25. fejezet II.

Egy apró dallam, mely körbejárja  a vidéket, és betölti az emberek szívét. Egy apró kis dal, melyet életemben először tettem meg lázadás miatt, egy dal, melyben biztos vagyok, hogy a nővérem felismeri. A hangom szinte alig hallható, és már ez a kis mozdulat is iszonyatos erőmbe kerül, erőbe és fájdalomba. De amikor meglátom, hogy távol, a sötétben a csóvák lángja egy pillanatra megáll, szinte kényszerítem magamat, hogy még egyszer megtegyem ezt. Olyan hangosan próbálok fütyülni, ahogyan az csak lehetséges, minden egyes  erőmet beleadom, ami még bennem maradt, mindent, hogy túl tudjam élni. És ekkor a szívem egy hatalmasat dobban, ugyanis meghallom, ahogyan néhány csizma dübörögni kezd a hideg földön, s a levegőbe egy kiáltás, egy kiáltás vegyül bele.

-       Hallottam! Tudom, hogy hallottam! – A nővérem hangja! És ekkor utoljára elfütyülöm a kicsike dalt, miközben lassan észreveszem, hogy a fény egyre közelebb ér hozzám, majd egyszer csak hirtelen meglátok néhány alakot a sötétségben, akik arcát még is lehet látni a halvány fényben. Katniss az, akinek az arca vörös és duzzadt, s a szeméből még mindig könnyek tengere folyik, akárcsak a mellette áll Harrynek. De velük van még Peeta, aki remegve néz rám, Johanna, akinek mintha halvány mosoly játszana az arcán, és Finnick, aki óvatosan leguggol mellém a hideg járdára. És ekkor ismét elönt a fájdalom, de a boldogság is. Hiszen nem haltam meg, túléltem, s most újra láthatom ezeket az embereket, akik miatt képtelen lettem volna itt hagyni a Földet. Mert igen is vannak olyan emberek akik az utóbbi évek, vagy talán hónapok során egyre közelebb jöttek hozzám, akiket soha, semmi áron nem veszhetek el. Sem egy bomba, sem egy lázadás, vagy harc nem állhat azok közé, akiket őszintén szeretsz. Hiszen a szeretet mindennél erősebb. Akárcsak a remény.

*

Valami hangosan sípol. Mintha egy hatalmas fecsegő poszáta raj szállt volna le mellém, s hangosan fütyörésznének a fülembe, vagy talán azok a riasztók indultak be, melyek a 13. Körzetben vannak, melyek vörös pislákolása betölti a Körzetet. A szemeim ösztönösen is felpattannak az éles hangok miatt, s a fejem lassan megemelkedik, hogy megkeresse, honnan is jön ez a borzalmas zaj. Az is lehet, hogy egy Kapitóliumi nőszemély, péládul Effie visít mellettem. De abban a pillanatban, hogy a látásom lassan kivilágosodik, és túlteszem magam a kezdeti fejem fájásán rájövök, hogy nincs itt sem sziréna, sem pedig Kapitóliumiak. Egy nagy szobában vagyok, mely olyan, mint a frissen hullott hó. Az ablakok, a plafon, a falak, szinte minden vakító fehérségben pompázik, egy pillanatra be is kell csuknom a szemem a sok inger miatt. Mintha egy nagy havas vidékre kerültem volna, vagy talán vissza az Arénámba, ahol újra meg kell harcolnom a hatalma hóförgeteg ellen. De abban a pillanatban, hogy lassan a szemem még jobban hozzászokik a fényhez, és szétnéz, szinte a fejem fájdul meg, s úgy érzem magam, mint akit erősen hason vágtak volna. Én ugyanis egy fehér ágyban fekszem, miközben a karomból néhány kis cső lóg ki, melyekben most furcsa, színes folyadékok áramlanak lassan, ide oda. A fájdalom még mindig uralja a végtagjaimat, de mintha a fáradtság, az érzés, hogy elhagyott az erő eltűnt volna, s a helyét a kissé jóleső érzés, a pihentség vette át. De ebben a pillanatban szívem egy hatalmasat dobban, ugyanis meglátom, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki a szobában tartózkodik. Mellettem egy hasonló ágy áll, melyen a nővére fekszik elnyúlva, miközben a párna hozzányomódik az arcához, ő pedig minden bizonnyal az igazak álmát alussza. De az ágy végében is ül valaki, aki szintén az álom világában jár, vöröses haja a homlokába lóg de most nem látom kék szemeit, melyek csukva vannak. Harry! A melegség hirtelen elárasztja a testemet, s mintha boldogsággal töltené meg, de ekkor meglátok két alakot, akik a földön ülnek, de szintén alszanak. Az egyik magas, és igen izmos, maga mellett még mindig a szigony hever, míg a másik tüsi hajából előtűnik a melírcsík, miközben álmában halkan horkant egyet. A mellettük lévő széken pedig Peeta Mellark ül, a feje a falra préselődik, miközben látom, hogy ő sincsen ébren. Egy pillanatig csak ülök, és halkan figyelek, halkan nézek szét ezeken az embereken, akik szintén a Kapitóliumba jöttek, akik most itt állnak mellettem a kórházi szobában, akik nem hagytak egyedül. Miattuk jöttem vissza, ők azok, akiket igazán szeretek, s most szinte mindannyian itt vannak ebben a szobában. Nem zavar, hogy nincsenek ébren, csak halkan figyelek, miközben érzem, hogy az arcomra ösztönösen egy halvány mosoly kúszik, ezek az emberek, a szeretteim láttán. De nem tart sokáig, ugyanis hirtelen arra kapom fel a fejemet, hogy nyikorog az ajtó, s amint megpillantom a fehér köpenyt, és a csiptetős jegyzetetek, rögtön látom, hogy orvossal lesz dolgom. Egy egyszerű, és fiatal nő az, talán nem is Kapitóliumi, rövid barna hajával, és nagy szürkés szemeivel, s amint meglátja a szobában alvókat ő is elmosolyodik, majd lassan közelebb lép az ágyamhoz.

-       Jóreggelt, Miss Everdeen. Hogy érzi magát? – a hangja lágy, és kedves, látszik rajta, hogy nem akarja felkelteni a többieket, miközben halvány mosollyan néz le rám.

-       Hát jobban. De mi is történt, vége lett a harcnak? Mi lett a bombákkal? –a kérdések szinte záporozni kezdenek belőlem, miközben észreveszem, hogy a hangom igen halk és rekedt, de még is előtör az énem, az az énem, mely a kíváncsiságot hordozza magában. Az utolsó pillanatom csak is az, amikor először megláttam a szeretteim arcát, és elárasztott a boldogság érzése.

-       Mindent a maga idejében Miss Everdeen. Annyit elég ha tud, hogy mindenki jól van, még maga is. A bombák között állt, és körülötte senki sem élte túl a támadást. Maga is igen sok sebesülést kapott, az orvosok szinte alig értik, hogy is történhetett ez a megmenekülés. – érzem, hogy szinte pofonvág az emlék, amikor megláttam a kisgyerekeket, és ösztönösen is előtört a gyógyító énem, mely szinte bajba sodort engem. A bombák, a fegyverek ropogása és az émelyítő kénszag szinte a levegőben táncol, ahogyan az emlékek lassan megrohamozzák a testemet.

-       Nem tudom…. én….. én

-       Miss Everdeen, ami magában van, egyáltalán nem csoda. Maga győzött a Viadalon, de azt hiszem ezzel sok győztest felülmúl…. – néz rám a nő, miközben óvatosan közelebb hajol az ágyamhoz.

-       Ezt…. hogy érti? – nyögöm ki lassan, miközben az agyam ösztönösen működésbe lép. Mit érthet ez alatt az orvos, ha valami megvan bennem

-       Az életösztön, Miss Everdeen. Magában hihetetlen sok volt az életösztön, és így élte túl ezt a hatalmas támadást. Gratulálok. Nem tudom, mi is történhetett magával, de erős, nagyon erős.

-       Én…… -a hangom elcsuklik, és szinte megremegek a nő szavaitól. Az életösztön, segített abban, hogy megnyerjem a Viadalt. De még is, furcsán hatnak rám a szavak, szinte futkározik a hátamon a hideg ezek hallatán.

-       És a remény. Azt hiszem ezek nélkül nem tartott volna ki. Hihetetlen. Megértem, hogy miért lett a szimbólum. – érzem, hogy a szívem hevesen dobog, és szinte kiül az arcomra a döbbenet, melyet alig bírok most felfogni-

-       Megértem, miért is lett Panem reménye, Primrose Everdeen.