-
Prim, itt
vagyunk! – érzem, ahogyan valaki erősen rázza a vállamat, mire ösztönösen is
felcsapom a szemhéjamat, és majdnem hátraugrom ijedtemben. Annia Black áll
előttem fehér orvosi ruhában, kezében egy kis elsősegély dobozzal, melyen
szintén nagy piros kereszt van. Itt vagyunk! Megérkeztünk! Ez a Nyolcadik Körzet!
Érzem, hogy a szívem egy hatalmasat dobban, miközben óvatosan megpróbálok
felállni, de majdnem elesem, ahogyan a világ hirtelen forogni kezd előttem,
minden egyes pontjával, amit eddig láttam. Érzem, hogy már az ujjaim is
remegnek, és a fogaim vacogni kezdenek a hideg miatt, ahogyan a lány a kezembe
ad egy elsősegély dobozt, és egy húzással felránt az ülésről. A légpárnás hiába
elszigetelt, még így is hallom, ahogyan kintről emberek kiáltoznak, gyerekek
sírnak, és valami, egy légpárnás hangos visítását is hallom, ahogyan Paylor
elnöknő, és Seneca Crane lassan mellénklép.
-
Prim, kérlek
figyeljetek. Innen néhány méterre van a kórház. Abban a pillanatban, hogy
leértek kezdejetek el futni, olyan gyorsan ahogyan csak tudtok, mert akkor nem
fognak meglátni. Az úton is sok sebesült van, de ne azokhoz menjetek,hanem be a
kórházba. Fontos, hogy betartsátok az utasításainkat, mert életveszélyes a
helyzet. – a nő nagy fekete szemeivel egyenesen rám néz, miközben eszembe jut,
hogy annak idején én nem tartottam be a szabályokat. Én lógtam meg az erdőbe,
és én őrültem meg. Most, mi tartana vissza, biztosan meg fognak bízni bennem?
-
Mostantól a
mikrofon működni fog a fületekben, amikor csak tudtok jelentsetek. Húsz perce
volt az utolsó támadás, de nem tudjuk, mikor jön a következő gép. Itt szembe
van egy hatalmas épület, ez a városháza. Prim, te már ismerheted. Ha, bármi
bajt is észleltek, azonnal gyertek oda. Nem akarjuk, hogy bajotok essen, hogy
esetleg bent rekedjetek. Nem hisszük, hogy támadni fogják a kórházat, de az
utasítást mindig tartsátok be. Most menjetek az ajtóhoz, és ha szólok,
fussatok. Már több gyógyító van bent. – érzem, hogy mindenem megborzong, és
remegni kezd, ahogyan Paylorra figyelek. Meg kell tennem, Most engedelmeskednem
kell az utasításoknak. De a fejem fáj, szinte forog körülöttem a világ, ahogyan
a szívem dobbanásától és az ereimben száguldozó adrenalintól alig érzek
valamit.
-
Ügyes legyél, te
nagykacsa. És tedd azt, amire kértek. – a kijárat előtt ölel meg Katniss, aki
majd azzal a néhány győztessel fog menni a nagy épülethez. De érzem, hogy az ő
kezei is remegnek, és a szíve erősen ver. Ez halálosan veszélyes. Csak némán
bólintok, és a dobozt a kezembe véve megállok Annie mellett.
-
Készüljetek! –
szólal meg a mikrofonom, melybe minden bizonnyal Paylor beszél, miközben
észreveszem, hogy a gép ajtaja lassan kezd kinyílni. A szívem egyre hevesebben
dobog, ahogyan a térdeim is remegni kezdenek, hiába próbálok megállni.
Fussatok, ahogyan csak tudtok.
-
Három, kettő –
Paylor lassan és nyugtatóan beszél, de én mégsem érzem azt. Az ajtó már
kitárult, és már csak mindket vár. A gyógyítókat.
-
Most! – hirtelen
a lábaim ösztönösen is elindulnak, és az adrenalin futásra készteti a testemet,
ahogyan kilépek az ajtón. Hirtelen megcsap a hideg levegő, melybe kiáltások és
sírások vegyülnek, s a kinti terep, ahol már látom a nagy kórházat. Oda!
Óvatosan futni kezdek, miközben a kezemben erősen markolom a dobozomat. Érzem,
ahogyan a homlokomról patakokban folyik
az izzadság, miközben a szemeim előtt fekete pontok kezdenek táncolni. Futás!
Hallom, ahogyan balról, valaki hangosan felkiált, mintha egy velem egykorú
lenne, s jobbról hangos sírás hallatszik. Futás! A pontocskák viszont egyre
inkább beterítik a látómezőmet, mintha el akarnámnak nyomni, nem akarnának engedni
tájékozódni, ahogyan hirtelen a lábam megbotlik valamiben. Futás! Ne fogalkozz
semmi mással, irány a kórház. De a pontok nem akarnak tágítani, én pedig kezdek
pánikba esni. A térdem annyira remeg, és alig látok valamit, hogy hirtelen
valami erősbe ütközöm, és a testem a földre csapódik. Ösztönösen felkiáltok a
fájdalomtól, ahogyan próbálom megdörzsölni a szemem, hogy lássak is valamit.
Elég volt! A fekete pontok még mindig ott táncolnak, nem akarnak elmenni,
ahogyan érzem a szívem heves dobbanásait.
-
Prim, gyere
siess! – Annie hangja ránt ki engem, ahogyan érzem, hogy erősen megmarkolja a
karomat. Egy pillanatra eltűnnek a pontok, és meglátom, hogy a sárban fekszem,
néhány méterre a kórháztól, Annie pedig mellettem áll. De ekkor hirtelen
meglátok valamit az égen, valamit, ami kiabálásra éás remegésre késztet,
miközben felmutatok az ég irányába. A vörös láthatáron egy nagy repülő tűnik
fel, mely berregve, szinte visítva szántja a levegőt, mire mindenem remegni
kezd. Mennem kell! De ekkor hirtelen meglátom, hogy nincs a kezemben az
elsősegély dobozom. Most! Az adrenalin hirtelen felrántja a testemet a földről,
és ösztönösen is futásra készteti, futásra, melyet remegő lábbal és kalapáló
szívvel teszek meg. Amint beérünk az kórház ajtaján egy nagy csattanást hallok,
egy csattanást melyet hangos és zavarodott kiáltások követnek, majd elnémuló
csönd. Érzem, hogy a pontok lassan kezdenek visszatérni, ahogyan a fejemet
ösztönösen is a hang irányába fordítom.
A bombázó repülő újra itt van, és valahol itt a Nyolcadik Körzetben rombolt.
Miattam. Érzem, ahogyan Annie beránt az ajtón belülre a kórházba, mire
megcsapja az orromat a jól ismert fertőtlenítő szaga, és a kiáltások, amint
segítségért kérnek. A kórházban, amely nagyon kicsi, de még is sok az ágy, alig
uralkodik világítás. A félhomályban csak néhány kis lámpa ég, de még is jól
látom azt a sok beteget, akin ma itt segíteni kell. Annie elrobog a terem
végébe, miközben én lassan végigjáratom a tekintetem és a szívem verése egy
pillanatra lelassul. Betegek. Gyógyítás. Gyógyító vagyok! Hirtelen elmúlik az
erős fájdalom a lábamban és gyorsan leporolom a sáros ruhámat, ahogyan magam
elé vonom az elsősegély dobozt. Segíteni fogok. Lassan odalépek egy közeli
ágyhoz, amiben egy fiatal, huszas éveiben járó nő fekszik, és éppen erősen
szorít egy kötést a kezéhez, melyet látom, hogy lassan átáztat a vér. És ekkor,
ebben a pillanatban, amikor meglátom a beteg embert elmúlik a fájdalom,
eltompulnak a hangok, és csak is rá nézek, arra az emberre, akin segíteni kell.
Ezt teszi egy gyógyító. Óvatosan az ágyhoz lépek, miközben kinyitom a
csomagomat, és egy kis fertőtlenítőt és kötszert veszek ki.
-
Nyugodjon meg,
minden rendben lesz. – nézek a nőre, miközben elveszem tőle a véres rongyot és
bekötözöm a kezét, olyan erősen ahogyan csak tudom, és ehogyan tőlem kitelik.
Anyu mindig is ezt tanította, hogy úgy dolgozz, ahogyan a legjobban kitelik
tőled. Ezután egy férfihez megyek, akinek nagy fejsérülése van, és szinte
félájult, majd lassan kezdem őt is ellátni. Milyen régen volt, hogy betegeket
-
Primrose
Everdeen! Itt van Primrose Everdeen! – a kislány tágra nyílt szemmel és szinte
csodálkozó tekintettel mutogat felém, mire ösztönösen is lesütöm a szemem.
Persze, én vagyok az idei Viadal győztese, természetesen felismernek. De ekkor
nem csak a kislány, hanem egy asszony is rákezdi, a nevemen szólongat, miközben
kinyújtja felém a kezét. Óvatosan odalépek, mire elkapja, és erősen megszorítja
azt.
Köszönöm. Köszönjük. Kérem, ne hagyják abba,
csinálják végig. Hiszünk…. Hiszünk magában. – a nő erősen szorítja a kezemet,
miközben lassan a levegőt újabb kiáltások, és újabb emberek zaja tölti be.
Érzem, hogy a hátamon végigfut a hideg, ahogyan meglátom az embereket, a
kicsiket és nagyobbakat, amint szinte mind kinyújtott kézzel nyúlnak felém,
mintha egyszerűen csak meg akarnák fogni a kezemet, mintha egy szorításból erőt
nyerhetnek. Ezek az emberek hisznek abban, hogy mi talán megcsinálhatjuk a
lázadást, hogy végre eljött annak az ideje, hogy megdöntsük a Kapitóliumot. A
kezek fellendülnek, ahogyan egyenként szorítom meg a lágy, vagy éppen érdes
kézfejeket, a hideg, vagy élettől duzzadó ereket. Ezek az emberek hisznek a
reményben, és a bátorságban is. Bennem és Katnissben is. Pedig látom, hogy
tudják, hogy talán nem fogják megérni, mire bármi is történhet. De itt, súlyos
sérülésekkel, a halál torkában, de elhiszik, hogy talán most eljött az az idő,
amikor megtörhet a félelem, az, ami már több éve uralma alatt tartja az
országunkat. Itt vannak, és remélnek, ezek az embreke hiszen abban a reményben,
melyet talán én indítottam el annak idején. Az emberek…. Hisznek…. Bennem!
Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben dobban, ahogyan a hátamon végigfut a
libabőr. Elég egy jó szó, egy kézfogás tőle, egy fiatal és gyenge lánytól, aki
alig tud valamit, de ők elhiszik. És most, ebben a pillanatban, hogy itt
szorítom a kezeket, ígértetet teszek. Szeretném megígérni ezeknek az
embereknek, hogy igen is van remény, létezik bátorság, és mi készen állunk a
harcra. Sok dolgot ígértem már meg életemben, de tudom, hogy talán ez a
leghatalmasabb. Mert ők nem láthatják majd innen, de szeretném, ha fentről
látnák a győzelmet. Szeretném, ha véget érne a fájdalom. És itt a lehetőség.
Mindenen remeg, ahogyan egy fiatal fiú kezét fogom meg éppen, és óvatosan
rámosolygok. Elhiszik, hogy létezik. De ekkor, mintha ez a szent pillanat egy perc
alatt véget érne. Mert hirtelen a fülem meghall valamit, egy olyan dolgot,
melyet csak azok tudnak, akik valaha voltak már Éhezők Viadalán, akik a lelkük
mélyén már ismerik ezt. Hirtelen érzem, mintha valaki erősen arconcsapna, ahogy
meghallom az egyre csak hangosulú és hangosuló hangot. Tudom, mi ez. El kell
mennünk innen, nekem és Annienek, mert be kell tartani a szabályokat. Hirtelen
megemelem a hangomat, hogy megpróbáljak szólni Annienek, aki a terem közepén
áll. El kell mennünk. Óvatosan az ajtó felé indulok, mintha a félelem hajtana,
de teljes erőmből kiabálok. De a lány nem is hallja. Annie! A kezemmel éppen
kinyitom a kilincset, s erősen hadonászva, verdeső szívvel próbálom a tudtára
adni, hogy jöjjön. Érzem, hogy az adrenali elárasztja a testemet, s ekkor fordul
hátra a lány. Annie! Gyere ki! Gyere…. De ekkor már késő. Az első bomba
recsegve, ropogva hullik le, egyenesen a kórház közepére. Én kint vagyok. Annie
Black viszont bent maradt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése