20. fejezet II.

Sziasztok! Akár hiszitek, akár nem, ezt a fejezetet egy kicsit szívfájósan hozom. Úgy értem, hogy már körülbelül az Aréna közepén járunk, a huszadik fejezetnél, és maga a sztori huszonhat részből áll. Ellenben, karácsonyig, sőt, akár 2014-ig is elhúzhatjuk a sztorit, de én még is érzek már valamit.... valamit, amit hamarosan ti is meg fogtok tudni. De élvezzétek a fejezetet. Most jöttem a Futótűzről, másodjára néztem meg, és még mindig tele vagyok feelinggel. Lesz benne ebben is valami, a Futótűzről. Pontosabban Prim egyik szövege, gondolata, amit most írtam bele. Ha tudjátok melyik, akkor írjátok meg! De nem húzom tovább a szót, jó olvasást! Remember, who the real enemy is. 

c. <3

                                                                                                                       

Snow elnök. Isabelle Snow elnökre gondolt. Érzem, hogy a vérem szinte megfagy az ereimben, és hasam iszonyatos görcsbe áll, ahogy csak nézem a lányt, aki az ég felé fordulva áll, míg az elnök nevét kiabálja. Miatta hal meg ezernyi gyerek a Viadalokon. Ezt mondta. Nem félt kimondani, amit gondolt. Nem fél az elnökről beszélni, ország, világ szeme láttára. Hirtelen összerázkódom, ahogy eszembe jut mi ez. Lázadás. Egyszerűen lázadás.

Mindenről ő tehet. Miatta halt meg a testvérem! – kiáltja Isabelle és könnyes szemmel az ég felé néz. Miért teszi ezt? Azért, mert fáj neki. Fáj neki, hogy a Viadal elvette az ikertestvérét. Fáj, hogy végig kellett néznie, ahogy küzd az Arénában. És ekkor megremeg a térdem. Velem is ez volt. Szinte pontosan. A mi családunk is a közé tartozik, akinek Snow elnök elvette valamiét. Az apját. És nekem is néznem kellett. Végig kellett néznem, ahogy a nővérem küzd az Arénában, és a halál torkában van. Utálom Snow elnököt. Utálom, amit tesz. Utálom, hogy gyilkos. Utálom, hogy van egy személy, aki a béke helyett családokat tesz tönkre. És most itt áll előttem egy lány. Akivel ugyanez történt, aki összetört. Hirtelen odalépek Isabelle-hez, és erősen megmarkolom a vállát. Ismerem. Ismerem a helyzetet. Értem, miért ilyen a lány.

- Ismerős a helyzet. – kezdem, és ránézek. Nagyon is.

- Az apám bányarobbanásban veszett oda. Erről is az elnök tehet. – érzem, hogy a gyomrom hirtelen megrázkódik, ahogyan kimondom apa nevét. Aki lement a sötét mélységbe, a bánya gyomrába, de már soha nem tért vissza. Azt mondták nekünk, hogy a testét sem találták meg odalent.

- És Clove… – dadogja Isabelle, ahogy egy könnycsepp  gördül végig a szeme sarkában.

- És minden ember, minden gyerek, aki miatta halt meg. Elegem van! – fakad ki a lány, és az arcát a tenyerébe temeti. Elege van. Elege van a Viadalokból. Elege van a Kiképzésekből. És elege van az elnökből. Ebből. Érzem, ahogy a torkomban hirtelen nagy gombóc keletkezik, amint erre gondolok. Igaza van. Teljesen igaza van. Ez a helyzet, ahogy így élünk, igazából nem is élet.

- A gyerekekért. Az éhezőkért. – kezdem, és nem érzek semmit, ami ép gondolkodásra utal. Itt áll előttem egy összetört lány. És itt vagyunk mi, akikkel talán a Viadal végez. Akik talán nem térnek többet haza, akkor ez az utolsó esély.  Meg kell tennem. Meg kell tennem. A szívem vadul kalapál, ahogy lassan a számhoz emelem a jobb kezem három középső ujját, majd lassan az ég felé nyújtom. Mindenem tiszta libabőr, és alig hallok a szívem kalapálásától, amikor meglátom Isabelle-t. Ő is ugyanezt teszi. Egymás mellett állunk. Két

kéz, két kinyújtott kéz. Három. Sarah is mellénk állt. Egy apró pillanat. Csak egy apró pillanat, ami még is talán mindent meghatároz. Egy apró pillanat, mialatt a tiszteletünket fejezzük ki. Ez a pillanat a mienk. És senki sem veheti el tőlünk, hiába vagyunk az Arénában. Egy percig lehetünk szabad emberek. Csak állunk csöndben, de tudjuk, mit teszünk. Kifejezzük a tiszteletünket. A csöndbe semmi sem vegyül bele. Csak mi vagyunk. És remélem ezt többen is látják.

- Köszönöm Prim, Sarah! –néz le ránk Isabelle könnyes szemmel de mosolyogva.

- Nagyon köszönöm! – óvatosan megveregetem a lány karját és rámosolygok. Ennyi a legkevesebb. Egyértelműen. Mire mindenki magához tér, úgy döntünk, tovább kell mennünk. Nem maradozhatunk le, nem találhatnak ránk a Hivatásosak. De most mintha más érzésem lenne. Mintha úgy érezném, hogy elmondtam valamit. Hogy elmondtunk valamit. És most már nem csak a madarakat nézegetem. Csak is egy dolog jár a fejemben. Az az egy dolog, ami történt. Hogy ugyanezt tettem odabent, mikor bemutattam a Játékmestereknek. És most is. Mert ez a tisztelet jele. Ki kell fejeznünk a tiszteletünket. A tiszteletünket azok iránt, akik itt voltak. Az Arénában, és itt is lelték halálukat. Lassan, és igen nagy csöndben menetelünk. A fejemben közben egyfolytában csak is az a pillanat zakatol. Az a néhány perc. És nem múlik el. Hiába, ezt nem törölheti ki Seneca Crane, is, ezt biztos, hogy a nővérem is látta.  Újra és újra előbukkan az elmémben, mintha csak zavarni akarna.  Mit gondolhat a nővérem? Egyszerűen nem tudom. De megtettük. A hatalmas csöndnek köszönhető, hogy hirtelen egy hangot hallunk. Mintha a levelek zörögnének valahol, valakinek a talpa alatt. Majdnem beleütközöm az előttem menetelő Sarah-ba, ugyanis a lány teljesen megdermedt. Érzem, ahogy megremeg a térdem, mikor ismét meghalljuk a zajt. Valaki van itt. Látom, ahogy Isabelle egy pillanatra megáll, miközben e kezében erősen megmarkolja a kését, miközben a fejét óvatosan a fa felé fordítja.

- Isabelle? Mi ez? – szólítom

 Valakinek a talpa alatt zörög a levél. Hirtelen meglátom Isabelle-t, amint hasra vágódik az egyik fa hatalmas gyökere mögött, s én is rögtön ezt teszem. Hangosan puffanok le a talajra Sarah és Isabelle közé, miközben a szememmel a környéket fürkészem. Kiválasztott. Hihetetlen, hogy eddig még egy Kiválasztottal sem találkoztam a lányokon kívűl. A vér szinte megdermed az ereimben, ahogy a környéket figyelem, dobogó szívvel. Vagy a Hivatásosak azok, vagy a négyes lány, vagy a nyolcas fiú, vagy pedig Harry Black. A tenyerem a számra tapasztom, mert félek, hogy felsikoltok, amikor egy cipőt látok meg. Úgy 3 méterre lehet tőlünk, és éppen előttünk megy. Mindenem megdermed, ahogy Sarah keze ijedten rákulcsolódik a csuklómra, az alak láttán. Egyedül van. Egyedül, tehát nem Hivatásos. De mi van, ha megtalál. Talán a négyes lány az? Talán csapdát állított nekünk. Idegesen szorítom meg a táskám pántját, ahogy az alak léptei egyre távolabb hangzanak.  Nem talált ránk? Vagy csak egy csel. Ijedten figyelek a zajra, amikor hirtelen meghallok valamit. Egy fojtott kiáltást. Majd hirtelen hangosan harsanó nevetést. Egy penge csattanását. Nem egy ember nevetését. Ijedten rázkódom össze.