8. fejezet I

Sziasztok! Ez a fejezet időzítettről jön, ugyanis elutazok, és nem biztos, hogy sikerül Wifit találnom. Köszönöm szépen az eddigi kommenteket, és pipákat, elnézést, ha egy ideig nem tudok rájuk reagálni, de igyekszem. Remélem tetszeni fog ez a fejezet ami háát..... remélhetőleg kellően érdekesre sikeredett. Prim az Prim, szóval muszáj volt neki egy ilyen jelenet. Nos, majd kiderül minden, jó olvasást! <3
                                                                                                       

Remegve fonom össze magam előtt a karomat, miközben az ajtót pásztázom. A Nyolcadik Körzet. Nincsen többé semmilyen kibúvó, itt meg kell mutatnom mindent, ahogyan az elnök mondta. A fejemben megjelenik a kárörvendő képe, s a fehér rózsa a hajtókájában, mire mindenem megremeg. Nem, nem lehet. Most ezt  el kell mondanom, mivel nem akarom, hogy bármi baja essen a többieknek. Én nem vagyok az, aki helyzet esetén el tudja cipelni a vállán a lázadás terhét. Csak szeretnék végre nyugodtan élni. A fejemben utoljára elmondom a szövegemet, mikor meghallom, hogy felkonferálnak bennünket. Katniss írt nekem egy olyan gondolatsort, amellyel talán ki lehet békíteni a Körzeteket, sőt, talán a reményt is el lehet venni tőlük. De én ezt akarom? Hogy eltűnjön a remény? Az elmémben ismét az elnök képe villan fel, amint vigyorogva beszél hozzám. Igen, ezt kell, hogy akarjam. Az ajtószárnyak lassan tárulnak ki, miközben kilépünk a nagy színpadra, amelyet a Városháza előtt állítottak fel. Harry nem tudja, sem Peeta, nekik tilos volt elmondani az ilyesmit. De azt tudom, érzem a szívem legmélyén, hogy Harry tud valamit. A Polgármester kedvesen köszönt bennünket, de én képtelen vagyok arra figyelni. A téren hihetetlenül nagy tömeg állt, talán több, mint az eddigi összes Körzetben is, fiatalok, idősek, őket kell most meggyőznöm. Érzem, hogy minden egyes tekintet rám szegeződik, ahogyan lassan a mikrofon elé lépek, és utoljára felmondom magamban a szöveget. Katniss a hátam mögött áll, s fejével lassan bólint, mintha szürke szemeivel azt akarná sugalni: gyerünk! A fülemben dobog a vér, és a térdeim reszketni kezdenek a lila ruhában, egy rövid lila, ruha, s hozzá bakancs, a hajamat pedig több tucat kis fonatba fogták, s a fejemen rögzítették akárcsak egy gyönyörű konty. Nagyon sóhajtok.

-       Az, hogy itt lehetünk egy hatalmas nagy csoda. Csoda, amit talán főleg a Kapitóliumnak, a kedvességüknek, hogy így bántak velünk, és Snow elnökúrnak köszönhetünk. – próbálok a lehető legmézédesebb és kedvesebb hangomon beszélni, miközben óvatosan a tömegre nézek. Feltűnően sok a Békeőr.

-       A Kapitólium……

-       Még is mit beszél? Hatalmas csoda? Köszönhetünk valamit az elnöknek!

-       Maga mondta, hogy ő az igazi ellenség! Mit gondol? – hirtelen látom, ahogy egy nagy csapat, húsz év körüli fiú kezdi ezt kiabálni a sorok végéről, mire teljes erőmből megremegek. Nem, lehet, ez nem történhet meg. Igyekszem feljebb emelni reszkető hangomat, miközben folytatom.

-       Igen, ez egy csodálatos dolog. Panemet nekik köszönhetjük.

-       Ne zagyváljon. Tudjuk az igazságot! Mind tudjuk! – már nem csak az a néhány ember üvölt. Látom, ahogy az emberek az első, és hátsó sorokban is kiabálni kezdenek, mind a reményről, a Kapitólium igazságtalanságairól, és arról, hogy nem beszélek igazat. Érzem, hogy a vér lüktet a fülemben, s hiába próbálok ismét megszólalni. A hangomat elfojtja a téren állók kiabálása, nem számít hogy idős vagy fiatal, mind kiabál, mintha mit sem érne a beszédem. Érzem, hogy a testemet kezdi elhagyni az erő, ahogyan végignézek a tömegen. Lehetetlen. Már ők is tudnak róla. Hirtelen a tömeg előreindul, egyenesen a színpadhoz. Látom, ahogyan egyes emberek kezeiben köveket tartanak, mások pedig zászlócafatokat. És egyszerre kiáltják a remény szót.  Sőt, valahol a nővérem neve is felmerül. Hirtelen érzem, ahogyan valaki erősen megmarkolja a csuklómat, mire hirtelen összerezzenek. A nővérem áll mögöttem, akinek a keze fogásán is érzem, hogy dobog a szíve, s az arca, most nem élettel és színnel teli. Hanem holtsápadt.

-       Mennünk kell! El kell innen tűnnünk, mielőtt valami baj történne! – érzem, hogy a tenyerem izzadni kezd, s a szívem dobogásán keresztül is hallom a tömeg erős hőkölését. Én tehetek róla! Erősen megmarkolom a nővérem kezét, hogy elinduljunk, de ekkor hirtelen meglátok valamit. Valamit, ami miatt a testem megállásra kényszerül, s a szívem még erősebb dobogásba kezd. Lehet, hogy senki sem látja, de talán én vagyok az egyetlen. A tér végében néhány kicsiny gyerek ácsorog. De most hirtelen Békeőrök özönlik el a helyüket, s látom, ahogyan fellöknek egy kisfiút, s egy szőke hajú kislányt erősen  megütnek. A vaskesztyűikkel. Amint meghallom a gyerekek halk, és panaszos sírását, és meglátom a kislány sebesülését az arcán, hirtelen egy kiáltás szakad ki a torkomból, egy olyan kiáltás, amely szinte nem az én hangomon szól.

-       A gyerekek! – látom, ahogy a nővérem is hirtelen odakapja a fejét, amerre én, s az arca megrándul, amint szürke szemével végigpillant a terepen.

-       Mennünk kell Prim, most! Gyere! – érzem, hogy erősen megragadja a csuklómat, miközben e városháza felé kezd rángatni engem. Tudom, hogy mennünk kell. De hirtelen ekkor a fülemből kiszorul a tömeg kiabálása, Katniss hangja, és az én erős szívverésem. Csak a gyerekek panaszos kiáltásait és sírásait hallom, s látom, ahogy a Békeőrök egyre több kisgyereket rángatnak oda, s ütni-verni kezdik őket. Hirtelen a mellkasom teljes erőből megrándul. ahogyan látom, hogy már a többi ember is arra néz. Mintha az előbb engem csaptak volna arcon, és engem taszítottak le a porba. A fájdalom olyan erősen ver hasba, hogy hátratántorodom, és nekiesem Katnissnek. Ezt miattam csinálják. A tömeg lassan egyenként fordul hátra oda, ahol ez történik, látom, ahogyan hangosan kiabáló anyukák próbálnak a gyerekeik közelébe jutni, de a Békeőrök csak vissza lökik őket. A szívem erősen kezd kalapálni. Nem ölhetik meg a gyerekeiket!

-       Ne! Ne! – a torkomból egy hatalmas nagy sikoly tör fel, ahogyan a vérző gyerekeket látom. Érzem, hogy a nővérem teljes erejéből próbál berángatni az épületbe, de hirtelen kitépem a kezemet a karjából. Nem tehetik ezt a gyerekekkel. A torkomat erősen kezdi fojtogatni valami, ami elszívja az erőmet, és könnyeket kényszerít a szemembe is. Oda kell mennem! Hirtelen valaki erősen megmarkolja a derekamat, de teljes erejéből, szinte hogy ölbekapva próbál bevinni az épületbe. Peeta az. De ekkor sikoltozni, és ordítani kezdek, ahogyan látom. és hallom a gyerekek fájdalmas panaszait, és szinte érzem magamon a fájdalmukat. A kezemmel teljes erőből ütni kezdem Peeta karját, miközben érzem, hogy az arcomat átáztatják forró könnycseppjeim, s lemossák a csodálatos lila sminkemet is.

-       Engedj el! Hagyj békén! – a hangom szinte hörgéssé erősödik, ahogyan egy hatalmasat rugok a fogvatartóm lábába úgy, hogy hirtelen a szorítás megszűnik, én pedig kiszabadulok onnan. A torkomat mintha egy hatalmas nagy kötél fojtogatná, és nem engedné el. Teljesen megszédülök, ahogyan kiabálva kezdek el lefutni a színpadról, arra a helyre, ahol a kicsik vannak. Minden egyes lépéssel közelebbre kerülök, úgy hagy el az erőm, annál inkább hallom a panaszos sírásokat, és az anyukák jajgatásait. Miért teszik ezt? Miért? Hirtelen egy Békeőr hátába ütközöm, és

majdnem elterülök a talajon, ahogyan meghallom a hangos sírást. Kiáltás. Én mindig is gyógyító voltam, és ők tudják a legjobban, mi is az, hogy ilyen embereket nézünk. Ártatlan, és gyenge kisgyerekeket, akik semmit sem tudnak tenni. Látom, ahogy egy hangosan kiabáló anyuka mellettem a földre zuhan az őr erős ütésétől, s sírva üvölt egy kisgyerek nevét, miközben a kezeit az ég felé emeli. Nem lehet! Nem lehet!

-       Elég legyen! Elég! – hirtelen teljes erőmből megindulok egy Békeőr felé, aki viszont abban a pillanatban vissza is üt engem a tömegbe. Érzem, ahogyan a mellkasomba erős fájdalom nyilall, de ez még kevesebb annál, amit a szívemben érzek. Ezek ártatlan és kicsiny gyerekek. Tökéletes szerek ahhoz, hogy megtorolják rajtam, a lázadást. Mert most már  mindenki tudja, hogy a Körzetek lázonganak, és ez részben miattam van. És azt is tudja mindenki, hogy gyógyító vagyok, és egy gyenge pontom van. A fájdalom látványa, pláne, ha kicsiny gyerekeknél van ez. Hirtelen egy mozdulattal lebukok egy Békeőr karja alatt, miközben ő nem figyel oda. És ekkor meglátom az összes gyereket. A közelemben egy kislány fekszik a sárban, a haja tiszta, kosz miközben a kicsiny arcocskájáról patakokban folynak a könnyek. Hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban, amikor meglátom, hogy egy Békeőr egyenesen odalép elé, s a kezét, a hatalmas nagy vaskesztyűjét megemeli És ekkor hirtelen ott termek, egyenesen a kislány előtt, s a számat fojtott kiáltás keveréke hagyja el.

-       Hagyja békén, még is mit tesz vele? Hagyja békén, látja, hogy mindenki tiszta seb. Fáj nekik. Miért teszi ezt? Kérem, hagyja abban! – a hangom már egyáltalán nem határozott, hanem olyan vékony, mint Kökörcsin nyivákolása, s már az én szememből is könnyek folynak, ahogyan a kezeimet szinte összekulcsolom a férfi előtt.

-       Kérem….. – az élet szinte megáll a téren. Az eddigi összes Békeőr felém néz, s csak a kicsi gyerekek halk szipogását, és az anyukák jajgatását lehet hallani. A fájdalom szétárad a testemben. Biztos nem így képzelték el Primrose Everdeent, a győztest, hogy elmaszatolódott sminkkel, remegve és könyörögve áll egy Békeőr előtt.

-       Kérem, hagyják békén a gyerekeket! – hirtelen egy erős hangot hallok meg magam mögül, mire remegve fordulok meg a tengelyem körül. Katniss, a nővérem áll az őr előtt, s mellette Peeta, az egyik oldalon Harry,aki épp leguggolt, hogy az egyik kisgyereken segítsen. De még ott áll Haymitch is, s mögötte a dühös Effie, akinek az arca most mintha más lenne. Mintha félelmet látnék benne.

-       Ők csak ártatlan gyerekek. Kérem, hagyják békén őket, ne bántsák. Most kezdődött el az életük, és bűn, ha véget vetnek ennek. És a szenvedések. Kérem, engedjék be az anyukákat. És hagyják békén a gyerekeket. – kihasználom az időt, hogy remegve leguggoljak egy kisfiú mellé, s óvatosan megpróbáljam betakarni valamivel. Érzem, hogy még mindig rázza a görcs a testemet, s a könnyeim nem álltak el, de mintha mást is éreznék. Dühöt, amiatt, hogy Snow elnök ilyet parancsol a Békeőröknek. Bántani a gyerekeket. De ekkor hirtelen meghallok egy hangot, egy hangot, melyet az egyik anyuka kezd el, aki a kisgyereke mellett térdel, de hirtelen már nem csak ő mondja.

-       Nem tehetik! Nem tehetik! – a szó, a mondat lassan emberről emberre száll, s miközben a szülők a gyerekeikhez érnek, mások már egészen másfelé indultak el. A Békeőrök felé. Azok felé, akik megtették mindezt a gazságot, és gonoszságot a kicsikkel. A tömeg mint egy orkán kezd zúgolódni, mintha megjött volna az erejük ahhoz, hogy elmondják, mit is gondolnak. Mintha valami erőt adott volna nekik, hogy hirtelen meginduljanak a színpad felé, a a kegyetlen Békeőrök felé. Érzem, ahogyan egy izzadságcsepp gördül le a homlokomon, miközben a szívem erősebben és erősebben kezd zakatolni. Kitör a káosz.

7. fejezet III.

Húha, hát nagyon sajnálom, hogy ezzel kell kezdenem, de ha régebben azt mondtam, hogy leállt az élet, akkor most lefagyott..... megdöntöttük a legkevesebb pipa rekordot... jójó, rekord, de én kicsit szomorú vagyok. Az az igazság, nem tudom, hogy tetszenek e nektek az események. Komit két hete nem kaptam, és most a pipa is csökken, és kicsit paranoiásan gondolhatom, hogy nem. Én őszintén imádom a sztorit, de nem csak az író közreműködésére van szükség, én nagyon szeretek minden olvasót,és ha valami nem tetszik, akkor elfogadom, kijavítom stb. De én tényleg, és őszintén (őszinte lettem xd) kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok az eseményekhez. Mert már azt hiszem a sztori első negyede lement...... Na, jó olvasást, remélem mindenkinek tetszeni fog, és tényleg, ha negatív, ha pozitív én nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ehhez a fejezethez.
                                                                                                  

Ijedten nézek le a földre, oda, ahol a teáscsészém hever. Illetve már csak a maradványai. A gyönyörű, kék virágos pohár ripityára törötten hever, s benne lévő tea vörös színnel csordogál le a szépen tisztított fehér szőnyegre. Snow elnök! Itt van Snow elnök! Hirtelen az egész testem remegni kezd, mintha mindenem görcsbe rándult volna, ahogyan érzem, fizikailag érzem hogy itt van. A rózsa illata. Az orromba bekúszik a szag, és átjár, félelemmel, s remegéssel. Mit keres itt az elnök? Érzem, hogy a nővérem a hátam mögött erősen megszorítja a kezemet, s míg az övé élettel teli, az enyém olyan hideg, mint a jégcsap.

-       Nyugodj meg! Ne mutass félelmet! – hallom a hangját a fülembe, mire ösztönösen a remegő térdeim jutnak eszembe. Annak idején, az erdőben is ezt tanácsolta. Hogy ne mutassak félelmet a vadkutyákkal szemben, mert nekik van egy érzékük, ők ezt megérzik. Mintha az elnök is egy vadállat, egy leskelődő fenevad lenne, aki csak a prédára van. Pontosabban rám.

-       Jó napot elnök úr! – köszön a nővérem, miközben lassan a hátamtól az asztal felé kezd sétálni, s a szájával kedvesen mosolyog. Nem remeg semmije sem, nyugodtan, és tisztelettudóan viselkedik, pont úgy, mint ahogy Panem elnökével szokás. Snow felnéz a nővéremre, s halványa elvigyorodik, miközben óvatosan leveszi a kezéről a fekete kesztyűit. Hány vajon ez a kéz hány ember fájdalmáért, hány ember haláláért felelős, ami most csak nyugodtan pihen az asztalon.

-       Üljenek le, Miss Everdeen. Maga is Primrose. – hallom meg az érdes, s tiszteletet parancsoló hangot, mire hirtelen összerándulok. Még mindig az ajtóban állok, s kezeimmel összefonva a mellkasom előtt próbálom leplezni a remegésem, miközben a nővérem már régen elfoglalta helyét az asztalnál. Látom, ahogy szürke szemeivel egyenesen felém néz, mintha csak üzenni akarna nekem. Ne mutass félelmet. Lassan elindulok az asztalhoz, s kihúzom a székemet, de érzem, hogy a kezemen lévő izzadság átitatja a bútor szövetét, s félek, mi lesz, ha ezt az elnök meglátja.

-       Nos, egy kis beszélgetésre érkeztem ide. De nem furcsa ez maguknak? Panem elnöke a Hetedik Körzetben, a kis favágó telepen. Mondhatnám azt is, hogy jó barátomat, a győztes Johanna Masont látogattam meg. – Snow elnök nyájasan elvigyorodik, miközben megérzem, hogy a nővérem az asztal alatt megmarkolja a kezemet. Tudjuk, hogy az elnök mit tett Johanna családjával, és szeretteivel. Johanna csúnyán játszott a Viadalon, és ezt kapta érte.

-       Nos, még nem nyílt alkalmam, hogy beszéljek magával, Miss Primrose Everdeen kisasszony. De, hát az elnöknek sincsen sok ideje, és nem hiszem, hogy maguk is olyan sokat szeretnének itt tartózkodni. Szóval a tárgyra térek. – érzem, hogy a torkomat mintha egy erős kötél fojtogatni kezdené, ahogyan az elnök nyugodt testtartását figyelem. Nem tűnik gyilkosnak, de még is az. Ez csak látszat.

-       Mit nem értett a levélből Miss Everdeen? Szerintem tudja miről beszélek. Mit nem értett belőle? – érzem, hogy Katniss még erősebben szorítja a kezemet, ahogy az elnök sötét szemeivel egyenesen rám bámul.-

-       Én… én…

-       Értettük a levelet, és meg is tettük amit követelt. – a nővérem erősen és határozottan szólal meg, mintha csak helyettem beszélne. Nem tudom, hogy képes így megszólalni, míg én úgy érzem, hogy a torkomat fojtó kötél nem enged, és semmit sem bírok kinyögni.

-       Nos, nem eléggé. Tudják, mi történt a Körzetekben? A Másodikban például az

emberek miket követelnek? Na, és az Ötödikben? Hogyan, még is hogyan bátorodtak fel ezek a gyenge Körzetek, éppen most, éppen ennél a győztesnél? Hogy lehet, hogy eddig még egyszer sem volt ilyen? – Snow elnök megemeli a hangját, mintha csak számon akarna kérni tőlem valamit, valami olyasmit, amelyet én sem sejtek. Nem tehetek róla. Én hiába próbáltam mindent, nem sikerült. Még is mit akar? Mit keres a Hetedikben?

-       Talán a dolgok a nővérénél kezdődtek. Egy erős és bátor lány, aki még határozott is, megmentette a szegény húgát, és nyert a Viadalon. Akkor sikerült lesimítani a szálakat. De tegyük fel, ha lázadás lenne, ki lenne a nagyobb szimbólum? Az erős és bátor lány, vagy esetleg maga?

-       Katniss….. – nyögöm ki halkan, miközben a szememet egy pillanatra leemelem az elnökről, és a nővéremmel összekulcsolt kezünkre nézek. Persze, hogy ő lenne a jobb jelkép egy lázadáshoz. Erős, tud vadászni, és engem is megmentett. Mindig is ő volt valahogy…..

-       Na, de nézzünk szembe a tényekkel. Maga egy átlagos, fiatal lány. Ölt meg valakit az Arénában? Nem. Maga egy átlagos, és gyenge lány, Miss Everdeen. Olyan, mint az átagos Körzetbeliek. Ezért gondoltam azt, hogy ha kihúzzák, nem fogja tudni megnyerni a 3. Nagy Mészárlást. De volt valami, egy olyan dolog, amire maga jött rá. Sajnos azt kell mondjam, hogy Panemben elsőként. – érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan Snow szavait hallgatom.

-       Hogy a remény erősebb a félelemnél. Mert a félelem itt van köztünk. Minden évben, minden viadalon. A bátorság és az önfeláldozás, lehet egyenlő a félememmel. De csak a remény lehet erősebb és nagyobb nála. Tudja, ez egy nagy hülyeség. Elhinni, hogy létezik, hogy akkor veled lesz. Igen ám, de az emberekben a sötétség napjai idején volt bátorság. Tíz százalék bátorság. És kilencven százalék remény. És maga, attól, hogy gyenge és kicsi, magát ez a dolog tette most az emberek számára valakivé. Maga egy tiszta lélek. Nem ölt meg senkit, gyógyít, és megmentette a Körzettársát is. És még ott van a remény. Amit sajnos, a Fővárosunk lakói is elkezdtek hinni, amikor arról beszélt. – az agyamba lassan jutnak el az üzenetek, amiket Snow mond. Annak idején, amikor azt gondoltam, nem számítottam, hogy ilyesmi lesz belőle. Látom, ahogy Katniss az asztal felett bámul az elnökre, de a szeméből, mintha hirtelen eltűnt volna a harag. Mintha éppen egyet akarna érteni.

-       És itt egy lehetőség. Az emberek egymás után két évben megkapták azt, ami egy tökéletes lázadáshoz vezet. Mert Katniss Everdeen a bátorság szimbóluma. Maga, Primrose Everdeen pedig a remény szimbóluma. Tíz százalék bátorság. Kilencven százalék remény. És a lázadás, pedig akár forradalomhoz is vezethet, ha nem állítjuk meg. És akkor maga, Primrose, maga fogja a nagy részét cipelni. Mert képes az emberekbe remény önteni. És erősebb lesz a félelemnél. Már most erősebb. Vállalná ezt, Miss Everdeen? – Snow elnök hangja szinte hideg zuhanyként ér engem, és úgy letaglóz, hogy egy pillanatig csak a helyemen ülök, és remegek. Létezik? Létezhet?

-       És mielőtt bármit is mondana én megadom a választ. Nem. Nem lesz semmilyen forradalom. Nem lehet. Holnap  Nyolcadik Körzetbe mennek. Az a határ. Ki kell állniuk, és meggyőzni az embereket. Hogy a remény, nem olyan erős. És meg is fogják tenni. Különben, más dolgokra számíthatunk. Katniss, magának ott van Peeta. Primrose, gratulálok a Harryvel való románcához. Na, meg persze az apjuk. Ugye nem akarják, hogy tényleg halott legyen? Vagy igen? Mert sajnos, ez fog történni. Ha holnap nem bizonyítanak. Remélem megértették, mind a ketten. Maga, Primrose Everdeen. Emlékezzen, hogy mit mondtam a reményről. – és ekkor meglátom a fehér rózsát az elnök hajtókájában. Ott illatozik, mint annak idején, amikor a koronámat adta át. Óvatosan ránk mosolyog, miközben lassan feláll a nagy faasztaltól. Még érzem, ahogyan megsimítja a vállamat, mielőtt kiindul, s az ajtó végleg becsukódik. S ott maradunk Katnissel, egymás kezét fogva, s a gondolatainkkal. De látom, hogy a nővérem szürke szeme már csillan, s a gondolatok ezrei cikáznak arcán. De még is hallom, ahogy halkan ezt mondja:
- Tehát igaz.

7. fejezet II.

Sziasztok, elnézést a fejezet késéséért. Sajnos minden összejött, már a negatív értelemben (Clove imádja ha bunkóznak vele) Na mindegy, mivel ez nem a személyes blogom, senkire sem fogom zúdítani a problémáimat, csak is nagy köszönettel tartozom nektek, hogy itt vagytok, olvastok, és nagyon köszönöm a pipákat! <3 Remélem ez a fejezet is tetszeni fog nektek, kíváncsi vagyok, mit szóltok a végéhez :)
Jó olvasást!
Clove <3
                                                                                                                     
 

Soha életemben nem hittem a babonákban. Emberek, akik ábrándos tekintettel lesik a csillagokat, inkább őrültnek tűntek, mintsem valódi jósnak. De ez a nő megrémisztett. Olyanokat mondott, amire az agyamban a fogaskerekek azonnal mozgásba kezdtek, hiába nem akartam. Én lennék a fénylő galamb? De miért hullajt könnyet, talán el fog veszíteni valamit? Vagy valakit? És mi az a hetvenöt csillag, és tizenhárom hatalmas vár. Érzem, hogy kiráz a hideg, ahogyan óvatosan hátradőlök a nagy kanapén. Alig vacsoráztam valamit, inkább besiettem ide, a vonat utolsó vagonjába, ahol egy hatalmas nagy ablak található, melyen keresztül még látom a hatodik Körzet távoli, és pislákoló fényeit. Alig várom, hogy végre elhagyjuk, a Körzetet, Phoebe emlékét, és a jósnőt is. A színek keverednek előttem, mintha utoljára el akarnának köszönni tőlem, de hirtelen ösztönösen elkapom a fejemet, és az ajtó irányába fordítom. Nem érdekel a hatodik Körzet. Éppen hogy arra fordítottam a fejemet, amikor hirtelen nyílik az ajtó, és hangosan nyikorogva kitárul, miközben belép rajta valaki. Legszívesebben most kiküldeném, mert senkire nem akarom rászabadítani ezeket a gondolatokat, de inkább csak lehajtom a fejemet. Valaki lassan a kanapé mellé lép, és óvatosan leül rá, miközben érzem, hogy erősen megfogja a kezemet. A fenébe is, Harry lesz az. Nagyot sóhajtok, ahogyan eszembe jut, mit is beszéltünk Katnissel. Harrynek és Peetának egy szót sem.

-          Prim , miért lógtál meg a vacsoráról? Effie javában dühöng, hogy miért rendelt ilyen sok ételt, amikor nem segítessz megenni.

-          Bocsi, de nem vagyok éhes… - felelem halkan, miközben elfordítom a fejemet a fiú felől, és ismét az ablak irányába nézek. A Körzet már eltávolodott, de az agyamban nem múlnak el az emlékek.

-          Prim, figyelj, nem tetszik ez nekem. Egy ideje alig beszélünk egymással, mindig elmentek, és ezt már Peeta is mondta. Sem ő nem tud beszélni a nővéreddel, de én sem veled. – óvatosan hátradöntöm a fejemet, és nagyot sóhajtok. Érzem, hogy megremeg a gyomrom, ahogy halkan megszólalok.

-          Feltűnt…..

-          Igen, feltűnt. Figyelj, nem tudom, hogy mi a baj, hogy miért titkolóztok előttünk. Tudom, hogy mi van a Körzetekben.

-          Éppen ez a baj. Az, ami a Körzetekben van. Nem kellett volna megtennem az Arénában…

-          Nem kellett volna mit? – látom, ahogy Harry idegesen oldalra fordítja a fejét, miközben egy pillanatra elengedi a kezemet. Úgy érzem magamat, mint egy kalitkába zárt madár. A hangok, és a gondolatoknak elő kell törnie a torkomból, mint ahogyan a rabmadár is ki akar szabadulni a börtönéből.

-          Nem kellett volna ez a remény…. Katniss tavaly adott nekik valamit, és a remény csak egy újabb csepp a pohárban.  Mesélni róla, és persze utána még téged is belekevertelek. Miattam van ez az egész. És nem szeretném, hogy ha veletek történjen valami. Mert én voltam a hatalmas nagy hülye, aki ezt tette.

-          Figyelj, ne hidd, hogy nem tudom. Látom, hogy mi történik a Körzetekben. De figyelj, mi lenne jobb neked. Ha ezt nem mondod el mindenkinek, és meghaltál volna az Arénában, és talán Phoebe lenne a győztes. Vagy, hogy reményt adtál az embereknek, akik elkezdtek hinni benne. Hogy talán egy pillanatra meglazultak az alkatrészek…. – érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan Harry hirtelen egyenesen a szemembe néz. Ő tudja. Ő tudja.

-          Azt mondtad, hogy fontos a remény?.... kérdezem halkan, miközben óvatosan nyelek egyet. A fiú egy pillanatra maga elé néz, majd lassan sóhajt.

-          Nem mondom. Én biztos vagyok benne. – látom, ahogyan Harry lassan feláll, majd az ajtóhoz lép. Mintha nem is lett volna itt, mintha egy árnyék lett volna az érkezése, s már is tovatűnt. Én pedig ismét egyedül maradok a szobában, a fejemben a sok gondolattal. „Biztos vagyok benne” Harry is látja, hogy

mi történt odaát. Ő, aki miatt ez az egész történt. Mert ha nem Harry Black lett volna a Kiválasztott, és nem szerettem volna belé. Nem kötöttem volna vele szövetséget, és ha nem lett volna rá esély hogy újraélesszem. Ő is az egyik, aki miatt a Körzetek kapva kaptak az alkalmon, hogy elhiggyék a reményt. Mert ha nem Harry lett volna, akkor most egyedül lennék győztes, sőt talán nem is lennék győztes. És nem lenne valaki, akit igazán szeressek. Mert én őszintén szeretem Harryt. És félek, hogy baj fog történni vele. Hirtelen megérzem, hogy a torkomat könnyek kezdik fojtogatni, ahogyan nagy szemekkel a távolba bámulok. Úgy érzem magam, mint most az a galamb, akiről a jósnő beszélt. Tud róla. És félek attól, hogy ezt az elnök is tudja. Hirtelen azon kapom fel a fejem, hogy valaki hangosan szólongat engem, azt a Primet, aki most majdnem könnyezve réved a semmibe.

-          Prim, Effie hív vacsorázni. – hirtelen meglátom a kislányt, aki a Második Körzet óta velünk utazik a vonaton, amint mellém lép, és óvatosan megáll előttem. Egy szép kék ruhácska van rajta, és fekete haját egy hasonló színű szalaggal kötötték össze. Látszanak nagy, barna szemei, amikkel egyenesen felém bámul. Ez a kislány is arra emlékeztet, hogy emiatt történt a lázadás a Körzetek között. Amikor ott gyógyítottam, és segítettem rajta. Ismét a remény. Ezt a kicsi, és árva lány, most már hozzánk tartozik. Hiába, nem mehet vissza így a Körzetébe, nem lenne biztonságos.

-          Mi a desszert? – próbálok remegés nélküli hangon beszélni, és rámosolyogni a kislányra. Még előttem van, amikor a Második Körzetben először találkoztam vele. Itt kezdődött a lázadás, és persze azóta van velünk.

-          Ha jól tudom sajttorta. És csokis eper. Effie nagyon szereti a csokis epret.

-          Na, és te szereted Effiet? – állok fel, és fogom meg óvatosan a kislány kezét.

-          Hát igen. Ha nem keltene fel hajnalban mindig és nem énekelne olyan csúnyán, akkor még jobb lenne.

-          Effie csúnyán énekel? – kérdezem mire a kislány grimaszt vág nekem, és kezével maga elé mutat.

-          Szörnyen. Mindig hallom, ahogyan a zuhany alatt dúdol. – magamban elnevetem magamat, ahogy ez eszembe jut. De hirtelen el is komorodok. Ez a kislány, akit én megmentettem, aki talán az embereket emlékezteti a Másodikban történtekre. És hirtelen úrrá lesz rajtam a félelem, a félelem, nehogy valami bántódása essen. Ő is a csapatunk tagja. És nem bírnám ki, ha valamit tennének vele. Sem Katnissel. Sem Harryvel.

-          *

Hatalmasat fújtatva megyek végig a Hetedik Körzet Polgármesteri Hivatalának egyik folyosóján. A cipőm hangosan kopog a padlón, ahogyan Katnissel egymás mellett lépkedünk, a kissé sötét folyosón. Megvolt, felolvastam a szövegemet ebben a Körzetben is, de mintha valami elkezdődött volna. A műsor fél óránál is kevesebb volt, s Effie a lelkünkre kötötte, hogy ne legyünk sokáig, hamarosan indul a vonat a Nyolcadik Körzetbe. Már csak néhány, és végre visszatérhetek az otthonomba, a Tizenkettedik Körzetbe, ahova igazán tartozom. De előtte még találkoznunk kell valakivel, valószínűleg egy kis beszélgetés lesz a Körzet polgármesterével, mivel a műsor után két Békeőr szólított meg, engem és a nővéremet, hogy kövessük őket. Talán nem volt elég idő. Nem tudom, hogy mi történt a többiekkel, ők miért nem jöhetnek, de abban a pillanatban, hogy megállunk egy nagy ajtó előtt, rájövök, jobb lenne ha most rögtön a vonathoz mennénk. Érzem, hogy az otthonom szinte csalogat, talán csak is a takaróm alatt, Kökörcsin védelmében érezném magam igazán biztonságban. Az őr hirtelen belöki az ajtót, és pedig megpróbálok elmosolyodni és felkészülni egy kis beszélgetésre, a szokásos illedelmes viselkedésre. De hirtelen abban a pillanatban, hogy az ajtó megnyikordul, s beteszem a lábamat a szobába, a világ egy hatalmasat fordul velem, és érzem, hogy majdnem nekiesem a nővéremnek. Hatalmas mosolyom szinte lefagy az arcomról, ahogyan a szívem hevesen kezd kalapálni, mintha üzenni akarna a lábaimnak, hogy fussanak el innen. Nem a polgármester ül itt a szobában. Nem Effie, nem egy elöljáró, nem. Érzem, hogy a kezeim ökölbe szorulnak, s egy utolsó kétségbeesett sikoltást akarok megengedni magamnak, hátha képes vagyok elmenekülni innen. A szoba sarkában ugyanis nem mást látok meg, mint Panem elnökét. Katniss kezei hirtelen ökölbe szorulnak, ahogyan szürke szemeiből szinte szikrák pattognak. Itt van! Itt van! Itt van! Snow elnök!

7. fejezet I.

Sziasztok! Elnézést a fejezet késéséért, de tegnap kirándulni voltam, úgyhogy nem jutottam gépközelbe. De most itt a legújabb fejezet, ami........ nos remélem érdekes lesz :) Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ha valakinek van valami tippje a végéről (nem spoilerkedek) na akkor írja le, mert őszintén kíváncsi vagyok. :) Jó olvasást mindenkinek! :)
C. <3 
                                                                                                                    

Lázadás. A szó, melyet Panem országának összes lakója ismer. Nem kellett hozzá sok történelemtudás, hogy megtudjam, miért is lett a Sötétség Napjai. Snow elnöknek, illetve az elődjének nem sikerült tökéletesen markában tartani a Körzeteket, egy apró lánc elszabadult, és kicsiny hiba a gépezetben, és már is megtörtént a baj. Aztán pedig jött Katniss Everdeen. Ha nem tesznek semmit, akár már nála elkövetkezhetett volna a felkelés. És aztán Primrose Everdeen. Aki véletlenül tett valamit az Arénában, aki a reményről beszélt, ami miatt a Körzetek megéreztek valamit, valamit, ami arra késztette őket, hogy ezt megtegyék. A remény bátorságot, sőt, mi több, esélyt adott nekik. És hiába próbálkozunk, Primrose Everdeen megjelenése reményt fog adni az embereknek. Mert azt az egy mondatot, amit az Arénában mondtam nem lehet többet kitörölni. A remény az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. És, tessék, itt is van a hiba a gépezetbe. És még hozzá jön a nővérem, aki talán felidézi az emberekben a bátorságot. Remény. Bátorság, galamb, fecsegő poszáta. A fejemet nekidöntöm a mögöttem lévő falnak, miközben ezek a gondolatok cikáznak a fejemben. Hogy lehet, hogy tavaly Katnissnek sikerült megállítani a bajokat, de idén már nem. Most látszik, hogy az a remény, amiről beszéltem, nem holmi marketingfogás, vagy hogy ezzel szerezzek támogatókat. Hanem létezik. A vonaton, pedig az egész társaság megőrült. Haymitchcsel alig lehet beszélni, mindig eltűnik a szobájában, és valakivel diskurál, Katniss hol a férfihez jár be, hol pedig tanakodva ül az utolsó kocsiban, sőt mintha még Effie sem lenne toppon. És ez miattam van. Mintha most próbálnának még tenni az ügy érdekéért, talán ezért van ekkora felfordulás. Én pedig csak egy helyben ülök, olvasom a szöveget, és az előkészítőim miatt alig van időm találkozni a nővéremmel, s mi több, beszélni vele. De tudom, hogy már magában megvilágosodott a dologról. Látja a reményt. Most pedig éppen a 6. Körzet Főépületének egy folyosóján állok, a rendezvény mostanság ért véget. Találkoztam Phoebe és Carlos rokonaival. A sok, és magas emberrel, akik mind egytől egyig fekete szemekkel meredtek rám, olyan fekete szemmel, mint ő az Arénában. De jól tudják, hogy halt meg Phoebe. Az, amikor megmondtam neki, a reményről szóló, de igaz történetemet, s utána bukott le a szakadékba. És ezt mindenki látta. És itt nem lehet kitörölni. Szinte mindenem remegett a lenge ruhámban, és alig vártam, hogy Harry felolvassa a szöveget, és végre eltűnjünk innen. A sötét pillantások, melyek egytől egyig tudják, hogy mi zajlik Panem Körzeteiben a remény miatt, ami megölte a lányukat. Alig volt idő, már is letereltek a színpadról bennünket, de mintha a háttérből még hallottam volna a kiabáló hangokat. Érzem, hogy a gerincemen végigkúszik a remegés, ahogyan eszembe jut, ezt talán nem lehet megállítani. De még mielőtt eljöhettünk volna, Effie mindenképpen be akart menni egy barátnőjéhez, aki innen származik. És a foglalkozása szerint jósnő. Olyan emberek, akik elképedt tekintettel néznek a hatalmas nagy üveggömbbe, s arról mondják el, hogy mi fog történni, ahogyan a hatalmas nagy csillagok állnak az égbolton. Sohasem hittem ezekben a babonákban, de ez az asszony, elvileg egy nagyon híres jósnő, Effie pedig az egész csapatunkat beküldte hozzá, hogy mondja meg, mit is tartogat számunkra a jövő. Katniss és Peeta például röhögve jött ki, Harry halványan mosolyogva és kissé ábrándos tekintettel. Kíváncsi vagyok, hogy nekem mekkora nagy hülyeséget fog kitalálni a jósnő. Hirtelen az ajtó kivágódik mellettem, és annyira ijedten ugrom hátra, hogy kishíján beverem a fejemet a falba. Haymitch jön ki ugyanis, dühös tekintettel, s elvileg szürke színben pompázó szemei, most vörösen izzanak, miközben szinte füstcsíkot húzva maga után robog el mellettem, s az orra alatt ezt motyogja „őrült nőszemély” Hirtelen ösztönösen elmosolyodom, ahogyan látom a férfit távozni, miközben megigazítom a szoknyámat, és egy nagy levegőt veszek. Talán sikerülne kiszaladnom innen, és akkor a szívem, lelkem megúszná ezt a jóslást, de sajnos Effie a lelkemre kötötte, hogy menjek be. Talán még nevetni is fogok, mint a nővérem. Hülyeség ez az egész, hiszen a jövőnket mi magunk alakítkjuk, nem azok a csillagok a nagy égen. Lassan kitárom az ajtót, és belépek a szobába, ahonnan már talán jöttek ki sírva, és nevetve.

-       Jó napot kívánok! – szólalok meg halkan, miközben a szememmel lassan megnézem a szobát, ahol vagyok. Egy aprócska helység ez, közepén egy nagy kerek asztallal, s a falakon idegen emberek, és csillagok képeivel. A szememet ösztönösen könnyek öntik el erre az ismeretlen és erős szagra, melyet a jósok csak füstölgőnek hívnak, mely olyan, mintha a négy évszak keveredne egymással. Tele furcsa virágok, és gyümölcsök illatával.

-       Szervusz drágám! Gyere, ülj le! – néz fel rám hirtelen az egyik székből egy zöldes szempár, mely olyan zöld, mintha csak egy fekete macskához tartozna. Egy alacsony nő ül a széken, akinek fekete haja, mely talán hosszú lehetne, érdekesen oldalra van tupírozva, s egy nagy, és csilingelő fejpánttal összefogva. A vállán egy lila színű és igen rongyos kendőt visel, az arcán pedig hihetetlenül sok smink, erős, szinte vérvörös rúzs, és fekete szemfesték. A karján, és nyakában, fülében pedig ezernyi színes ékszer, melyek úgy csörögnek, akár a szélcsengettyűk. Persze, híres, volt pénze

ilyen dolgokat venni. Ha jól hallottam néhány Viadal győztes mái napig kijár a Hatodik Körzetbe, hogy megkérdezze a nő véleményét. Hirtelen kiráz a hideg, erre a helyre. A szagok, a képek, és a furcsán vigyorgó nő, mintha a frászt hozná rám, ahogyan leülök a székbe, és próbálom megnyugtatni magamat. Megértem, hogy miért nevezte Haymitch a jósnőt őrült személynek. Olyan mint Effie, csak rosszabb kiadásban.

-       Szeretném, ha megmondanád a nevedet, a korodat, és, hogy mikor születtél. Tudod, ezzel segítünk a csillagoknak. – a hangja érdes és halk, mintha egész életében suttogna, amire megremeg a gyomrom. Ki akarok menni.

-       Primrose Everdeen vagyok, 14 éves, és július tizenötödikén születtem. – válaszolok, miközben megpróbálok egyenletesen lélegezni, ahogyan a nő, hirtelen megfogja, és maga felé fordítja a tenyeremet.

-       Primrose…. Primrose… nézzük, mi van, Primrose. – hirtelen a tekintetét az égnek emeli, miközben a lámpák kihunynak a szobában, és egyedül a gömb, halvány lila derengése világítja meg a helységet. Milyen barátai vannak Effie-nek?

-       Te egy különleges lány vagy ugye…. megnyertél valamit….. valamit…óó..az Éhezők Viadalát. Nagyon keményen küzdöttél Primrose. De mintha veszekedést hallanék. Győzelmi harsonákat, de valaki, nagyon ideges. – érzem, hogy mindenem megremeg a nő érdekes hangjára. Mintha alig látszana valami a szeméből, ahogyan az égre függeszti.

-       Emberek vannak az utcán, és kiabálnak. Ezek a Körzetek. A te nevedet kiáltják. Ez itt a jelen.

-       Mi lesz a jövő? Kérem, mondja el. – próbálok hangosan beszélni, miközben érzem, hogy lassan a testemet a hideg kezdi rázni. El akarok innen menni, olyan gyorsan, ahogyan lehet.

-       Egy fehér madarat látok. Az ég alján repül, és halvány fény áramlik belőle. És hirtelen melléáll valami. Egy tüzes madár. Valami érdekes…

-       Fecsegő poszáta? Az a madár fecsegő poszáta? – kérdezem, miközben közelebb hajolok a nőhöz az asztalon. Mi a bajom? Miért ráz a hideg, és miért tudakolózom?

-       Egy fehér rózsát is látok, de mintha lenne rajta valami. Valami fekete…. és a kiabálás egyre hangosabb, és hangosabb… - már a nő is hangosabban beszél, miközben a látom, hogy megremeg. Nagyon élethűen játszik. De hirtelen a szívem erősen kezd, remegni, ahogyan folytatja.

-       A madár még mindig lebeg, de hirtelen egy kiáltást hallok. Egy könnycsepp hullik a földre a galamb szeméből… és… óó

-       Mi az? Mi történik? – kiáltok, miközben érzem, hogy mindenem remeg. Ez egy nagy hülyeség. Prim, ne higgy enne a nőnek. Valamit kitalált, és most azt mondja el neked. Egy mesét, egy kitalációt.

-       Hetvenöt csillag egyesül. És még tizenhárom vár…. – hirtelen teljes erőmből rángatni kezdem a kezemet ki, hogy elfussak innen. Ez a nő megőrült. Milyen csillagokról beszél, és milyen várakról? Érzem, hogy a remegés végigkúszik a gerincemen, de a nő nem akar elengedni. Miért nem hagy békén?

-       És most a madár válaszúthoz ért. Két dolog történhet. – hirtelen köhögés tör rám, miközben eszembe jut, hogy talán Katniss kirángat innen. De a szememmel még is a nőre figyelek, és arra, amit mond. Elhiszem ezt a mesét?

-       Ez egy fehér út. Hatalmas nagy tündöklés van mögötte, tündöklés, és valami… valami fényesség. De a másik… - a nő hirtelen lehajtja a fejét az asztalra és megremeg

-       Egy fekete út. Kiáltásokat hallok. Fájdalmat, és bombák robbanását. A madárnak két útja van. A fényesség, vagy a sötétség. De nem tudom, hogy melyik. Sajnálom, erre már képtelen vagyok, nem mondanak többet a csillagok. De egy dolgot tudok. Erre a madárra várhat egy hatalmas nagy jövő. Vagy egy hatalmas bukás. Jobb, ha vigyázol Primrose Everdeen!

6. fejezet III.

Sziasztok, meghoztam a legújabb fejezetet! :) Nos, igyekszem, elkezdtem készíteni a Daughter of Hope videóját, ha minden jól megy, a hétvégén el is készül :) Ja és láthattok majd egy új menüt, Győzelmi Körút Poszterek néven. Nos, régebben rámtört egy tervezési láz, és szerkesztettem úgynevezett Győzelmi Körutas posztereket, amelyeket egyes Körzetekben tennének ki. Szóval hamarosan elkészül ez az új menü, igyekszem, ha kész lesz chatben írok. Remélem tetszeni fog nektek :)
Köszönöm a pipákat, a chatbejegyzéseket és a megtekintéseket, és bár mostanában nem érkezett komi, én őszintén kíváncsi vagyok a véleményetekre, mit szóltok a sztori alakulásához, szóval nyugodtan :) Köszönöm a támogatásotokat a magam .s Prim nevében is, remélem a jövőben is így lesz. Jó olvasás! :)
                                                                                                                        
  

Óvatosan sóhajtok egyet, miközben megmarkolom a szoknyám szegélyét. Megegyeztünk. Én mostantól minden egyes Körzetben olyan szöveget fogok mondani, melyet mindig is szokott egy győztes, és dicsérni fogom a Kapitóliumot. Ha ez Haymitch szerint beválik, akkor igen. Ha még egy bábnak is kell ehhez válnom. Ugyanis minden  egyes győztes ilyen bábu, melyet a főváros irányít, és ha ez kell, hogy a körút után hazamenjek és végre nyugodtan éljek, akkor meg fogom tenni. Illetve nem ezért. Hanem azért, hogy soha többet ne kelljen találkoznom, de még akármilyen kapcsolatba kerülnöm sem Snow elnökkel. Tudom, hogy ez a nővéremnek tavaly bevált. Emlékszem, amikor sírva hívott a körútról, hogy mi történt a 11. Körzetben, ahol az emberek szintén hasonlót tettek. De utána hallgatott Haymitch tanácsára, és mivel a televízió időben elkapcsolt, a többi Körzet nem nagyon vett tudomást róla, főleg mivel egy olyan kicsi Körzetben volt, mint a tizenegyedik. De vajon a Másodikkal mi a helyzet? Megegyeztünk Haymitchcsel, hogy nem szólunk sem Peetának, sem Harrynek, de még Gloria sem fogja megtudni. Ez most csak köztünk marad, hármunk között, remélve azt, hogy ez a dolog a Másodikban csak egy kis pillanatnyi félreértés volt. Óvatosan kihúzom magam, illetve igyekszem azt tenni, de belülről valójában remegek, és félek, mert mindjárt kiderül, hogy a Harmadik mit tud. Erre az alkalomra csodálatos ezüstruhába öltöztettek, és a hajamat pedig leengedve egyenesen hagyták, de még érzem, hogy a drágakövek közt is remeg a testem.

-          Minden rendben Prim? Ugye? – hallom meg hirtelen magam mellett Harry hangját, aki kedvesen megfogja a kezemet, miközben beáll az induláshoz. Ő nem tudhatja meg. És remélem nem is érdekli, mi történt a másodikban. Sőt a kislányt sem hozzuk ki ide. Ő a vonaton marad, és Effie egy megbízható avoxra bízta rá. Talán az emberek nem tudják, hogy mi hivatalosan talán örökbe is fogadtunk egy árva kislányt.

-          Igen. Jól vagyok, csak hideg van. – felelem halkan, miközben megmarkolom a fiú kezét. Ez igaz. Tényleg remegek. Hallom, ahogy a polgármester felkonferál minket, miközben utoljára felidézem a nővérem és Haymitch tanácsát. Olvasd fel azt a szöveget, és bármi történjék, mondd tovább. Nem vegyél tudomást a környezetedről, ha bármit is meglátsz, folytasd tovább. És mosolyogj! Mintha mi sem történt volna! Képes vagyok én erre? Képesnek kell lennem. Nem történt semmi. Hátha… hátha. És ekkor kitárulnak a kapuk, mi pedig kilépünk a nagy színpadra. Óvatosan elmosolyodom, és megszorítom a fiú kezét, de hirtelen lazítok a szorításon, nehogy valami feltűnjön neki. Látom, ahogyan a Körzet lakói beözönlöttek a térre, és szépen rendezett sorokban ott állnak. Csak állnak és figyelnek, és tapsolnak. Óvatosan integetek a Körzet polgárainak, miközben nyugtatni próbálom magam, és fegyelmezni, nehogy remegjen a térdem. A polgármesterrel kezet fogunk, majd beállunk a mikrofon elé, miközben én azon fohászkodom, hogy ne történjen semmi. Semmi rossz. Szépen mosolygom, miközben lassan és érthetően elkezdem olvasni a szöveget, amit írtak nekem. Főleg arról szól, hogy mennyire sajnáljuk a kiesett versenyzőket, és hogy megköszönjük a Kapitóliumnak azt a kedves támogatást amit nekünk, győzteseknek nyújtottak. Csak mosolygom, és olvasok, miközben igyekszem nem figyelni semmire. Ezt kérte Katniss, és ő is ezt tette tavaly. Magamban megpróbálom felidézni az ő viselkedését, és úgy tenni, de a hangom még is jobban remeg. Én nem tudom olyan egyszerűen leplezni az idegességet. Miután felolvasom szöveget, egy kislány átnyújtja a csokrunkat, majd a polgármester egy kis köszönőszöveget mond nekünk. Óvatosan magamhoz szorítom az illatozó virágokat, miközben belekarolok Harrybe, és még mindig mosolygom. Legyen meg a boldog győztes pár, a színpadra termett pár. Ezt mondta Haymitch. A Körzet vezetője nagyon halkan és lassan beszél, sőt alig hallom amit mond, éppen ezért egy pillanatra magam elé nézek, hogy elgondolkodjam azon, ez mennyi ideig fog ez tartani. Aztán már bent leszünk. De ekkor hirtelen feltűnik valami. A Körzet utcáin ugyanolyan zászlók vannak, mint a Másodikban, viszont egy dolog hiányzik róluk. Az aljuk. Az alján, ahol a Kapitólium címere van. Hirtelen a szívem egy hatalmast dobban, ahogyan megszemlélem a zászlót. Csak a mi fejünk van itt, és a Kapitólium címerét pedig levágták. Levágták! Látom, hogy nem egyenes, egyik zászló alja sem egyenes. Ekkor hirtelen meglátom magam egy közeli monitorban. Sápadt arccal, és reszketegen bámulom a zászlókat, s a mosolyom is eltűnt már. Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek. Ez igaz! Itt is tudnak valamit. Ekkor hirtelen meghallok a tömegből egy kiáltást. Valaki azt kiáltotta: Primrose Everdeen! Maga hisz benne? Hisz a reményben? Látom, ahogy a polgármester abbahagyja a beszédet, miközben többen is ezt kiabálják. Primrose Everdeen! Hisz a reményben? Hirtelen fehér kesztyűs kezek ragadják meg a

vállamat, és mielőtt a vezető elmondaná a beszédet, kituszkolnak bennünket a színpadról. Érzem, hogy a kezemben teljesen összenyomtam a virág csokromat. Még mindig hallom odakintről a hangos kiáltozást. Tehát ők is tudják. A Harmadik Körzet tudja, mi történt előzőleg. De ezzel nem lesz vége az egésznek. Nem tudom, hogy lehet, hogy a televízió nem vágta ki, ami a Körzetben történt, és hogy tudják a többiek is, a dolgokat. A negyedik Körzetbe egy csodálatos csónakon szállítanak minket a rakparton lévő színpadhoz, és mindennek megadják a módját, hogy gyönyörű legyen minden. Én pedig csak mosolygom, integetek, és igyekszem leplezi a remegésem. A tőlem telhető legnagyobb hangerővel igyekszem elmondani a szövegemet, miközben időt sem hagynak arra, hogy az emberek bármit is mondjanak. A tempó erős, szinte feszített, és nem hagynak egy percet sem. De a fejemből nem bírom kiverni mindazt, ami a Harmadik Körzetben történt. Hogyan tudtak arról, ami Isabelle hazájában játszódott? Alig hogy vége a műsornak gyorsan elhívnak a színpadra két lányt, akik a kezünkbe adnak egy-egy tengerkék csokrot. Hihetetlen, de a valóságban ilyen rózsa nem terem, ez is egy, a Kapitólium által teremtett dolgok közül. De hirtelen még mielőtt Katnissék elindulnának felénk, egy nő szalad fel a színpadra, akiről rongyos ruhák lógnak, melyek úgy állnak törékeny testén, mint a zakó a vállfán. Csak lógnak. A kezében pedig egy feketébe bugyolált valamit tart. Mielőtt egy Békeőr megragadná a karomat, a nő aodafurakszik a győztesekhez, már innen is látszik az arca, és bőre, melyen mintha száz, sőt több vörös csík fut végig, mintha vágás, vagy sebhely lenne.

-          Primrose Everdeen! Harry Black! – egy Békeőr erősen megrántja a karomat, de hirtelen a nő beáll elém és Katniss elé. Kicsiny termetű, talán olyan mint én, s látom a szeme alatt a fekete karikákat. Hirtelen a gyomrom begörcsöl, ahogy a fiatal asszony óvatosan, remegő kézzel felém fordítja a fekete pólyát, a fekete pólyát, és benne egy aprócska csecsemőt, akinek az arca olyan sebhelyes, akár az anyjáé-

-          Meg fog halni? Kérem, mondja meg, meg fog halni? – az asszony remegve magához szorítja a kicsit, miközben az egyik őr, erősen megmarkolja a vállát, és erélyesen rászól. A csecsemő arca teljesen sebes, és látom rajta, hogy apró, mintha alig enne valamit. Érzem, hogy a nővérem erősen megfogja a csuklómat, és befelé húzna, de hirtelen elkiáltom magamat. Mintha a belsőm, az énem, az orvosi énem szólna, aki nem hagyna ott egy idegen kisgyereket, mintha szívem szólalna meg hirtelen.

-          Ennie kell. Nagyon sokat kell ennie. És kellenek rá gyógyszerek. Kérem, injekció. Kell egy steril injekció. A Körzet gazdag, biztosan van….. – hirtelen a nővérem beránt engem az ajtón belülre, miközben a nőt, egy Békeőr kezdi kifelé vonszolni.

-          Injekció…. injekció. – kiáltja az asszony, miközben látom, hogy a fekete kendős alak távolodni kezd tőle, egyre és egyre el.

-          Igen!  Mondja ezt az orvosnak. Ha bármi van, ha bármi lenne…. – kiabálok hangosan, de már nem látom többet a nőt. Ő is, és a gyermeke is eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el, a hullámzó tömegben, akik még mindig a főutcán állnak, és mintha a színpad felé figyelnének. A nővérem erősen behúz engem az épületen belülre, de még ez sem akadályozza meg azt, hogy lássam, amit látnom kell. A polgárok ugyanis, akik a téren maradtak most ott állnak, miközben a kezük három középeső ujját az ég felé tartják. Ez sem akadályozza meg, hogy láthassam az üvöltöző Békeőröket odakint. Ez sem akadályozza meg, hogy rájöjjek, a Negyedik Körzetben is van valami. Ők is tudják. A Második. A Harmadik. És a Negyedik.

-          *

-          De az Ötödik Körzetben is történik valami. A köszöntés, és a felolvasás, már szinte hihetetlenül rövid, mintha már ki lett volna adva a parancs, hogy minél kevesebbet tartózkodjunk egy Körzet emberei előtt. De hiába rajtam a gyönyörű ruha, hiába a csodaszép beszéd, az interjú után néhány ember feljön a színpadra. Nagy mikrofonokkal és kamerákkal, mintha az Ötödik Körzet riporterei lennének, közelednek hozzánk, miközben hangosan kiabálnak. A nővérem mellettem áll, és feszülten figyeli a jelenetet, de az emberek hirtelen körbevesznek bennünket, miközben kérdéseket kérdeznek. Tényleg hinni kell a reményben? Mit gondol, tényleg létezik? Óvatosan próbálok kiszabadulni az emberek gyűrűéből, de mintha minden irányban lennének.

-          Miss Everdeen, mit gondol? Mit gondol a Viadalokról? – az ismeretlenek Katniss felé közelítenek, aki halkan és nyugodtan valami olyasmit motyog, hogy Panem ma, Panem holnap, Panem mindörökké. De a Körzetpolgárok hangosan kezdenek kiabálni, hogy ez nem lehet igaz, és felém közelítik a hatalmas nagy mikrofonjaikat.

-          Mit gondol a reményről? Hisz benne? – egy hangos férfi szinte az orrom alá nyomja a műszerét, miközben érzem, hogy a levegőm vészesen kezd fogyni. Mi adott erőt nekik, hogy feljöjjenek a színpadra, hogy olyanokat kérdezzenek, amiket nem szabad. Teljes erőmből próbálok arrébb vergődni, miközben megérzem, hogy egy Békeőr erősen megmarkolja a csuklómat, és megpróbál kihúzni a tömegből. Érzem, hogy felszisszenek, az erős szorítástól, és attól, hogy alig kapok valami levegőt, mikor az ember ismét felém fordítja a mikrofont. Az őr teljes erejéből rángatni kezd, de az emberek hangosan kiabálva követelik a válaszukat.

-          Igen, én.. én…. motyogom magam elé, mikor hirtelen kiérek a tömegből, és a nővérem kezét fogva sietni kezdek az épület felé. De így is hallom, ahogy az emberek a hátam mögül kiabálnak, miközben megpróbálják leterelni őket a színpadról. „Gyűlöljük a Viadalokat! Létezik a remény! Igen is létezik! Tudjuk, mi történt a Második Körzetben! Tudjuk! Mindent tudunk!” És ekkor beérünk a biztonságot jelenető, Ötödik Körzet épületébe. De már így is sikerült látnunk mindent. Mindent, ami arra utalt, hogy a Körzetben elszabadult a káosz. De nem csak itt.