1. fejezet II.

Nos, azt hiszem ez egy igen fontos fejezet lesz. Nagyon nagyon izgulok, hogy mit szóltok hozzá, ugyanis ha minden igaz, ebben a fejezetben már igazán be fognak indulni az események, és hivatalosan is kiderül, hogy mi is történt........ Őszintén kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ehhez, az én verziómhoz, szóval mindenkinek jó olvasást kívánok! :) 
Clove <3
                                                                                                                       

Óvatosan emelem fel a szürkés színű üvegpoharat, és lassan iszom bele a tartalmába. Érzem, hogy a  szívem még mindig hevesen ver, és hiába történt vagy fél órája ez az egész, a lelkem még mindig nem nyugodt le igazán.

-     Te élsz. – rebegem halkan, miközben óvatosan iszom egy kortyot, hogy megsemmisítsem a remegő hangomat, mely szinte a sírás és még is a remegés határán áll. Apa erősen fogja a kezemet, szinte már megtart engem ,nehogy véletlenül elájuljak, miközben lassan bólint.

-     Élsz. Életben vagy. – mondom ismét, talán vagy harmincadjára, miközben erősen markolom meg, és nem akarom elengedni azt a kezet, melytől félek, mi lesz, ha eltűnik. Hitetlenkedés. Amikor egy szinte lehetetlen dolog történik veled, mikor azon tanakodsz, hogyan történt, elég méltó voltál e rá, hogy megérdemeld, akkor kerít a hatalmába. Mintha tudnám és hinném is hogy itt vagy, de mindig csak a bizonyítást várnám erre. Szinte hitetlenkedek.

-     Igen, élek. – szól hozzám apa, miközben halvány mosoly suhan át az arcán. Fél órája itt ülünk, de én csak iszom, remegek, sírok, nevetek és csak egyetlen egy szót bírok kinyögni. Tudom, hogy apa vár, hogy meséljen, és hogy én is akarok, de a lelkem nagyon lassan emészti meg ezt a hirtelen jött csodát. Mert ez csoda. Lassan beszívom a levegőt, és kifújom, miközben megtörölöm a homlokomat a remegő kezemmel. Csak az apukámat bírom nézni, az arcát, hogy alig változott, ahogy rám mosolyog, és ahogyan lágyan, még is szelíden beszél velem. Óvatosan leteszem a poharat, melyet most ittam ki, miközben lassan felkészülök belül mindenre. A magyarázatra. Erősen megszorítom a kezem, és mintha nem foglalkoznék azzal, hogy én most már győztes vagyok remegve felhúzom a lábam a kanapéra.

-     Bocsánat.  – nyögöm ki halkan, mire apa hirtelen elmosolyodik.

-     Mondd el. Hogyan történt? Kérlek, meséld el. Mondd el az egészet, hogy

miért… hogy miért. – nyögöm ki, miközben a kezemmel megsimítom a kanapé puha párnáját, és ismét megnézem az arcát. Semmit nem változott. Még mindig ott van a mosoly, a pajkosság és a kedvesség. És az erő is ott lakozik a szemeiben, és szinte kiül az arcára.

-     Készen állsz? – simítja meg kedvesen a vállamat, miközben lassan a szemembe néz. Sóhajtok egyet, mintha az utolsó fájdalmas dolog hagyott volna el. Miken keresztül mentem? Ott álltam a fémlapon, énekeltem egy jegesmedvének, és a rózsazáporban, és a végjátékban próbáltam életben maradni.  Még is ettől félek. A magyarázattól, amit apa fog elmondani, hogy miért történt ez, hogy miért, hogyan él ő. Mert él. Igen él, az édesapám!

-     - Készen. – szólok, és lassan sóhajtok egy utolsót. Gyerünk Prim. Készen állsz. Látom, ahogy apa lassan egy pillanatra megvakarja az állát, és lassan felnéz a plafon fehérségére. Készen kell állnom. Mert meg kell tudom az igazságot.

-     Akkor talán hat vagy hét éves voltál. – kezdi el halkan, mire én ismét megszorítom a kezét.

-     Tudod, hogy mindig is utáltuk a Kapitóliumot. De annak idején pláne.

-     Ki ne utálná? – teszem fel a kérdést, mire ő megrázza a fejét. Meg kell tudom minden igazságot.

-     Akkoriban a bányában sok szóbeszéd terjengett.Odalent dolgoztunk a tárnákban a sötétségben és a nagy gépeink és csákányaink zajától szinte semmit sem lehetett hallani. Nem tudták hallani. – néz rám, mire hirtelen elkapom a tekintetemet, és idegesen kezdem pásztázni az egyik párnát. Nem tudták hallani.

-     Egyszer csak érkezett egy levél, ide a bányába, nem máshonnan, mint a nyolcadik Körzetből.

-     A Nyolcadikból? – nyögöm remegve, ahogy eszembe jut, hogy az a Körzet igen erős katonai támpont volt mindig is. Sőt, talán a felkelés a Sötétség Napjai idején ebből a hatalmas Körzetből indult.

-     Nem tudom, hogyan is gondolhattuk ezt akkoriban. Persze, mindenkiben volt egy kis szikra. És lázadni szerettünk volna. Egyszerűen el akartuk juttatni a saját levelünket a nyolcadik Körzetbe, hogy azok tudjanak értekezni a Másodikkal, ők a Hatodikkal és így tovább. Nem akartunk mást, mint összefogni. Csak kezdetleges volt.

-     Egy kezdetleges lázadás? – a hangom hirtelen megremeg, és hangossá válik, miközben érzem, hogy a kezeim ökölbe szorulnak. Lázadás………

-     Egy kezdetleges lázadás. És mint tudjuk, a lázadást csírájában el kell fojtani. – szól halkan apa, mire hirtelen megremegek. Egy kezdetleges lázadás. Lehetséges, hogy az emberekben kigyulladt a szikra. Akkoriban hat évesen talán nem tudtam volna róla semmit. Akkoriban nem tűnt fel volna. A pupilláim hatalmasra tágulnak, és érzem, hogy a szívem egy hangosan dobban. Kezdetleges lázadás?

-     És kitudódott?

-     Igen. – feleli halkan apa, mire látom, hogy megremeg, ahogy visszagondol az emlékre. Snow elnök tudott a lázadásról? Panem elnöke?

-     Természetesen megtudták. A Kapitóliumnak még a falban is vannak embereik. – teszi hozzá, miközben hirtelen rám néz, és szürke szemében megvillan valami. Egy érzés.

-     Természetesen leverték. Elég volt odaküldeni néhány Békeőrt. hogy aknázzanak, és robbantsák fel a bányát. Sokan oda is vesztek. Prim, volt robbantás, és volt halál. Igen, ez igaz. De nem mindenkinek. –megremegek, ahogy rájövök, hogy apa is ott volt a nem mindenki között. Az apám, akiről azt mondták, hogy már nem él…

-     És te?

-     Én egy távolabbi tárnában dolgoztam, néhány társammal együtt. A robbanás hozzánk is eljutott, de nem mindenki halt meg. Csak súlyosan megsebesült. Én is köztük voltam. A következő emlékem, hogy egy szürke szobában fekszem, valahol, ami nem a Körzetben van. – érzem, hogy mindenem megremeg, ahogy erősebben markolom apa kezét. Érzem, hogy nem jön ki több hang a torkomon, mintha valami eldugaszolta volna, és nem engedné ki onnan.

-     Hanem a Kapitóliumban. Elszállítottak súlyos sebesülten a Kapitóliumba, sőt mi több, hosszú ideig kómában feküdtem. – teszi hozzá, miközben lassan a falra bámul. Érzem, hogy a félelmet lassan átveszi egy másik érzés. Mintha a gyűlölet lenne, mert nem mondtak semmit, mert mi úgy tudtuk, hogy apa meghalt.

-     És mit tettek: Mi a fenét csináltak?? – kérdezem szinte kiabálva követelve a választ, miközben érzem, hogy a szám kiszárad. Évek, évek teltek el úgy, hogy erről nem tudtam.

-     Tudták, hogy a  testi kínzással nem mennek semmire. Lélekben akartak megkínozni. A szeretteim segítségével.

-     Azért húztak ki engem az Aratáson? – kérdezem, miközben eszembe jut, ahogyan még tavaly megtörtént. A vér szinte cikázik az ereimben, miközben mindenem remeg. A szerettei, a családja, az egyetlen dolog, amivel ha valami baj történik igazán fájhat neki.

-     Igen. Tudták, hogyha végignézem, ahogy a lányom az Aréna fogja, lelkiekben lesz végem. De Katniss jelentkezett, és megnyerte a Viadalt. De ahogy néztem, ahogyan küzd, a félelmét és a szenvedését majdnem megfogtak. Nem gondolták, hogy kikerül élve a Hivatásosak közül. – szól lassan, mire a fejemben megjelenik a következő lépés. Primrose Everdeen a Kiválasztott.

-     És én?

-     Ez volt a következő. Az emberek valahogyan remélték, hogy ha sikerül egy olyan mezőnyt válogatniuk, ahol erősebbnél erősebb versenyzők vannak, és ez még nagy Mészárlás is, sejtették, hogy a fiatal és gyilkolásra képtelem Prim elbukik. Sajnálom, de ezt remélték. – gyilkolásra  képtelen, a gyenge kislány… Hogyan ismertek engem? Remélték, hogy apa második lánya odaveszik a Viadalon, és ekkor majd vége. Mert én is tudom, én vagyok a fiatalabb és gyengébb talán. Mindig is tudtam.

-     Szinte biztosak voltak benne, hogy nem fog sikerülni. Még azt is megmondták, ,megfogadták, hogy ha túléled a Viadalt kiengednek engem innen, és hazamehetek a családomhoz ennyi év után. De belül tudták, hogy nem fog menni. Egészen a kocsik felvonulásáig.

-     A madarak? – kérdezem halkan, miközben érzem, hogy a szívem erősen kalapál. Szinte feltűnik előttem a Körönd, s a sok ezernyi ember arca, amikor először látott meg minket, minket, mint a Reményt.

-     És a pontszámod. Az interjú. Az emberek kezdték megszeretni Primrose Everdeent. Aki nem csak egy versenyző volt. Katniss volt a lángra lobbant lány. Te pedig…

-     A remény? – kérdezem halkan, s a hideg azonnal végigfut a gerincemen, mire látom, ahogy apa bólint.

-     Egy hatalmas Arénában, Nagy Mészárláson csak remélték, hogy el fogsz bukni. De az emberek kezdtek megszeretni. Bennem pedig feléledt valami. Hogy kiszabadulhatok innen. És te is megnyerheted a Viadalt. – folytatja apa.

-     És mentél, és reméltél. Az emberek pedig kezdtek megszeretni. Hogy benned van a remény, mintha arra késztetted volna őket, hogy ne adják fel. A Körzetekben remélni kezdtek. – feleli, mire hirtelen megdobban a szívem. Remélni? El kezdték hinni, hogy létezik a remény. Mint én is? Érzem, hogy lassan megremeg a mellkasom, ahogyan eszembe jut az a sok dolog, amit annak idején az Arénában mondtam a remény miatt. Tényleg az volt az egyetlen dolog, amiben hihettem ott, azon a szürreális helyen.

-     És amikor Harryvel szövetséget kötöttetek az emberek nagyon megszerettek. Természetesen a Játékmesterek egy utolsót tehettek. Ketten maradtatok, és valamelyiküket meg kellett ölni. Mert akkor a másik örökre fájdalomban fog élni. – érzem, hogy a szívem egy hatalmasat dobban. Harry. Megjelenik előttem a fiú, amint próbálom újra feléleszteni, miközben érzem, hogy valami ismeretlen árad szét bennem.

-     De az embereknek nem tetszett. Sem a Körzetben, sem a Kapitóliumban.  Hogy egy dolog volt, ami miatt mind a kettőtöket kihozták az Arénából, ami miatt a nép erőt merített. Mert a Játékmesterek tudták, hogy ha valamelyikőtök még is meghal, akkor a népnek haragja lesz. Haragja Prim. És szerinted mi miatt? Miből merítettek erőt ahhoz, hogy ketten győzzetek? – kérdezi hirtelen apa, mire ösztönösen felemelem a fejem. Ketten győztünk. És ez nehezen lehetséges. Csak egy dolog van, ami miatt talán sikerült. Egyetlen egy dolog.

-     A remény? – kérdezem halkan, miközben a szívem hevesen dobogni kezd.

-     Prim, figyelj ide. Nagyon figyelj, most. – szól hirtelen apa, de olyan határozottan, hogy ösztönösen felkapom a fejemet. Látom, ahogy apa egy pillanatra körülnéz, mintha keresne valakit a szobában, majd hirtelen visszafordul hozzám.

-     Amikor Katnissék nyertek, valami elkezdődött az emberekben – néz rám, és szürke szemével szinte követeli a szemkontaktust. Legszívesebben elkapnám, és kimennék. Mert apa komolyan beszél. Határozottan, de még is halkan. Mintha félne, hogy valaki meghallja. Erősen a szemébe nézek, miközben nyelek egyet.

-     Ami most, hogy a második Everdeen is megnyerte a Viadalt ismét előjött bennük. – érzem, hogy a szám kiszárad és a homlokomon egy izzadságcsepp csordul végig. Apa komolyan beszél. És ettől mintha úgy érezném, hogy rólam is szó van, hogy közöm van ehhez. Hogy ez nem egy egyszerű dolog. Látom, ahogy a szürke íriszben megvillan valami, mintha egy halvány szikra lenne.

Mert még nincs vége. És lehet, hogy erősebb, mint valaha.