25. fejezet III.

Sziasztok, íme, meghoztam az újabb fejezetet. És az a kemény helyzet, hogy alig van már hátra négy kis fejezetrészlet, valamint az epilógus, vége lesz a Daughter of Hope-nak. Lassan már másfél éve fut a blog, és még kis hihetetlen számomra még belegondolni is, hogy hamarosan befejeződik egy nagy, hatalmas szakasz. De remélem ezekben a kis részekben még kitartotok mellettem, olvastok és elkíséritek Primet az utolsó nagy útjára.
ui: sok sikert mindenkinek aki holnap felvételit ír. soha ne hagyjon el benneteket a remény :)
Clove <3

Az orvos legalább fél óráig ül az ágyam előtt, miközben halkan beszélget velem, dolgokat kérdezget, s néha hümmögve ír fel valamit a csiptetős noteszébe. Mint az kiderült, nincsen emlékezetkiesésem, nem csak a nevemet, a születésnapomat tudom, hanem, hogy mi is történt, és ki vagyok én, ebben a Panem jövőjét jelentő harcban. Vagy csak voltam? Ugyanis hiába kérdezek rá bármire is, hogy mi történt a bombaeső után, lettek a győztesek, ki lett a győztes, a nő csak lehajtja a fejét, mintha nem akarná időben elmondani az igazságot. Lassan kortyolgatok egy pohár tiszta vizet, miközben ő körüljár, és lassan leveszi a csöveket a kezemről, majd ellenőrzi a kötéseimet. A bőröm szinte megégett, egy kemény műtéttel tudták rendbe tenni, de még vörös, igen fáj, s a legtöbb helyen érzékeny is, valamint a bal kezem eltört, s most felkötve viselem, hála az égnek, hogy jobb kezes vagyok. De ezenkívül szinte egy csoda, egy csodával ér fel a túlélésem, s bár a nő nem tudja, de én igen is találkoztam velük, akik már nincsenek itt, és tudom, hogy ők, a szeretteim, az a kemény erő, melyet szeretetnek hívnak rántott vissza valahogy a földre. Az orvos szerint miután megtaláltak négy napig eszméletlen voltam, de azóta nagyon sok minden történhetett. A nő éppen az egyik kötésemet cseréli, amikor meglátom, hogy a mellettem lévő ágyon valami hirtelen megmozdul, s egy szürke szempár lassan nyílik ki, a nővérem szürke szemei. De abban a pillanatban, hogy meglát engem, méghozzá ülő helyzetben, egy hatalmas sikoltás szakad ki a torkából, s észhez sem térek, ő már az ágyamon ül, és olyan erősen szorít magához, mintha csak az életbe kapaszkodna. Óvatosan átölelem, miközben megérzem, hogy a szíve hevesen ver, s közben a lélegzete szaporább mint általában.

-       Prim, élsz, te élsz. Ilyen soha többet nem lesz, nem érdekel, hogy kiket akarsz gyógyítani, nem hagyom. Prim, te majdnem meghaltál…. majdnem….. – megbicsaklik a hangja, s csak erősen karol át, miközben érzem, hogy egész testéből remeg.

-       Sajnálom Katniss, én….. ismersz engem. De itt vagyok, és azt hiszem, hogy miattatok… vagyok itt. -  de a sikoltás, melyet az előbb produkált a nővérem, nem megy el nyomtalanul hamarosan ugyanis meglátom, ahogyan Harry szemei felpattannak az ágyban, és amint meglát engem, olyan hirtelen ül fel, mint Katniss. Szinte félrelöki a nővéremet az ágyamról, ahogyan erősen megfogja a kezemet, s ő is átölel, de máshogy mint a nővérem. Boldog érzések futnak át a testemen, ahogyan hagyom, hogy megcsókoljon, miközben lassan magamhoz térek, s meglátom, hogy még a fiúnak is könnyek csillognak a szemében.

-       Elég legyen az érzelmeskedésből, fúj…….Everdeen, jó reggelt! – Johanna szavaira válunk szét, mire megérzem, hogy a lány jó erősen vállon vereget, majd egy mozdulattal, egy nagyon apró mozdulattal, egy nagyon apró másodpercig, de megölel. Igen, Johanna Mason megölel. Miközben Katniss majd kikel magából a csodálkozása miatt, Finnick és Peeta üdvözöl, s lassan azon kapom magam, hogy mindenki az ágyam köré gyűlt, csak a doktor figyeli hátulról mosolyogva az eseményeket. Miattuk vagyok itt. Ahogyan körbenézek a mosolygó Peetán, Katnissen, aki éppen az orvost szalasztja el egy brownie-ért, Harryn, aki erősen fogja a kezemet, Johannán, aki láthatólag Harryt szívatja, és Finnicken, aki csak röhög az egészen, egy olyan hihetetlen, és boldog érzes lesz úrrá rajtam, mint még soha. Ők a szeretteim, akik itt vannak, s ők lehetnek a bizonyítékok, miért vagyok most itt. Sőt, anyu, apu, Annie, Haymitch, s a többiek a Körzetből, még Effie is, aki a Tizenharmadikban van jelenleg, ők is azok, akiket egyszerűen képtelen lettem volna otthagyni. Ha azt mondják, hogy a szeretet nem ismer határokat, és képes legyőzni a halált, eddig csak egy históriára gondolhattam. De most itt a valóságban láttam meg, hogy mi is az igazi szeretet, s hogy létezhet a való életben is. Szeretem őket.

-       De most már valaki hajlandó nekem elmondani, hogy mi is történt? Úgy értem, lett valami vége ennek az egésznek, kik lettek a győztesek? – a torkomon hirtelen felszöknek ezek a szavak, s mielőtt gondolkodnék, egyenesen a nővéremnek szegezem a kérdést. Látom, hogy a társaság egy pillanatra összetekint, mintha egymástól várnának választ, miközben én idegesen szorítom meg a takaróm szegélyét. Lehet, hogy nem győztünk?

-       Prim, elég erősnek érzed magad, hogy felállj? – szorítja meg a nővérem a kezemet, miközben szürke szemével egyenesen rám néz. A felállás nehéz, mintha mindenemben ólom csörgedezne, a lábaim pedig sajognak, de lassan megpróbálok kiegyenesedni, ahogyan Katniss egy pongyolát terít a vállamra. Nem tudom, hogyan is nézhetek ki, de ,még azt sem, hogy mi készülődik, amikor Harry megfogja  a kezemet, és lassan az ablakhoz vezet, mely most tárva nyitva áll.

-       Prim, köszönj nekik! – szól Katniss, és ebben a pillanatban kitárja előttem a hatalmas nagy ablakot. Egy pillanatra megérzem, hogy a hűvös levegő az arcomba süvít  és szinte élettel jár át, de abban a pillanatban, hogy kinyitom a szemem, a szívem hirtelen heves kalapálásba kezd. Én pedig szinte megszédülök. Az ablakból, ugyanis nem csak a Kapitólium fogad. Hanem egy hatalmas nagy tömeg. Az emberek az utcákra gyűltek össze odalent, megtöltik a tereket, elfoglalják a padokat, mintha minden erejükkel azon lennének, hogy engem lássanak. És ekkor a térdeim megremegnek a hatalmas hangorkántól. Az emberek, akikről lerí, hogy Körzetekből érkeztek, igen van itt Tizedik, Negyedik, Ötödik Körzetből érkezett hangosan üvölteni kezdenek, ahogyan lassan kikémlelek az ablakon. A szél nem lengeti már azt a hatalmas zászlót, melyen a Kapitólium címere lengett. Mindenki felém mutogat, s abban a pillanatban, hogy a kezemmel intek egyet tapsolni kezdenek, tapsolni, és éljenezni. Érzem, hogy mindenem megremeg a hangorkán szinte beterít, s hevesen dobogó szívvel fordulok vissza a nővérem felé. Mintha valami megváltozott volna. A füst, a puskák zaja elhalt, s most már nincsen az a címer se az utakon, melyek mindig keresztezték a helyet. De a közelben meglátok valamit, egy apró zászlót, melyre a szívem heves dobogásba kezd. A kicsinyke kis zászlón ugyanis egy fehér repülő madár, egy galamb van, mellette pedig néhány kis lángcsóva, és Tizenhárom pont. A Körzetek. A főváros. A remény, és a bátorság.

-       Győztünk? – bukik ki belőlem a kérdés, miközben megszorítom a nővérem kezét.

-       Igen, Prim, győztünk. Legyőztük a zsarnokságot. Legyőztük Snow elnököt.

-       Snow elnököt? – érzem, hogy mindenem megremeg, az elnök neve hallatára, s a kezem ösztönösen is ökölbe szorul ahogyan rájövök, ahogyan meghallom a hangot.

-       Igen, mostantól nem lesz Panem álnok vezetője. Holnapra minden megváltozik.

-       Holnap?

-       Igen, holnap. Holnap lesz Panem eddigi vezetőjének a kivégzése. Snow elnöknek a kivégzése.