23. fejezet II.

Sziasztok! Ismételten nagyon köszönöm a pipákat és kommenteket :) Íme az új fejezet!
C <3
                                                                                                  

Olyan gyorsan futunk a forró homokon, ahogyan az  csak lehetséges. A lábam folyamatosan beleragad a nagy porba, miközben időnként felszisszenek a kezembe nyilalló fájdalomtól. De Harry sem bírja jobban. Többször is megbotlik, majd végül egy hatalmasat esik előre, mire én is elterülök a homokon, miközben érzem, ahogyan a fejemről egyre csak folyik az izzadság.

-       Hogy van a kezed? – szólal meg hirtelen a mellettem ziháló fiú, miközben én ösztönösen a sebre pillantok, amit Alexander kése ejtett rajtam. A kezemből már nem folyik a vér, de még is egy hosszú vörös vonal terjed a csuklómtól az ujjaimig, ami hihetetlenül lüktet és szinte sugároz belőle a fájdalom.

-       Ideadnád a táskám? – fordulok a fiúhoz, aki szemével rögtön megtalálja a csomagot, s még ki is veszi belőle a kötszert és a fertőtlenítőt. Most érzem igazán, milyen egy nagy sebesülést szerezni a Viadalon, bár ez még mindig jobb, mint annak idején Peeta lába. Óvatosan megpróbálom kifordítani a csuklómat, hogy lefertőtlenítsem, de ekkor egy fojtott sikoly törik fel a torkomból a fájdalomtól.

-       Várj, segítek. Mármint, ahogy tudok. – Harry óvatosan megfogja a kezem, és ahogyan csak tud, és remegő ujjai engedik, lefertőtleníti a sebet, s megkötözi. Látom rajta, hogy keményen koncentrál a munkára, s kék szemeivel összpontosít, miközben én letörlök az izzadságot a homlokomról.

-       Tessék, remélem jó lesz. Bár, én nem tudok valami jó kötéseket csinálni. – engedi el a kezem, és nézi meg a munkáját, ami közben egy kicsit elcsodálkozik.

-       Köszönöm szépen. – bólintok, miközben megtornáztatom az ujjaimat, és bár nem a legszorosabb a kötés, de még sem említem a fiúnak, akin látszott, hogy betegen is, de próbál rajtam segíteni. Helyette csak elmosolyodom, és kifújom magam.

-       - Prim! – fordul felém Harry, és nagyokat fújtat.

- Köszönöm. Nem tudom hogy kimondani, de köszönöm. Hogy… eljöttél… én azt hittem… - kezdi, de elcsuklik a hangja. Csak lassan a kezébe veszi a vizes üveget, és a forró homokon felém csúsztatja. Óvatosan próbálok felülni, és ránézni a fiúra. Talán az Aratáson szemléltem meg utoljára így. Amikor megismertem, amikor végignéztem, ki az én Körzettársam. Most is itt van. A haja ugyanolyan vöröses színű, a szeme ugyanolyan kék, tengerkék, égkék, a napfény megcsillan benne, az arca ugyanolyan szeplős, mint akkor volt. De az arca beesett, folyik róla a víz, és nagyokat sóhajt. Itt van, de össze van törve. Lassan magam elé veszem a táskámat, és kiemelek belőle egy szelet kenyeret, és a babkonzervemet, Régebben gyógyító voltam. Tudtam, hogy egy embernek mikor van szüksége ételre, gyógyszerre. Én ezt tudtam. Mindig is gyógyító voltam. Engem nem a vadászat érdekelt. Én orvos akartam lenni. Remegő kézzel emelem fel a kenyeret a fiú felé, miközben a gyomrom egy nagyot szaltózik

- Szövetség? – kérdezem, hirtelen, miközben odanyújtom neki a szeletke kenyeret. Harry egy pillanatra a szeletre néz, egy pillanatra pedig rám. Szövetség. Nem tudom, hogy gondoltam. Kiszabadítottam Harryt. És eljöttem ide. Most ez a helyzet. Ő a szövetségesem. Ő a Körzettársam. Itt vagyok, és nem fogom itt hagyni. Ez a helyzet. Hogy ez mi miatt történik, miért nem hagytam Harryt a Hivatásosak fogságában, nem egyszerű megmagyarázni. Mert a Körzettársam. És kész.

- Szövetség. – feleli, miközben kék szemei egy pillanatra megcsillannak, majd lassan elemeli a kenyeret. Ennyi. Most már ő a szövetségesem. Nem tudom, miért kötök én most szövetséget. Talán mert nem akarok egyedül maradni. És azt sem akarom, hogy más egyedül maradjon. Nem akarok belegondolni, mi lesz, hogyha kevesen egyre kevesebben és kevesebben leszünk majd. Ha szétszakad a szövetség. Ha a szövetségesek egymás ellen fordulnak, mint annak idején, amikor az idő a Viadal vége felé közeledik.

*

Feszülten bámulok a nagy fekete égre. Mindent betölt a hatalmas sötétség, és a nagy csönd, amelyben szinte

már egyedül érzem magam. Ami természetesen nem igaz. Itt fekszik mellettem a hálózsákban Harry is, a Körzettársam, aki mostantól már a szövetségesem is. Szövetség. Megbízni valakiben. Segíteni valakin. Ez az, amire a Viadal igen sok résztvevője nem képes. Mert itt a Viadalon, csak is a magunk érdekeit kell előttünk tartani. Nem a másokét. De vajon én mire vagyok képes? Létezhet, hogy megváltoztatott engem a Viadal? Létezhet, hogy én is csak magammal foglalkozom. Ahogy a hálózsákban ülök a sivatag homokján a nagy sötétségben. Tudok róla, hogy a Hivatásosak majdnem, hogy megkínozták a fiút, és én magam sem sejtem, hogy mekkora serülései lehetnek, de annyit igen is látok, hogy beteg. Óvatosan megvizezek egy rongyot, és az alvó Körzettársam felé fordulok, akinek a homloka úgy éget, akár a hatalmas kemence. Most csak is én vagyok itt, aki talán tud segíteni rajta. Magamban Sarahékra gondolok, hogy ha most látnak, meg vannak e elégedve velem. Már egyáltalán nem vagyunk sokan, és ezt csak a Nyolcas Fiú arcképének égre vetítése is tetézi. Lassan Harry homlokára teszem a rongyot, miközben ő egy pillanatra felsóhajt. Csak nehogy lázálma legyen, mint annak idején néhány betegemnek. Egy pillanatig ott tartom a kezemet, és a Körzettársamat figyelem. Erősen megremeg a gyomrom, ami nem tudom, talán a félelem, és a közeledő vég miatt van. A 12. Körzetnek mind a két versenyzője még él. De nagyon félek, hogy ez nem fog sokáig tartani.