26. fejezet I.

A fejemet lehajtva bámulom a fekete cipőm orrát, miközben érzem, hogy lassan úrrá lesz rajtam a remegés. Mindenki, aki a 13. Körzetben volt, most eljött ide, hogy láthassa, hogyan is számolnak le a zsarnoksággal, azzal az elnökkel, aki életeket és sorsokat tett tönkre sok éven át. Gloria és az előkészítőcsapat most dolgozott rajtam újra, annyi idő után, de mintha eltűnt volna a sok csillogó ruhaköltemény, helyette csak egy fekete nadrágot kaptam, fekete blúzzal, és sötét magassarkúval. Még a szemeimet is fekete szemceruzával húzták ki, s a kontyomba egy fekete rózsát tűztek, egyedül a ruhám szegélyére van felvarrva egy kis fehér galamb, amin a reményt jelképezi. A kezemben pedig egy szál fehér rózsát szorongatok, egy fehér rózsát, melynek illata remegésre készteti a testemet. Mert igaz, hogy ezt a pillanatot talán minden Körzetbeli várja, de nekem fontos szerepem lesz, nekem kell majd az elnök hajtókájába helyezni a virágot, mielőtt a nővérem, aki épp mellettem áll, kilövi rá a halálos nyilat. Így rendelkezett a polgárság, akik közösen szavazták meg ezt a kivágzési formát, ugyanis mi vagyunk a Bátorság és a Remény. De ebben a pillanatban, még sem érzek magamban egy csepp bátorságot sem. Amikor felrobbantak az ernyők, a lázadók benyomultak a Palotába, s elvileg a vezetők harc után, de megadták magukat, Snow elnököt és Panem többi régi vezetőjét elfogták, s most néhány perc múlva egész Panem meg fogja látni, ahogyan az elnök meghal. Mindig is gyűlöltem, teljes szívemmel és lelkemmel, mióta tönkretette a családom életét, kiéheztetett és annyiszor megtört bennünket. Minden polgár joggal várja ezt az alkalmat, de bennem van valami furcsa érzés, ami bizsergéssel járja át a gyomromat, de még is, egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy micsoda. Idegesen szorítom meg  mellettem álló Katniss kezét.

-       Már találkoztam vele. – suttogja halkan, miközben a kezével megsimítja az íját, ami hamarosan egy gyilkos fegyver lesz

-       Kivel?

-       Az elnökkel. Miközben készítettek bementem hozzá a tömlöcébe, ahol még utoljára megnézhette a virágait. Azt mondta, kár, hogy pont veled nem beszélhetett. – feleli halkan, miközben szürke szemeivel maga elé bámul, de a gyomrom már is szaltózni kezd. Egyszerűen képtelen vagyok bármit is kinyögni arra, hogy Snow találkozni akar velem. Miért…… Érzem, hogy a térdem megrogy, és majdnem elejtem a virágomat, ahogyan a tenyereim izzadni kezdenek. De mielőtt bármi is elhagyná a számat meghallom, ahogyan valaki hangosan kezd beszélni, valaki, akinek ismerős a hangja

-       Hölgyeim és Uraim, hatalmas nap ez a mai. A zsarnokság, és a fájdalom legyőzését ünnepeljük, mikorra országunk kiharcolta magának függetlenségét és lehetséges békéjét. Köszöntsék hát e két személyt, aki ebben fő szerepet játszott. Jöjjön Katniss Everdeen, a Bátorság, és Primrose Everdeen, a Remény szimbóluma. – a torkomból halk nyögés tör fel, de ekkor már késő. A hatalmas kapuszárnyak kitárulnak én pedig kint találom magam az elnöki Rezidencia hatalmas teraszán, ott, ahol annak idején koronát kaptam a fejemre, és ott, ahol ma a zsarnokság fog elveszni. A térdeim megrogynak, ahogyan a fény elvakítja a szememet, s a kezem rögtön Katniss felé lendül. A szívem túl hevesen dobog,  túlságosan szédülök, úgy érzem magam, mint akiből hirtelen elszállt volna a bátorság, és egy kicsike, félő egérkévé változott volna, aki nem akar mást, mint elmenekülni. Ezt tetézi a látvány is. A Köröndön ezernyi ember foglal helyet, minden Körzet vezetőjének külön helyet emeltek, sok ezer torok üvölti a nevünket, s a kántálás olyan hangos, hogy szinte bereped a dobhártyám. Látom, hogy Katniss egy pillanatra megremeg, majd a szabad kezét lassan integetésre emeli a lent ülők felé. De az én szemem ekkor vándorol az erkélyre, s túl későn veszem észre, túl későn jövök rá, hogy ezt nem kellett volna. Az erkélyen ugyanis nem csak a Tizenharmadik Körzet vezetői foglalnak helyet, és nem csak a fontosabb emberek, például a győztesek, akik most külön székekben ülnek. Amikor meglátom a hatalmas nagy kígyószemeket, melyek még most is erre kémlelnek, s meglátom őt, Panem elnökét az erkély közepén egy oszlophoz kötözve, hirtelen úgy érzem magam, mint akit gyomroszájon vágtak. Az elnök arca ugyanis egyenesen felém fordul, s ekkor jutnak eszembe a nővérem, Katniss szavai. Találkozni akar velem. A köhögés és a remegés egyszerre lesz úrrá rajtam, s hiába próbálok integetni, vagy a tömeg felé fordulni, nem megy. Csak is egy irányba, Snow felé tudok nézni, miközben a szívemben egy érzés zakatol, egy furcsa érzés, melyet mintha bem bírnék megérteni. Látom, hogy a nővérem egy pillanatra megáll, amíg Sharona, a Tizenharmadik elnöke néhány szót szól odalent lévőkhöz, de én csak remegve és félve álldogálok mellette. A fejemet próbálom lehajtani, s a cipőmet pásztázni, de úgy érzem, mint akit átfúr az elnök tekintete, élete utolsó néhány percének tekintete. A kezem izzad, s félek, hogy el fogom ejteni a virágot, félek, hogy itt helyben fogok megfutamodni. Legszívesebben ordítva vagy sírva rohannék el innen, mert ez a furcsa érzés nem hagy békén engem, mintha valamit mondani akarnék. Utoljára az elnökkel akkor beszéltem, mikor megfenyegetett, amikor elmondta, hogy nem akar lázadást a remény miatt. A remény! Snow elnök! De ekkor hirtelen meglátom a nővéremet, aki egy hatalmasat sóhajt, majd egy lépéssel  elém lép. A szívem hevesen dobog, mert rájövök, hogy ő következik, itt fog végbe menni a kivégzés. Látom, hogy a nővérem lassan felveszi a testtartást, és egyenesen Snow felé néz. Az én reményem. Óvatosan kiveszi a nyilat, majd lassan egyenes pontosággal illeszti rá az íjra. Snow elnök, és az én reményem. Katniss egy hatalmasat sóhajt, s a Köröndön hirtelen megdermed a levegő, ahogyan lassan kihúzza a nyilat. Mindjárt! Mindjárt vége, meghal az elnök, nekem pedig nem kell ezzek a borzalmas érzéssek küszködnöm. De ekkor hirtelen megáll a nővérem kezében az íj. Én pedig egy hangot hallok. A saját hangomat.

-       Állj! Egy pillanat, egy pillanat! – a torkomból előtör egy kiáltás, miközben bukdácsoló lábaim előrevisznek egyenesen a nővérem mellé. Snow még mindig rám néz, összehúzott szemei mintha üzenni akarnának nekem, egyenesen Primrose Everdeenek. Nem tudom, mit teszek, s azt sem, hogy miért. Csak is azt érzem, hogy ezt meg kell tennem.

-       Elnézést, nem akarom az idejüket húzni. De elnökúr….. Snow, azt hiszem el kell valamit mondanom. – a hangom halk és remeg, amikor meglátom, hogy egy nagy kamera egyenesen rám közelít, s mi több, engem mutatnak a kijelzők az egész Köröndön, de érzem, hogy ezt el kell mondanom.

-       Az utóbbi néhány évben furcsa dolgok történtek velem. Úgy születtem, hogy egy gyenge kis senki voltam, akit mindig is óvni kell, aki sosem képes semmit sem tenni. Még a nővérem is megmentett. De aztán kiderült, hogy egy borzalmas sorsot akartak nekem, és….. ennek köze van az elnök úrhoz. Az Arénába kellett mennem, s mindenki úgy gondolta, hogy meghalok. De valami módon sikerült kijutnom innen. Azt hiszem Panem összes lakosa érdekében szólok, ha azt mondom, a régi kormány zsarnokság volt. – megremegek, de látom, hogy ez elnök egyenesen felém néz.

-       De a félelemnek, a fájdalomnak köszönhető, hogy megismertem egy dolgot, amit úgy hívnak, remény. Ha Snow nem lett volna, és nem akarta volna nekem azt a borzalmas végzetet, akkor képtelen lettem volna a megerősödésre, képtelen lettem volna legyőzni a félelmet, és befogadni a reményt. Nem azt mondom, hogy hálával tartozom. Mindössze annyit, hogy az elnökúrnak nagy köze van hozzá, hogy én, Primrose Everdeen megerősödjek, és a remény jelképe lehessek. A félelemnek, a fájdalomnak és a megalázásnak köszönhető, hogy most ott állok, ahol és az vagyok, aki. Hogy a remény jelképe vagyok. És hogy mostantól erősnek mondhatom magam. Küzdöttem. .- a Köröndre síri csend telepszik, és csak a szívdobbanásaimat hallani. Fel sem fogtam mit is mondok, miket vágok az elnök szemébe, amikor észreveszem, hogy lassan bólint, lassan bólint, és kígyószemeit utoljára húzza össze. Majd megszólal. A hangaj ugyanolyan erős, tekintélyt parancsoló, mint régen volt, mintha szemernyi félelem sem lenne benne a halála miatt.

Azt hiszem Miss Everdeen, maga a legfurcsább személy, akivel valaha találkoztam. Ilyen megerősödést, ilyen feltörekvést még sosem láttam. Nem kis dolgokat vitt véghez Primrose Everdeen – az emberek síri csendben figyelnek, a kamerák csak is engem és Snowt mutatják. És ekkor az elnök óvatosan bólint egyet, szemei szinte szikrákat hánynak felém, ahogyan szája hatalmas vigyorra húzódik. A szívem hevesen  dobog, és érzem, hogy elejtem a rózsát. Ha nem lett volna fájdalmam, akkor nem tehettem volna meg ezeket a dolgokat, nem erősített volna meg igazán. Nem lett volna lázadás. Ha nem kaptam volna ezt a sorsot talán most is a Tizenkettedik eg piciny házában ücsörögnék, éhezve, remegve, rettegve a közelgő Aratástól. A térdeim megremegnek. A tömeg síri csendben figyel. És ekkor fúródik bele a nyíl, egyenesen Snow szívébe