22. fejezet I.

Fú, hát ehhez is elérkeztünk. Remélem a múltkori bejegyzéssel sikerült összezavarni titeket, vagy legalább egy kicsit elgondolkodtatni, hogy mik lehetnek az éjfürtök, mire kellhettek, és kinek. Ez egy érdekes fejezet lesz, méghozzá azért mert nem teljesen az Arénában.... ehh... egy álom-szerűség. De, hát kiderül, hogy mi is ez. Na, de mégegy dolog. A játékot sajnos befejezem, illetve itt az oldalon, mert sajnos a versenyzők fele nem válaszolt a kérdésekre. De megértem, mert nekem sincs mostanában sok időm. Na, de akik szeretnének továbbra is kérdéseket, nem akarok kitolni velük, szóval azok írjanak az email címemre, és küldöm nekik tovább a kérdéseket. Oké, nem lesz mellette mezőny, de minden válasz után küldöm a következőt, aztán majd megírom, hogy mennyi lett jó, és még akár ajándékot is csinálok. Szóval, aki így is akar játszani, az írjon! :) Na, de jó olvasást a fejezethez. Kíváncsi vagyok a reakciókra...
                                                                                                                

Érzem, ahogyan a térdeim megrogynak, s a fájdalom lassan szétárad bennem, miközben a szemeim előtt még mindig egy dolog lebeg. A földre írt szöveg.

Drága Prim!

Ha ezt olvasod, mi már nem leszünk itt. Miután elkeveredtünk tőled, Hivatásosak csapdájába kerültünk, és csak ez volt az egyetlen kiút a kínzások elől. Az éjfürtök, amiket megettünk. De, Prim, ne törj össze! Ha szükséged lesz ránk, csak hunyd be a szemed, és képzeld hogy ott vagyunk, és hidd el, ott is leszünk. Ezt a Viadalt már nem mi nyerjük. De te megteheted. Kérlek, tudjuk, hogy képes vagy rá. Nyerd meg a 3. Nagy Mészárlást! Még találkozunk! Örök barátnőid: Sarah és Isabelle.

Hirtelen érzem, hogy a fejem elszédül, s egy hatalmas nagy puffanást hallok. Egy hatalmas puffanást, miközben eltűnik előlem a dzsungel zöld színezete, s helyette mintha egy új világba kerültem volna. Egy nagy folyosón állok. Egy folyosón, melynek az egyik oldala sötét, ahol én vagyok mindent eltakar a szürke homály, de a másik oldala világos, sőt fényes. Mintha ott rejtőznének a csillagok, melyek megvilágítják a helyet. Érzem, ahogy a mellkasomba erős fájdalom nyilall, mintha valaki rajta térdepelne, mikor hirtelen meglátok egy alakot. Tőlem áll néhány lépésnyire, mozdulatlanul, de mintha a tartása nyugodt lenne, olyan földöntúli. Fehér hosszú ruha van rajta, mely szinte örvénylik körülötte, s hosszú, éjfekete haja mögötte lobog. Úgy érzem, mintha valaki erősen a szívembe markolna, s még meg is rángatná, ahogyan ösztönösen a nevén szólítom a lányt.

- Isabelle? – mintha valaki egy nagy gombócot tett volna a torkomba, egy olyan csúnya gombócot, mely miatt a hangom, de még a testem is remegni kezd. Fájdalom, erős fájdalom hasít belém.

- Prim? Te vagy az? – a lány közelebb lép hozzám, s lassan megmarkolja a csuklómat. De az én kezem élettel teli, az övé hideg, olyan hideg, mint a jégcsapok az ereszen. Érzem, hogy lassan könnyek gyűlnek a szemembe, a lány láttán, aki kedvesen rám mosolyog, de még is, mintha nagy fekete szemei máshol járnának.

- Gyere velünk Prim! Kérlek, gyere! – látom, ahogyan kezeivel óvatosan a fényes oldal felé kezd húzni, ahol még egy alak áll, egy kisebb lány. Sarah! Érzem, hogy a fájdalom még erősebben marja a torkomat, ahogyan egy pillanatra megállok, minta a lábaim nem akarnának engedelmeskedni Isabelle nek.

- Nem mehetek. Muszáj…. Muszáj itt maradnom… - érzem, hogy a hangom már túlságosan remeg, mintha képtelen lennék beszélni, ahogyan a lány mosolygó arca egy pillanatra elsötétül. Odaát fényesség ragyog, az

az egyik oldal. A hely, ahova már azok mennek, akik meghaltak az Arénában. Azok helye, akiket kegyetlenül megöltek, de mostantól talán békében nyugodhatnak. De van egy sötét oldal. Ahol még mindig áll a harc, és a csata, azok, akiknek még vissza kell menni az Arénába, és talán idejutnak, talán pedig győznek. De a lányok már nem fognak visszamenni az Arénába. Ők nem.. ők már nem….

- Mi lesz akkor velünk? Hiszen szövetségesek vagyunk? Hova fogunk mi menni? – látom, ahogyan a mindig mosolygó lány arca hirtelen elkomorul, s fekete szemeiben mintha csillogna valami. Úgy érzem magam, mint akinek egy hatalmas nagy kést forgatnának a szívében, s nem hagynák békén. Úgy érzem magam, mintha nekem kéne mondanom valamit, néhány utolsó szót, mielőtt eltűnnek végleg a szemem elől. Félek, ha pislogok egyet, a következő pillanatban már nem lesznek ott, és én nem tudtam nekik elmondani, és megköszönni. El kell búcsúznod Prim. El kell búcsúznod a barátnőidtől.

- Ott majd szép lesz minden. Ha beléptek, akkor minden más lesz. Nem lesz több bánat, és sírás, és nem lesz Aréna sem. Tudom, tudom, hogy ott béke van…. – érzem, hogy a torkomat könnyek mardossák, de folytatom.

- Találkozhatsz Clove-val is. És ott lesztek, s talán figyelni fogtok engem. De… vissza kell mennem. Ha majd ott lesztek a fényben, kérlek néha nézzetek le rám. Gondoljatok azokra a dolgokra, amiket együtt tettünk. Hogy Effien viccelődtünk, s annak idején fent ültünk a fán. Hogy a szimuláció előtt is rettegve támogattuk egymást, és a Hivatásosak elől is elbújtunk. Sok mindenen mentünk keresztül, de együtt tettük meg. Kérlek, ne felejtsetek el engem. Lehet, hogy hamarosan újra találkozunk….. – és ekkor látom, ahogyan Isabelle szeméből kigördül egy könnycsepp, s ráhullik a fekete ruhámra. És ekkor erősen megölelem. Még soha nem öleltem meg a lányt, sőt, még soha nem öleltem meg senkit barátságból. Olyan erősen szorítom meg a karommal, mintha félnék, hogy elmenne, de tudom, hogy ez fog történni. Mert már nem fogom őket élve látni. Nem nevethetünk együtt, nem parodizálhatjuk ki az elnököt, s nem mondhatunk meg egymásnak semmit. Ők nekik itt az út vége, s most új élet vár rájuk, de nekem még nincsen vége. Még vissza kell mennem arra a fekete oldalra. Rájuk már a béke vár, de nekem még nincsen vége. Töbet nem ölelhetjük meg egymást így. Hirtelen a testem remegni kezd, ahogyan Isabelle lassan kibontakozik az ölelésből, s egy utolsó mosolyt küld felém. S megindul egyenesen a fényes rész felé. Hirtelen késztetést érzek, hogy utána kiabáljak, hogy én is odafussak, s velük együtt elmenjek. De tudom, hogy nekem még nincsen vége. Csak összeszorítom az ajkam, s igyekszem megállni, ahogyan a távolban lépdelő lányok felé pillantok. Örökre. Nem fog megszakadni itt semmilyen barátság sem. Érzem, hogy a könnyeim átáztatják az arcomat, ahogyan lassan felemelem a kezem három középső ujját, s a lányok felé tartom. Örökre. Nem érdekel az elnök, Seneca Crane, de nem tehetik ezt velünk. De még éppen van hozzá időm, hogy meghalljak egy hangot. Mielőtt eltűnök innen, erről a helyről, amely talán csak álom, mielőtt visszamennék az Arénába. Mintha a lányok suttognának, mintha mondanának valamit-

- Nyerd meg az Éhezők Viadalát Prim! Hiszünk benne, hogy képes vagy rá!

21. fejezet III.

Sziasztok! Nagyon nagyon szépen köszönöm azt a nyolc pipát és a négy kommentet, örülök, hogy tetszett a fejezet! :) Viszont most itt van egy újabb, amin ma este dolgoztam még, és szerintem a végén rájösztök, miért is nem akartam kitenni. Jó olvasást hozzá! :) A remény legyen veletek :3
C. <3
                                                                                                           

Az alakok már régen eltávolodtak, de én még mindig ugyanott vagyok mint az előbb, és visszafojtott lélegzettel, dobogó szívvel hallgatok. Összefogtak. Csak ők ketten. Hogy levadásszák a többieket. A többieket, beleértve a Hivatásosakat is. Persze lehet, hogy ők meg fogják tudni védeni magukat. De Harry nem. Ha tényleg elfogták, ki tudja megsebesítették, akkor nem. Oda kell mennem. Meg kell mentenem. Senki sem lehet a Hivatásosak foglya, a Viadal legkegyetlenebb versenyzőié. De mi lesz, ha engem is elfognak? Mi lesz, ha igen? Hiszen várnak rám? Idegesen nézem a sötétséget, miközben a fejemben csakis ez a két dolog zakatol. Menjek? Maradjak? Mit tegyek? Nem mehetek oda. De Harry a körzettársam. Illetve nem kötöttünk szövetséget, vagy semmi hasonló. De akkor is, ha Hivatásosak fogja. Csendben és zakatoló szívvel ülök a fán, miközben a gondolataim csak úgy cikáznak, és nem akarnak nyugton hagyni. Az agyamban felvillannak a képek, a beszélgetés, és szinte feltölti a testem adrenalinnal. Kockázathatom magam? Mi  tegyek? Egész éjjel így ülök odafent, egy szemhunyásnyit sem alszol. Csak a fejemben zakatol ez a két dolog. Csak zakatol. És zakatol. A reggel hamarosan eltalál, s a nap csillogó sugaraival bukik fel a láthatáron. Álmosan, és kissé erőtlenül ücsörgöm fent a fán, miközben a napfelkeltét bámulom, de nem úgy, nem olyan frissen, mint annak idején. Gondolkodj! Gondolkodj! Álmosan megdörzsölöm a szemem, és ásítok egy nagyot. Nem aludtam. Nem a legjobb ötlet. Egy pillanatig magam elé meredek, majd hirtelen előveszem a zsákomat, és leteszem magam elé. Óvatosan kipakolom belőle a hálózsákomat, az egyetlen késemet, a kukorica konzervet, és a három szelet kenyeret. Elég ételem van. Isabelle adott nekem konzervet és kenyeret. Egy késem van, harcolni nem fogok. Illetve nem akarok. Én nem a támadó fél vagyok. Hanem a menekülő. Elmajszolok egy szelet kenyeret, miközben folyamatosan dörzsölöm a szemem és az ásításból sincs hiány. Egész éjjel nem aludtam. Hiszen feltűntek a Hivatásosak. Megtudtam, hogy Harry a bőségszarunál van. Láttam őket. Mikor lefelé mászom a fáról, az utolsó egy méteren szabályosan leesem, majd egyszerűen elterülök a földön. A fejem eszeveszetten hasogat, és mindenem fáradt, s a torkomból egy fájdalmas kiáltást préselek ki. Pihennem kéne. Aludnom egy jót. De nem tudok. Nem lennék rá képes. Óvatosan feltápászkodom, majd ismét megdörzsölöm a szemem, mely, mintha most szúrni kezdett volna. Mintha minden homályosabb lenne így, és nehezebben hallanák. Hatalmasat ásítok, ahogy a hátamra vetem a hátizsákom, és lassú léptekkel megindulok. Egy dolgot tudok. Azt hogy melyik irányba menjek. Előre kell mennem, minél távolabb a pajzstól, amely a jeges arénát és a dzsungelt elválasztja. Aztán pedig majd meglátom a pajzsot, ami a sivatagba vezet. Aztán irány a Bőségszaru. A Bőségszaru. Oda fogok menni. A sivatag nagyobb, mint a dzsungel, a jegesről nem tudom mekkora és azt sem mi van utána. De talán egyet tudok. Hogy ha az Aréna kör alakú. A közepén van a sivatag. Aztán a következő tágabb körben a dzsungel. Utána a jeges. És utána. Ki tudja? Talán a jeges az utolsó Aréna? És kik tudnak eljutni oda? Kell hozzá meleg ruha, anélkül a nézők sok-sok fagyhalált néznének végig, melyet a Játékmesterek nem akarnának. Legalább is szerintem, ők az igaz vérengzésre vágynak. Mi nem kaptunk meleg ruhát. Mi van, ha ez azt

jelenti, hogy számítottak arra, hogy fel fog bomlani a szövetségünk. Tényleg? Mi van, ha ezt a Játékmesterek követték el. A fejemben csak úgy cikáznak a gondolatok, ahogy hirtelen észreveszem, hogy a lábam nem tart meg és előreesem. Szuper. Mindenem fáradt, a szemem homályos és fáj a fejem. Mi lenne, ha ledőlnék ide egy percre? Csak egy picit. Nem inkább nem. De hirtelen úgy érzem magam, mint aki felállni sem tud. Mint akinek nincs hozzá ereje. A szemem behunyom egy pillanatra, és az arcomat a tenyerembe temetem. Pihenjek? Mit csináljak? Érzem, hogy semmi erőm sincsen. Nem tudom, mennyit mehettem előre. Talán már közel van a pajzs. El kéne mennem a pajzsig. De érzem, hogy nem lenne erőm hozzá. Csak fekszem, és fáradtan a semmibe révedek. Szerencsétlen helyzet. Nagyon is. Érzem, hogy mindenem szédülni kezd, mire a kezemmel ösztönösen kutatni kezdek, hogy valamibe sikerüljön megkapaszkodnom a földön. Úgy érzem magam, mint egy tehetetlen kis hal, akit kivetett a tenger árja, és hiába akar, nem sikerül visszavergődnie a nagy óceánba. De ekkor hirtelen megérzek valamit, mintha valami langyosan csordogálna le a kezemen. Hirtelen ösztönösen felpattanok, mintha a testem akarna reagálni erre az ismeretlene, miközben eszembe jut, mi  van, ha vér folyik a kezemen. De amint a fáradt szememmel odanézek, és rájövök mi az, a torkomból hirtelen egy folytott sikoly tör fel, és teljes erőmből elhajítom a kezemben lévő valamit. Nagy, lila, olyan akár az apró kis áfonyák az erdő szélén, de még is más. Ez egy éjfürt! A szívem olyan erősen kezd dobogni, mint a hatalmas nagy harang, miközben megpróbálom ledörzsölni a kezemről a bogyó levét. Ismerem az éjfürtöt, és tudom, hogy milyen mérgező hatása van. De mit keres itt az Arénában, ismét ilyen? Hirtelen meglátom, hogy nem csak egy bogyó hever itt, tőlem néhány méterre szintén egy újabb, majd egy újabb. Mintha járt volna itt valaki, aki elhullajtotta volna ezeket. Óvatosan kisöprök egy hajtincset a szememből, miközben lassan felállok, és óvatosan a bokor felé kezdek el lopózni, amerre a sok éjfürt vezet. Érzem, hogy a kezeim remegni kezdenek, ahogyan eszembe jut, mi van, ha találkozok valakivel a bokorban, ha van itt valaki. Ösztönösen a négyes lány, az okos jut eszembe, miközben félresöpröm magam előtt az érdekes cserje leveleit, ahonnan az illetőt feltételezem. De amint átérek a túloldalra, amint a szemem elé tárul a látvány, hirtelen megszédülök. Mintha az Aréna elkezdett volna pörögni, akár egy búgócsiga, és engem is magával rántana. A bokor túloldalán egy nagy rakás éjfürt van, egy csomóban. Lila színe messzire is ellátszik. De amint odaérek meglátok valamit. Valamit, amely kicsi, s alig tűnne fel másoknak. Két nyomot a földön, valaki cipője nyomát. Valaki, aki, itt járt, de már nincsen itt. Óvatosan közelebb megyek a helyhez, a bogyókhoz, miközben a szívem erősen zakatol. A két nyom jól látható a földön, sőt, mintha nem csak kettő, hanem négy halvány folt, nyom lenne itt. Tudom, hogy volt itt valaki. De mi történt vele? Ekkor hirtelen viszont érzem, hogy valami teljes erejéből belebokszol a hasamba, és már nem vagyok képes tartani magamat. A földön ugyanis, a fürtök, és a cipő mellett meglátok valamit, valamit, ami miatt minden eszembe jut. A földbe, a lágy részébe karcoltak valamit, négy aprócska kis sorocskát, mintha valaki levelet írt volna itt. És ekkor a szemem végigfut a földön lévő irományon, de ekkor már késő. Érzem, hogy a fájdalom olyan erősen hasba vág, hogy már képtelen vagyok tartani magamat, s remegő lábaim ösztönösen hátrafelé indulnak. Éjfürtök. Négy nyom. Egy írás a földön. Már nincsenek itt. És ekkor hirtelen teljes erőből beleütközöm a hátam mögött lévő fának, s a fájdalom azonnal a hatalmába kerít. Nincs itt. Nincs itt. Érzem, hogy a szemeimet könnyek homályosítják el, ahogyan visszanézek a helyre. És ekkor meghallom, ahogy elhaló hangon suttogok. Fájdalommal.

- Nem lehet!

21. fejezet II.

Üdv, minden olvasómnak itt, meghoztam a legújabb fejezetet. Nem is tudom, mit kéne hozzáfűznöm.... lesznek benne érdekes dolgok, amihez őszintén kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok. Nem is húzom tovább a szót, íme az új fejezet! :)
Clove <3
                                                                                                                

Fázósan húzom össze magamon a vékonyka fehér pólómat, melynek az alja már teljesen hiányzik. Ennyi. Elég volt mindössze átmenni ebbe a másik Arénába, elég volt mindössze egy óra leforgása, melynek során elveszettem a társaimat. Mit tegyek? Mit csináljak? Legjobb hogyha fent maradok a fán, és nem mozdulok sehova. Ezen az éjszakán ki kell magam pihennem, és talán holnap megkereshetem a szövetségeseimet. Holnap. Ennyire nem voltam még bizonytalan a holnappal kapcsolatban. Mi lesz holnap? Fogalmam  sincs. Érzem, amint ólmos fáradtság nehezül mindenemre, ahogy a lábam sajog, a fejem hasogat, és a szempilláim úgy nehezülnek el, mintha valami nehezet pakoltak volna rá. Aludj egyet. Talán holnap majd mindent szépen fogsz látni. Szépen. Nem hiszem. Lassan becsukom a szememet, és a fejemet a fa durva törzsére hajtom. Nem fogom megvárni a Himnuszt. Nem érdekel most. Mindenem teljesen fáradt. Érzem, ahogy lassan mindenemet átjárja az álom. Talán álmomban hazamegyek. Talán valami szépet álmodok. Mondjuk, hogy játszom Kökörcsinnel, vagy Ladyvel. Hogy anyával beszélgetek. Bárcsak jót álmodnék. De ekkor hirtelen hatalmas reccsenést hallok, majd hangosan csendülő vitatkozást. Érdekes álom. Valakik vitatkoznak benne? Ez…. Hirtelen ösztönösen felpattannak a szemhéjaim, ahogy lassan kilépek az álmom világából. Nem igaz. Ez nem álom. A szívem erősen dobogni kezd, ahogy meglátok egy halvány fénycsóvát odalent a fa közelében, majd meghallom a vitatkozást. Majd lábak dobogását. Hirtelen mindenem megremeg, ahogy leesik nekem mi is ez. Hivatásosak. Remegve húzom össze magam odafent, olyan picire amennyire csak tudom, aprócskára, mint régen voltam. Mindenem remeg, ahogy hallom a közeledést, fizikailag érzem, hogy itt vannak. Még soha nem voltak ilyen közel. Itt vannak. Hirtelen meglátok odalent négy árnyékot, mind a négyen magasak, de ketten főleg, Carlos és Phoebe. Carlos és Phoebe. A fülemben dobol a vér, ahogy meglátom őket, idefentről is, arcuk kirajzolódik a fáklyák fényében.

- Alex add már ide a késem! Az az enyém hallod! – kiált valamelyik, miközben meglöki erősen Alexandert.

- Charlotte, a francba, hagyj már békén. Az a legjobb minőségű, és nem hinném, hogy te ilyen helyzetben tudnád használni. – ilyen helyzetben? Látnak engem? Megtaláltak? Mindenem remeg, ahogy visszatartott lélegzettel figyelem a lentieket. Nem a fa alatt állnak. De mi van, ha kiszúrnak a ruhám miatt. Idegesen próbálok beletemetkezni a lombokba, hátha. Még lélegezni sem merek, csak hallgatom őket.

- Ha akarod menjél, és keresd meg Isabelle-t. A te Isabelledet. Ne titkold, hogy tetszik.

- És ha igen? Nekem közöd sincs hozzá Charlotte? Phoebe leszednéd? – fordul a legmagasabb árnyékhoz Alex, mire az teljes erejéből fellöki Charlotte-t és valamit kiabál neki. Isabelle és Alex? Új szerelmespár a Viadalon? Hirtelen a pupilláim nagyra tágulnak, ahogy egy hangos, és érdes kiáltás szeli át a levegőt.

- Elég volt. Mindketten. Húzzatok előre a jegeshez, és tartsátok a két méter távolságot. – szól rájuk Carlos, miközben egy nagy lándzsát tisztít a pólójában, melyre vetülő fény megcsillan odalent. Alex és Charlotte idegesen indulnak előre, miközben még mindig vitatkoznak, mint egy házaspár. Lehet, hogy furcsa, de a Hivatásosaknál igen gyakori a hasonló. Valamelyikük mindig szívatja a másikat. Gyakori a veszekedés. Természetesen, hiszen nekik a vérükben van az ilyen. Ahogy a két alak eltávolodott, csak Carlos és Phoebe maradt odalent. Remegve hallgatózom, ahogy eszembe jut, mi van ha meglátnak engem. Remélem nem. Remélem nem.

- Elegem van ezekből. Nem nyírjuk már ki őket is, mint Christiant? – kérdezi Carlos. Christian. Megölték Christiant. Mindenem megremeg, ahogy erre gondolok. Még is micsoda? Összefogtak, csak ők ketten?

Eszembe jut, mit mondott Haymitch. A szüleik megparancsolták nekik, hogy nyerjék meg ezt a  Viadalt. Hivatásosak. Ezért nincs velük a fiú. Ilyen még nem volt. Soha, egyik Viadalon sem, pedig a Hivatásosak minden évben tartogatnak kegyetlen, és észveszejtő trükköket. Hihetetlen. Talán azért nem hallottam az ágyút, mert éppen majdnem halálra fagytam? Érzem, hogy hirtelen a szívem erősen kezd kalapálni, ahogy megkapaszkodom a fa durva törzsében.

- Nem, majd később Carlos. Lesz rá időnk. Először levadásszuk a tizenketteseket. – a tizenketteseket? Érzem, hogy a szívem olyan erősen kezd kalapálni, hogy félek, hogy meghallanak. Tizenkettesek. Azok mi vagyunk? Én, és Harry Black.

- Illetve már csak Everdeent. A másik jól ellesz a Szarunál. Hogy is hívják? Harry?

- Everdeen is oda fog menni. Ismered őt. Valahogy meg fogja tudni, hogy a társa a szarunál van, a mi fogjunk. Vagy ha nem, akkor Harrynek vége, Everdeent meg felhajtjuk. – válaszol Phoebe miközben kuncog egyet. A szívem hevesen ver, olyannyira, hogy alig hallom a beszélgetést. Az agyam lassan fogja fel a hallottakat. Mi történt. Elfogták Harryt? Eszembe jut, amikor hallottuk, ahogy valakit elfognak. Harry volt. A gyomrom egy hatalmasat szaltózik.

- Ja, hamarosan. ÓÓ hogy kiáltozott, azt gondolta, valaki meghallja. Fájdalmas, hogy idén is milyenek a Tizenkettes Körzet Kiválasztottai. – röhög egyet Carlos, mire Phoebe is rákezd. Olyan, mint a sátáni kacaj. Összerázkódom erre.

- Szóval várunk Everdeenre. Ha nem, akkor Blacknek vége. Remélhetőleg az egész televízió közvetíteni fogja a kivégzését. Kíváncsi vagyok, mit gondolnának a Tizenkettedikben élők, és jajj, az a szegény kis család. – fújtat gúnyosan Phoebe, majd megfogja a testvére kezét, és elindulnak a sötétben. A fáklya fénye minél jobban távolodik, annál jobban jövök rá mi történt. Harryt elfogták. Harry a fogjuk. És ki fogják végezni. Az eddigi legkegyetlenebb módon. A szívem erősen zakatol, a fejemen izzadságcseppek folynak. Ha nem megyek oda. Akarom ezt? Végignézném, hogy ölnek meg egy versenyzőt a Hivatásosak? Pont, a Tizenkettedik Körzetből. Azt a fiút, akinek én talán tartozom, az apja miatt? Vagy egyáltalán….Hirtelen görcsbe rándul a gyomrom. Oda kell mennem!

21. fejezet I.

Üdv mindenkinek! Köszönöm a pipákat, a kommenteket és a támogatást. Örülök, hogy tetszett nektek a sarki aréna... viszont ezt a fejezetet annyira nem akartam kitenni... mert hiavatlosan is bejelenthetem, hogy az Aréna közepén járunk. Már csak 16 fejezetrészlet, és vége az Arénának :( Na de ez még eltarthat egy ideig, sőt, mi több, sok minden fog benne történni az tuti! De még valami. A játékosok, akik jelentkeztek a játékra, még nagyon kevés választ kaptam, szóval küldjétek. Tudom, hogy sajnos az ilyen játékoknak korán vége van, de ennek hátha nem. Eddig Sallytől és Vivitől kaptam választ, többiek, gyerünk! :) De most jó olvasást a fejezethez. Remélem, lesz benne egy kis meglepő ;)
                                                                                                                                   
    

Északi sark. Csontig hatoló hideg. Hó, és jéghegyek mindenfelé. Északi fény. Ez itt az Sarki Aréna. Nem egyszerű jeges erdő. Egyáltalán nem. Íme, az újabb Aréna a legveszélyesebbek közül. A jeges Aréna. A kezemmel a lábaimat dörzsölgetem, miközben a számból kifelé áromló, hűvös párát bámulom. Északi sark. Soha nem gondoltam volna. Talán egy egyszerű erdőre, esetleg pusztára gondoltam volna. De erre nem. Talán a Hatvanadik Viadalon szerepelt jégtenger mindenfelé. Kissé dereng, akkor talán kisbaba lehettem, de anyu elmesélte annak idején. Emlékszem, milyen érzés volt megtudni, hogy létezik Éhezők Viadala. Amikor 7 éves voltam, egyszer megkérdeztem anyától, miért kell Katnissnek kiöltözve kimenni a Főtérre, és miért van ott az a hangosan rikácsoló néni (aki Effie volt) Akkor ültetett le anya, és mesélt el nekem mindent, egy kis tea mellett. Emlékszem, akkor volt, hogy órákig csak ültem, magam elé bámultam, és próbáltam felfogni ezt az egészet, próbáltam megérteni azt a világot, amibe hirtelen belecsöppentem. De nem ment teljesen. Csak annyit értettem, hogy hamarosan én is közte leszek, hogy talán egyszer nekem is el kell mennem a Kapitóliumba.

- Hogy lehet ez? – suttogja Isabelle idegesen maga elé, miközben a szemével végig pásztázza a környéket. Hogy lehet ez? Én is ezt kérdezném? Mit tegyünk? Keljünk át esetleg? Sarah idegesen ide-oda ugrál a lenge ruhában, miközben a szemét le sem veszi az égről. Azokról a színekről. A csodálatos sarki fényről. Egy pillanatig mindannyian tétován állunk. Nem tudom. Valahogy nem tetszik ez az Aréna. Vissza kellene mennünk a dzsungelbe.

- Nem kéne inkább visszamennünk? – kérdezem, mikor hirtelen a szél egy adag havat söpör az arcomba, ezért nem hallani, amit mondtam.

- Ne menjünk vissza? – kérdezem még egyszer, de ekkor hirtelen a szél iszonyatos erővel a képembe süvít, a szemem könnyezni kezd, és mindenem átfagy. A hangomat ismét nem hallani. Isabelle úgy másfél méterre áll tőlem, és maga elé bámul. Hirtelen idegesség söpör végig rajtam. A szél erősebb. Valamiért mintha sokkal erősebben süvítene, és a hó is jobban hullana. Nem tetszik ez nekem. Érzem, ahogy a csontomig hatol a hideg, s ugrok egyet-kettőt, hátha átmelegedek. A szél túl erősen süvít. Látom, ahogy a hó kavarog előttem.

- Isabelle! Sarah! Lányok! – kiáltok teli torokból, amikor hirtelen egy hatalmas hóadag érkezik az arcomba, ami elhomályosítja a látásomat. A szél már mindenem körül kavarog, s a hó egyre erősebben esik. A fehértől alig látok valamit, a könnyeim erősen folynak a hidegben.  Kezdek egyre idegesebb lenni. Mintha Isabelle még távolabb lenne tőlem. Menjünk vissza! Most azonnal! Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem. Prüszkölve rázom le magamról a havat, miközben megpróbálom még egyszer.

- Lányok! – kiáltok, és megpróbálok elindulni a két lány  felé, amikor hirtelen egy erős fuvallat ledönt a lábamról és a hóba esem. Érzem, ahogy a hideg mindenemet átjárja, ahogy a ruháim bevizesednek a frissen hullott hóban. Lányok! Hova lettek? A szél kavarog körülöttem, és alig látok valamit. Mindenhol csak a pelyhek, és az erős szél, a hideg.

- Sarah! Isabelle! – kiáltok egy nagyot, és a kezemmel idegesen püfölöm magam előtt a havat. Fel akarok állni! Hallod, fel akarok állni!

- Prim! – hallok távolról egy fojtott kiáltást.

- Itt vagyunk! Siess! Gyorsan el kell mennünk. Hatalmas a vihar! -  érzem, ahogy az ereimbe egy hatalmas löket adrenalin áramlik. Fel kell állnom. Idegesen prüszkölök, ahogy négykézláb próbálok átjutni a hóförgetegen.

- Lányoook! Hol vagytok? A fenébe! Láányok! – üvöltök magam elé, mikor ismét egy nagy adag hó áramlik az arcomba. Mindenem remeg, ahogy eszembe jut, mi van, ha elveszítjük egymást. Nem lehet. Nem lehet! Távolról mintha látnék valakit, két alakot, akikhez most el kell jutnom. Érzem, hogy mindenem remegni kezd, ahogyan felszisszenek az erős hidegtől, és a hótól, amint hozzám ér.

- Hahó, lányook!  – kiáltok egyet, ahogy ismét talpra verődöm, és a kezem a szemem elé teszem. Mindenütt csak nagy fehérség. Nem látok semmi mást. A szememből könnyek folynak, és érzem, ahogy mindenem teljesen átfagy. Hol vannak. Hol a fenébe. Nem hallom őket. Ismét egy hatalmas fuvallat érkezik, mire a lábam kicsúszik alólam, és a földre kerülök. Érzem, ahogy a fejem búbjától, csontig teljesen átfagyok, ahogy a csupasz lábam a hóhoz ér, fel is szisszenek.

- Ne! Menni akarok! Menni! . kiabálok magam elé, miközben idegesen hadonászok a kezeimmel, és a havat püfölöm. Szinte már hisztizve mondom, hogy nem akarom. Semmit sem látok, egyszerűen semmit, csak a hömpölygő havat, melyben tovaveszik a kiáltásom. Meg akarom őket találni. Érzem, ahogy a fejem is teljesen átfagy, és egy hatalmas erő, a földre vág. Addig kiáltozom, a lányokat keresem, amíg teljesen be nem rekedek, és mindenem didereg. Nem tudom, hol vannak. Nem kellett volna. Nem kellett volna eljönnünk ebbe a hülye sarki Arénába. A kezem remegni kezd, ahogy a hó lassan betemeti. Mi lesz, ha megfagyok. Érzem, hogy már alig mozog valamim. Nem lehet. Kiáltani próbálok, de csak egy furcsa, ismeretlen hang tör fel a torkomból, mintha már nem is tudnék beszélni, ahogyan érzem a számban a hideg havat. Idegesen próbálom megmozdítani a lábam, de egyszerűen nem tudom. Nem tudok mozogni!  Mindenemet átjárja a félelem, ahogy a vér a fülemben dobol. Ismét mozgatni próbálom, de nem sikerül, hiába erőlködöm, a lábaim nem akarnak engedelmeskedni. Elég volt! Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, és erős gombóc kezdi el szorongatni a torkomat. Képtelen vagyok beszélni. Képtelen vagyok mozogni! Hirtelen a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan valami felrémlik az agyamban. Halálra fogok fagyni. Érzem, hogy a hó lassan beteríti a kezemet, és minden végtagomat csípni kezdi. A könnyeim alig hogy kibuggyannak, meg is fagynak, és képtelen vagyok kiáltani. Senki sem fog meghallani! Teljes erőmből kiáltozni kezdek, de nem jön ki hang a torkomon. Nincs, aki megmentsen. Hirtelen eszembe jut, hogy mi van, ha tíz perc múlva már egy fagyott lány lesz itt, és eldördül az ágyú. Primrose Everdeen számára véget ér a 3. Nagy Mészárlás, és a nővére, s zokogó anyja, csak a koporsóját kaphatja meg odahaza, amiben a halálra fagyott lány van. Véget fog érni, nem győzhetek, nem lehetek győztes. Itt meghalok, és talán a 75. Éhezők Viadala győztese Isabelle, Harry vagy éppen Phoebe lesz. A nővérem számít rám. És a hülye osztályom is, akik mindig csak engem szívattak, most nem tarthatnak elesettnek. A Tizenkettedik Körzet! Nem akarok. Nem akarok itt fagyni. Kiáltani sem tudok, a hangom teljesen elment. Nem lehet. Nem akarok. Nem akarom, hogy véget érjen számomra a Viadal. Szeretnék…. Szeretnék nyerni. Hirtelen teljes erőből arcon vágom magam, mire ösztönösen kinyílnak a szemhéjaim. Mennem kell! Most! Érzem, ahogy mindenem didereg, ahogy a hátamra veszem a zsákom, és idegesen indulok el. A kezemmel folyamatosan magam előtt legyezek, és imádkozom, nehogy elessek. Még egy elvágódás, és vége. Nem lehet. A hóba süppedő lábam már alig mozog, mindenem fázik. És csak azon kívánkozom, hogy jussak végre ki. Nem kell a szövetséges, csak éljem túl!  Éljem túl.

- A remény. – motyogom magam elé.

- Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Ne félj! Ne félj! – idegesen beszélek, ahogy hirtelen megérzek valamit. Itt lesz. Itt van! Teljes erőmből esem át a pajzson, a dzsungel jó melegébe, s a földre gurulok. Itt vagyok, bent a dzsungelbe. Mindenem vacog, a szememből a könnyek folynak, ahogy a földön fekszem, és szemeimmel az eget bámulom. Eltűntek. Eltűntek a társaim. De túléltem. Eszembe jut, mi van hogyha megfagytam volna. Mi van velük? Hova tűntek? Mindenem vacog, ahogy megpróbálok fölkapaszkodni egy magas fára. A hátizsákom, a ruhám, a hajam mind átázott, s a víz csak úgy csöpög belőle. Ahogy leülök a fára, érzem, hogy minden eddigi erőm teljesen elszállt. Majdnem megfagytam odabent. Elveszettem a társaimat. Egyedül maradtam, nincsenek szövetségeseim. Illetve valahol vannak. De hol. Mindenem vacog, és ahhoz sincsen erőm, hogy kivegyem a hálózsákot a táskámból. Csak eldőlök a fán, a szemeimet becsukom, és tanakodom. Tanakodom, hogy miként történt ez. Miért bomlott fel a szövetség? És miért vagyok egyedül. Egyedül. Mindent szeretnék, csak nem egyedül lenni. Viszont túléltem. Primrose Everdeen számára még nem ért véget a játék.

 ui: Tök jó, hogy a hideg részt, pont akkor tettem ki, amikor nálunk is hideg van. Remélem, így még jobban el tudjátok képzelni;)

20. fejezet III.

Sziasztok ismét! Ez a fejezet időzítettről jön, ugyanis ezen a keddi napon nagyon sok dolgom van/lesz. Most megyek először például az elsősegélytanulásra. No, kíváncsi leszek. És itt az újabb fejezet. No, hát nem fűznék hozzá igazából semmit, talán azt, hogy már keményen az Aréna felénél járunk. És hamarosan történik egy-két érdekes dolog a lányokkal, de mondhatnám, hogy főleg a főszereplőnkkel, Primmel. Jó olvasást hozzá!
Clove :)
                                                                                                                

A szívem olyan erősen dobog, mint a nagyharang, ahogy nagy csöndben lapulunk a fa gyökere mögött. Sarah még mindig a kezemet markolja, Isabelle szaggatottan szívja a levegőt, nekem pedig a lelki szemeim előtt még mindig az esemény pörög. Itt járt egy Kiválasztott. Egyes egyedül volt. Most pedig elkapták. Valakik. Hivatásosak. A Hivatásos szóra is görcsbe rándul a gyomrom, hogy talán itt vannak. Talán minket is megtalálnak. De nem ez a probléma. Egyes egyedül három Kiválasztott bóklászik teljesen egyedül az Arénában, a négyes lány, a nyolcas fiú, és Harry. A négyes lány nem lehetett. Őt nem tudják elkapni, mert Isabelle szerint okos, sőt mi több, ő készíti a csapdákat, nem neki készítik.  Csak is a két fiú lehet. Nyolcas, vagy Harry. Nyolcas vagy Harry. Az ereimben megfagy a vér, amint arra gondolok, hogy még nem dördült el az ágyú. Akkor mi a fenét csinálnak? A lelki szemeim előtt már is megjelenik a legelső dolog, amelytől a gyomrom is megremeg. Kínozhatják. Hirtelen ösztönösen felpattanok, de Isabelle teljes erejéből markolja meg a nadrágom szárát és ránt le a földre.

- Mit csinálsz Prim? – sziszegi idegesen, miközben észreveszem, hogy a keze remeg. Ő is fél. Irtózik a Hivatásosaktól. Mit csinálok? Mit csinálok? Csak hirtelen eszembe jutott, mi van, hogyha a Hivatásosak esetleg valami borzalmasat akarnak tenni vele.  Senkinek sem kívánom ezt. Még a nyolcas fiúnak, és a négyes lánynak sem. Harrynek sem. Mi van, ha ott van Phoebe. A fenébe. Remegve figyelek magam elé, mikor a léptek egyre halkulni kezdenek, majd lassan eltávolodnak. Még egy fél órát lapulunk a gyökér mögött, miközben folyamatosan ez zakatol a fejemben. Senki sem eshet Phoebe áldozatául. Ismerem a lány. És Isabelle is ismeri. Egy ideig csak gondolkodom, miközben észreveszem, hogy Isabelle felül.

- Nagyon sajnálom… hogy….- kezdem, de közben elgondolkodom. Sajnálom, hogy majdnem felfedtem magunkat. Hogy egy gondolat miatt, majdnem a Hivatásosak csapdájába estünk? Igen, nagyon sajnálom.

- Prim, ilyet ne csinálj. Ez nem tetszhetett a nézőknek. Figyelj Arénában vagy. Most foglalkozz csak is magaddal. Meg persze a szövetségeseiddel. – néz rám Isabelle, és látom rajta, hogy még mindig remeg. Sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom. Tényleg hatalmas hülyeség volt. De akkor is. A fejemben ez a kettő gondolat zakatol. Senkinek sem kívánom, hogy Phoebe áldozatául essen. De akár felfedhettük volna magunkat is. Senki… Megmarkolom a táskámat, és felveszem a vállamra, miközben a többiek is összeszedik a dolgaikat. Tovább kell mennünk. Nem tudom, milyen Aréna következik, de muszáj lesz. Mivel itt voltak. El kell mennünk a Hivatásosak elől. Isabelle ismét elől megy, én hátul, Sarah pedig középen. Óvatosan a hátamon lévő zsákot piszkálgatom, miközben a gondolataim egyre csak elkalandoznak. Katniss vajon tudja, hogy milyen Aréna vár ránk? Vajon tudja, hogy miféle újabb veszélyekkel kell szembenéznünk? Vagy vajon ő is csak kíváncsi. Katniss. Mióta láttam már az én kedves nővéremet. Minta éveknek tűnne, hogy utoljára beszélgettünk, hogy utoljára megöleltem. Pedig csak három, vagy négy napja történt. Három vagy négy napja, és még mindig 11 Kiválasztott van. Illetve. És ekkor beleütközöm Sarah-ba, aki előttem áll, szinte ledermedve, én pedig egyenesen hátraesem a földre. Ez azt juttatja eszembe, amikor a vonaton estem. Nekem már csak mennek az ilyenek.

- A francba! – motyogja Isabelle elölről, mire idegesen feltápászkodom, és előre megyek. Egy hatalmas pajzs előtt vagyunk. Ismét egy ugyanolyan, áthatolható, halványan átlátszó pajzs, amely körbe terjed és véget szakít az esőerdőnek. Egy égig érő pajzs, ami mögött egy újabb Aréna rejtőzik. Egy újabb Aréna. Amelyből eddig még csak egy kis színt látni, mintha a fehér és kék keveréke lenne. Egy újabb, veszélyes Aréna. De vajon mi lehet. Mi is lehet pontosan? Idegesen nézek a lányokra, akik ledermedve állnak, és a pajzsot bámulják. Mi legyen? Menjünk át? Ki menjen át? Csak a hatalmas pajzsra bámulok, és próbálok gondolkodni.

- Mi legyen? – kérdezem tőlük, miközben a lábammal dobogok a földön.

- Menjek át, és nézzem meg? – nézek rájuk, akik még mind a ketten teljesen leblokkolva állnak. Csak fehérség. Nagy fehérséget és kékséget lehet látni. Ennyi az egész. Beszívom a levegőt, majd újra kifújom. Át kell mennem. Muszáj lesz. De ki tudja, mi van ott. Teljes testemből megremegek, ahogy közelebb lépek a pajzshoz. Át kell mennem. Gyerünk! Három. Kettő. Egy. Számolok vissza magamban, miközben óvatosan odaállok. Most! Kiáltom hangosan, és csukott szemmel átlépek a pajzson, ami semmi hangot nem ad ki, semmit sem, mint egy egyszerű áthatolható dolog. Egy pillanatig csukva tartom a szemem, és próbálom érzékelni a külvilágot. Erősen süvítő szél. Hangok, a fülemben csengenek. És hideg. Érzem, hogy szinte

mindenem ledermed, amikor kinyitom a szemem. Hideg. És ekkor meglátom. Minden csupa fehérség, fehér és fehér. Érzem, ahogy a lábam alatt összeroppan a hó. Hó. A távolban hatalmas jéghegyek ormait pillantom meg, valahol egy tó áll, melynek fele jég, fele víz. A szél az arcomba csap egy kis havat, amikor meglátok még egy dolgot. Odafönt az égen, mintha ezernyi gyönyörű csóva csillámlana, lila, rózsaszín, és kék színben. A csóvák behálózzák az egész eget, tündökölnek, és fényt vegyítenek. Fény. Sarki fény. Hideg. Jéghegyek. Sarki fény. Ez az északi sark.

A fenébe. – suttogom magam elé.

20. fejezet II.

Sziasztok! Akár hiszitek, akár nem, ezt a fejezetet egy kicsit szívfájósan hozom. Úgy értem, hogy már körülbelül az Aréna közepén járunk, a huszadik fejezetnél, és maga a sztori huszonhat részből áll. Ellenben, karácsonyig, sőt, akár 2014-ig is elhúzhatjuk a sztorit, de én még is érzek már valamit.... valamit, amit hamarosan ti is meg fogtok tudni. De élvezzétek a fejezetet. Most jöttem a Futótűzről, másodjára néztem meg, és még mindig tele vagyok feelinggel. Lesz benne ebben is valami, a Futótűzről. Pontosabban Prim egyik szövege, gondolata, amit most írtam bele. Ha tudjátok melyik, akkor írjátok meg! De nem húzom tovább a szót, jó olvasást! Remember, who the real enemy is. 

c. <3

                                                                                                                       

Snow elnök. Isabelle Snow elnökre gondolt. Érzem, hogy a vérem szinte megfagy az ereimben, és hasam iszonyatos görcsbe áll, ahogy csak nézem a lányt, aki az ég felé fordulva áll, míg az elnök nevét kiabálja. Miatta hal meg ezernyi gyerek a Viadalokon. Ezt mondta. Nem félt kimondani, amit gondolt. Nem fél az elnökről beszélni, ország, világ szeme láttára. Hirtelen összerázkódom, ahogy eszembe jut mi ez. Lázadás. Egyszerűen lázadás.

Mindenről ő tehet. Miatta halt meg a testvérem! – kiáltja Isabelle és könnyes szemmel az ég felé néz. Miért teszi ezt? Azért, mert fáj neki. Fáj neki, hogy a Viadal elvette az ikertestvérét. Fáj, hogy végig kellett néznie, ahogy küzd az Arénában. És ekkor megremeg a térdem. Velem is ez volt. Szinte pontosan. A mi családunk is a közé tartozik, akinek Snow elnök elvette valamiét. Az apját. És nekem is néznem kellett. Végig kellett néznem, ahogy a nővérem küzd az Arénában, és a halál torkában van. Utálom Snow elnököt. Utálom, amit tesz. Utálom, hogy gyilkos. Utálom, hogy van egy személy, aki a béke helyett családokat tesz tönkre. És most itt áll előttem egy lány. Akivel ugyanez történt, aki összetört. Hirtelen odalépek Isabelle-hez, és erősen megmarkolom a vállát. Ismerem. Ismerem a helyzetet. Értem, miért ilyen a lány.

- Ismerős a helyzet. – kezdem, és ránézek. Nagyon is.

- Az apám bányarobbanásban veszett oda. Erről is az elnök tehet. – érzem, hogy a gyomrom hirtelen megrázkódik, ahogyan kimondom apa nevét. Aki lement a sötét mélységbe, a bánya gyomrába, de már soha nem tért vissza. Azt mondták nekünk, hogy a testét sem találták meg odalent.

- És Clove… – dadogja Isabelle, ahogy egy könnycsepp  gördül végig a szeme sarkában.

- És minden ember, minden gyerek, aki miatta halt meg. Elegem van! – fakad ki a lány, és az arcát a tenyerébe temeti. Elege van. Elege van a Viadalokból. Elege van a Kiképzésekből. És elege van az elnökből. Ebből. Érzem, ahogy a torkomban hirtelen nagy gombóc keletkezik, amint erre gondolok. Igaza van. Teljesen igaza van. Ez a helyzet, ahogy így élünk, igazából nem is élet.

- A gyerekekért. Az éhezőkért. – kezdem, és nem érzek semmit, ami ép gondolkodásra utal. Itt áll előttem egy összetört lány. És itt vagyunk mi, akikkel talán a Viadal végez. Akik talán nem térnek többet haza, akkor ez az utolsó esély.  Meg kell tennem. Meg kell tennem. A szívem vadul kalapál, ahogy lassan a számhoz emelem a jobb kezem három középső ujját, majd lassan az ég felé nyújtom. Mindenem tiszta libabőr, és alig hallok a szívem kalapálásától, amikor meglátom Isabelle-t. Ő is ugyanezt teszi. Egymás mellett állunk. Két

kéz, két kinyújtott kéz. Három. Sarah is mellénk állt. Egy apró pillanat. Csak egy apró pillanat, ami még is talán mindent meghatároz. Egy apró pillanat, mialatt a tiszteletünket fejezzük ki. Ez a pillanat a mienk. És senki sem veheti el tőlünk, hiába vagyunk az Arénában. Egy percig lehetünk szabad emberek. Csak állunk csöndben, de tudjuk, mit teszünk. Kifejezzük a tiszteletünket. A csöndbe semmi sem vegyül bele. Csak mi vagyunk. És remélem ezt többen is látják.

- Köszönöm Prim, Sarah! –néz le ránk Isabelle könnyes szemmel de mosolyogva.

- Nagyon köszönöm! – óvatosan megveregetem a lány karját és rámosolygok. Ennyi a legkevesebb. Egyértelműen. Mire mindenki magához tér, úgy döntünk, tovább kell mennünk. Nem maradozhatunk le, nem találhatnak ránk a Hivatásosak. De most mintha más érzésem lenne. Mintha úgy érezném, hogy elmondtam valamit. Hogy elmondtunk valamit. És most már nem csak a madarakat nézegetem. Csak is egy dolog jár a fejemben. Az az egy dolog, ami történt. Hogy ugyanezt tettem odabent, mikor bemutattam a Játékmestereknek. És most is. Mert ez a tisztelet jele. Ki kell fejeznünk a tiszteletünket. A tiszteletünket azok iránt, akik itt voltak. Az Arénában, és itt is lelték halálukat. Lassan, és igen nagy csöndben menetelünk. A fejemben közben egyfolytában csak is az a pillanat zakatol. Az a néhány perc. És nem múlik el. Hiába, ezt nem törölheti ki Seneca Crane, is, ezt biztos, hogy a nővérem is látta.  Újra és újra előbukkan az elmémben, mintha csak zavarni akarna.  Mit gondolhat a nővérem? Egyszerűen nem tudom. De megtettük. A hatalmas csöndnek köszönhető, hogy hirtelen egy hangot hallunk. Mintha a levelek zörögnének valahol, valakinek a talpa alatt. Majdnem beleütközöm az előttem menetelő Sarah-ba, ugyanis a lány teljesen megdermedt. Érzem, ahogy megremeg a térdem, mikor ismét meghalljuk a zajt. Valaki van itt. Látom, ahogy Isabelle egy pillanatra megáll, miközben e kezében erősen megmarkolja a kését, miközben a fejét óvatosan a fa felé fordítja.

- Isabelle? Mi ez? – szólítom

 Valakinek a talpa alatt zörög a levél. Hirtelen meglátom Isabelle-t, amint hasra vágódik az egyik fa hatalmas gyökere mögött, s én is rögtön ezt teszem. Hangosan puffanok le a talajra Sarah és Isabelle közé, miközben a szememmel a környéket fürkészem. Kiválasztott. Hihetetlen, hogy eddig még egy Kiválasztottal sem találkoztam a lányokon kívűl. A vér szinte megdermed az ereimben, ahogy a környéket figyelem, dobogó szívvel. Vagy a Hivatásosak azok, vagy a négyes lány, vagy a nyolcas fiú, vagy pedig Harry Black. A tenyerem a számra tapasztom, mert félek, hogy felsikoltok, amikor egy cipőt látok meg. Úgy 3 méterre lehet tőlünk, és éppen előttünk megy. Mindenem megdermed, ahogy Sarah keze ijedten rákulcsolódik a csuklómra, az alak láttán. Egyedül van. Egyedül, tehát nem Hivatásos. De mi van, ha megtalál. Talán a négyes lány az? Talán csapdát állított nekünk. Idegesen szorítom meg a táskám pántját, ahogy az alak léptei egyre távolabb hangzanak.  Nem talált ránk? Vagy csak egy csel. Ijedten figyelek a zajra, amikor hirtelen meghallok valamit. Egy fojtott kiáltást. Majd hirtelen hangosan harsanó nevetést. Egy penge csattanását. Nem egy ember nevetését. Ijedten rázkódom össze.

20. fejezet I.

Üdv, kedves olvasóim! Ez a rész időzítettről jön, ugyanis, ha minden jól megy, pont akkor fog kijönni, amikor a Futótűz mai éjféli premiere kezdődik. És ebben a részben is lesz valami, ami talán most egy kicsit... na meglátjátok! Köszönöm a pipákat és a kommenteket. A versenyzőknek szeretném mondani, hogy kiraktam egy Játék nevezetű oldalt, és a válaszokat várom az email címemre. Eddig még senkitől sem kaptam választ, szóval gyerünk, a játék nevezetű oldalon minden szabály le van írva. De most, olvassátok sok sok szeretettel ezt a részt. Azt hiszem, egyik kedvenc részem. Remélem nektek is tetszeni fog. És kíváncsi lennék majd rá, hogy nektek hogy tetszett a film. Én már nagyon várom <3
                                                                                                      

A legveszélyesebb. Összekeverték az eddigi legfurcsább és legveszélyesebb Arénákat. Még álmomban sem gondoltam arra, hogy ez lehet, Ki tudja, a dzsungel után mi vár még ránk? Hány nehézséggel és veszéllyel kell szembenéznünk? Megremegek, ha erre gondolok. Az Aréna egyáltalán nem egy átlagos erdő, mint tavaly. De egy dolgot tudok. Isabelle okos. Nagyon okos. Talán már a kiképzésen is rájöhettünk volna. Csodálkozva nézek a lányra, aki rájött erre. Még hogy a 4. Körzetes lány okos. Isabelle talán még okosabb. Egy pillanatig néma csönd ereszkedik a tájra, Isabelle maga elé bámul, én is a gondolataim világában járok. Hihetetlen, hogy valaki ilyen okos legyen, hogy ezt kitalálja. Talán már sokan a támogatásán gondolkodnak. De velem mi lesz? Remélem nekem is vannak támogatóim. Nem gondolkodhatok sokáig, mert Isabelle-el megbeszéljük, hogy most már én fogok őrt állni. Óvatosan a menedékhely szélére húzódom, és felteszem az éjjellátó szemüvegem, miközben a lány bebújik Sarah mellé a hálózsákba. A hátamat nekivetem a mögöttem lévő földnek, és a szememmel a sötétet pásztázom. Kissé fázom, és kissé félek, mi lesz, ha valaki erre jár. Isabelle tud harcolni, neki tanították. De én, aki egy magas hústoronnyal szemben egyszerűen esélytelen vagyok, én mit tehetnék. És egyébként is, soha, de soha nem fogok gyilkolni. Ezzel az egésszel csak a gyilkosokká akarják tenni az ártatlan gyerekeket. De én nem. Nem vagyok erre hajlandó. Képtelen vagyok rá, én nem a támadást használom. Hanem a védekezést. Ébren, és lesben ülök, minden egyes zajra idegesen kapom fel a fejem, és összerezzenek, de végül is amikor lassan pirkadni kezd, rájövök, hogy még egy Kiválasztott sem talált ránk. Hála az égnek. A napfelkelte az Arénában is csodaszép, ha nem egy szürreális dolog lenne, talán azt is elhinném, hogy igazi. De ki tudja. Ez egy Aréna. Egy Aréna, ahol semmiben sem lehetsz biztos.

*

A napfény gyönyörűen szűrődik át a hatalmas fák levelein, miközben a szövetségeseimmel a hatalmas esőerdőben menetelünk. A fák hatalmasak, az égig érnek, minden csodálatosan zöld színben káprázik, néhol pedig apró vízesést is láthatunk. Isabelle megy elöl, Sarah középen, egy mankó szerű botra támaszkodva, én pedig a sor végén, néhol kissé le is maradva. Ezernyi színes, és hangos madár köröz a fejünk fölött, a sok szín, a piros, zöld, kék, lila, mint a hatalmas szivárvány keveredik össze. Mintha valami gyönyörű helyen járnánk. Mintha ez nem is Aréna lenne. Több helyen, a fákról apró állatok bújnak elő, és csillogó gombszemeikkel fürkésznek minket. Csodálatos. Gyönyörű. Mindenhol, zöld, ezernyi madárdallam, rágcsálók motozása. Csodálatos. Éppen egy gyönyörű, kékes tollú madarat nézek, aki a mellettem lévő ágra szállt le, és a torkából, mint valami gyönyörű vulkánból csak úgy törnek elő a dalok, dallamok.

- Hé figyeljetek, van egy játékötletem! – kiált fel egyszer csak Sarah, miközben a mankójára támaszkodik.

- Figyeljetek, én mondok egy számot, és nektek egy teljesen más számot kell mondani. A nagybátyámmal sokszor játszottuk. Fantasztikus volt. – közli a lány mosolyogva, mire kissé elcsodálkozom.  Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy érdekes játék lenne nekünk.

- És mi lenne, ha olyan játszanánk, hogy valaki gondol egy személyre, körülírja, és a többieknek ki kell találni? – néz hátra Isabelle, miközben megigazítja a kezében lévő kést, amit én adtam neki.

- Ó kezdem! – kiáltok fel mosolyogva, mert egy igen jó ötletem támadt, amit muszáj megosztanom a lányokkal is. Magamban elvigyorodom és hangosan megszólalok.

- Hatalmas fehér parókája van, tűsarkú cipője, és hangosan kiabál?

- Effie! Ez Effie Trinket! – kiáltja el magát Sarah, miközben a kezével rám mutat.

- Imádom! Imádom a Viadalt! – kiáltja el magát affektálósan Isabelle, mire mind a hárman röhögni kezdünk. Nem tudom, hogy tud ennyire jól beszélni kapitóliumi akcentussal, de ösztönösen is előtör belőlem a nevetés, ahogy eszembe jut a szobámban rohangászó, és igen hangos kísérőnk

- Az mahagóni! Gyerünk, kóstoljuk csak meg a csokis epret. – vigyorgok, miközben Effie hangját utánozom, mire Sarah hirtelen beletámaszkodik a fába, nehogy eldőljön a nevetéstől. 

- Én jövök! Nagyon magas, fekete hajú, és mindig azt mondja: Meg foglak ölni!! – vált Sarah, mély és ronda hangra, mire Isabelle eldől a földön a nevetéstől, én pedig a hasam oldalát fogva nevetek Mintha ebben a percben hirtelen az idegességem és az a szorongó érzés, mely az Arénától kezdve fojtogatja a torkomat, mintha eltűnt volna, s helyét a vidámság apró fénycsóvája venné át.

- Phoebe? – kérdezek rá vigyorogva, mire Sarah a nevetés közben bólint egyet.

- Kinyírlak! – támad rám Sarah, mire én is a földre esem és a szememből könnyek folynak a nevetéstől.
- Nehogy meghalljon! Ki tudja, hogy itt van e? - kérdem halkan, de nem bírom tovább, rögtön előtör belőlem a nevetés.
- Gyere Phoebe, gyere csak bátran. Itt vagyunk! - integet a kezével Isabelle a fa felé, miközben vigyorogva pillant körbe. Soha nem nevettem még velem egykorú lányokkal. Nem voltak barátnői az osztályban, egyedül a nővéremre számíthattam. De még is van valami, valami nagy különbség.

Hihetetlen, hogy a Kiválasztottakon nevetünk. De még is. Nevetünk. Itt az Arénában. Jól érezzük magunkat. Ezt senki sem veheti el tőlünk.

 - Én jövök. – állítja Isabelle, és komolyan szembe fordul velünk. Egy pillanatra elgondolkozik, mintha fekete szemében cikáznának a gondolatok, miközben óvatosan levegőhöz kapkodok a legutóbbi röhögésem után. 
- Megvan! - feleli, miközben én magamban felkészülök az újabb nevetésre, és mosolyogva várom a lány válaszát. De egészen mást kapok.

 - Egész Panem országa ismeri, és ő a felelős ezernyi ember éhezéséért és fájdalmáért. És természetesen miatta válnak évről évre gyilkosokká a gyerekek. Miatta vagyunk most itt. – fejezi be halkan a lány, mire hirtelen a szívem hevesen dobogni kezd. Mit mondott? Még is mit mert mondani? Látom, ahogy Sarah is megdermed mellettem, miközben a lányt figyeli. Mintha a  nevetés hirtelen eltűnt volna, és helyét csak a lány levegőben lógó szavai vették volna át. Érzem, hogy egy pillanatra megfordul körülöttem a világ, ahogyan eszembe jut, hogy mit mondott. Hogy kiről beszélt. Arról, melyről nem szabad, hogy itt és most, pláne nem egy Kiválasztott beszéljen. 

- Snow elnök? – bököm ki halkan, és kissé idegesen, miközben a lányra meredek. Nem mernék hangosan beszélni. Pedig biztos vagyok benne, hogy most, minden kamera bennünket vesz. és talán maga az elnök is nézi ezt a jelenetet.

- Igen, Snow elnökre gondoltam. – kiáltja el magát hangosan Isabelle és az ég felé néz.