24. fejezet I.

Üdv minden olvasómnak! Nos, hát az előző rész remélem mindenkit kellően összezavart, de ebben a fejezetben most minden kiderül. Viszonylag nyugis rész lesz, de érdekes. Főleg a vége, kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok, hogy tetszik,. Igen, ehhez is elérkeztünk....
C. <3
                                                                                                                     

   

Otthon vagyok. Otthon.  Mindent beleng a citromos sütemény friss illata, mely az ablakban álló ibolyacsokor szagával keveredik. Ezt nem látom. Csak érzem. Ott fekszem a kanapén, fejem egy finom huzatú párnán pihen, miközben a szemeimet szorosan csukva tartom. Talán este van. Biztosan elbóbiskoltam a kandalló mellett, ahogy régebben tettem. Valahol meghallom Kökörcsin nyivákolását, majd fújását. Valakire fúj. A nővéremre. Ekkor ugyanis megérzek egy kezet a homlokomon, kissé melegen, simogatja a fejemet, mely nagyon megnyugtató. Halkan beszél hozzám, miközben egy tincset simít ki a homlokomból. Katniss az. Milyen régen volt, hogy ez történt, Milyen jó lenne, ha még sokáig így maradna. Erősen lehunyom a szemem, és nyugodtan lélegzem be a friss illatokat. Milyen megnyugtató. Milyen megnyugtató itt minden. Hirtelen meghallom, ahogy valaki hozzám szól.

- Prim! Prim! Ébredj fel, kérlek! – hallom a hangot, mely ne halk, nem megnyugtató, hanem hangos, és kétségbeesett. Nem Katniss hangja az. És nem is az anyué. Valaki más beszél hozzám. Óvatosan megpróbálom kinyitni a szemem, de úgy érzem, mintha valaki ólmot pakolt volna rá. Hirtelen már nem érzem a kályha erős melegét, nem hallom Kökörcsin nyivákolását, és az illatokat sem érzem. Mintha hirtelen egy másik világba csöppentem volna, egy másik helyre.

- Prim! Kérlek! Prim! – hallom meg ismét a hangot, és érzem, ahogy valaki a vállamat rázza. Ismerős a hang. Nagyon is. Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom, miközben megpróbálom kinyitni a szemem. Szépen. Háromra. Egy, két, há. Lassan nyitom ki a szemem, de abban a pillanatban, majdnem el is ugrom. Egy kék szempárral találkozik a tekintetem. Nagy kék szempár, mely színe olyan akárcsak a tiszta kék égnek. Egy nagy kék szem, aki idegesen figyel engem. A szívem erősen zakatolni kezd, amikor hirtelen valaki hozzám szól.

- Prim! Ó Istenem! Hála az Istennek! Élsz! – ez  a hang ismerős. Harry hangja. Harry Blacké. A Körzettársamé. Ijedten hajol fölém, miközben a keze a homlokomon pihen. Látom rajta hogy fél, és zihálva kapkodja a levegőt, hallom a szívdobbanásait. Erősen, zakatolnak. Hirtelen teljesen megdöbbenek, ahogy lassan kivilágosodik körülöttem a táj. Bent vagyunk a dzsungelben. A nagy, zöld dzsungelben, ahol ezernyi madár repül, és ezernyi aranyos állat él. A testem a földön fekszik, egyedül a fejem nem préselődik a zöld levelekhez. A fejem ugyanis majdnem hogy Harry ölében van, aki idegesen nézve rám, és remegő kézzel próbál tartani engem, de mintha olyan gyenge lennék, mintha a testem csak olyan lenne, mint egy rongybaba, ami összecsuklik. Hirtelen fel akarom emelni a fejem, de valami, valami erős fájdalom lehúzza, miközben egy fájdalmas kiáltás törik fel a torkomból. A szemem becsukom, ahogy a fejem lekókad, miközben  a

gyomromat valami erős fájdalom járja át, mintha valami belül ütögetné. Mi történt velem. Miért fáj ennyire? Mi a fene? Felszisszenek, mire hirtelen  a fiú a homlokomra teszi a kezét, majd a szemembe néz.

- Nem tudom, mi történt. Csak annyira emlékszem, hogy mikor ideértem már ájult voltál. Elájultál, miközben valaki nevét kiabáltad. Szerintem a nővéredét. Nagyon megijedtem. Csak ott feküdtél a földön, mintha meghaltál volna.

- Micsoda? -. Kezdem, de a hangom teljesen be van rekedve, és a gyomrom ismét begörcsöl. Mintha valami össze vissza forogna, zakatolna benne. Mint az Aratáson. Elájultam. Elestem. Lassan behunyom a szemem, és megpróbálom magamban felidézni mi történt. Sötét. A nővérem hangja. Hivatásosak.

- Szimuláció. – nyögöm ki félhangosan. Tehát ezért fáj a fejem. Ki tudja, hogy estem el. A szívem erősen kezd zakatolni, ahogy a képek előjönnek az elmémben, és körüljárnak. Az álmom. A rémálmom. A valóra vált álom. A szimuláció.

- És így találtál rám. Te is kiabáltál valaki után. Az apád után

- Igen, az édesanyám és az édesapám. Annie. – néz rám Harry, miközben hirtelen elcsuklik a hangja.

- Annie a húgod? Ő sírt az Aratáson? -. Kérdezem halkan, miközben egy újabb kísérletet teszek, hogy felemeljem a fejem, de már csak elméletben. Nem vagyok képes rá. Harry kezét a homlokomhoz szorítja, mintha ezzel egy kicsit segítene a fájdalmon, de ki tudja, mennyire sérültem meg.

- Igen, ő Annie.  Ő a húgom, nem sokkal fiatalabb nálunk és nagyon szeretem. – hirtelen egy nagyot szaltózik a gyomrom, ahogy eszembe jut a lány az Aratásról. Nem sokkal fiatalabb nálam.  De ekkor hirtelen a fiú újra megszólal.

- Volt egy ágyúdörrenés közben. Nem tudom ki lehet. Valaki a Hivatásosak között, talán a négyes lány. Még nem vetítettek.

- Micsoda? – szólalok meg, miközben hirtelen mindenem megremeg.

- Volt ágyúdörgés?

- Igen. – feleli a fiú. Ágyúdörgés. Tegyük fel, hogy mondjuk a négyes lány esett ki. Akkor maradunk még mi. Charlotte. Alexander. Phoebe, és Carlos.

- Hat. – szólalok meg halkan. Érzem, ahogy a pulzusom egyre gyorsabb. Hat. Hat.

- Mi az? – kérdezi a fiú, miközben kék szemei csodálkozva megcsillannak az dzsungel fényében.

- Harry. Elérkeztünk a végső hajrához.           Már csak hatan vagyunk.