12. fejezet II.

Sziasztok! Húha, hát én nagyon sajnálom, ami mostanában történik a sztorival. Direkt egy nappal később hoztam, de úgy tűnik nem nagy az érdekeltség...... Én nem tudok mit tenni. Ha az ember jól akar vezetni egy blogot, akkor nem csak arra van szükség, hogy ő élvezze, mert ha nincsen nagy érdeklődés rá, akkor akár magának is írogathat wordben. Nem is az eleje már ez a sztorinak, szóval......... Nem fogok prédikálni hogy miért tegyetek pipát, írjatok komit, de ha valami nem tetszik, akkor arra tényleg kíváncsi vagyok. Azért remélem valamikor nőni fog az érdeklődés.
Clove
                                                                                                                              
 

Erős csapódás. Olyan hangok, melyektől minden más eltompul, fájdalmas kiáltások és egy vakító fehér fénycsóva. Érzem, ahogyan valami mintha erősen megemelné a hátamat, és hirtelen elrepítene, valahova, melyet én sem tudom hol van. Érzem, hogy a fájdalom erősen nyilall bele a lábamba, szinte mintha szét akarná tépni, mire ösztönösen is kiáltás szökik fel a torkomból. Mintha a testemre hirtelen erős remegés és félelem ereszkedne, ami keveredik a fájdalommal, mely úgy nyom össze engem, mint egy apró szivacsot. De még így is meglátom a fejemen az utolsó képet és meghallom a vészharangot, mely talán az elmémből szól. A kórház lángokban úszik. És ekkor hirtelen elsötétül a világ.

*

Fájdalom, erős fájdalom a bal vádlimban, és reszketés. Az egész testem úgy reszket, akár a nyárfalevél, ahogyan óvatosan megpróbálom kinyitni a szememet. A fáradtság ólomként nehezül rám, de még is erőt veszek magamon, hogy kinyissam a szemem. De bár ne tettem volna. A sárban fekszem, csak néhány méterre a kórháztól. A lábamon egy hatalmas nagy seb tátong, melyből vér szivárog, és sötétszőke hajam megpörkölődve terül körém. De hirtelen meglátok valamit, valamit, ami rögtön elfeledteti velem a fájdalmat, a sebet és minden mást. Előttem néhány méterre áll ugyanis a kórház, az az épület, melyben nemrég még gyógyítottam, melybe emberek kezét fogtam meg. De most nincs ott más mint szürke romok, melyekből még egy kettő tűznyaláb pislákol, s tisztán látszik a hatalmas bomba helye, ami beszakította a tetejét. Ott voltak emberek, kisebb és nagyobb betegek, akik talán súlyosan megsérültek. De most egy sincsen ott, mindenkit maga alá temetett a bomba, és a romok. És ekkor hirtelen olyan fájdalom ereszkedik rám, mely fojtogatni kezdi a torkomat, és nem akar elengedni. Én minden bizonnyal valahogy idekerültem, talán mert a kórház nyitott ajtajában álltam, és a bomba hulláma pedig kiröpített. Én túléltem. De ezek az emberek, akiknek még fogtam a kezét, akik elhitték a reményt, már nincsenek itt. És… és….. és ekkor hirtelen tudatosul bennem minden, és a fojtogató fájdalomtól köhögni kezdek, ahogyan könnyek szöknek a szemembe. A lány. A vörös hajú kék szemű lány. Aki kedvesen beszélt velem, aki beszökött a repülőgépekhez, és akivel együtt nevettünk. Akiről mindig is azt gondoltam, hogy milyen szép, és aki annak az embernek a testvére akit a világon talán a legjobban szeretek. Annie Black. Ő is bent volt, de már nem került ki. És ekkor hirtelen olyan erővel kezdi rázni a testemet a zokogás, mely talán utoljára az Arénában történt, melyre nem tudok mit mondani. Meghalt! Annie, a legjobb barátnőm, aki viccesnek tartotta a lázadást, aki ide szeretett volna jönni, már nincsen itt velünk. Elvette… elvette a Kapitólium!

-          Annie! Annie! – hirtelen térdre vetem magam, és fájdalommal, könnyekkel csorgó arccal nézek a kórház felé, ahonnan talán életjelet várok. De Annie nem fog onnan kijönni. Ő is, és sok más ember, sok más ártatlan ember halt meg a kórházban. A könnyen végigcsorognak az arcomon, és lecsöppenek a sárba, a térdem fáj, és a lábam hasogat, de a szívem a legrosszabb. Nem tett semmit, kedves volt, és még nálam is fiatalabb. Nem lehet! Nem lehet! Hirtelen érzem, ahogyan két erős kéz markolja meg a vállamat és próbál felrántani a földről. Hallom, hogy valahol már érkeznek a következő bombázók, és tudom, hogy nincs már sok idő. De nem akarom itthagyni! Nem maradt belőle semmi sem, csak a nagy romok, és a fájdalom, a füstölgő szürkeség. Eltemették a romok!

-          Prim, gyere kérlek gyorsan! El kell vigyelek a nővéredhez! – amint hátranézem meglátom Finnick Odair napbarnított bőrét és kékeszöld szemét, amint éppen mögöttem áll, és a házra, a városházára mutat. De most nem vigyorog, mint annak idején, amikor kockacukorral kínált. Az arca beesett és , remegve áll mellettem.

-          Nem lehet….. nem… nem halhattál meg! – a fájdalom hatalmába keríti a testem, és nem érdekelnek a légpárnások, sem pedig Finnick. Csak is keresni, keresni próbálok valamit, ami Anniere emlékeztet, nem lehet, hogy ne köszönjek el tőle. Annie Black nincsen többé! Hirtelen megérzem, amint Finnick egyszerűen felkap az ölébe, mint egy apró kis rongybabát, és mint annak idején Gale kapott fel az Aratáson, amikor 12 éves voltam. Érzem, hogy a könnyek végigcsorognak az arcomon, és a hangom lassan bereked, amint Finnick elindul velem a városházához. Addig kiabálom Annie nevét, és eddig kapkodok a kezemmel a kórház, a füstölgő romok felé, amíg el nem tűnik előlem, amíg be nem érünk a nagy épületbe. De mikor a fiú letesz, a testem azonnal a padlóra roskad, és összegörnyedve kezd rázni a zokogás. A Kapitólium elvette tőlem Harryt, és megölte a testvérét Anniet. Ez nem lehet! Nem lehet! Mindenem remeg, és nem érdekel, hogy ki akar hívni is hova, csak lent ülök a földön, reszketve és védtelenül.

-          Gyűlöllek! Gyűlöllek benneteket! – olyan hangosan kiabálok, ahogyan csak rekedt torkom bírja, és amíg van bennem erő, de a szeme előtt mindig csak Annie, a kedves és jó Annie jelenik meg. Hirtelen azt veszem észre, hogy valaki leguggol mellém, és erős, szinte izmos kezei hirtelen megölelnek engem. A fájdalomtól is, de látom, hogy Finnick az, a híres győztes, aki most mellémült, és mintha nyugtatni akarna. De most megszűnik az elmémben minden egyes rossz gondolat róla, és erősen ölelem át, és engedem, hogy könnyeim végig csorogjanak az ingén. A fájdalom, a fájdalom szinte beszippant. Nem bírom, nem bírom, hogy ezt teszi a Kapitólium, és ezt teszi az elnök is.

-          Prim! Te jó ég, minden rendben! Prim! – hirtelen léptek dübörögnek és meglátom a nővéremet, akit néhány győztes, köztük Johanna Mason is követ. Katniss kipirult és folyik róla az izzadság, de amint átölel, érzem rajta, hogy remeg.

-          Annie Black odaveszett a robbanásban. – látom, ahogy Finnick feláll, és egy pillanatra Johannához fordul, de nem vigyorog. Mintha kékes szemeiben könnyen csillognának, de ezt nem merek biztosra venni, csak látom, hogy őt is kínozza a fájdalom.

-          Prim, figyelj ide!Fel kell jönnöd velünk a tetőre most rögtön! A gépek mindjárt elmennek, de egy emberünk kiesett. Tíz percig, tíz percig be kell állnod a lőállásába, és  lőni a közeledő gépekre. Meg kell tenned Prim! Melletted leszek. -  Katniss ideges és remegő hangja ránt vissza a valóságba, amire rögtön

-          felpattannak a szemhéjaim, és elengedem az ölelésből. Felmenni a tetőre? Lőni a Kapitóliumi gépekre? Én, én, aki képtelen ilyeneket megtenni, én lőjek rájuk? A könnyeim hirtelen elapadnak, ahogyan Katniss felránt, a földről, és erősen a szemembe néz. Már nem vagyok kisebb nála, sőt, a fejünk szinte egy vonalban van. És most nem úgy néz rám, mint annak idején amikor kicsi voltam, vagy talán mielőtt az Arénába mentem. Úgy néz rám, mint Finnickre, Johannára, vagy apura. Felnőttként néz rám, talán azóta, amióta megnyertem a Viadalt. Mert fel kellett nőnöm, a játék során olyan megpróbáltatásokban és dolgokban volt részem, ami miatt nem maradhattam gyermek, hiába is akartam. És ezt a lázadás már csak tetézi. Remegő térdekkel és könnyekkel küszködve követem a lépcsőn felfelé Finnicket és Johannát, miközben a nővérem a kezemet fogja. Érzem, hogy a szívem egyre erősebben dobog, és mindenem remeg, ahogyan a szél lassan de egyre közelít, és ahogyan megérzem, hogy kiérünk a tetőre. Már csak tíz perc, és vége! Meg kell tenned, meg kell tenned! Hirtelen megérzem, ahogy a szél a hajamba kap, és végigborzolja a ruhámat. A látvány lassan világosul ki, ahogyan meglátom a nagy tetőt, a szemem előtt ismét fekete pontok kezdetek táncolni. Odafönt legalább 20 géppuskafészek van felállítva, melyben négy kivételével mind ülnek. A vörös égen most semmi sem száguld, de látom, hogy a puskák lőállásba vannak készítve, hogy bármikor tüzeljenek. De amint meglátom ezeket, eszembe jut a hang és a lövedék, a tüzes lövedék, a remegés rögtön hatalmába kerít, és szinte sírással küszködve állok meg.

-          Prim, nem kell már sok, de szükségünk van egy emberre! Kérlek, tedd meg! Azért..... azért amiért mindnyájan. Amiért a Kapitólium kínzott bennünket. – régebben nem mert volna így beszélni velem Katniss. De most már bátran beszél erről, határozottan, és úgy, mint egy felnőtthöz. Talán, mert ebben a néhány hónapban én is felnőttem….fel kellett nőnöm. A lábaim hirtelen futásnak indulnak, és remegve végigvisznek egy üres géppuskafészekhez. A szívem egyre hevesebben és hevesebben ver, ahogyan leülök odabent, a térdem olyan erősen koppan, hogy rögtön felkiáltok fájdalmamban. A seb még mindig lüktet, és a fájdalom pedig csak úgy marja a szívemet, úgy, hogy szinte könnyeket csal a szemembe, Ahogy a hatalmas puskára nézek, és arra a ravaszra, amit meg kell majd húznom, hirtelen elfog a remegés és a hányinger, és rémülten kapkodva a levegőt, fordulok oldalra. Én mindig is a gyengék táborát erősítettem. Soha nem voltam képes megállni a magam céljáért, a többiek kinevettek és kicsúfoltak. És, ha most elrontok valamit, akkor talán az egész lázadás bánja, elég egy rossz lépés és vége. Érzem, hogy a remegés végigterjed a gerincemen, de ekkor meghallok egy hangot. Egy hangot, mire a szemem ösztönösen felpattan, egy hangot, mire a szívem még erősebben kezd verni. A vérvörös égen egy repülő jelenik meg, most nem raj, hanem csak egy, de az hatalmas, és a szárnyán a fővárosunk, Panem címere díszeleg. Meg kell tenned! Érzem, hogy a szívem hevesen kezd el kalapálni, és a torkom kiszárad, ahogy a kezem a ravasz irányába közelítem. A Kapitólium gyilkos, mert ő szervezi a Viadalokat, több ezer ember halálát okozta! Tedd meg! Bevitt az Arénába, majdnem megölt, és csak a félelmet hagyta maga után. Gyerünk! Azt hitted, hogy meghalt az édesapád miatta éheztetek, miatta volt boldogtalan az anyukád! Mire vársz? Elvette tőled Harryt és megölte Anniet is. Ezt tette! Csak is a félelmet ismerni! Mindenem remeg, és a szívem úgy kalapál, akár egy nagyharang, ahogyan a kezemet ráillesztem a ravaszra. Csak egy másodperc. A homlokomról izzadság csordul le, ahogyan a gép szárny felé célzok. A Kapitólium gyilkos…. De…. de te, Primrose Everdeen, te gyilkos vagy? Képes lennél gyilkolni? A szívem hevesen dobog. Nem vagyok gyilkos! Én nem! Hirtelen leveszem az ujjamat a ravaszról. És meglátom, ahogy a másik fülkéből egy tüzes bombát eresztenek a gépre, ami azonnal felgyullad. De nem én tettem. A Kapitólium gyilkos. De Primrose Everdeen nem az!