A hatalmas
nagy sárga lángok itt ott felcsapnak, s én is megérzem magamon a forróságot,
amelyet magukból árasztanak. Ha a szikla ijesztő volt, akkor ez a próba itt
egyszerűen borzalmas, én pedig előre félek attól, ami rám vár. Finnick egy
perccel ezelőtt kelt át ezen a hosszú halálcsapdán, de én és Johanna még ott
állunk, míg Johanna dühösen szitkozódva, én teljes testemből remegve. Amikor a
vezetők akadálypályát említettek, akkor nem éppen egy ilyen tüzes folyosóra,
sem pedig egy hatalmas nagy guruló sziklára nem számítottam, ez már túlságosan
is veszélyes, szinte hihetetlen. Érzem, hogy szinte mindenemet összerántja a
remegőgörcs, ahogyan Johanna lassan felém fordul, s hatalmas barna szemeivel
egyenesen rám néz.
- Nincs
idő Everdeen, indulnunk kell. Kövess majd engem, oké? – néz rám, de mintha egy
pillanatra eltűnne az arcáról a flegmaság és a hatalmas nagy vigyor, de egy
pillanat műve alatt vissza is nyeri azt. Ha fél, vagy izgul, Johanna Mason soha
nem fogja azt mutatni. A szemem azonnal kiszúrja a forró lángokat, melyel
hamarosan tőlem néhány centiméterre lesznek, s a szívem erre már is reagál,
olyan erősen kezd el verni, hogy szinte kiszakad a mellkasomból.
- Gyerünk
Prim! – látom, ahogyan Johanna megforgatja a baltáját, s kihúzza magát, s
tekintetével utoljára végignézi a hatalmas nagy lángokat, melyeknek már a
látványa is megrémiszt. De ekkor elrugaszkodik, s a testem ösztönösen is
engedelmeskedik, mintha az izmaim azt mondanák, hogy követnem kell Johanna
Masont. És ekkor én is elindulok, egyik szememet a lányon tartva, de a másik
rögtön kiszúrja a hatalmas nagy lángokat. Összeszorítom a fogamat, és teljes
erőmből átugrom egy kisebb rúdon, miközben erősen megmarkolom a kis kenőkést a
kezemben. A baj az, hogy egy késsel semmit sem tehetsz a lángok ellen, ez most
nem fog megvédeni. Hirtelen megérzem a füst émelyítő szagát, s a szemeim
átvizesednek, ahogyan a gomolygó fekete pára elér hozzá. A szívem majd kiugrik
a helyéről, s ekkor meglátom. Tőlem néhány méterre egy hatalmas nagy láng csap
fel, s egyenesen a hajam felé veszi az irányt. A testemet hirtelen görcsbe
rántja az adrenalin, s azonnal leguggolok, így tőlem néhány centire lövell ki a
sötét tűz. Ösztönösen is sikoly tör fel a torkomból, ahogyan megérzem a karomon
a perzselő meleget, s teljes erőmből próbálok arrébb evickélni. Érzem, hogy az
izzadság beáztatja a ruhámat, ahogyan a szememmel meglátom Johannát, s ismét
utána eredek. A lábaimat magasra emelve szökkenek át egy újabb rúdon, miközben
a fejemet rögtön félrekapom, amint meglátom az újabb perzselő szikrát, s
megérzem a kénes bűz szagát. Kénes bűz! És ekkor hirtelen eltűnik előlem a
folyosó, a szaladó Johanna és a hatalmas, s veszélyes lángok. Ismét az Arénában
találom magamat. Ott állok, ahogyan körülöttem bombák ezrei suhognak, s hallom
Phoebe törtető léptét, és hörgését mely csak is az én nevemet kiabálja. A
remegés görcsbe rántja a testemet, ahogyan a bűz az orromat és a számat is
megtölti, s átjár félelemmel, és tehetetlenséggel. Megpróbálom megemelni a
lábamat, hogy minél messzebb kerüljek az üldöző Phoebetől, és a fájdalomtól,
amikor hatalmas nagy köhögés tör rám, s a szememet azonnal megtöltik a könnyek.
A szívem majd kiugrik a helyéről, úgy ver, mint egy hatalmas nagy harang,
ahogyan megpróbálok elmenekülni a lány elől, a lány elől, aki le akar számolni
velem. De egy pillanat is elég, hogy a könnyektől ne lássak semmit, s a lábam
megbotoljon valamiben, én pedig elbukjak a földön. A levegő kiszorul a
tüdőmből, ahogyan a fejem a hideg kőnek ütődik, s egy pillanat alatt eltűnik
Phoebe, a kénes bombák és a Viadal is, helyette pedig a földön fekve találom
magamat a hosszú folyosón, ahonnan tűzcsóvák lövellnek ki. A fejembe ösztönösen
is fájdalom hasít, s a térdeim remegni kezdenek, ahogyan megpróbálok
feltápászkodni, de a füst hatalmas, itt gomolyog körülöttem, s beborítja
feketével a látómezőmet. Köhögve próbálok a remegő kezeimre támaszkodni, s
megpróbálom arcon csapni magamat, remélve, hogy sikerül felállnom, és tovább
mennem. De ekkor meghallom, és meg is érzem. Túl közel vagy a láng, túlságosan
is közel, én pedig remegek, s olyan gyenge vagyok, hogy képtelenség megemelni a
fejemet is, mintha csak ólmot pumpáltak volna bele. Megérzem a karomon az
égetést, s egy apró sikoly szabadul fel a torkomból, amikor hirtelen valami
erősen megragadja a karomat, mintha csak ki akarná tépni olyan erős. Egy kéz,
egy meleg és perzselő kéz teljes erejéből rántja fel gyenge testemet a földről,
s húzza ki egy szempillantás alatt a lángok borzalmas labirintusából. A köhögés
erősen kezdi rázni a testemet, s a szemeim könnybe lábadnak, ahogyan a földön
fekve próbálom visszanyerni az erőmet. Mindenem remeg, izzad, s a könnyek
lassan folynak a fájó szememből, de még így is meglátok valakit, valakit,
akinek az erős keze kihúzott a labirintusból, amikor hirtelen furcsa roham jött
rám. A kezét karba veti, s a szemei szikrákat szórnak, de hirtelen a testemet
még is valami más, mintha hála öntené el. Johanna Mason.
-
Köszönöm! – nyögöm ki remegő és rekedt hangon, miközben ismét köhögés tör rám,
s érzem, hogy addig nem marad abba, míg a füst teljesen ki nem ürül a
szervezetemből. De még is, az előbb, ebben a pillanatban, akár el is
találhatott volna egy égető tűzcsóva, s utána ki tudja, miken kellett volna
keresztülmennem. De ez a lány, ez a flegma, néha bunkó modorú lány még is
kihúzott, még is megmentett engem. Igaz csak egy horkantás futja tőle, ahogyan
haját átdobja a válla fölött, de nekem ez is elég. Nem csak én láttam, nem csak
én tudom. Johanna Mason megmentett engem a lángok hatalmas kelepcéjéből.
Johanna Mason.
*
- És most
még is mi a francot fogunk kezdeni? – Johanna ismét dühös. Miután átértünk a
lángok labirintusán legalább egy fél órát gyalogoltunk, miközben ő végig, de
végig csak a vezetőket szidta. Finnick megint csak mosolygott rajta, én pedig
esetlenül köhögtem, de ez a lány már nagyon dühös, félek, hogy valamit tényleg
csinálni fog a vezetőkkel, mikor visszaérünk. És a csapatunk tehetetlensége
megint teljesen igaz. Most itt állunk egy hosszú folyosó végén, s tőlünk néhány
méterre egy szakadék tátong. Körülbelül húsz méterrel utána pedig ismét
kezdődik a folyosó, mintha csak egy kis darabot szakítottak ki volna belőle. De
ezen a kis darabon kell nekünk valahogyan átjutnunk. Nincsen kötelünk, átmászni
nem tudunk, egyszerűen semmi sem áll a segítségünkre. Finnick amint meglátta a
szakadékot, elkomorult arccal húzódott távolabb és ült le a földre, Johanna
azóta is azzal húzza, hogy hihetetlen, hogy a nagy Finnick Odairnek tériszonya
van.
- Johanna,
látom nagyon elemedben vagy. Nem szeretem a magas helyeket és a szakadékokat,
emellett győztes vagyok. Jobb lenne, ha lenyugodnál. – hallom a fiú hangját,
melyre Johanna csak kurta nevetéssel felel, miközben én közelebb lépek a
szakadékhoz. Legalább harminc méter mélységű, ha lezuhannánk biztosan nem
élnénk túl. De rajta túl folytatódik a folyosó, ahol van a célunk, ahova el
kell jutnunk, és lehetetlen, hogy kikerüljük. A számat összeszorítom, és még
egyszer megnézem a szakadékot. A vezetők csak nem akartak lehetetlent, akkor meg
miért állítottak ide? Kell valami megoldás, valaminek lennie kell.
-
Everdeen, szerinted, ha még fél óráig fogod bámulni a szakadékot, akkor az
segíteni fog? – úgy látom Johanna tényleg elemében van.
- Csak hát
nem értem, valahogyan át kell mennünk. Erre kell mennünk! – mutatok idegesen a
szakadék irányába, miközben megvakarom a homlokomat, s még egy méter sétálok a
szélén.
- Hogyan
is? Át akarod repülni vagy mi? – cicceg a lány gúnyosan, de mintha ő is dühös
lenne, ahogyan Finnick mellett térdelve ütögeti a földet. Át… repülni? A
lábaimat óvatosan a szakadék szélére teszem, miközben az agyamban hirtelen beindulnak
a fogaskerekek. S azt szeretnék a vezetők hogy itt haljunk meg? Három ilyen
győztest nem akarnának elveszíteni, így valamilyen módon…… ki kell zárni a veszélyes
lehetőségeket. Átrepülni, átrepülni. Szinte érzem, hogy az agyam kattog.
Idegesen törlöm meg a kezemet a pólómba, miközben a szememet lefüggesztem a
mélybe. Nem hallhatok be, nem engednék. Egy pillanatig csak állok a szélen,
miközben tétovázva nézek hol a mélybe, hol pedig Finnickékre, akik látszólag
semmit sem tudnak tenni. Érzem, hogy a kezeim izzadni kezdenek, a gondolatra
is, hogy mi lenne ha lezuhannék. A vezetők ezt nem engednék. Hirtelen egy
hatalmas nagy lélegzetet veszek, és a lábaimat a szélére teszem. Tudom, ha
egyszer megjön valamihez a bátorságom, azt meg is kell tenni, mert jól ismerem
önmagam, tudom, hogy néhány perc múlva nem tenném. Egy utolsó pillantást vetek
a többiekre, a s mélységre, melyre a szívem ösztönösen is verni kezd, s a térdeim
megremegnek. De már késő. Teljes erőmből elrugaszkodom a párkányról, egyenesen
a szakadék mélyére. Hallom, még, hogy Johanna utánam üvöltözik, Finnick pedig
felpattan, de már nem változtathatom meg a döntésemet. Néhány pillanatig csak
zuhanok és zuhanok, dobogó szívvel, s remegő térdekkel, miközben látom, hogy
egyre csak közeledik és közeledik a mély. De ekkor hirtelen megérzem, hogy lágy
szellő tép a hajamba, s átjárja az összes végtagomat. És ekkor megérzem, hogy
valami, valami hideg légáramlat megemeli a testemet, s kirepít a szakadékból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése