20. fejezet III.

Sziasztok ismét! Ez a fejezet időzítettről jön, ugyanis ezen a keddi napon nagyon sok dolgom van/lesz. Most megyek először például az elsősegélytanulásra. No, kíváncsi leszek. És itt az újabb fejezet. No, hát nem fűznék hozzá igazából semmit, talán azt, hogy már keményen az Aréna felénél járunk. És hamarosan történik egy-két érdekes dolog a lányokkal, de mondhatnám, hogy főleg a főszereplőnkkel, Primmel. Jó olvasást hozzá!
Clove :)
                                                                                                                

A szívem olyan erősen dobog, mint a nagyharang, ahogy nagy csöndben lapulunk a fa gyökere mögött. Sarah még mindig a kezemet markolja, Isabelle szaggatottan szívja a levegőt, nekem pedig a lelki szemeim előtt még mindig az esemény pörög. Itt járt egy Kiválasztott. Egyes egyedül volt. Most pedig elkapták. Valakik. Hivatásosak. A Hivatásos szóra is görcsbe rándul a gyomrom, hogy talán itt vannak. Talán minket is megtalálnak. De nem ez a probléma. Egyes egyedül három Kiválasztott bóklászik teljesen egyedül az Arénában, a négyes lány, a nyolcas fiú, és Harry. A négyes lány nem lehetett. Őt nem tudják elkapni, mert Isabelle szerint okos, sőt mi több, ő készíti a csapdákat, nem neki készítik.  Csak is a két fiú lehet. Nyolcas, vagy Harry. Nyolcas vagy Harry. Az ereimben megfagy a vér, amint arra gondolok, hogy még nem dördült el az ágyú. Akkor mi a fenét csinálnak? A lelki szemeim előtt már is megjelenik a legelső dolog, amelytől a gyomrom is megremeg. Kínozhatják. Hirtelen ösztönösen felpattanok, de Isabelle teljes erejéből markolja meg a nadrágom szárát és ránt le a földre.

- Mit csinálsz Prim? – sziszegi idegesen, miközben észreveszem, hogy a keze remeg. Ő is fél. Irtózik a Hivatásosaktól. Mit csinálok? Mit csinálok? Csak hirtelen eszembe jutott, mi van, hogyha a Hivatásosak esetleg valami borzalmasat akarnak tenni vele.  Senkinek sem kívánom ezt. Még a nyolcas fiúnak, és a négyes lánynak sem. Harrynek sem. Mi van, ha ott van Phoebe. A fenébe. Remegve figyelek magam elé, mikor a léptek egyre halkulni kezdenek, majd lassan eltávolodnak. Még egy fél órát lapulunk a gyökér mögött, miközben folyamatosan ez zakatol a fejemben. Senki sem eshet Phoebe áldozatául. Ismerem a lány. És Isabelle is ismeri. Egy ideig csak gondolkodom, miközben észreveszem, hogy Isabelle felül.

- Nagyon sajnálom… hogy….- kezdem, de közben elgondolkodom. Sajnálom, hogy majdnem felfedtem magunkat. Hogy egy gondolat miatt, majdnem a Hivatásosak csapdájába estünk? Igen, nagyon sajnálom.

- Prim, ilyet ne csinálj. Ez nem tetszhetett a nézőknek. Figyelj Arénában vagy. Most foglalkozz csak is magaddal. Meg persze a szövetségeseiddel. – néz rám Isabelle, és látom rajta, hogy még mindig remeg. Sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom. Tényleg hatalmas hülyeség volt. De akkor is. A fejemben ez a kettő gondolat zakatol. Senkinek sem kívánom, hogy Phoebe áldozatául essen. De akár felfedhettük volna magunkat is. Senki… Megmarkolom a táskámat, és felveszem a vállamra, miközben a többiek is összeszedik a dolgaikat. Tovább kell mennünk. Nem tudom, milyen Aréna következik, de muszáj lesz. Mivel itt voltak. El kell mennünk a Hivatásosak elől. Isabelle ismét elől megy, én hátul, Sarah pedig középen. Óvatosan a hátamon lévő zsákot piszkálgatom, miközben a gondolataim egyre csak elkalandoznak. Katniss vajon tudja, hogy milyen Aréna vár ránk? Vajon tudja, hogy miféle újabb veszélyekkel kell szembenéznünk? Vagy vajon ő is csak kíváncsi. Katniss. Mióta láttam már az én kedves nővéremet. Minta éveknek tűnne, hogy utoljára beszélgettünk, hogy utoljára megöleltem. Pedig csak három, vagy négy napja történt. Három vagy négy napja, és még mindig 11 Kiválasztott van. Illetve. És ekkor beleütközöm Sarah-ba, aki előttem áll, szinte ledermedve, én pedig egyenesen hátraesem a földre. Ez azt juttatja eszembe, amikor a vonaton estem. Nekem már csak mennek az ilyenek.

- A francba! – motyogja Isabelle elölről, mire idegesen feltápászkodom, és előre megyek. Egy hatalmas pajzs előtt vagyunk. Ismét egy ugyanolyan, áthatolható, halványan átlátszó pajzs, amely körbe terjed és véget szakít az esőerdőnek. Egy égig érő pajzs, ami mögött egy újabb Aréna rejtőzik. Egy újabb Aréna. Amelyből eddig még csak egy kis színt látni, mintha a fehér és kék keveréke lenne. Egy újabb, veszélyes Aréna. De vajon mi lehet. Mi is lehet pontosan? Idegesen nézek a lányokra, akik ledermedve állnak, és a pajzsot bámulják. Mi legyen? Menjünk át? Ki menjen át? Csak a hatalmas pajzsra bámulok, és próbálok gondolkodni.

- Mi legyen? – kérdezem tőlük, miközben a lábammal dobogok a földön.

- Menjek át, és nézzem meg? – nézek rájuk, akik még mind a ketten teljesen leblokkolva állnak. Csak fehérség. Nagy fehérséget és kékséget lehet látni. Ennyi az egész. Beszívom a levegőt, majd újra kifújom. Át kell mennem. Muszáj lesz. De ki tudja, mi van ott. Teljes testemből megremegek, ahogy közelebb lépek a pajzshoz. Át kell mennem. Gyerünk! Három. Kettő. Egy. Számolok vissza magamban, miközben óvatosan odaállok. Most! Kiáltom hangosan, és csukott szemmel átlépek a pajzson, ami semmi hangot nem ad ki, semmit sem, mint egy egyszerű áthatolható dolog. Egy pillanatig csukva tartom a szemem, és próbálom érzékelni a külvilágot. Erősen süvítő szél. Hangok, a fülemben csengenek. És hideg. Érzem, hogy szinte

mindenem ledermed, amikor kinyitom a szemem. Hideg. És ekkor meglátom. Minden csupa fehérség, fehér és fehér. Érzem, ahogy a lábam alatt összeroppan a hó. Hó. A távolban hatalmas jéghegyek ormait pillantom meg, valahol egy tó áll, melynek fele jég, fele víz. A szél az arcomba csap egy kis havat, amikor meglátok még egy dolgot. Odafönt az égen, mintha ezernyi gyönyörű csóva csillámlana, lila, rózsaszín, és kék színben. A csóvák behálózzák az egész eget, tündökölnek, és fényt vegyítenek. Fény. Sarki fény. Hideg. Jéghegyek. Sarki fény. Ez az északi sark.

A fenébe. – suttogom magam elé.