23. fejezet I.

Johanna mászik előre, hogy kinyissa a csatornafedelet, s most őt, csodák csodájára nem én, hanem Finnick követi. Mióta ismét bevetettem a gyógyítói képességemet, s segítettem neki, Johanna mintha hallgatagabb lenne, úgy néz ki, mint akit lesokkolt az esemény, hiába is nem akarja mutatni. Én pedig megértem őt. Vajon mennyi ideje ismerhetik ők egymást, hány Viadalt éltek át együtt, azt nézve, ahogyan Snow és a hatalmas Aréna hidegvérrel legyilkolja azokat a gyerekeket, akiket támogatni kéne. Tudom, hogy egy nagyon szoros kötelék van közöttük, s bár ezt soha nem mutatják, főleg nem a megacélozott szívű Johanna, a szívem mélyén még is boldog vagyok, sőt, kissé irigyelem ezt a barátságot. Vajon, ha most nem lenne lázadás, és én mentorként járnám a Fővárost évről évre, én is szereznék ilyen embereket? De ekkor a gondolataim elpárolognak, mintha valami beszippantotta volna őket, ugyanis meglátom, hogy Finnick, aki eddig előttem haladt, most már eltűnt a nyitott csatornafedél felett, s azon kapom magamat, hogy hiába a sok gondolat, és a kavargás az agyamban, most én következem. A kezemmel erősen megmarkolom a létra fokát, majd a lábamat óvatosan az utolsó fokra helyezem, miközben a fejemet átbújtatom a csatorna nyílásán. A kontyom, mely eddig tökéletesen tartott a fejemen, most kócos, s egy pillanatra alig látok valamit a szemembe hulló sötétszőke tincsektől. De viszont hallok.

-       Ez lenne az? Ez itt nem az…… - Finnick halk, és kissé ideges hangja szeli át a levegőt, mikor én is kilépek a csatornából, s bezárom magam mögött a fedelet. Ha lennének még azokból a borzalmas mutánsokból, nehogy követni tudjanak. Még mindig a fejemben cseng a  rémes, sziszegő hang, s amint eszembe jut a hideg kezd futkosni a hátamon, egészen addig, amíg meg nem látom, hogy hol is vagyunk. Ugyanis ez, ahova kilyukadtunk tényleg nem egy Kapitóliumi utca. A csapatunk egy kis szobában áll, mely tele van csapokkal, és érdekes szerkezetekkel, melyek pörögnek, forognak, s búgó hangjuk beárasztja  a helyiséget, a Kapitóliumban ezeket csak mosógépeknek hívják. A tisztítószerek szaga eljut az orromba, s úgy érzem, hogy köhögnöm kell, miközben könnyes szemmel vizslatom körbe a terepet, akárcsak Johanna, akinek a kezében van a térkép.

-       Ide kellett jönnünk. Gyertek utánam, de semmi trappolás. Értetted Prim? – mintha csak egy pillanatig lenne bizonytalan, de mikor rájön, hogy mit kell tenni, és hova kell menni, akkor már is visszatér a régi, csipkelődős énje.

-       Én, trappolni? – kérdezek vissza kissé hangosan, mire a kezemet ösztönösen a szám elé kapom, hiszen rájövök, ha itt mosógépek vannak, s Johanna is csendre intett, akkor egy Kapitóliumi házban vagyunk. Kapitóliumi ház….. a szívem hevesen kezd dobogni, s érzem, hogy a térdeim megremegnek, amikor Johanna ismét megszólal gúnyos hangon.

-       Az Arénádban. Úgy közlekedtél a dzsungelben, hogy a lábad teljes erőből verted a földhöz. Mázlid volt, hogy nem talált meg egy Hivatásos. – legszívesebben visszaszólnék Johannának, de látom, hogy Finnick csak kedvesen elmosolyodik, és megböki a vállamat, mire én is próbálok nyugodtan viselkedni. Jó, legalább tudom, hogy miért nem jött közel egyetlen állat sem hozzám a dzsungelben. Johanna a kezébe veszi a baltáját, s óvatosan kinyitja az ajtót, miközben fél térde ereszkedik, s látom, hogy nekem is követni kéne a példáját. Nagyokat szippantok a bűzös levegőből, miközben beállok Finnick mögé, de a késemet ösztönösen nem fogom meg, miközben érzem, hogy a térdeim megremegnek. Látom, hogy Johanna int a kezével, mintha csak azt akarná mutatni,. Hogy szabad a levegő, s megindul előre, én pedig éppen hogy tudom követni Johannát és Finnicket, akik olyan gyorsak, mint annak idején a Kiképzésen. Egy hosszú folyosóra lyukadunk ki, melynek a falait hatalmas rózsaszínű tollak borítják, s mindent beleng egy furcsa szag, mintha a rózsa és a menta borzalmas elegye lenne. Johanna négykézláb indul el , és igen gyorsan, miközben a fejét összevissza kapkodja, s én hiába is próbálok, nagyon nehezen tudok utána botorkálni. A hatalmas ház, a rikító színekkel és illatokkal szinte letaglóz, most járok először egy olyan házban, ahol az emberek nem rettegnek évente és nem kell a gyermekeiket gyilkosok közé küldeni. Látom, hogy Johanna erősen megszorítja a térképet, miközben egy hatalmas mozdulattal befordul egy szobába, kishíján alig tudom követni, miközben megérzem, hogy a térdeim lassan remegni kezdenek, s a koncentrálástól egy izzadságcsepp folyik le a homlokomon. A szoba, a hatalmas szoba, ahova megérkezünk most szinte olyan, mint egy nagy, színekkel tarkított nyalóka. A tollak, a flitterek, és a hatalmas poszterek szinte beterítik a szobát, s a szememet is beszippantják, az illatok lassan bekúsznak az orromba, s erősen ingerelni kezdik azt. Mintha egy nagyon nagy vásárba csöppentem volna bele, ami tele van szivárványos színekkel, nyüzsgéssel és vidámsággal, mintha maga a Kapitólium akarna beszippantani, s utána el nem engedni. Látom, hogy még a többieknek is káprázik a szeme a sok színtől, formától, s Finnick is erősen dörzsöli az orrát, mert az illatok őt is csapdába kerítik. De ekkor hirtelen meglátok valamit, valamit, amire Johanna keze mutat. A zsúfolt szoba végében., egy sárga szekrény mellett van, hatalmas, de még is könnyedén ki lehet rajta mászni. Egyenesen a Kapitólium szívébe. Ott az ablak! Érzem, hogy a megkönnyebbülés sugara vesz rajtam erőt egy percig, ahogyan hirtelen felállok, s lábaimon szinte futva indulok az ablak felé, el ebből a lakásból, el a rikító világból. De ekkor hirtelen egy hatalmas nagy reccsenést hallok, egy reccsenést, s egy azt követi puffanást, melyet ezernyi hang kísér. S ekkor meglátok egy csodaszép virágokkal díszített vázát, ami igaz eddig az asztalon volt, de a kezeim, a remegő és ügyetlen kezeim egy mozdulattal leverték a helyéről. Érzem, hogy megáll bennem az ütő, s a lábaim megtorpannak a puha szőnyegen, miközben a szívem hevesen dobogni kezd. Ne! Ne!

-       Van ott valaki? – és ekkor meghallok egy magas, artikulálós hangot, olyat, amit az ittlétem során már sokszor hallottam, melytől mindig is irtóztam, s mely most végtelen félelemmeél áraszt el. Egy Kapitóliumi hangját! A fejemet ijedten kapom a többiek irányába, de ekkor meglátom, Johanna és Finnick kimászott az ablakon, s most kívűlről, hatalmas kézmozdulatokkal mutogatnak nekem valamit. Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek, ahogyan meghallok, a tűsarkú koppanását, s tudom, ha bent lesz, akkor rám, fog ismerni, rá fog ismerni Primrose Everdeenre, a reményre, s ki tudja, hogy mit fog tenni. Érzem, hogy a világ megprödül körülüttem, s a másodpercek szinte visítanak felém, amikor a testemet egy közeli asztal felé vetem, s egy mozdulattal bevágódom alá, miközben a remegő térdeimet a hasam felé húzom. Próbálok olyan kicsi lenni, mint annak idején, mikor a fán a Hivatásosak elől rejtőztem. Érzem, hogy a szívem úgy kalapál, szinte kiszakítja a mellkasomat, amikor meglátok egy hosszú, rikító narancssárga ruhát, s lassan a szemem elé tárul egy fiatal, Kapitóliumi nő képe, aki most riadt arccal nézeget keresztül a szobán. Ne vegyen észre, kérlek ne! Magamban remegve fohászkodom, miközben még a lélegzetem is visszatartom, tudom, elég egy rossz mozdulat, és végem.

-       Hahó? – a nő lassan járkálni kezd a szobában, miközben a kezemet ökölbe szorítom, érzem, hogy a körmeim belemélyednek a tenyerembe, ahogyan még kisebbre húzom magamat. A cipők végigkopognak a szobán,s még egyszer megfordulnak, mintha ezek az általában semmit észre nem vevő Kapitóliumiak, mintha új formát öltöttek volna. A nő mégegyszer megszólal, hangja olyan, akár egy sziréna, s majdnem elkiáltom magamat, ahogyan erősen szorongatom a térdeimet, s a kezeimen az ízületek szinte hófehérré változnak. Nincs itt senki, nincs itt senki! A nő még egy percig áll, olyan néma csend telepedik a szobára, hogy félek, meghallja a szívdobogásomat, vagy a lélegzetemet, a csönd szinte beszippantja az elmémet is. De ekkor hirtelen megfordul, majd lassan, nagyon csöndesen kisétál a szobából. Egy percig csak remegve ücsörgök, és lassan próbálom kifújni a levegőmet, mellyel együtt egy sóhaj is kiszakad belőlem, egy sóhaj, miközben lassan elernyednek az izmaim. Azt veszem észre, hogy a homlokom csurom víz, s lassan folyik le róla az izzadság, miközben a szívem még mindig a mellkasomhoz közel, túl erősen dobog. Néhány percig csak ülök, s lassan merek megmozdulni, olyan lassan, ahogyan csak a remegő testem képes rá. De abban a pillanatban, hogy kibújok az asztal alól, nem érdekelnek a hangok, nem érdekel a nő, sem a távolság, olyan gyorsan futok ki az ablakhoz, ahogy csak a remegő lábaimmal bírok, miközben azon fohászkodom, hogy ne adják fel a szolgálatot. Teljes erővel vágom ki az ablakot, s a kezemmel felkapaszkodom a létrára, mely itt van, úgy ahogyan Johanna mondja. A kezeim még csúsznak, de még is öröm számomra, ahogyan egyre inkább elhagyom a  házat, el ezt a nőt, és minden félelmet, mely az elmúlt egy percben lejátszódott. Érzem, hogy a szél beletúr a hajamba, ahogyan felkapaszkodom az utolsó fokra, a szememmel meglátom Finnicket és Johannát, akik már fent állnak a tetőn, azon a tetőn, melyre én is lassan ráteszem a lábaimat. Óvatosan sóhajtok egy pislogok egyet, hogy elfeledjem ezt a találkozást, de ekkor hirtelen meglátok valamit, valamit, ami méginkább remegésre készteti a testemet. A tető, ugyanis, ahol a többiekkel állok, ahova sikerült feljutnunk egyenesen egy épületre néz, egy hatalmas nagy épületre. Talán öt, hatemelet magas, s a falai fehér márványból készültek, nagy tetején pedig a szél, mely most hihetetlenül erős, szinte cibálja a hatalmas nagy zászlót. Panem zászlaját! Érzem, hogy a szívem dobogni kezd, s a szemeim elkerekednek erre a nagy látványra, s hiába láttam már életemben sok szépet, és sok jót, de ez mindent felülmúl. Van benne valami, valami, ami hatalmassá, félelmetessé teszi, melyre ha csak ránézel a hátadon végigfut a libabőr, s az állad leesik ámulatodban. Odalent hatalmas hangzavar van, a kiáltásokba néhol lövések hangja vegyül bele, s jobbra egy érdekes építményt látok, mintha fából tákolták volna. Az ég most egyáltalán nem csodálatos kék, mint az sokszor szokott lenni a Kapitóliumban, a szürkeség, s a közeledő zivatar, az erős szél, mely szinte tépi a ruhámat csak is egy dolgot akar jelezni, mintha direkt nekünk készítették volna. Odalent a véghajrá folyik. Ez itt az elnöki palota. A szívem hevesen dobog. Eljött a próba igazi ideje. Panem jövőjének ideje.