22. fejezet III. rész

Soha életemben nem hallottam még Johanna Masont ilyen erővel kiabálni. A hangok szinte behálózzák a teret, s még mi már szinte odafönt vagyunk, a létra legtetején, addig Finnick eltűnik. A mézszőke haj, a vigyorgó tekintet, és a csábos mosoly, ez most mind eltűnik, ahogyan a mutáns sziszegve rántja le a mélybe a fiút, akinek még látom a keze hadonászását. És ekkor a szívem erősen kezd dobogni, és érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, amikor meghallom Johanna panaszos kiáltásait.

-       Finnick, Finnick! Nem lehet! A francba, ne! – úgy érzem, mintha valaki az én szívemet is megszorongatná, ahogyan a szemeimet kimeresztem, és hallgatózom, kutatok, az agyam még mindig az életjelek után kutat. Finnick….. Finnick. Érzem, hogy a fájdalom szinte görcsbe rántja a testemet és már nincs hátra, tudom, hogy el fognak eredni a könnyeim. Finnick Odairt az előbb lehúzta, lehúzta a sötét és nyirkos mélybe egy mutáns. De még mindig hallom, hallom, ahogyan Johanna fájdalmasan üvölt, s térdei lekoppannak a létra fokára, miközben látom, mintha a tekintetét könnyek szabdalnák. És ekkor belémhasít a felismerés. Nem tudom, hogy mit teszek, és azt sem hogy miért, talán a testem hamarabb lépett működésbe, mint ahogy az agyam szólna neki. De ekkor a remegő kezeim Johanna felé lendülnek, s erősen kikapják ujjai közül a késemet. Mielőtt bármire is gondolnék, bármi kis dolgot is felfognék, a lábaim megindulnak, s teljes erőmmel vetem le testemet a szakadékba. Finnick után. Csak is a fájdalom, Johanna panaszos kiáltásai és a könnyeim jutnak az eszembe, ahogyan a térdeim nagyot koppannak a hideg csatorna padlóján. Tudom, hogy nincsen értelme visszajönni, tudom, hogy hülyeséget csinálok, de még is megteszem. A szememmel végigpásztázom a sötétséget, és ekkor meglátom, mire a szívem hevesen kezd dobogni, s a térdeim megremegnek. A hatalmas mutáns száját nagy mozdulatra emeli, mintha csak Finnickbe akarnak harapni, s a fiú elfúló hanggal, s sápadt arccal tesz egy utolsó karcsapást a remegő kezeivel, de a szigonya éppen csak súrolja a ronda, és hatalmas állat állát. És ekkor megtörténik. Az elmémben eltűnik a csatorna, s helyette az erdőben találom magamat, jóval fiatalabbként és jóval több félelemmel. Mellettem áll a nővérem, s kezével óvatos mozdulatra int, miközben nagy szürke szemeivel a zsákmányt, jobbanmondva a vadászt szemléli. A hatalmas, morgó vadkutyát, akinek a nyála a cipőmre fröccsen, ahogyan egyre csak közeledik és közeledik felém, miközben szájában megvillannak borotvaéles fogai. Az adrenalin túl korán árasztja el a testemet, és a szívem túlságosan erősen kezd el dobogni, ahogyan érzem, fizikailag érzem a félelmet, amely csak is emiatt az állat miatt van. A kezeim teljes erőből meglendülnek, s mielőtt gondolkodni tudnék, kiengedem a kést az ujjaim közül. S ekkor eltűnik az erdő, eltűnik vele együtt a nővérem is, magamat pedig ismét a csatornában találom. Csakhogy már nincsen a kés a kezemben. Érzem, hogy a gyomrom felfordul, a szívem pedig kihagy egy ütemet, amikor meglátom, az én fegyveremet, egyenesen a fehér mutáns nagy sárga szemei között. Nagy sárga szemei, melyekben már nincsen fény, nincsen élet. Megremegek. Megöltem! Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek, s a kezemmel el kell kapnom a csatorna falát, mert akár most képes lennék elesni, miközben a szívem hevesen dobog. Megöltem, megöltem, megöltem Snow mutánsát! De ekkor a szemem sarkából meglátom Finnicket, aki a sáros földön fekszik, s mellette Johanna térdel, aki üvöltve kever le neki egyre több pofont, de a fiú nem reagál rá. Érzem, hogy a remegő lábaim megindulnak, s egy perc múlva már a sárban térdelek, Johanna és Finnick mellett. Finnick, aki a földön fekszik, a fején egy hatalmas seb éktelenkedik, és a szája nyitva, mintha a mindig élettel teli arca most fehérré váltott volna, ahogyan a nyakán meglátom a csúnya vágásokat, mintha csak valami erősen megszorította volna.

-       A fenébe Finnick kelj már fel! – Johanna ismét erősen megüti a fiút, s remegve rázza meg a vállát, de csak a semmit püföli, Finnick szeme nem nyílik ki, és semmire sem reagál. A lány pedig erősen üvölt, fájdalmas kiáltásai eljutnak a szívembe, és mintha azt facsarnák meg, erősen, nagyon erősen. Érzem, hogy én is megremegek, ahogyan a hatalmas sebeket szemlélem, és a nyakát, mintha csak fojtogatták volna. Johanna a fejét a földre veti, miközben elüvölti magát, és ebben a kiáltásban minden van, melytől csak még rosszabbul leszek. Fájdalom, düh, és félelem, az érzés, hogy talán elvesztette a legjobb barátját. Mit is jelenthetett Johannának Finnick, mennyi ideig lehettek ilyen jóban, hányszor húzták egymást, hányszor beszélgettek a Kapitóliumról. Talán kialakult köztük valami, egy olyan erős kapocs, melyet az évek sem tudtak széjjelhúzni.  És ekkor hirtelen a testem akcióba lendül, a kezeimmel kissé erősen lököm félre Johannát, miközben közelebb térdelek Finnickhez a sáros földön. Hallom, ahogyan a lány káromkodik mögöttem, de ekkor már a sebeket tanulmányozom, és óvatosan végigtapintom a bordáit, hogy jól van e. Érzem, hogy a szívem hevesen dobog, ahogyan a légzését hallgatom, a légzését, melyet most alig lehet hallani.

-       Meghalt? – Johanna szeméből annyi fájdalmat, annyi dühöt tudok kiolvasni, hogy szinte megfájdul tőle a szívem, ekkor jövök rá, milyen is lehet neki elveszíteni Finnicket. Hatalmasat sóhajtok, s remegve tűröm fel a ruhám ujját, ahogyan még közelebb ülök. Nyugi Prim, képes vagy rá, meg tudod csinálni. Próbálom kizárni a lány hangját, miközben a kezeimet Finnick mellkasára helyezem, s lassan nyomkodni kezdem. A mozdulataim, ezek a sorok rögtön eszembe juttatják az Arénát, amikor felélesztettem Harryt, a fiút, akiért most idejöttünk. De ekkor meglátom, hogy Johanna is mellémállt, s szemében a reménykedés lángjával halkan suttogni kezd.

-       Gyerünk! – tíz. Érzem, hogy a testem megremeg az erőlködéstől, amikor tovább nyomom a szíve tájékát, s lassan megérzem magamon az izzadságot, mely lassan csordogál le az arcomon. Húsz! Johanna idegesen beszél, miközben folyamatosan rázza Finnicket, én pedig lassan érzem, hogy kifáradok. Huszonöt! A szívem hevesen ver, s a térdeim remegni kezdenek, ahogyan nekigyürkőzöm még utoljára. Menni fog, nyugi! Harmincöt! És ekkor meghallom a halk, de még is jól hallható köhögést, s meglátom, hogy a fiú mellkasa lassan emelkedni és süllyedni  kezd. Idegesen fújom ki a levegőt, ahogyan meglátom, hogy Johanna dühösel lekever neki egyet, de egy pillanat múlva vigyorogva karolja át a vállát. Finnick óvatosan pislog, mintha meg akarná szemlélni a külvilágot, s csodálkozó tekintettel vizslatja Johannát, aki mintha nem gyakran tenne ilyet. Próbálok fél térdre ereszkedni, és kifújni magamat, amikor meglátom, hogy a fiú tekintete felém lendül, s az arcán mintha érzelmek sorozata suhanna át.

-       Prim, te……

-       Újraélesztett Finnick. Prim…….. – feleli Johanna kissé halk hangon, de már is elengedi a fiút, még is látom az arcán, hogy halványan mosolyog.

-       Igen én….. azt tettem, amit tenni kellett. – suttogom halkan, miközben a fejemet a bakancsom irányába hajtom le. Finnick óvatosan felemelkedik, s a szemével ismét végignéz rajtam, miközben csodálkozva lép közelebb.

-       Prim, én….. köszönöm. Ha nem lettél volna itt. – de ekkor megérzem, hogy Finnick egy pillanatra átölel engem, miközben a háttérben Johanna vigyorogva nyugtázza a dolgokat. Óvatosan ölelem vissza, miközben kifújom a levegőmet, és próbálom megnyugtatni az erősen kalapáló szívemet.

-       Szívesen Finnick. Szívesen.