11. fejezet I.

-       Prim, gyere gyorsan! Sharona minden egyes győztest hívat a Parancsnokságra! Azt mondja, nagyon fontos! – Katniss robban be a szobába, kipirosodott arccal és zihálva, miközben óvatosan megtámaszkodik a térdén, vigyázva, hogy az íja, ami már mióta a hátán lóg, se csússzon le. Ösztönösen is összerándulok, és leteszem a kezemben tartott kis Kökörcsint, akinek nem éppen selymes szőrét még az imént simogattam. Az Éhezők Viadala  győzteseivel való, nem éppen jó találkozás, és a Körzetben való végignavigálás után idejöttem, abba a kis szobába, ahol a családunk lakhelyét kijelölték. Nem éppen a legnagyobb, egymással szemben két franciaágy, az egyik a szüleimnek, a másik a nővéremnek és nekem, egy kis mosdó, nagy szekrények, és néhány éjjeliszekrény áll, valamint egy asztal székkel és tükörrel. Abban a pillanatban, hogy beléptem a családi közegbe, és megtudtam, hogy apunak még Kökörcsint is sikerült kiszabadítani a Tizenkettedikből, amelyek gazdag és fontos lakosait ideszállították, ez a boldogásg még jobban növekedett. Bár nem értem, hogy miért nem hoznak azonnal ide minden lakost, és bár apu igyekezett elmagyarázni, hogy azért ez a Körzet sem Panem nagyságú, szívem legmélyén még is mindenkit idehoznék. Az a néhány perc, amikor csak a macskámat simogattam, halkan viccelődtem az apukámmal és beszélgettem anyuval, talán egy kicsit segített nekem boldognak lenni, de ez a boldogság azonnal elszáll, amint a nővérem a győztesek nevét említi. Megaláztak és kinevettek és még ő, a saját nővérem is nevetett rajtam. Olyan dühösen állok fel az ágyról, hogy kishíján lesodrom Kökörcsint, bár tudom, hogy ez a düh, csak a saját fájdalmam leplezésére szolgál. Egy szót sem beszéltem a nővéremmel azóta amióta kinevetett és bár végigvezetett az egész Körzeten, most felrémlik bennem a jó öreg makacsság és a megbántás, ezért csak szótlanul indulok el mellette. A Tizenharmadik egyszerűen hihetetlen. A felső szintje tele van az emberek kabinjaival, élettel és nyüzsgéssel. Ahogy a lift felé tartunk, ami majd levisz minket a Parancsnokságra egy csapat nevető gyerek szalad el mellettem, akik kék karszalagot viselnek, miközben mosolyogva és viháncolva kergetik egymást. A nővérem mesélte, hogy minden egyes itt lakónak zöld karpántja, a katonáknak fekete, és a más Körzetbelieknek pedig kék szalag díszíti  a csuklóját. És a Körzetben még valamiféle viselet van, bár ez a győztesekre nem vonatkozik, de mindenki szürkét visel, és még nekünk sem szabad feltűnő színben pompázni. Talán ez hasonlítana a Kapitóliumra, de erre a szóra már is kiráz a hideg, és a fogaim ösztönösen összekoccannak. A két lakószint után a katonák két szintje jön és az a terem, ahol kiképzik őket. Akárki lehet katona, aki elmúlt tizennégy éves, és teljesítette a hatalmas vizsgát, fegyverekkel és… a fegyverekre ismét megborzongom, s kishíján remegni kezdek, ahogy eszembe jut a kés, amit Harry Black dobott oda nekem a Viadal végén. Ezután a kórház szintje jön, ahol talán én is beállhatnék orvosnak, anya már ott is dolgozik, majd a vezetők szintje, ahol kiszállunk Katnissel a hatalmas liftből. De tudom, hogy ez alatt is van egy szint, az a hely, ahol a Körzet összes kisebb nagyobb és légpárnás harci repülőgépét tárolja, melyek egykor a Sötétség Napjai alatt is szolgáltak. Hiába is, de amikor a bemutatáson lent voltunk, ösztönösen is tátva maradt a szám, ezektől a hatalmas gépektől. Tudom, hogy a Tizenharmadik már régóta készült valamire. Katniss megáll a Parancsnokság ajtaja előtt és mintha hozzám fordulna, de amint meglátom, eszembe jut ahogyan kinevetett így csak fájdalmasan lehorgasztom a fejemet és belépek a nagy terembe. Itt akadtam ki annak idején. A helyiség már tele van hangosan kiabáló győztesekkel, melyek nagy része a fal mellé ült, ahol éppen Finnick Odair mesél valami viccet, amire a társaság hangosan felnevet. Kiráz a hideg, és a szívem ösztönösen is kalapálni kezd, s az emlék, a kockacukros emlék nem akar ereszteni, ott lebzsel az elmémben, azért gyorsan a terem végébe megyek, oda ahol éppen Wiress, Beete, Seeder, Annie Cresta és egy ismeretlen nő, talán az Ötödik Körzetből halkan beszélgetnek. Óvatosan leülök Annie Cresta mellé, mire a lány hozzám fordul és kedvesen elmosolyodik. A nővérem egy pillanatra tétován rám néz, s egy kis ácsorgás után Finnickék csoportjához megy.

-       Minden rendben Katnissel? – kérdezi halkan Seeder, mire idegesen összeszorítom a számat és bólintok. A nővérem oda tartozik, őt már befogadták, és ez mérhetetlen fájdalommal tölt el. De mielőtt bármit is mondanék Sharona és a többi négy vezető megjelenik a terem közepén, mire a nagy vihogó csoport is elcsendesedik. Sharona most fekete ruhát visel, melynek oldalán érdekes érmét fityegnek, mimtha rangjelzések lennének.

-       Üdvözlök minden kedves győztest itt. Örülök, hogy mindannyian, már aki tudott eljött. – óvatosan, de szigorúan végignéz a társaságon, miközben a kezében megigazít egy papírt. A szemem ösztönösen is a hatalmas Kapitólium térképre réved, a hatalmas Kapitóliumra, mire hirtelen a szemem előtt megjelenik egy város, egy lángban úszó város, melyre kiráz a hideg.

-       Sajnálatos módon kénytelen vagyok nektek mutatni egy kis videót, amelyet egyenesen a Kapitóliumból küldtek. Mai feladatunk az, hogy erre a videóra válaszoljunk.- a tekintete szürkévé és mintha dühössé válna, ahogyan bekapcsolja a televíziót. A nagy képernyőt megjelenik a Kapitólium címere, mire a szívem ösztönösen is megremeg. Látom, ahogy a terem másik sarkából még Johanna Mason és Finnick is feszülten mered a televízióra. Majd egy hatalmas hadsereg jelenik meg, hadsereg és légpárnások tömege, melyek a vörös égen száguldanak. Síró gyermekek és egymásba kapaszkodó szülők, akik mellett Békeőrök térdelnek. Bombák hullanak egy hatalmas Körzetre, majd ismét hangos jajgatás hallatszik, majd egy síró kislány képét mutatják. Érzem, hogy megremeg a gyomrom és majdnem könnyek gördülnek ki a szememből a képek láttán. Majd egy szöveg, egy hatalmas nagy és fekete betűs

szöveg, egy hatalmas nagy és fekete betűs szöveg, mely félelmet és könyörületet nem ismerve áll a képen: Ezt akarjátok ismét? Mert mi készen állunk. A Kapitólium készen áll. A kezemmel ösztönösen is keresek valakit, akinek megfoghatnám a kezét, de senki sincs, akibe kapaszkodhatnék. A Kapitólium már készen áll. Soha nem ismert kegyelmet, csak is a fájdalmat, a fájdalmat és könyörtelen szenvedést. Százezer ember szenvedését, családok szétszakadását. Snow elnök kész bárkire is lesújtani, legyen az kicsi, nagy ártatlan vagy bűnös. Itt már nem számít az, hogy honnan jöttél. Csak a megtorlás, a fájdalom és a kíméletlen könnyek számítanak, melyekből minél több van, annál sikeresebb. A Kapitólium lehet egy gyönyörű város, de valójában ez az igazi gyilkos,  amely kész megtenni bármit. Hirtelen erős fájdalom fortyan fel bennem és a düh, amit az elnök iránt érzek. Könnyek, fájdalom, félelem. Ez az, ami neki kell. És, ha jön valaki, aki ennek ellentmond, még nagyobb fájdalommal fog visszavágni. Azt akarja, hogy ne legyen olyan ember, aki neki nem engedelmeskedik, aki kimondja a saját szavait. De most itt vagyunk, mindnyájan összegyűlve, mindazok, akik talán képesek elmondani a  véleményüket. Akik rájöttek arra, hogy ez így nem mehet tovább. De ekkor végezetül egy képet vágnak be, egy képet, mire hirtelen olyan hatalmas fájdalom hasít belém, hogy összegörnyedek. Felismerem a nagy kék szemeket, és a fájdalmas tekintet. Harry! A szívem hevesen kezd kalapálni. Most már mindenki tudja, hogy Snow elnököt az sem érdekli, ha győztes az illető, a megtorlás mindenkinek jár. Hirtelen olyan fájdalom és olyan düh hasít belém, amit még soha nem éreztem, ami most, ebben a percben űr nagyságúra nőtt. Nem teheti. Túlságosan hirtelen, túlságosan korán pattanok fel az asztaltól, de még is megteszem

-       Készen állunk! – a hangom most a fájdalomtól és a dühtől cseng, ahogyan égő szemeimmel a monitorra meredek. Ezt nem tehetik.

-       Így igaz! – a terem másik sarkából hirtelen Katniss pattan fel, és szürke szemeivel egyenesen rám néz. Mintha tudná, hogy ez mekkora fájdalom nekem. És ekkor Finnick és Johanna szinte egyszerre áll fel, Brutus, majd Cashmere. A győztesek nem lassan, nem szépen, hanem gyorsan állnak fel, egyesen parázsló tekintettel, míg mások pedig szomorú arccal. De hallom, érzem, ahogy a gerincemen végigkúszik a remegés, ahogyan ezek az emberek, akik talán a legjobban tudják, milyen az, ha Kapitólium, ha Snow fájdalmat okoz nekik felállnak, mintha évek óta vártak volna arra, hogy kimondják, mintha én is vártam volna rá.

-       Készen állunk!