3. fejezet II.

Sziasztok, meghoztam az újabb fejezetet. Esküszöm, már nagyon érzem a tavaszt, olyan jó érzés végre kiülni az erkélyre, nem kabátban járni, és úgy általában, olyan jó ez az idő. Valahogy emlékeztet a Primstory kezdetére, aminek ötlete is egy tavaszi napon pattant ki a fejemből :)
Ja, és nagyon örülök neki, hogy szívesen olvasnátok az érdekességeket. Már megkezdtem a fordítást, de mivel a héten sajnos sok dogát írunk juhé valószínűleg hétvége táján fog érkezni. De remélem tetszeni fog, és remélem a fejezet is :)
C. <3 
                                                                                                              

Hirtelen a fények teljes erőből felgyúlnak a hatalmas nagy teremben, mire én sem burkolózhatom többet a sötétségbe. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki a nagy éjjeli alvásából most fel kell, hogy ébredjen, miközben a mamája felkapcsolja a szobájában a villanyt. Az agyamban egy dolog zakatol, az a kép, az az eset, mely most már minden kételkedésemet igazzá tette. Létezik a remény. És most tessék, itt van mindenki előtt. A Kapitóliumi emberekben is megmutatkozott az, mely eddig csak az én lelkem mélyén létezett. Hirtelen elönt a világosság, és amint oldalra próbálok fordulni hirtelen szemben találom magam Harry kék szemeivel, melyek most olyanok, mint a zavaros tenger. Látom, ahogy a fiú csodálkozva néz rám, miközben még mindig szorítja a kezemet. Mintha a szájával azt a szót akarná formálni, mintha azt akarná mondani: Mi történt? Érzem, hogy a szívem olyan hevesen dobog, hogy megijedek, hogy akár a Kapitólium is meghallhatja. Az a Kapitólium, akik elhitték a reményt. Elhitték.

-     Nos, igaz mi csak láttuk, ti át is éltétek a Viadalt. – hallom meg hirtelen Ceasar hangját, mire ösztönösen kiszakítom a tekintetem Harryéből, és egy kissé oldalabbra ülök. Tavaly a nővérem Peeta ölében ülve válaszolta végig az interjút, de ők mások voltak. Én tudom, hogy szeretem Harryt, de az érzések soha nem valóak egy olyan közösség elé, mint ez a színes népség.

-     Igen, átéltük. Nem volt olyan könnyű. – hallom meg mellettem Harry hangját, amin mintha úgy érezném, hogy remeg. Nekem Katniss elmondta mi történt, de ő vajon most szembesült először vele? Talán nem is tudta, mitől ilyen különleges ez a győzelem, talán nem tudott a reményről. Hallom, ahogyan a fiú néhány egyszerű kérdésre válaszolgat, néha fel is nevet a műsorvezetővel, néhol pedig halkan felel. Én bennem viszont még mindig az esemény kattog, az a jelenet, mely bebizonyította nekem a lehetetlent. Mert ez egyszerűen lehetetlen dolog volt. Óvatosan szorítom Harry kezét, miközben fél füllel a párbeszédet hallgatom, fél füllel pedig messze járok, miközben a szabad kezemmel óvatosan simítgatom a szoknyám pihe puha ráncait.

- Prim. – hallom meg hirtelen a műsorvezető hangját, mire ösztönösen felkapom a fejem, és a férfi felé bámulok, aki most vigyorogva fél kézzel a mikrofont tartva mered felém, miközben a haján, mely most még mindig citromsárga a fények játszanak.

- Neked viszont voltak szövetségeseid….. – hallom, miközben Ceasar kissé közelebb hajol hozzánk. Ebből következtetem ki, hogy az előbb valószínűleg a szövetségesekről beszélgettek Harryvel. Hirtelen érzem, ahogyan a fejemből minden reményes gondolat elűződik, és a helyébe két alak érkezik. A két lány. Érzem, hogy egy pillanatra megremeg a gyomrom, miközben Ceasar folytatja.

- Sarah és Isabelle. Mit gondoltál a szövetségről? Hogyan érezted magad, amikor szétszakadt?- egy pillantra beszívom a levegőt, majd lassan kifújom, miközben óvatosan oldalra nézek. Tudom, hogy ezt nem úszhatom meg válasz nélkül. Igen is itt vagyok, és válaszolnom kell rá, mert ez a győzelmi interjú, amelyen én veszek részt. Lassan egy pillanat alatt felidézem magamban a lányokat, a fekete hajú röhögős Isabelle-t és a lenhajú Sarah-t aki annyira emlékeztetett önmagamra. Ez a te estéd. Merd kimondani, amit gondolsz. Gloria tanácsa, melyet annak idején adott. Hirtelen ösztönösen a közönségbe bámulok, de rájövök, hogy a stílustanácsadóm nincsen  ott. Erre a kérdésre válaszolnom kell. Válaszolni.

- Isabelle és Sarah hihetetlen lányok voltak. – kezdem lassan, miközben érzem, hogy a fejemben előjön a két lány, mozognak, nevetgélnek, majd meglátom az égre vetített arcukat. Ez a te estéd.

- Fantasztikus volt az a szövetség. Amikor megkötöttük, nem gondoltam volna, hogy nem egyszerű szövetségesekre találok. Isabelle egy fantasztikus lány. Olyan okosan és ügyesen bánt a tudásával, mint még senki más, minden egyes pillantban nevetésre állt a szája, és együtt nevett velem. Sarah kicsiny, és nagyon kedves volt. Amikor meggyógyítottam, akkor éreztem, hogy fantasztikus szövetséges válik majd belőle. És együtt voltunk. Viicelődtünk, nevettünk, és rejtőzködtünk a Hivatásosak elől. Megbízni egymásban. Rz az a dolog, amit a szövetségben nagyon nehéz, de meg kell tenni. És amikor az ember már nem csak bízik, hanem szereti, tiszta szívéből szereti a másikat, azt hívjuk barátságnak. A lányok a barátaim lettek. És lehet, hogy már nincsenek itt, és nincsenek velünk, de ez a barátság már többet nem fog megszakadni. Ők örökké azok lesznek. És hiszem, hogy nem történt velük semmi rossz. Hogy ők már egy biztonságos helyen vannak, nyugalomban, és talán ebben a pillanatban is együtt nevetnek. Talán engem néznek, és látnak is. Tisztelem, és nagyon szeretem a lányokat. Tisztellek benneteket. . – suttogom halkan, már nem is a közönségnek. Hanem a plafonra, az égbe, ahol most talán a reflektorok ezrei világítanak, de én érzem, hogy ők figyelnek engem. Elhiszem, hogy valami fantasztikus helyen vannak, és látnak engem. És remélem, hogy büszkék rám, mert megnyertem a játékot. Érzem, ahogyan a közönség egy pillanatra felbúg, mire lassan leeresztem a fejemet, és megfogom Harry kezét. Ez a barátság már nem fog véget érni. Sohasem. Hiszem. Látom, ahogyan Ceasar egy pillanatra elmosolyodik, majd a közönségre pillant, akik most halkan beszélnek maguk között. Tudtam, hogy ez nem rekedhet bent bennem. Szerettem volna elmondani, és elhinni. Mert a Viadal alatt barátokra is találtam.

- Nos és egy utolsó kérdés. Mi volt a Viadalon a legjobb pillanatotok? Melyet talán még az unokáitoknak is nagy átéléssel meséltek. – kérdezi kissé kaján vigyorral a műsorvezető, először Harrytől, aztán pedig tőlem.

- Amikor Prim megtalált a Bőségszaruban. Amikor értem jött. Nem hagyott engem ott, a Hivatásosaknál. Amikor lett egy szövetségesem. Nem csak egy szövetségesem. – hallom meg magam mellett Harry hangját, amely most halk, de még is minden szót szépen, tisztán hallhatóan mond ki. Hirtelen érzem, hogy a gyomrom ismét görcsölni kezd, és remélem, ez is tetszik a lányoknak. Hallom, ahogy a közönség hirtelen felzúg, amint Harry felém fordul, és kék szemeivel egyenesen a szemembe néz. Érzem, hogy egy pillanatra erősen dobogni kezd a szívem, ahogyan meglátom azt a csillogó arcot, a kedves tekintetet, és a mélykék szemeket, melyek most szinte ragyognak.

- Nekem pedig, amikor újraélesztettelek Harry. Amikor meghallottam, hogy ketten nyerjük meg a Viadalt. – suttogom halkan, egyenesen a szemek felé, miközben erősen megszorítom a kezét. Mintha a fejemben ismét előjönne a Kapitóliumi nép, amint a kezüket kitartva jeleznek, és a szívem ismét zakatolni kezd. Megmentettem Harry Blacket, a Körzettársamat, aki nélkül nem tudnék talán most itt lenni. Felélesztettem talán a népben a reményt, amikor ezeket tettem az Arénában. Viszont, láttam, hogy Harry hogyan reagált rá. Hogy szinte megrémült, csodálkozott, és talán nem értette, hogy mi is van. Mert hogy ha tényleg történik valami, ha a remény tényleg erős lesz, akkor nem akarom, hogy e miatt ő szenvedjen. Én miattam lett ilyen, én tettem ezt meg. Én miattam ilyen most a nép, és nem akarom, hogy a fiúnak valami rossz feltűnjön. Nem akarom, hogy a túl erős remény miatt bántódása essen.

*

Óvatosan állok a helyemen, miközben a lenti látványban gyönyörködöm. Innen lehet látni az egész Köröndöt, a hatalmas nagy sugárutat, melyre most ezernyi néző gyűlt össze, hogy láthassák ezt a nagy alkalmat, mely egy győztes életében csak is egyszer adódik. A koronázási ceremóniát. Itt állok egy olyan helyen, egy olyan szék előtt, melybe ki tudja hány női győztes ült már bele. Annak idején itt állt Enobaria, Annie Cresta, a hetedikből érkezett Johanna Mason, és tavaly pedig a nővérem Katniss. Itt várták, hogy ez elnök a fejükre helyezze azt a koronát, mely csak is a győzteseknek jár. Az elnök. Snow elnökkel fogok találkozni. Érzem, hogy a szívem hirtelen hevesen kezd el verni, ahogyan Harry is megérkezik a mellettem álló székhez, ugyanolyan ruhában, melyben eddig is volt, akár csak én. Most pecsételik meg, hogy hivatalosan is győztes vagyok. Lassan beszívom a levegőt, ahogyan ismét körbenézek a területen, látva a Kapitólium csodálatos, és hívogató fényeit. Mindjárt! Mindjárt! Hirtelen meghallom, ahogyan a tömeg hangosan kezd üvöteni, mint a madárraj, mely a fa alá gyűlt, miközben meghallom a kezek tapsolását, és ezer torok hangos kurjangatását. Érzem, hogy a kezem remegni kezd, ahogyan a palota ajtaja lassan kitárul, majd kilép rajta valaki. Valaki, akit életem kezdetétől ismerek. Aki már évek óta a Viadalok igazgatója, aki kiadja a parancsot, hogy gyerekeki ezreit öljék meg évente. Aki majdnem megölte az apámat. Aki miatt azt kellett hinnem, hogy meghalt. Mögötte egy fehér ruhás kislány érkezik, aki egy párnát hordoz a tenyerén, egy nagy rózsaszín párnát, melyen két csillogó korona van. Hatalmas, aranyból készült korona. A 3. Nagy Mészárlás győztesei tiszteletére. Az elnök lassan Harry Black felé lép, aki most kihúzva magát, de kissé remegve áll a helyén, miközben az elnök lassan a feje tetejére helyezi a koronát, és halvány mosollyal gratulál neki. Látom, hogy Harry amint ránéz erre a

valakire, aki ilyen erős, és így kormányozza az országot, aki képes volt hatalmas megtorlásokat tenni, ő is tart tőle. Panem népének tartani kell az elnöktől, melyet nem mondtak, de még is igaz. Lassan kihúzom magam és elképzelem Katniss, amint tavaly ugyanitt áll. Látom, ahogyan az elnök lassan arrébb lép a fiútól, s szép léptekkel egyenesen felém indul meg. Látom, ahogyan csontos arcán szinte megfeszül a bőr, miközben lassan vigyorogni kezd, miközben felveszi a koronát a párnáról. Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben kezd el verni, az elnök láttán. Most itt áll tőlem néhány méterre, ő, akit annak idején csak a nevén ismertem, akit magamban szidtan, és igen is gyűlöltem. Gyűlöltem amiatt, amit tesz, hogy gyilkol, rettegésben tartja az országunkat. Aki ilyen közel ér az elnökhöz, az csak is győztes lehet, egy győztes, aki hosszú szenvedés árán jutott el ide. Látom, ahogyan lassan elém lép, miközben megvillan valami a hajtókájában. A fehér rózsa! Ezzel bombázták az Arénát, melynek émelyítő illata most itt lebeg az orrom előtt, tőlem alig néhány méterre. Hirtelen szédülés jön rám, s egy pillanatra az erkény elsötétül előttem. Itt áll előttem az elnök, Panem országának elnöke. Érzem, hogy belemarkolok a szoknyám szegélyébe, miközben Snow lassan leveszi a fejemről a kis tiarát, és a helyére helyezi a koronát. A koronát, melynek súlya, mintha figyelmeztetni akarna engem, hogy mik hárulnak rám ezek után. A gyönyörű, és arannyal behintett korona, mely mostantól elismeri, Primrose Everdeen győztes. Az elnök halkan gratulál nekem, miközben a szemem le sem tudom venni a hajtókájáról és a fehér rózsáról, mely most ott van, egyedül, de még is erősen. Akár csak az elnök. Lassan kifújom a levegőt, ahogy arra gondolok, hogy az elnök hamarosan el fog lépni előlem, és megmutathatom a koronámat a nővéremnek, aki talán már nagyon vár erre. De hirtelen azon kapom magamat, hogy az elnök ott marad előttem. Látom, hogy a rózsa meg sem mozdul, miközben egy fehér kesztyűs kéz végigsimít a vállamon.

-     Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi bajom lesz az Everdeenekkel. – hallom meg magam mellett a suttogást, amely olyan, akár csak a kígyó sziszegése. Snow elnök hangja.