6. fejezet III.

Sziasztok, meghoztam a legújabb fejezetet! :) Nos, igyekszem, elkezdtem készíteni a Daughter of Hope videóját, ha minden jól megy, a hétvégén el is készül :) Ja és láthattok majd egy új menüt, Győzelmi Körút Poszterek néven. Nos, régebben rámtört egy tervezési láz, és szerkesztettem úgynevezett Győzelmi Körutas posztereket, amelyeket egyes Körzetekben tennének ki. Szóval hamarosan elkészül ez az új menü, igyekszem, ha kész lesz chatben írok. Remélem tetszeni fog nektek :)
Köszönöm a pipákat, a chatbejegyzéseket és a megtekintéseket, és bár mostanában nem érkezett komi, én őszintén kíváncsi vagyok a véleményetekre, mit szóltok a sztori alakulásához, szóval nyugodtan :) Köszönöm a támogatásotokat a magam .s Prim nevében is, remélem a jövőben is így lesz. Jó olvasás! :)
                                                                                                                        
  

Óvatosan sóhajtok egyet, miközben megmarkolom a szoknyám szegélyét. Megegyeztünk. Én mostantól minden egyes Körzetben olyan szöveget fogok mondani, melyet mindig is szokott egy győztes, és dicsérni fogom a Kapitóliumot. Ha ez Haymitch szerint beválik, akkor igen. Ha még egy bábnak is kell ehhez válnom. Ugyanis minden  egyes győztes ilyen bábu, melyet a főváros irányít, és ha ez kell, hogy a körút után hazamenjek és végre nyugodtan éljek, akkor meg fogom tenni. Illetve nem ezért. Hanem azért, hogy soha többet ne kelljen találkoznom, de még akármilyen kapcsolatba kerülnöm sem Snow elnökkel. Tudom, hogy ez a nővéremnek tavaly bevált. Emlékszem, amikor sírva hívott a körútról, hogy mi történt a 11. Körzetben, ahol az emberek szintén hasonlót tettek. De utána hallgatott Haymitch tanácsára, és mivel a televízió időben elkapcsolt, a többi Körzet nem nagyon vett tudomást róla, főleg mivel egy olyan kicsi Körzetben volt, mint a tizenegyedik. De vajon a Másodikkal mi a helyzet? Megegyeztünk Haymitchcsel, hogy nem szólunk sem Peetának, sem Harrynek, de még Gloria sem fogja megtudni. Ez most csak köztünk marad, hármunk között, remélve azt, hogy ez a dolog a Másodikban csak egy kis pillanatnyi félreértés volt. Óvatosan kihúzom magam, illetve igyekszem azt tenni, de belülről valójában remegek, és félek, mert mindjárt kiderül, hogy a Harmadik mit tud. Erre az alkalomra csodálatos ezüstruhába öltöztettek, és a hajamat pedig leengedve egyenesen hagyták, de még érzem, hogy a drágakövek közt is remeg a testem.

-          Minden rendben Prim? Ugye? – hallom meg hirtelen magam mellett Harry hangját, aki kedvesen megfogja a kezemet, miközben beáll az induláshoz. Ő nem tudhatja meg. És remélem nem is érdekli, mi történt a másodikban. Sőt a kislányt sem hozzuk ki ide. Ő a vonaton marad, és Effie egy megbízható avoxra bízta rá. Talán az emberek nem tudják, hogy mi hivatalosan talán örökbe is fogadtunk egy árva kislányt.

-          Igen. Jól vagyok, csak hideg van. – felelem halkan, miközben megmarkolom a fiú kezét. Ez igaz. Tényleg remegek. Hallom, ahogy a polgármester felkonferál minket, miközben utoljára felidézem a nővérem és Haymitch tanácsát. Olvasd fel azt a szöveget, és bármi történjék, mondd tovább. Nem vegyél tudomást a környezetedről, ha bármit is meglátsz, folytasd tovább. És mosolyogj! Mintha mi sem történt volna! Képes vagyok én erre? Képesnek kell lennem. Nem történt semmi. Hátha… hátha. És ekkor kitárulnak a kapuk, mi pedig kilépünk a nagy színpadra. Óvatosan elmosolyodom, és megszorítom a fiú kezét, de hirtelen lazítok a szorításon, nehogy valami feltűnjön neki. Látom, ahogyan a Körzet lakói beözönlöttek a térre, és szépen rendezett sorokban ott állnak. Csak állnak és figyelnek, és tapsolnak. Óvatosan integetek a Körzet polgárainak, miközben nyugtatni próbálom magam, és fegyelmezni, nehogy remegjen a térdem. A polgármesterrel kezet fogunk, majd beállunk a mikrofon elé, miközben én azon fohászkodom, hogy ne történjen semmi. Semmi rossz. Szépen mosolygom, miközben lassan és érthetően elkezdem olvasni a szöveget, amit írtak nekem. Főleg arról szól, hogy mennyire sajnáljuk a kiesett versenyzőket, és hogy megköszönjük a Kapitóliumnak azt a kedves támogatást amit nekünk, győzteseknek nyújtottak. Csak mosolygom, és olvasok, miközben igyekszem nem figyelni semmire. Ezt kérte Katniss, és ő is ezt tette tavaly. Magamban megpróbálom felidézni az ő viselkedését, és úgy tenni, de a hangom még is jobban remeg. Én nem tudom olyan egyszerűen leplezni az idegességet. Miután felolvasom szöveget, egy kislány átnyújtja a csokrunkat, majd a polgármester egy kis köszönőszöveget mond nekünk. Óvatosan magamhoz szorítom az illatozó virágokat, miközben belekarolok Harrybe, és még mindig mosolygom. Legyen meg a boldog győztes pár, a színpadra termett pár. Ezt mondta Haymitch. A Körzet vezetője nagyon halkan és lassan beszél, sőt alig hallom amit mond, éppen ezért egy pillanatra magam elé nézek, hogy elgondolkodjam azon, ez mennyi ideig fog ez tartani. Aztán már bent leszünk. De ekkor hirtelen feltűnik valami. A Körzet utcáin ugyanolyan zászlók vannak, mint a Másodikban, viszont egy dolog hiányzik róluk. Az aljuk. Az alján, ahol a Kapitólium címere van. Hirtelen a szívem egy hatalmast dobban, ahogyan megszemlélem a zászlót. Csak a mi fejünk van itt, és a Kapitólium címerét pedig levágták. Levágták! Látom, hogy nem egyenes, egyik zászló alja sem egyenes. Ekkor hirtelen meglátom magam egy közeli monitorban. Sápadt arccal, és reszketegen bámulom a zászlókat, s a mosolyom is eltűnt már. Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek. Ez igaz! Itt is tudnak valamit. Ekkor hirtelen meghallok a tömegből egy kiáltást. Valaki azt kiáltotta: Primrose Everdeen! Maga hisz benne? Hisz a reményben? Látom, ahogy a polgármester abbahagyja a beszédet, miközben többen is ezt kiabálják. Primrose Everdeen! Hisz a reményben? Hirtelen fehér kesztyűs kezek ragadják meg a

vállamat, és mielőtt a vezető elmondaná a beszédet, kituszkolnak bennünket a színpadról. Érzem, hogy a kezemben teljesen összenyomtam a virág csokromat. Még mindig hallom odakintről a hangos kiáltozást. Tehát ők is tudják. A Harmadik Körzet tudja, mi történt előzőleg. De ezzel nem lesz vége az egésznek. Nem tudom, hogy lehet, hogy a televízió nem vágta ki, ami a Körzetben történt, és hogy tudják a többiek is, a dolgokat. A negyedik Körzetbe egy csodálatos csónakon szállítanak minket a rakparton lévő színpadhoz, és mindennek megadják a módját, hogy gyönyörű legyen minden. Én pedig csak mosolygom, integetek, és igyekszem leplezi a remegésem. A tőlem telhető legnagyobb hangerővel igyekszem elmondani a szövegemet, miközben időt sem hagynak arra, hogy az emberek bármit is mondjanak. A tempó erős, szinte feszített, és nem hagynak egy percet sem. De a fejemből nem bírom kiverni mindazt, ami a Harmadik Körzetben történt. Hogyan tudtak arról, ami Isabelle hazájában játszódott? Alig hogy vége a műsornak gyorsan elhívnak a színpadra két lányt, akik a kezünkbe adnak egy-egy tengerkék csokrot. Hihetetlen, de a valóságban ilyen rózsa nem terem, ez is egy, a Kapitólium által teremtett dolgok közül. De hirtelen még mielőtt Katnissék elindulnának felénk, egy nő szalad fel a színpadra, akiről rongyos ruhák lógnak, melyek úgy állnak törékeny testén, mint a zakó a vállfán. Csak lógnak. A kezében pedig egy feketébe bugyolált valamit tart. Mielőtt egy Békeőr megragadná a karomat, a nő aodafurakszik a győztesekhez, már innen is látszik az arca, és bőre, melyen mintha száz, sőt több vörös csík fut végig, mintha vágás, vagy sebhely lenne.

-          Primrose Everdeen! Harry Black! – egy Békeőr erősen megrántja a karomat, de hirtelen a nő beáll elém és Katniss elé. Kicsiny termetű, talán olyan mint én, s látom a szeme alatt a fekete karikákat. Hirtelen a gyomrom begörcsöl, ahogy a fiatal asszony óvatosan, remegő kézzel felém fordítja a fekete pólyát, a fekete pólyát, és benne egy aprócska csecsemőt, akinek az arca olyan sebhelyes, akár az anyjáé-

-          Meg fog halni? Kérem, mondja meg, meg fog halni? – az asszony remegve magához szorítja a kicsit, miközben az egyik őr, erősen megmarkolja a vállát, és erélyesen rászól. A csecsemő arca teljesen sebes, és látom rajta, hogy apró, mintha alig enne valamit. Érzem, hogy a nővérem erősen megfogja a csuklómat, és befelé húzna, de hirtelen elkiáltom magamat. Mintha a belsőm, az énem, az orvosi énem szólna, aki nem hagyna ott egy idegen kisgyereket, mintha szívem szólalna meg hirtelen.

-          Ennie kell. Nagyon sokat kell ennie. És kellenek rá gyógyszerek. Kérem, injekció. Kell egy steril injekció. A Körzet gazdag, biztosan van….. – hirtelen a nővérem beránt engem az ajtón belülre, miközben a nőt, egy Békeőr kezdi kifelé vonszolni.

-          Injekció…. injekció. – kiáltja az asszony, miközben látom, hogy a fekete kendős alak távolodni kezd tőle, egyre és egyre el.

-          Igen!  Mondja ezt az orvosnak. Ha bármi van, ha bármi lenne…. – kiabálok hangosan, de már nem látom többet a nőt. Ő is, és a gyermeke is eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el, a hullámzó tömegben, akik még mindig a főutcán állnak, és mintha a színpad felé figyelnének. A nővérem erősen behúz engem az épületen belülre, de még ez sem akadályozza meg azt, hogy lássam, amit látnom kell. A polgárok ugyanis, akik a téren maradtak most ott állnak, miközben a kezük három középeső ujját az ég felé tartják. Ez sem akadályozza meg, hogy láthassam az üvöltöző Békeőröket odakint. Ez sem akadályozza meg, hogy rájöjjek, a Negyedik Körzetben is van valami. Ők is tudják. A Második. A Harmadik. És a Negyedik.

-          *

-          De az Ötödik Körzetben is történik valami. A köszöntés, és a felolvasás, már szinte hihetetlenül rövid, mintha már ki lett volna adva a parancs, hogy minél kevesebbet tartózkodjunk egy Körzet emberei előtt. De hiába rajtam a gyönyörű ruha, hiába a csodaszép beszéd, az interjú után néhány ember feljön a színpadra. Nagy mikrofonokkal és kamerákkal, mintha az Ötödik Körzet riporterei lennének, közelednek hozzánk, miközben hangosan kiabálnak. A nővérem mellettem áll, és feszülten figyeli a jelenetet, de az emberek hirtelen körbevesznek bennünket, miközben kérdéseket kérdeznek. Tényleg hinni kell a reményben? Mit gondol, tényleg létezik? Óvatosan próbálok kiszabadulni az emberek gyűrűéből, de mintha minden irányban lennének.

-          Miss Everdeen, mit gondol? Mit gondol a Viadalokról? – az ismeretlenek Katniss felé közelítenek, aki halkan és nyugodtan valami olyasmit motyog, hogy Panem ma, Panem holnap, Panem mindörökké. De a Körzetpolgárok hangosan kezdenek kiabálni, hogy ez nem lehet igaz, és felém közelítik a hatalmas nagy mikrofonjaikat.

-          Mit gondol a reményről? Hisz benne? – egy hangos férfi szinte az orrom alá nyomja a műszerét, miközben érzem, hogy a levegőm vészesen kezd fogyni. Mi adott erőt nekik, hogy feljöjjenek a színpadra, hogy olyanokat kérdezzenek, amiket nem szabad. Teljes erőmből próbálok arrébb vergődni, miközben megérzem, hogy egy Békeőr erősen megmarkolja a csuklómat, és megpróbál kihúzni a tömegből. Érzem, hogy felszisszenek, az erős szorítástól, és attól, hogy alig kapok valami levegőt, mikor az ember ismét felém fordítja a mikrofont. Az őr teljes erejéből rángatni kezd, de az emberek hangosan kiabálva követelik a válaszukat.

-          Igen, én.. én…. motyogom magam elé, mikor hirtelen kiérek a tömegből, és a nővérem kezét fogva sietni kezdek az épület felé. De így is hallom, ahogy az emberek a hátam mögül kiabálnak, miközben megpróbálják leterelni őket a színpadról. „Gyűlöljük a Viadalokat! Létezik a remény! Igen is létezik! Tudjuk, mi történt a Második Körzetben! Tudjuk! Mindent tudunk!” És ekkor beérünk a biztonságot jelenető, Ötödik Körzet épületébe. De már így is sikerült látnunk mindent. Mindent, ami arra utalt, hogy a Körzetben elszabadult a káosz. De nem csak itt.