8. fejezet I

Sziasztok! Ez a fejezet időzítettről jön, ugyanis elutazok, és nem biztos, hogy sikerül Wifit találnom. Köszönöm szépen az eddigi kommenteket, és pipákat, elnézést, ha egy ideig nem tudok rájuk reagálni, de igyekszem. Remélem tetszeni fog ez a fejezet ami háát..... remélhetőleg kellően érdekesre sikeredett. Prim az Prim, szóval muszáj volt neki egy ilyen jelenet. Nos, majd kiderül minden, jó olvasást! <3
                                                                                                       

Remegve fonom össze magam előtt a karomat, miközben az ajtót pásztázom. A Nyolcadik Körzet. Nincsen többé semmilyen kibúvó, itt meg kell mutatnom mindent, ahogyan az elnök mondta. A fejemben megjelenik a kárörvendő képe, s a fehér rózsa a hajtókájában, mire mindenem megremeg. Nem, nem lehet. Most ezt  el kell mondanom, mivel nem akarom, hogy bármi baja essen a többieknek. Én nem vagyok az, aki helyzet esetén el tudja cipelni a vállán a lázadás terhét. Csak szeretnék végre nyugodtan élni. A fejemben utoljára elmondom a szövegemet, mikor meghallom, hogy felkonferálnak bennünket. Katniss írt nekem egy olyan gondolatsort, amellyel talán ki lehet békíteni a Körzeteket, sőt, talán a reményt is el lehet venni tőlük. De én ezt akarom? Hogy eltűnjön a remény? Az elmémben ismét az elnök képe villan fel, amint vigyorogva beszél hozzám. Igen, ezt kell, hogy akarjam. Az ajtószárnyak lassan tárulnak ki, miközben kilépünk a nagy színpadra, amelyet a Városháza előtt állítottak fel. Harry nem tudja, sem Peeta, nekik tilos volt elmondani az ilyesmit. De azt tudom, érzem a szívem legmélyén, hogy Harry tud valamit. A Polgármester kedvesen köszönt bennünket, de én képtelen vagyok arra figyelni. A téren hihetetlenül nagy tömeg állt, talán több, mint az eddigi összes Körzetben is, fiatalok, idősek, őket kell most meggyőznöm. Érzem, hogy minden egyes tekintet rám szegeződik, ahogyan lassan a mikrofon elé lépek, és utoljára felmondom magamban a szöveget. Katniss a hátam mögött áll, s fejével lassan bólint, mintha szürke szemeivel azt akarná sugalni: gyerünk! A fülemben dobog a vér, és a térdeim reszketni kezdenek a lila ruhában, egy rövid lila, ruha, s hozzá bakancs, a hajamat pedig több tucat kis fonatba fogták, s a fejemen rögzítették akárcsak egy gyönyörű konty. Nagyon sóhajtok.

-       Az, hogy itt lehetünk egy hatalmas nagy csoda. Csoda, amit talán főleg a Kapitóliumnak, a kedvességüknek, hogy így bántak velünk, és Snow elnökúrnak köszönhetünk. – próbálok a lehető legmézédesebb és kedvesebb hangomon beszélni, miközben óvatosan a tömegre nézek. Feltűnően sok a Békeőr.

-       A Kapitólium……

-       Még is mit beszél? Hatalmas csoda? Köszönhetünk valamit az elnöknek!

-       Maga mondta, hogy ő az igazi ellenség! Mit gondol? – hirtelen látom, ahogy egy nagy csapat, húsz év körüli fiú kezdi ezt kiabálni a sorok végéről, mire teljes erőmből megremegek. Nem, lehet, ez nem történhet meg. Igyekszem feljebb emelni reszkető hangomat, miközben folytatom.

-       Igen, ez egy csodálatos dolog. Panemet nekik köszönhetjük.

-       Ne zagyváljon. Tudjuk az igazságot! Mind tudjuk! – már nem csak az a néhány ember üvölt. Látom, ahogy az emberek az első, és hátsó sorokban is kiabálni kezdenek, mind a reményről, a Kapitólium igazságtalanságairól, és arról, hogy nem beszélek igazat. Érzem, hogy a vér lüktet a fülemben, s hiába próbálok ismét megszólalni. A hangomat elfojtja a téren állók kiabálása, nem számít hogy idős vagy fiatal, mind kiabál, mintha mit sem érne a beszédem. Érzem, hogy a testemet kezdi elhagyni az erő, ahogyan végignézek a tömegen. Lehetetlen. Már ők is tudnak róla. Hirtelen a tömeg előreindul, egyenesen a színpadhoz. Látom, ahogyan egyes emberek kezeiben köveket tartanak, mások pedig zászlócafatokat. És egyszerre kiáltják a remény szót.  Sőt, valahol a nővérem neve is felmerül. Hirtelen érzem, ahogyan valaki erősen megmarkolja a csuklómat, mire hirtelen összerezzenek. A nővérem áll mögöttem, akinek a keze fogásán is érzem, hogy dobog a szíve, s az arca, most nem élettel és színnel teli. Hanem holtsápadt.

-       Mennünk kell! El kell innen tűnnünk, mielőtt valami baj történne! – érzem, hogy a tenyerem izzadni kezd, s a szívem dobogásán keresztül is hallom a tömeg erős hőkölését. Én tehetek róla! Erősen megmarkolom a nővérem kezét, hogy elinduljunk, de ekkor hirtelen meglátok valamit. Valamit, ami miatt a testem megállásra kényszerül, s a szívem még erősebb dobogásba kezd. Lehet, hogy senki sem látja, de talán én vagyok az egyetlen. A tér végében néhány kicsiny gyerek ácsorog. De most hirtelen Békeőrök özönlik el a helyüket, s látom, ahogyan fellöknek egy kisfiút, s egy szőke hajú kislányt erősen  megütnek. A vaskesztyűikkel. Amint meghallom a gyerekek halk, és panaszos sírását, és meglátom a kislány sebesülését az arcán, hirtelen egy kiáltás szakad ki a torkomból, egy olyan kiáltás, amely szinte nem az én hangomon szól.

-       A gyerekek! – látom, ahogy a nővérem is hirtelen odakapja a fejét, amerre én, s az arca megrándul, amint szürke szemével végigpillant a terepen.

-       Mennünk kell Prim, most! Gyere! – érzem, hogy erősen megragadja a csuklómat, miközben e városháza felé kezd rángatni engem. Tudom, hogy mennünk kell. De hirtelen ekkor a fülemből kiszorul a tömeg kiabálása, Katniss hangja, és az én erős szívverésem. Csak a gyerekek panaszos kiáltásait és sírásait hallom, s látom, ahogy a Békeőrök egyre több kisgyereket rángatnak oda, s ütni-verni kezdik őket. Hirtelen a mellkasom teljes erőből megrándul. ahogyan látom, hogy már a többi ember is arra néz. Mintha az előbb engem csaptak volna arcon, és engem taszítottak le a porba. A fájdalom olyan erősen ver hasba, hogy hátratántorodom, és nekiesem Katnissnek. Ezt miattam csinálják. A tömeg lassan egyenként fordul hátra oda, ahol ez történik, látom, ahogyan hangosan kiabáló anyukák próbálnak a gyerekeik közelébe jutni, de a Békeőrök csak vissza lökik őket. A szívem erősen kezd kalapálni. Nem ölhetik meg a gyerekeiket!

-       Ne! Ne! – a torkomból egy hatalmas nagy sikoly tör fel, ahogyan a vérző gyerekeket látom. Érzem, hogy a nővérem teljes erejéből próbál berángatni az épületbe, de hirtelen kitépem a kezemet a karjából. Nem tehetik ezt a gyerekekkel. A torkomat erősen kezdi fojtogatni valami, ami elszívja az erőmet, és könnyeket kényszerít a szemembe is. Oda kell mennem! Hirtelen valaki erősen megmarkolja a derekamat, de teljes erejéből, szinte hogy ölbekapva próbál bevinni az épületbe. Peeta az. De ekkor sikoltozni, és ordítani kezdek, ahogyan látom. és hallom a gyerekek fájdalmas panaszait, és szinte érzem magamon a fájdalmukat. A kezemmel teljes erőből ütni kezdem Peeta karját, miközben érzem, hogy az arcomat átáztatják forró könnycseppjeim, s lemossák a csodálatos lila sminkemet is.

-       Engedj el! Hagyj békén! – a hangom szinte hörgéssé erősödik, ahogyan egy hatalmasat rugok a fogvatartóm lábába úgy, hogy hirtelen a szorítás megszűnik, én pedig kiszabadulok onnan. A torkomat mintha egy hatalmas nagy kötél fojtogatná, és nem engedné el. Teljesen megszédülök, ahogyan kiabálva kezdek el lefutni a színpadról, arra a helyre, ahol a kicsik vannak. Minden egyes lépéssel közelebbre kerülök, úgy hagy el az erőm, annál inkább hallom a panaszos sírásokat, és az anyukák jajgatásait. Miért teszik ezt? Miért? Hirtelen egy Békeőr hátába ütközöm, és

majdnem elterülök a talajon, ahogyan meghallom a hangos sírást. Kiáltás. Én mindig is gyógyító voltam, és ők tudják a legjobban, mi is az, hogy ilyen embereket nézünk. Ártatlan, és gyenge kisgyerekeket, akik semmit sem tudnak tenni. Látom, ahogy egy hangosan kiabáló anyuka mellettem a földre zuhan az őr erős ütésétől, s sírva üvölt egy kisgyerek nevét, miközben a kezeit az ég felé emeli. Nem lehet! Nem lehet!

-       Elég legyen! Elég! – hirtelen teljes erőmből megindulok egy Békeőr felé, aki viszont abban a pillanatban vissza is üt engem a tömegbe. Érzem, ahogyan a mellkasomba erős fájdalom nyilall, de ez még kevesebb annál, amit a szívemben érzek. Ezek ártatlan és kicsiny gyerekek. Tökéletes szerek ahhoz, hogy megtorolják rajtam, a lázadást. Mert most már  mindenki tudja, hogy a Körzetek lázonganak, és ez részben miattam van. És azt is tudja mindenki, hogy gyógyító vagyok, és egy gyenge pontom van. A fájdalom látványa, pláne, ha kicsiny gyerekeknél van ez. Hirtelen egy mozdulattal lebukok egy Békeőr karja alatt, miközben ő nem figyel oda. És ekkor meglátom az összes gyereket. A közelemben egy kislány fekszik a sárban, a haja tiszta, kosz miközben a kicsiny arcocskájáról patakokban folynak a könnyek. Hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban, amikor meglátom, hogy egy Békeőr egyenesen odalép elé, s a kezét, a hatalmas nagy vaskesztyűjét megemeli És ekkor hirtelen ott termek, egyenesen a kislány előtt, s a számat fojtott kiáltás keveréke hagyja el.

-       Hagyja békén, még is mit tesz vele? Hagyja békén, látja, hogy mindenki tiszta seb. Fáj nekik. Miért teszi ezt? Kérem, hagyja abban! – a hangom már egyáltalán nem határozott, hanem olyan vékony, mint Kökörcsin nyivákolása, s már az én szememből is könnyek folynak, ahogyan a kezeimet szinte összekulcsolom a férfi előtt.

-       Kérem….. – az élet szinte megáll a téren. Az eddigi összes Békeőr felém néz, s csak a kicsi gyerekek halk szipogását, és az anyukák jajgatását lehet hallani. A fájdalom szétárad a testemben. Biztos nem így képzelték el Primrose Everdeent, a győztest, hogy elmaszatolódott sminkkel, remegve és könyörögve áll egy Békeőr előtt.

-       Kérem, hagyják békén a gyerekeket! – hirtelen egy erős hangot hallok meg magam mögül, mire remegve fordulok meg a tengelyem körül. Katniss, a nővérem áll az őr előtt, s mellette Peeta, az egyik oldalon Harry,aki épp leguggolt, hogy az egyik kisgyereken segítsen. De még ott áll Haymitch is, s mögötte a dühös Effie, akinek az arca most mintha más lenne. Mintha félelmet látnék benne.

-       Ők csak ártatlan gyerekek. Kérem, hagyják békén őket, ne bántsák. Most kezdődött el az életük, és bűn, ha véget vetnek ennek. És a szenvedések. Kérem, engedjék be az anyukákat. És hagyják békén a gyerekeket. – kihasználom az időt, hogy remegve leguggoljak egy kisfiú mellé, s óvatosan megpróbáljam betakarni valamivel. Érzem, hogy még mindig rázza a görcs a testemet, s a könnyeim nem álltak el, de mintha mást is éreznék. Dühöt, amiatt, hogy Snow elnök ilyet parancsol a Békeőröknek. Bántani a gyerekeket. De ekkor hirtelen meghallok egy hangot, egy hangot, melyet az egyik anyuka kezd el, aki a kisgyereke mellett térdel, de hirtelen már nem csak ő mondja.

-       Nem tehetik! Nem tehetik! – a szó, a mondat lassan emberről emberre száll, s miközben a szülők a gyerekeikhez érnek, mások már egészen másfelé indultak el. A Békeőrök felé. Azok felé, akik megtették mindezt a gazságot, és gonoszságot a kicsikkel. A tömeg mint egy orkán kezd zúgolódni, mintha megjött volna az erejük ahhoz, hogy elmondják, mit is gondolnak. Mintha valami erőt adott volna nekik, hogy hirtelen meginduljanak a színpad felé, a a kegyetlen Békeőrök felé. Érzem, ahogyan egy izzadságcsepp gördül le a homlokomon, miközben a szívem erősebben és erősebben kezd zakatolni. Kitör a káosz.