Egy
hatalmas nagy szikla, mely szinte az egész folyosót elfoglalja. Egy hatalmas
nagy szürke szikla, mely alatt szinte reng a föld, és amely egy perc alatt
képes lenne itt helyben kilapítani bennünket. Egy hatalmas nagy szikla, ami
miattam indult el, mert én voltam az a szerencsétlen, aki rálépett arra a
gombra. Hirtelen megérzem, hogy megremeg a térdem és az adrenalin egy
hatalmasat lök a testemen, ahogyan rögtön futásnak eredek. Látom, hogy Finnick,
sem Johanna nem érti ezt az egészet, tudom, hogy itt hiába próbálunk trükközni,
sem a balta, sem a szigony nem fog tudni segíteni. Itt csak egyetlen választás
van, a futás! Érzem, hogy a lábaim remegnek, ahogyan a többiek után botladozom
a folyosón- Hallom hogy Johanna hangosan káromkodik, miközben a hang, a döngő
hang, és a szikla is egyre és egyre közeledik hozzánk. A szívem viszont olyan
hevesen kalapál, hogy alig hallom ezt a dörgést, s félek, hogy ha itt esem el,
akkor képes lennék szétlapulni. Rögtön összeszorítom a fogamat, és elképzelem
azt a fájdalmat, s ez arra ösztönzi a testemet, hogy tovább fussak Finnickék
után. Lassan a lélegzésem lihegésbe megy át, s a szemem előtt megjelennek a
fekete kis pontok, melyek mintha nem akarnának tágítani. Hallom, ahogyan a
szikla mögöttünk dübörög, s a szememmel próbálok a többiek lábára fókuszálni,
nehogy eltévesszem az irányt. De túlságosan is remegek, túlságosan is gyengének
érzem maga, mintha ez a két hét edzős hirtelen elpárolgott volna, én pedig
visszasüllyedtem volna a dadogó és szerencsétlen Primrose Everdeen szintjére.
Hirtelen azon kapom magam, hogy alig látok valamit, a fejem túl erősen kezd el
szédülni, s a látómezőm már szinte fekete, hiába, de nem látom a többiek lábát!
Teljes erőmből próbálok segítséget hívni, kiabálni nekik, de mintha valami
erősen szorongatná a torkomat, s nem engedne semmit, miközben a lábaim szinte
összeakadnak magam előtt. A szívem hevesen dobog, ahogyan hallom a szikla egyre
közeledő és közeledő hangját, de érzem, hogy már nem bírom tovább, a
kimerültség és a feketeség szinte behálóz. Remegő kezemmel ösztönösen is a fal
felé nyúlok, hogy megkapaszkodjak valamiben, hogy meg tudjak támaszkodni egy
pillanatra, miközben érzem, hogy a verejték eláztatja a testemet. Ki tudja,
hogy Finnick és Johanna hol lehet már? Lihegve fogom meg a falat, de ekkor
hirtelen megérzem, hogy a kezem valami hideg felülethez ér, valami hideghez és
kidudorodóhoz. Ösztönösen is arcon csapom magam, mire feljajdulok, de az a
pillanat elég ahhoz, hogy a látásom egy pillanatra kitisztuljon, s meglássam a
falon lévő kis gombot, olyan gombot, melyre nemrégiben a földön is ráléptem.
Hallom Finnick és Johanna távolodó lépteit, és érzem, hogy a talpam alatt egyre
erősebben és erősebben reng a föld. Nem akarok kilapulni, nem akarom itt
meghalni! Remegő kezemmel teljes erőmből nyomom meg a kis gombot, miközben a
látómezőmben feltűnik a hatalmas nagy szikla, ami egyenesen csak gurul és gurul
felém. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan a gombot ismét megnyomom, olyan
erősen ahogyan csak bírom. A föld csak reng, és reng, a szikla túl közel van.
De ekkor meglátom, hogy a fal széthúzódik ott ahol megnyomtam, s egy apró kis
rést látok meg, egy olyan rést a falon, amibe bebújhatok. Érzem, hogy mindenem
remeg, ahogyan a kezemmel behúzom magam a résen, és megpróbálok összekuporodni,
ahogyan a hatalmas nagy szikla elszáguld mellettem. Érzem, hogy a szívem úgy
dobog, mint egy nagyharang, s a fejem is hasogat, ahogyan megcsap az a hideg
levegő, a szél, amit a guruló kő hordozott magával, s meglátom, ahogyan elgurul
mellettem, s tovaszágul a folyosón. Megpróbálok nagyokat lélegezni, s
elkiáltani magamat, mert tudom, hogy amíg én megmenekültem Johanna és Finnick
még nem talált menedéket.
-
A fal. A gombok! – kezdek el teljes erőmből
üvölteni, de a hangom túlságosan is berekedt, félek, hogy nem fogják hallani.
Nagy levegőket veszek, s megmasszírozom a remegő kézfejemet.
-
Finnick! Johanna! Gombok vannak a falon!
Nyomjátok meg! – ennyi is elég arra, hogy ismét szédülni kezdjek, s egy
pillanat alatt hátrakókadjon a fejem a kis rés falának. Érzem, hogy a szívem
még mindig hevesen dobog, s a hajam is izzadtan, s vizesen tapad a homlokomhoz.
Még mindig hallom, hogy a szikla valahova száguld, ha a kezemet a földre
teszem, még érzem a dübörgést. De megmenekültem. Próbálok nyugodtabban lélegezni,
s felkészíteni a testemet a további indulásra, de mintha nem akarna
engedelmeskedni. A lábaim fájnak, s a fejem sajog, szinte minden végtagom
mintha egyszerre kiáltana segítségért. Tíz másodpercig ülök, és próbálom
visszanyerni a rendes pulzusomat, miközben pihegek, de amint letelik erősen
kihúzom magam a résből, s kiállok a folyosóra.
-
Finnick! Johanna! Jól vagytok? – a kezembe
erősen fogom meg a kis kenőkést, és próbálok elindulni a hosszú folyosón, ami
olyan, mint eddig volt, kivétellel, hogy már nem gurul szikla rajta, mintha a
nagy szürke kő eltűnt volna. Megszűnt az első támadás. Érzem, hogy mindenem
remeg, s a szívem még mindig kalapál, ahogyan a lábaimat lassan előre teszem,
de mintha minden egyes lépés fájdalommal járná át a testemet.
-
Prim? Prim? – hirtelen meglátok egy magasabb
alakot előugrani az egyik kis résből, idáig látom barna haját, s benne a vörös
színű melírcsíkot, s szinte érzem, hogy hatalmas nagy parázsló tekintete
átfúrja a mellkasomat.
-
Johanna! – a szám ösztönösen is vigyorra
húzódik, ahogyan megindulok a folyosó végén álló alak felé, igaz a lépéseim
fájnak, s úgy érzem, mintha ólmot öntöttek volna belém.
-
Mi a franc volt ez? Még is mit képzelnek
magukról Sharonáék, ki akartak lapítani? Majd ha visszaérünk lesz egy kis
megbeszélnivalónk. – dühöng a lány, miközben a másik oldalról előbújik Finnick,
kezében a féltve óvott szigonyával, miközben a fejét dörzsöli.
-
Kösz Prim, hogy szóltál a gombról
-
Persze, mert Everdeenek hatalmas nagy
tehetsége van megtalálni a gombokat. Meg rá is lépni. – fortyog Johanna,
miközben a baltáját erősen a kezében fogva megindul a folyosón.
-
Ezek után fogalmam sincs, hogy mivel akarnak
megszívatni, de ez rosszabb, mint az Arénám. – forgatja a szemeit, miközben
Finnick egyszerűen elvigyorodik, én pedig sajgó lábbal követem őket. Kétlem,
hogy ez a hely rosszabb, mint az én Arénám, ahol Phoebevel voltam összezárva
legalább három hétig. Johanna csak dühösen szitkozódik, szinte az egész
folyosót betölti a hangja, amint lassan tovább megyünk, mellette pedig Finnick
egyszerűen csak vigyorog, mintha tudná, hogy ha Johanna egyszer dühöngeni kezd,
akkor nem lehet leállítani. Próbálok rendes tempóban menni, de ez nem olyan
egyszerű, mindenem sajog és de a szívem mintha már normálisabban dobogna. De ez
egészen addig tart, míg be nem fordulunk a sarkon, ahol a folyosó is elfordul,
a szememmel meg nem látom azt, ami a következőnkben ránk vár. Látom, hogy
Finnick álla is leesik, Johanna pedig egy pillanatra megtorpan. Előttünk
ugyanis most egy rövidebb folyosó tátong, mely oldalából egy egy időközönként
hatalmas nagy lángcsóvák törnek ki. Egyik nagyobb, a másik kisebb, s vannak
rudak is, melybe meg lehet kapaszkodni, de azt látom, hogy ez lesz a nehezebb
feladat. Nem tudod, hogy mikor fog kilövelni a tűzcsóva, és azt sem, hogy hogyan.
Egy rosszabb lépés, és itt helyben égsz meg. Szinte érzem a karomon a forró
lángokat, amelyek itt ott kitörnek a folyosón, s nekünk ezen kell majd
átmenni.
-
Ne hívjuk ide a nővéredet Prim? Ez a hely, egy
igazi lángra lobbant lánynak való. – vigyorog gúnyosan Johanna, de rajta is
látom, hogy mennyire csodálkozik ettől. Nagyot nyelek, ahogyan érzem, hogy a
szívem egyre erősebben kezd dobogni a forró, sistergő lángokat látva. A nővérem
a lángra lobbant lány. De én nem vagyok az. A remény, a fehér fénysugár, hogy
tud átmenni a lángok között?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése