1. fejezet III.

Sziasztok! Íme, meghoztam a legújabb részt. Hihetetlen, hogy ez már az első fejezet utolsó részlete.... gyorsan megy az idő.... Ez a fejezet viszont nekem személyes kedvencem volt, remélem nektek is tetszeni fog! Köszönöm szépen a komikat és a pipákat <3
C. <3
                                                                                                                 

     

A finom, s bojtos szőnyeg lágyan simul a talpam alá, ahogyan lassan végigmegyek a folyosón a szobákhoz vezető irányban. Alig van néhány órám, és ismét a közönség színe előtt kell állni, a hatalmas közönség előtt, akik immár győztesként üdvözölnek bennünket. Katniss, Gloria és a többiek már előre a színpadhoz mentek hogy szervezkedjenek, sőt nekem sincs már csak másfél órám az előkészületekhez. De a fejemben állandóan egy szó, mondat és jelenet pattog, s mintha nem akarna elkerülni onnan, csak körüljár és emlékeztet engem. Apa. Hogyan élte túl, hogy a valóság, ami teljesen már és furcsább, mint ahogyan a mi családunk megtudta a gyászt, és a fájdalmat. Hirtelen ösztönösen megpördülök a tengelyem körül, ahogyan a folyosóra érek, ahol a lakószobáink vannak. „Tudod, hogy a Kapitóliumnak még a falban is vannak emberei”. Hirtelen és idegesen nyelek egyet, ahogy szememmel lassan végigpásztázom a hatalmas és csodás tapétákkal díszített falat, miközben ösztönösen az eszembe jut, hogy mi van, ha mindenhol térfigyelő kamerák vannak, ha Snow elnök ebben a pillanatban is engem figyel valami titkos és lehetetlen lyukon át. A tapétán csodálatos repülő rózsaszín madarak szállnak, mintha útjuk egy felhőtüneménybe vezetne, miközben csapatosan felszántják az eget. Annyira szép, és ártatlan, de ez is Kapitóliumi. Kapitóliumi. Megborzongom, ahogy lassan odébbvánszorgom a nagy faltól, és eltűnök a rikitó madarak szeme elől. Valami megkezdődött, és most tovább terjed. Hogy apa komolyan ezt mondta nekem, mintha maga a győzelem után is lehetne, történne valami, hogy most a második Everdeen testvér is megnyerte a Viadalt. Az elmémben csak a remény halvány sugara az egyetlen egy dolog ami felragyog, hogy talán az az a valami, amire az emberek várnak. Talán tényleg elhitték azt, hogy én a reményt jelképezem? Elhitték amit annak idején az interjún meséltem nekik, amiről beszéltem és amit muszáj volt kiadnom a szívemből. És ezért győztünk ketten? Hirtelen azon kapom magam, hogy az egyik kezem egy nagy barna színű ajtón pihen, s a szemem ösztönösen a feliratra siklik. A folyosónk hatalmas és kihalt, hogy mindenki egytől egyig a mai hatalmas nagy estélyre készülődik, mely során egész Panem ismét látni fog bennünket. Effie, a nővérem a stílustanácsadók és Ceasar már készítik a hatalmas nagy széket, talán már az elnök is készülődik a koronázási ceremóniára, mely során az ifjú, Viadal győztesének fejére helyezik a ragyogó aranydíszt, mely bizonyítja, hogy mostantól ő is közéjük fog tartozni. A nagyok közé. Egyetlen egy ember lehet, és van itt az emeleten, akinek nem kellett lemennie, aki valami úton módon, még mindig itt van a világban. Harry Black. Óvatosan felegyenesedem a nagy ajtó előtt, miközben érzem, hogy a gyomromban ismét felvillan az az érzés, az erős görcs, melyet annak idején az Aratáson éreztem először. Harry Black. Az utolsó emlékem a fiúról talán távoli, egy másik dimenzióba veszett még is élénk. Ahogyan az Arénában….. ami előtt Claudius Templesmith hangosan harsogva hírdette meg a két győztest. Hirtelen érzem, ahogy a kezem lassan megizzad, és egy pillanat alatt majdnem visszafordulok, hogy bemenjek a saját szobámba. Az Aréna óta, attól a pillanattól fogva még nem beszéltem vele, nem tudtam igazán elmondani és tisztán meghallgatni. Az utolsó pillanatban még mind a ketten ott álltunk és én könnyektől patakozva élesztettem fel újra a fiút, akkor még mind a ketten a félelem és a szürreális világ foglyai voltunk. Még nem beszéltem vele győztesen. Érzem, hogy hirtelen végigfut a hátamon a hideg, ahogy a kezem lassan az ajtó felé közelítem. Beszélnem kell a fiúval. Valahol a lelkem mélyén feléled egy érzés, talán az emléke, a görcs és talán az a bizonyos Aréna végi esemény éleszti fel bennem, amikor hirtelen és még is lassan megkopogtatom az ajtót.

. Érzem, hogy hirtelen végigfut a hátamon a hideg, ahogy a kezem lassan az ajtó felé közelítem. Beszélnem kell a fiúval. Valahol a lekem mélyén feléled egy érzés, talán az emléke, a görcs és talán az a bizonyos Aréna végi esemény éleszti fel bennem, amikor hirtelen és még is lassan megkopogtatom az ajtót. Érzem, hogy hirtelen a szívem hevesen kalapálni kezd és a szemem előtt olyan foltok, fekete pontok jelennek meg,  mint annak idején az Aratáson, ahogy hirtelen megmarkolom a szélső fal szegélyét. A kopogás szinte visszhangzik ezen a hatalmas és üres emeleten, ahogy hirtelen egy nagy levegőt veszek, majd lassan kifújom, és megpróbálom kihúzni magam. Mintha remegnék és  mintha a lelkem mélyén izgulnék a találkozás miatt, hogy mit fogok mondani, és ő mit fog mondani. Bármi is lett volna a fejemben most hirtelen elszállt, mintha csak egy nagy szivattyú szívta volna fel, és a helyét csak az üresség vette át, mintha minden szótudásom kiveszett volna a fejemből. Mintha minden, ami talán az eszembe ötlött most hirtelen elvándorolt volna más tájakra, nekem csak a zavart és az idegességet hagyva. Hirtelen meghallom, ahogy valami nyikordul a túlsó ajtón túl, és a rézszínű nagy és fényes kilincs megfordul az ajtóban. Gyerünk Primrose Everdeen! Nagy levegőt szívok be a tüdőmbe és egy pillanatra becsukom a szemem. És ekkor hirtelen nagy erővel kinyílik az ajtó, s a szél hirtelen az arcomba csapódik felébresztve ezzel a csukott szemeimet. Érzem, hogy a szívem erősen kezd kalapálni. Ekkor ugyanis hirtelen meglátom az ajtóban, őt, a Körzettársamat. Egyszerű fekete nadrágot visel, és kékes inget, mely színe olyan kék, mint a tisztult ég, akár csak az ő szemei. Nagy és kék szemei, melyekhez képest az enyém talán csak szürke, és az arcán az a néhány szeplő, melyek közelében régebben a lila színű karakikákat láttam, azokat, melyek az éhezés jeleit mutatták rajta. Amikor a kocsin álltunk, és amikor ő erősen megmarkolta a kezemet. De az arca most ragyogó, sugárzik az élettől, a szája szeglete halvány mosolyra húzódik, miközben a kék, hatalmas nagy kék szemei szinte nevetnek. Milyen régóta láttam már Harry Blacket. Mintha hónapoknak, mi több, éveknek tűnt volna amíg nem láttam, mintha egy hosszú és fájdalmas utazás után látnám őt viszont. A szemei a ragyognak, a mosolya halvány, még is furcsa érzéssel tölt el, mintha eddig nem vettem volna észre mindezt. Ő volt az a fiú, akit megmentettem az Arénában, ő volt a szövetségesem és Körzettársam. De hirtelen a világ egy hatalmasat fordul velem, és érzem, ahogy a gyomrom, olyan erősen görcsöl be, mint mint eddig talán sohasem. Nem tudtam, a szívem mélyén nem számítottam arra, hogy a találkozás, ez a találkozás lesz a legnehezebb dolog, az Aréna után. Érzem, hogy meg akarok szólalni, tudom, hogy köszönni akarok neki, de mintha ebben a pillanatban kiveszett volna minden szókincsem a fejemből, és az üresség, mint valami sötét oldal nem segítene. Hirtelen csak lehajtom a fejemet, és lassan, nagyon lassan, miközben a fehér színű, bolytos mamuszomat bámulom, melyet talán néhány órával ezelőtt vettem fel, bevánszorgom a szobába. Néhány óra. Néhány órája tudom, hogy győztes vagyok, hogy megnyertem a 3. Nagy Mészárlást. És azt is, hogy él az apám. Mintha néhány óra leforgása alatt egy hónapra elegendő dolgok történtek volna velem. Olyan dolgok, melyek talán távol állnak a szenvedéstől. Ahogy belépek a nagy szobába, hirtelen megcsap egy érdekes illat, talán akkor éreztem, mikor az Aréna végén, megöleltem Harryt. A nagy szoba szinte teljesen úgy néz ki, mint ahol én lakom, a hatalmas nagy ágy, itt kék színű, bolyhos párnákkal teli, és a nagy ablak, mely most tárva nyitva áll és a friss levegő szűrődik be onnan, keveredve a Kapitólium zajával. Még soha nem voltam Harry szobájában. Érzem, hogy egy pillanatra összeszorul a torkom, ahogy eszembe jut, hogy talán ő is itt ténfergett az Aréna előtt félelmekkel, és fájdalmakkal. Hirtelen leülök  a nagy és bevetett ágyra, miközben óvatosan felhúzom a lábamat magam mellé. Érzem, hogy a szívem hevesen kezd kalapálni, és mintha valami belső érzés, arra sugallna, hogy mély, nagyon mély levegőt vegyek. A fejemben szinte mint a nagy zivatar kavarognak a gondolatok, melyet még az sem segít, hogy a fiú leül mellém az ágyra. Mintha a jelenléte, hogy itt van előhozná belőlem az emlékeket és a görcsöt a gyomromban, mely minzha minden szó emlékemet megszüntetné. Hogyan beszéljek vele, hogyan nyögjek ki bármit is?

 - Prim… - kezdi a fiú, mire hirtelen ösztönösen összerezzenek a halk de még is kedves hangra. Itt az idő. Itt az idő.

- Tudom, hogy mi történt. Hogy miért történt mindez. Ketten győztünk… folytatja halkan, miközben látom, ahogy a szemével a plafont fürkészi. Érzem, hogy megrándul a gyomrom, ahogy a köztünk lévő üres helyet látom, és hirtelen késztetést érzek, hogy erősen megmarkoljam a fiú kezét. Mintha kimérten beszélnénk egymással, mintha úgy ülnénk egymás mellett, mint annak idején. Vajon miért?

- Harry. Figyelj.. – kezdem, de hirtelen megakad a szavam. Érzem, hogy valamibe meg kell kapaszkodnom. Hirtelen erősen átnyúlok a köztünk lévő téren és megfogom a fiú kezét, mely most mintha nem hideg lenne, hanem élettel teli. Látom, ahogy egy pillanatra megrezzen, mintha félne valamitől. Talán rajtam is végigfut a hideg, ahogyan megfogom a kezét.

- Igen, én újraélesztettelek… - folytatom halkan, miközben a szememmel végig futom a falat. Térfigyelő kamerák lehetségesek? Hirtelen fut végig az agyamon ez a gondolat, mely gyorsan el is űződik, ahogy Harry válaszol.

- Nekem szánták azt az áramos ládát. Direkt ezt akarták. – mondja halkan. Neki szánták. Tudom, sajnos tudom, hogy így történt.

- Tudom, hogy neked szánták. De képes lettél volna rá? Ha tudod, mi van a ládában, képes lettél volna meghalni? Még is mi a fenéért? – nyögöm ki és a hangom talán egy kicsit erősebbnek tűnik. Nagyon kicsit. Lassan felemelem a fejem, és a fiú irányába nézek, hogy majd megmondjam, ez igen is hülyeség. Itt az idő. Hirtelen azonban meglátom, ahogyan engem néz, ahogy kék szemeivel lassan engem fürkész. Ösztönösen görcsbe rándul a gyomrom.

- Igen. Képes lettem volna. – suttogja halkan, miközben érzem, hogy egy kicsit közelebb ül hozzám.

- Szerinted miért?