megfogta a kezemet, átkarolta a vállaimat, én pedig rá tudtam támaszkodni, meg tudtam ölelni őt. Ezek a pillanatok most hirtelen értelmet nyernek a szívemben, amikor a sötét kis szobában észreveszem a fiút. A szoba nagyon kicsi, s nincs benne semmi sem, egy furcsa padon kívül, még a hatalmas ablakokat is rácsok borítják, melyek mint börtön zárnak körbe, Harry pedig a padon ül, látom, hogy nincsen semmi a karján. De ebben a pillanatban észrevesz engem, látom, hogy a nagy szemein átsuhan valami, s szinte világítanak a hatalmas sötétségbe. De ekkor hirtelen a számat egy fojtott sikoly hagyja el, s a lábaim mielőtt meggyengülnének elvisznek, egészen addig a helyig, a padig, ahol a fiú ül, s érzem, hogy a hasamon ismét eluralkodik a görcsölés, mely tudom, hogy nem fog többet békén hagyni

-       Harry! – ennyit bírok kinyögni, ekkor ugyanis megölelem a fiút. Mintha minden egyes erő, mely eddig tartotta a lábaimat, és futásra bírt, mintha elhagyná a testemet, ahogyan több hónapja most először érek Harryhez. Mintha furcsa lenne az érzés, hogy valakit így megöleljek, de amikor meghallom, hogy a nevemen szólít, s megérzem a szíve heves dobogását hirtelen kitör belőlem mindaz, ami az eddigi hónapokban, mikor nem volt velem, mikor rémálmaim voltak, s vele akartam találkozni, ami felgyülemlett. Érzem, hogy lassan kicsordulnak a szememből a könnyek, miközben a kezeimmel erősen ölelem Harryt, s a fejemet a vállába fúrom, a pólójának furcsa anyagába. A testemet lassan rázza a zokogás, miközben behunyom a szememet, és igyekszem magamba szippantani mindent belőle, a hangját, azt az érzést, ahogyan ölel engem. A sós könnyek lassan végigfolynak az arcomon és rácsöppennek a pólójára, miközben érzem, hogy a hátamat simogatja, s bár remegő hangon, de valamit halkan suttog felém-

-       Itt vagy Prim, igen itt vagy! – próbálok erőt venni magamon, hogy felemeljem a fejem, de mintha képtelen lennék rá, mintha egy távoli erő arra ösztönözne, hogy akárhányszor is megpróbáljam, annyiszor essen vissza a fejem a vállára, és annál erősebben öleljem át. A csöndbe csak Harry halk hangja, a szipogásom, és a szív dobbanása szakít félbe, úgy érzem, mintha egyszerre hallanám a saját, és a fiú szívverését. Legalább öt percig meg sem mozdulok,  akár tíz percig is kibírnám így, de egyszer csak úgy érzem, muszáj felemelnem a fejemet, és muszáj végre belenézni a hatalmas kék szemekbe. A kék szemekbe, melyek mintha semmit sem változtak volna, s melyekből most könnyek folynak, akárcsak az én szemeimből, melyek lassan eláztatják a  ruhámat. Mind a ketten a földön ülünk, miközben olyan erősen szorítom Harry kezét, hogy félek, a végén még összeroppantom, de tudom, hogy nem akarnám, nem bírnám elengedni.

-       Igen, itt vagyok. Itt vagyunk, eljöttünk érted. Harry én annyira sajnálom….. – a sós könnyek ismét barázdálni kezdik az arcomat, ahogyan nagy levegőket véve próbálok ránézni a fiúra, mintha minden egyes mozdulatát meg akarná örökíteni a szemem

-       Mit sajnálsz? – kérdezi Harry, miközben lassan felemeli kissé remegő kezét, hogy megpróbálja letörölni az arcomról könnyeim áradatát, melyek még mindig nem álltak el.

-       Azt hogy….. hogy idekerültél, csak is miattam történt. Snow…. ezzel akart gyengíteni és… és… - a hangom szipogásba fullad, miközben a fejemet lehajtom, s a könnyeim egyenesen a  padló irányába folynak. Látom, hogy Harry kissé közelebb húzódik hozzám, miközben erősen megszorítja a csuklómat.

-       És sikerült a lázadás, te lettél az ország számára a remény. Te és a nővéred. Most pedig itt vagy. – a hangja halk, és kissé remeg, de még is lassan kénytelen vagyok felnézni a szemébe. Abban a pillanatban, amikor meglátom a kék szemeket, és meglátom az arcát, a gyomrom ismét erősen görcsölni kezd, s a szívem, mintha már régen tette volna így, erősen kezd dobogni. De nem úgy dobog, mint amikor félek, nem is úgy, mint amikor izgulok. Ez a dobogás csak is egyetlen személynek szól, egy személynek, akit szeretek. Harry Blacknek. Egy mozdulattal közelebb csúszom a fiúhoz, miközben megtörlöm a szemem sarkát. Látom, mintha az ő arca is egy pillanatra megremegne, egy apró pillanat, amely csöndben telik, s mind a ketten egymást nézzük. Egy pillanat, mely után elég egy mozdulat, ahogyan Harry kissé közelebb hajol hozzám. Érzem, a szívem heves dobogását, ahogyan egy kis lépést teszek előre felé. És ekkor megcsókol. Már hónapok óta volt, de mintha éveknek tűnne az az érzés, melyet sosem fogok tudni elfeledni. Amikor a szemem előtt ismét megjelennek a fények, s egy pillanatra megszűnik a körülöttem lévő világ, a harc, a zaj és a fegyverek ropogása. Amikor csak is a szívdobogásom van jelen, s a boldogság, mely lassan betölti a testemet, miközben Harry a száját gyengéden az enyémre tapasztja. Csak egy pillanat, de még is mindent meghatározó. Ezután én csókolom meg őt, majd mégegyszer, miközben eszem ágában sincsen, hogy elengedjem a kezét. Talán fél óra, amíg itt vagyunk, de életem legszebb fél órája. Az érzés, hogy újra láthatom Harryt, megfoghatom a kezét, átölelhetem, soha de soha nem fog tudni megváltozni. Lassan mosoly kúszik fel az ajkamra, s egy pillanat alatt megértem, miért is mondta azt a nővérem, hogy ilyenkor az ember megőrül. Mert tényleg.

-       Már csak ki kell innen jutnunk valahogy, és megtudjuk, mi is történt. A lázadás…...

-       A lázadás, amelyben te is nagyon fontos szerepet játszottál. Nem láttad, hogy mi is történt a Kapitóliumban. Az emberek egyszerűen tényleg hittek, hittek benned… a remény lányában. – mondja halkan a fiú, miközben megpuszilja a homokomat, de ebben a pillanatban a szemeim hirtelen felpattannak, s egy szó, egy apró kis szó az eddigi mosolygásból, boldogságból és szerelemből egy percinyre visszaránt a valóságba. A szívem hirtelen heves dobogásba kezd, a hátamon pedig megérzem, hogy lassan végigkúszik a libabőr.

-       Mi? Mi vagyok? – kérdezem halkan, miközben úgy érzem, hogy alig bírok hinni a fülemnek. Idegesen nyelek egyet, de érzem, ahogyan a karjaimon végigszánkázik a hideg. Harry kék szemeivel egyenesen rám néz. Majd halkan megszólal.

-       Primrose Everdeen. A remény lánya.