C.<3
A nap
lassan tündököl fel a keleti égbolton, hogy mindent beborítson csodálatos sárga
fényével. Lassan emelkedik fel, miközben színeivel bejut az erdő fái közé, és életet lehel kissé
fázó kezembe. A szememmel szinte megbabonázva nézem ezt a csodálatos
jelenséget, mely mindig is boldogsággal járt át, miközben ösztönösen is eszembe
jut valami. Az a valami, hogy életem legnagyobb szakasza egy ilyen csodálatos
napfelkeltével kezdődött. Akkor, azon a reggelen még nem is sejtettem semmit,
ahogyan a nővéremmel közösen kortyolgattuk a forró teánkat a Győztesek
Faluja-beli házunk teraszán, s gyönyörködtünk a napfelkeltében. Akkor még nem
is gondoltam, hogy néhány órával később fog elkezdődni életem legfurcsább,
legborzalmasabb, de egyben legboldogabb és legmeredekebb élménye, azon a kis
pillanaton, amikor meghallottam a nevemet. Hogy én leszek a Kiválasztott a 3.
Nagy Mészárlásra, s megláttam Harry Blacket feljönni a színpadhoz. Utána pedig nem volt megállás, s
olyan dolgok történtek velem, olyan próbákon, s néhol fájdalmakon kellett
átesnem, melyek nem sok embernek adatnak meg. Életemben először én is egy
fontos ember lettem, akit mostantól e televízió figyel, akinek esélyit a világ
latolgatja. S akkor éreztem meg először, milyen érzés is szimbolumnak lenni. Ha
nem lett volna a Viadal, s nem kóstoltam volna bele, milyen is egy katakombában
várakozni, miközben a halálfélelem veszi uralomba a tested, akkor talán nem
éreztem volna meg a remény ízét. Rettegtem, csalódtam, szerelembe estem és
boldog voltam, de abban a pillanatban, hogy megnyertem a 3. Nagy Mészárlást,
azt hittem, hogy ez a szakasz ez a furcsa és bizarr kaland végre befejeződött
az életemben, s hogy mostantól én is évről – évre Kapitóliumba járó mentor
leszek, s próbálok majd boldogan élni a Győztesek Falujában. Csakhogy nem
számítottam a reménnyel, azzal a reménnyel, aminek a szimbólumává váltam, s nem
számítottam a sok ezernyi lázongó emberrel, akik csak is az igazságot és a
békét akarják. Amikor végre pedig úgy éreztem, hogy befejeződött a Körút, s a
kedélyek lecsendesednek megérkezett a hatalmas bomba, kén és bűzfelhőt húzva
maga után, hogy folytassa az életemet. Mert még itt sem fejeződött be ez a
hosszú hosszú fejezet, s úgy tűnt, hogy egy darabig nem is fog. Hetvenöt év
alatt újra lázadás alakult ki, s bár az én igazi szerepem talán egy háttérember
munkája let volna, én is egy fontos szerepet kaptam, s végleg nem tudtam
magamról eltűntetni a reményt. De már nem is akartam. Hatalmas győztesekkel
tárgyaltam, álltam már a megőrülés szélén, üvöltöttem az éjszaka közepén
rémálmokból ébredve. De voltak olyan pillanataim, melyekre, ha csak
visszagondolok kiráz a hideg és a boldogság, az erő, amit ott kaptam. És
elmentem a Kapitóliumba, én is az voltam, aki segítségével megdöntötték az
uralmat, a Remény, s legyőzték az igazi zsarnokságot. Azt gondoltam, hogy a
történetem befejeződött azzal a mozzanattal, amikor a nővérem önkéntesnek jelentkezett, azt hihettem, hogy mostantól egy távolban maradó, éhező és senki
leszek, hogy a gyengeségem végig fogja kísérni az utamat. De ha tényleg van
valahol, az Égben egy író, aki a sorsunkat alkotja, akkor bevallom, nekem jó
hosszút szánhatott. Mert nem itt volt vége az egésznek, itt csak éppen, hogy
elkezdődött. Több éven át tartott ez a történet, több éven át, de felnőttem és
megváltoztam. Úgy tűnik, hogy az Író így akart tenni velem, ezt a tényleg
hatalmas szerepet szánta nekem. Ez volt itt Prim története. Prim igazi
története. A gondolataimból néhány hangfoszlány szakít félbe, mire rögtön
megremegek, és megfordulok. Körülbelül másfél hónapja, hogy kivégezték Snow
elnököt, és hazajöttünk a Kapitóliumból. De azóta is igen sok minden történt.
Az országunk vezetői a 13. vezetői közül kerültek ki, közülök néhányan a
Kapitóliumba költöztek, de például Sharona itt maradt a 13-ban, hiszen ez az ő
otthona, s ő innen kormányoz. A hatalmas vasútvonalakat, melyeken eddig csak
szenet, és hasonlókat szállítottunk felnyitották, s mostantól minden Körzetbe
szabadon lehet utazni látogatni, vagy akár nyaralni is. És a Körzetek renoválása
is lassan a végére ér, ugyanis még mindig a Tizenharmadikban vagyunk. A
Tizenkettedik Körzet ugyanis hatalmas újítások alatt áll, felújítják a ronda
házakat, új utakat építenek, s bezárják a nagy szénbányákat is. Hihetetlen
érzés kerít a hatalmába arra a gondolatra, hogy a Tizenkettedikben már eltűntek
a csúnya sáros utak, s fájdalom és a szegénység, s most egy új korszak
hajnalának peremén állunk. Ha jól számolom holnapután utazunk vissza a Tizenkettedikbe, s természetesen a nővérem
még utoljára kiráncigált néhány embert a Tizenharmadik beli vadonba, igaz, hogy
már a terhessége kilencedik hónapban jár. Én, Harry, Haymitch, Katniss, és
Effie, na meg Gloria, közösen jöttünk ki az erdőbe. Igen, Effie is, aki még
mindig a Körzetben tartózkodik, Katniss pedig szabályosan kitaszigálta ide, aminek
a nő nem nagyon örül. Most is hallom, ahogyan kiabál és Katnissnek sipítozik
mindenfélét borzalmas, Kapitóliumi akcentusával. Kapitólium. Végül is nem lesz
Viadal, mivel miután előadtam a kisebb szónoklatomat, többen is meggondolták
magukat, s bár hatalmas vita kerekedett végül mi győztünk. De a polgároknak
viszont hivatalosan is segíteni kell az összes renoválásban és közmunkában
ahhoz, hogy végre Panem országára egy dicsőséges idő virradjon. Nincsen többé
Éhezők Viadala, Snow elnök, nincsen éhezés, fájdalom és kegyetlenség. Itt a
vége.
-
Primrose Everdeen, még is mit képzelsz, hogy
csak úgy meglépsz? Ez egy erdő drágaságom, és senkit sincs kedvem kiugrasztani
a bokorból. – Effie hangjára azonnal felpattanok onnan, ahol eddig ültem, s egy
kisebb grimaszt vágok a hatalmas hangerő miatt.
-
Bocsánat Effie, csak kicsit előrébb jöttem. –
A nő mögül előbukkan Harry aki éppen Gloriával beszélget, , Haymitch aki Effiet
szidja és a hátuk mögül a nővérem, akinek a kezében íj van ugyan, de nem illik
egy kismamához, akinek már tényleg nagy hasa van.
-
Rendben Prim, most az egyszer. De attól, hogy
győztes vagy, ne képzeld, hogy feljogosít ez bármire. – rázza a nő fenyegetően
az ujját felém, miközben elhalad mellettem. Óvatosan előremegyek, s megfogom Harry
kezét, miközben bevárjuk a hátunk mögül érkező Katnisst.
-
Gondolkodtál kicsit? –kérdezi a nővérem
mosolyogva, miközben megsimítja a karomat.
-
Hát igen, eléggé sokmindenen. - felelem
-
Megértelek
-
De azon is, hogy most én adom vissza neked a
kacsásat! – bökök egy hatalmasat az oldalába, s vigyorogva elhápogom magam,
felkészülve hogy Katniss bármelyik pillanatban üldözőbe vehet. De ehelyett csak
megáll, s mintha egy pillanatra megremegne az arca, ahogyan szürke szemével a
távolba néz
-
Katniss, jól vagy? – szólítom meg idegesen, s
megpróbálom megfogni a kezeit. De ekkor veszem észre, hogy jéghidegek, és
szinte remegnek
-
Nem én csak……. – de ekkor hirtelen megcsuklik
a hangja, s egy mozdulattal lehagyatlik a földre, éppen, hogy Harry megpróbál
utána kapni.
-
Te jó Isten, Katniss! Katniss! – a szívem
hevesen kezd dobogni, ahogyan sikoltva a nővérem mellé térdepelek. Katniss arca
szinte halálraváltan fehér, s a kezei remegnek, ahogyan erősen megrázom.
-
Katniss, kérlek, mondj valamit! – erősen
megmarkolom a vállát, de ekkor veszem észre, hogy a kezeim remegnek, ahogyan
magam mellé fordítom. Ne! Ne!
Katniss! – üvöltök fel teljes erőmből, de ekkor Katniss arca megvonaglik, mintha a fájdalom tenné. Te jóég, te jó ég!
Katniss! – üvöltök fel teljes erőmből, de ekkor Katniss arca megvonaglik, mintha a fájdalom tenné. Te jóég, te jó ég!
-
Prim én…….. – érzem, hogy mindenem megremeg,
és erősen megmarkolom a nővérem kaját
-
A fenébe is én azt hiszem….. hogy……. Prim,
beindult a szülés!