22. fejezet II.

Üdv, kedves olvasóim! Nos, köszönöm szépen a pipákat és a kommenteket. Hát mondhatni, hogy már keményen közelítünk a vége felé. Igen, az Aréna, és a történet vége felé is. De még vár ránk egy két szomorú-boldog és remélem, hogy izgalmas pillanat is. Jó olvasást a fejezethez! :)

C ^^

                                                                                                          

Az Aréna kemény, és durva földjén térek magamhoz. Egy fa tövében fekszem összekucorodva, s a fejemről patakokban folyik le az izzadság, miközben a kezemmel egy durva fűcsomót markolok. Érzem, hogy hirtelen erős fájdalom hasít a fejembe, mire felnyögök, és a kezemmel ösztönösen megérintem a sebem. Elájultam. És ebben az állapotban találkoztam a lányokkal. Elbúcsúztam a két szövetségesemtől, a két jó barátnőmtől. Álmomban sírtam, de most az arcom csak a verítéktől nedves, de amint meglátom a levelet a földön, Isabelle vagy Sarah írásával a torkom ösztönösen is összeszorul, és félek, hogy már nem sokáig fogom tudni tartani magamat. De hirtelen meglátok még valamit, az írás mellett  a földön. Egy ezüstszínű, aprócska tárgyat, melyet talán eddig még nem is vettem észre, most ott hever mellettem a durva talajon. Egy vizespalack! Olyan gyorsan és mohón kezdem kortyolni a vizet, mintha még soha nem láttam volna ilyen dolgot. Fájó fej. Erőtlenség. Ez csak is egyetlen dologra utalhat. Vízhiány. Nem volt vizem, ugyanis a szövetségeseimmel mind megittuk azt a négy litert. Mikor elindultam Harry kimenekítő akciójára nem jöttem rá, hogy vízből volt kevés. De amint eszembe jut a szövetség, ismét remegni kezdek. Már nincsenek itt a lányok, már elbúcsúztam tőlük. Remélem, hogy sikerült elmondanom nekik azt, amit akartam, és szívből kívánom, hogy jó helyük legyen. Talán Isabelle most boldog, hogy Cloveval lehet? Ott vannak, biztonságban, együtt. Biztonságban. De én még mindig itt vagyok az Arénában, és most éppen a Bőségszaru felé igyekszem. Folyamatosan iszok és pislogok, miközben a lábaimat tornáztatom. Óvatosan állok fel, miközben megmasszírozom a fejemet, majd lassan elindulok a dzsungelben. Már nincsen sok. Utána sivatag jön. Előre félve veszem elő a vizes üvegemet, és a kezemben tartom, hogy sokat tudjak inni. Mit mondott nekem a nővérem? Igen azt, hogy a víz a legjobb barátom. Az lesz. És a sivatagban pláne. Nincsen sok kedvem a sivatagba menni. Csak nagy a homok és a szárazság. De ott van a Bőségszaru. A dzsungelben minden nagyon csendes. Csak néhány apró madár csiripel, és a falevelek zizegnek a környékemen. A dzsungel gyönyörű. Mintha valami csodálatos festmény lenne a zöldjével, a sok madarával, és az apró vízeséseivel. Csak egy gond van. Miközben sétálok, és nézelődöm egyre inkább csak a lányok, a szövetségeseim jutnak eszembe. Hiába nyugtatom magam, hogy jó helyen vannak, hogy ennek így kellett történnie, nem sikerül belenyugodnia a lelkemnek. Hogy fogom én még kibírni ezt az Arénát, ezt a sok gyilkosságot? A szemem előtt ismét a barátnőim jelennek meg, mire görcsösen fájni kezd a hasam, így úgy döntök, hogy elterelem a figyelmemet. De tudom, hogy őket nem fogom tudni igazán elfelejteni. Soha. De most éppen a Bőségszaru felé igyekszem, oda ahol elvileg Harry Black, az én Körzettársam van. De mi van, ha már nincs, ha már megtörtént a kivégzés? A testem ismét megremeg erre, de hiába, muszáj elterelnem a gondolataimat. Most muszáj. Belegondolok, milyen furcsa lenne, ha nem Harry lenne a Körzettársam, hanem valami magas tizennyolc éves hústorony, aki engem is üldözne. Illetve, nem tudom, hogy Harry akart e üldözi. Miért akart volna üldözni? Ebben az arénában sok préda van és kevés vadász. Én a prédák csoportját erősítem, azt hiszem. De tényleg, mi lett volna, akkor nem lehettünk volna tiszta remények. Itt a példa, Harry szegény, én rólam pedig azt hiszik, hogy elhagyott a remény. Illetve nem tudom, mit hisznek pontosan. Peeta és Katniss szerelmespár voltak. Mi meg a remények. Tényleg, mi van, ha idén is akarnak a nézők egy szerelmespárt. Isabelle és Alex. Milyen érdekes lett volna. Isabelle… És mi van, ha igaz? Magamban ismét elmosolyodok erre az emlékre. Hirtelen beugrik, hogyan viselkedett a nővérem, amikor már igazán együtt voltak Peetaával. Emlékszem bent ültem a konyhába ő pedig vigyorogva leült elém, miközben dúdolgatott. Elkezdte nekem mosolyogva ecsetelni, hogy mivel már én is a kamaszkorban járok, hamarosan rám is rám talál majd a szerelem, ami egyszerűen fantasztikus érzés. Emlékszem, hogy arról beszélt, majd érzem, ahogy a gyomrom hullámzik, hogy folyamatosan az illető fog a fejemben járni, hogy gyakran rá fogok gondolni, hogy gyakran el fogok vörösödni. És hogy kicsit bolond leszek tőle. Katniss szerint ez a szerelem. Akkor hitetlenkedve bámultam a nővérem, és igen is azt hittem, hogy ő is megőrült, de aztán rájöttem, hogy csak szerelmes. Szerelmes és boldog. És ennek örülök. De ösztönösen is elvigyorodok arra az emlékre, mikor szegény Katnisst őrültnek hittem. Hogy velem mikor fog ez történni, fogalmam sincsen, és ebben a pillanatban inkább a Harry kimenekítő akciójára koncentrálok. Ugyanis már átléptem a pajzsot, bele a borzalmas, poros és meleg sivatagba, ahonnan nem éppen jó emlékeim származnak. Hiszen innen indultam. Itt volt a gong helyszíne. Magamban megpróbálom elképzelni a Bőségszarut, és hogy hova zárhatták a Körzettársamat. Nem nagyon emlékszem, de valószínűleg a 6 méter magas tölcsérbe. Hirtelen összeszorul a gyomrom, és mintha bánathullám törne rám, ahogy lassan beleiszom az üvegbe. Pontosan hogyan is gondoltam ezt? Egyszerűen odaállítok a szaruhoz, ahol a Hivatásosak őrködnek, és kimentem Harryt. Biztosan ott vannak, és biztosan rám várnak. Én kisebb és gyengébb vagyok náluk. Sokkal. Mit tehetnék egyáltalán? Hirtelen elönt a tehetetlenség érzése, ahogy lehuppanok egy bucka tövébe minden kételyemmel együtt. Oda kell mennem. De ők ott lesznek. Idegesen vakarom meg a tarkómat, miközben megpróbálok valami értelmesre gondolni. Mit tehetnék? El akartam jönni kiszabadítani, erre itt vagyok, és most elbizonytalanodtam. Mit tehetnék? A gyomrom megremeg, ahogy rájövök arra, hogy akár Phoebe is ott lehet. Vele nem tudok megküzdeni. De akkor mit is tehetnék?

- Hivatásosak… - mormogom idegesen magam elé.

- Bőségszaru. Harry. – hangosan gondolkodom, de semmi nem jut eszembe. El kell őket csalnom onnan. De hogyan?  Ki tudja melyik lesz ott. Prim, hogyan lehetsz ennyire szerencsétlen? Semmi tervvel jöttél ide. Mi értelme ennek?  Kigondoltam és jöttem. De most?

- Hivatásosak. – hallok meg egy hangot magam mellett. Olyan ijedten ugrok fel, hogy majdnem elborítom a táskámat, és dobogó szívvel nézek körbe. Mi az? Ki van ott? Valaki itt van? Itt mellettem? Mindenem megremeg, ahogy körbenézek.

- Bőségszaru. Harry. – hallom meg ismét a hangot. Megint. Az adrenalin hömpölyög az ereimben, ahogy oldalra nézek. Ez a hang. Nem hasonlított egyik Kiválasztottéhoz sem. Ez a hang. És ekkor meglátom. Ott ül egy buckán mellettem, fekete tollait meresztgetve, miközben a szavakat ismétli. Az én hangomon. Egy fecsegő poszáta. Mit keres itt egy poszáta a sivatagban? De itt van. Itt ül mellettem.

- Hivatásos. – kezdem, de kicsit megváltoztatom a hangomat.

- Hivatásos. – felel nekem a gyönyörű madár, pontosan olyan hangon, ahogy én mondtam. Madár. Fecsegő poszáta. Hangok. Hivatásos. Érzem, hogy a szívem hirtelen heves kalapálásba kezd. Támadt egy ötletem!