22. fejezet I.

Mozgolódásra ébredek. Mintha abban a pillanatban, hogy lehunytam volna s szemem, valami mocorogni és mozogni kezdett volna körülöttem, s most ezek a hangok eljutnak az elmébe, és lassan felnyitják a szememet. Érzem, ahogyan a repülőben is nyirkos, csípős levegő uralkodik, olyan, ami a hajnalokon szokott lenni a Kapitóliumban, amikor a Kiképzőben voltam sokszor meg is fájdult tőle a fejem. A hatalmas ablak előtt most senki sem ül, de még is látom, ahogyan az ég alján a napfelkelte jelei látszanak, de még halvány a sötétség, lámpákat is látok égni odalent. De nem csak odalent. A repülő belseje, az egész kabin, ami olyan csöndes és sötét volt, mintha most hirtelen feléledne, s a hatalmas lámpáktól ösztönösen is pislognom kell. Megpróbálom feltornázni magamat ülő helyzetbe, de érzem, hogy a testem szinte kiált a pihenésért, s rögtön elkezd rázni a hideg, mint amikor túl korán ébredek fel. Túl korán.

-          Gyerünk Prim kelj fel, nem hiszem el, hogy eddig aludtál. Ébresztő. – hirtelen valaki teljes erejéből fejbevág egy párnával, ami hatalmasat csattan az arcomon, s mintha egy pillanatra kiűzné a fáradtságot a szememből. Johanna áll ott előttem felöltözve, s igen dühösen mögötte pedig Finnick szaladgál ide oda a cuccaival. Hirtelen egy kis kuncogás tör fel a torkomból, mire mind Johanna, mind a fiú felém kapja a tekintetét.

-          Bocsi Finnick, csak eszembe jutott hogy……

-          Baromira horkolsz. – veti oda neki Johanna, s elvigyorodik, de a kezével látom, hogy azt mutatja, keljek fel. Óvatosan próbálok feltápászkodni az ágyamból de abban a pillanatban, hogy megérzem az ólmos fáradtságot az elmémben bevillan egy kép, mire a szívem hevesen kezd verni. Reggel, a napfény beszűrődik az ablakon, miközben Gloria ébresztget engem, hogy hamarosan indulunk az Arénába. Érzem, hogy az egész testemet összerántja a görcs, amikor eszembe jut, hogy Gloria és Cinna is a Kapitóliumban van. Óvatosan tápászkodom fel, miközben a kezemet erősen masszírozom, félek, hogy bármelyik pillanatban elájulnék, s hiába, az éjjeli alvás mintha nyomtalanul eltűnt volna, s helyét csak a fáradtság vette át. A remegő lábaimon oldalra lépkedek, ahol tegnap a vállfát láttam, akkor még három ruha lógott rajta, de most már csak egyetlenegy. Egyetlenegy, ami Primrose Everdeenre vár. Ismét egy kép rohamozza meg az agyamat, az, amikor a katakombában először megláttam azt a ruhát, melyet a sivatagi Arénára terveztek. Érzem, hogy a hideg végigfut a hátamon, ahogyan lassan leemelem a vállfáról a ruhát, mely most egyáltalán nem sivatag jellegű. Egy nagy fekete hosszúnadrágot kapok, melyet több kis zseb van, s hozzá egy fekete színű rövidujjú felsőt, bakanccsal. Nem akarok erre gondolni, de mintha túlságosan is hasonlítana ahhoz a ruhához, melyet a nővérem viselt a saját Viadalán. Óvatosan meglóbálom a kezemet, mely mostmár úgy remeg, hogy kordában sem tudom tartani, s megpróbálok egy kontyot készíteni magamnak bármilyen tükör nélkül ami borzalmasan sikerül. A hideg, csípős levegő keveredik a lelkemben való félelemmel, s a tudattal, hogy a légpárnás repülőnk már nem megy, hanem lebeg, pontosan a Kapitólium, a fővárosunk felett lebeg. A Főváros felett, ahol most már egyáltalán nem a vigyorgó emberek, és nem a boldogság uralkodik, most senki sem éljenzi a győztest, vagy várja a Viadalos interjúkat. Odalent tűz, és harc van, kemény harc, melyben ki tudja hogy jelen pillanatban ki is vezet.

-          Válassz egy fegyvert. – szól Johanna, aki már készen áll, nyugodtan, de kissé furcsa tartásban szemlél engem, ahogyan kiveszem a legkisebb kést a kupacból, s megpróbálom zsebre tenni. De ekkor Johanna idegesen felémlép, s egy nagyobbat emel ki a fegyverek közül, amit egy erős rántással beletesz az övembe.

-          Szükséged lesz rá. – feleli, miközben lassan ellép tőlem, engem pedig kiráz a hideg. Az érzés, az érzés, hogy egy fémes, és gyilkos tárgy van az övemben megrémít, és mindenemet remegéssel járja át, s hiába, nem tudom elfeledtetni magammal, hogy itt igen is nagy harc lesz. Johanna is a baltájával gyakorol, Finnick pedig a szigonyát nézegeti, csak azt nem tudom, hogyan kell majd harcolnunk. Mik ellen illetve, kik ellen? A térdeim remegnek, és a gyomrom úgy görcsöl, mint még soha, amikor hirtelen kitárul az ajtó, s az eddigi rossz állapotom, mostantól borzalmasra vált. A terembe ugyanis Paylor elnöknő jön be, néhány katonával és egy csapat televíziós emberrel, akik megrohamoznak a hatalmas nagy  kameráikkal, s rögtön kérdésekkel árasztanak el, melyekre csak remegő és erőtlen hangon tudok felelni. És bejön a nővérem is, egyszerű ruhában, de borzalmasan kinéző arccal, nagy szürke szemei alatt karikák éktelenkednek, s mintha pirosságot is vélnék felfedezni az arcán. Érzem, hogy a szemem vizesedni kezd, de nem akarok sírni, így csak megmarkolom Katniss kezét, míg az övé élettel teli, az enyém olyan, mint egy jégtömb.

-          Jó reggelt mindenkinek! Hivatalosan is a Kapitólium felett lebegünk, maguk pedig öt perc múlva fognak leereszkedni a csatornahálózatba. – Az elnöknő csupa fekete ruhába öltözött, de a tekintete még is ünnepélyes, miközben lassan a szemét végigjáratja mind a hármunkon. De én alig bírok figyelni rá a fülemben doboló vér miatt.

-          Mind a hárman kapnak egy egy térképet, és egy mikrofont is, amivel kapcsolatban lesznek velünk. A csatornáknál tudnak majd eljutni az elnöki rezidenciáig, ahol minden bizonnyal Harry Black, és a stílustanácsadók vannak. Készüljenek fel az esetleges harcra. – látom, hogy Johanna és Finnick kihúzzák magukat, de én csak erősen markolom Katniss kezét, miközben érzem, hogy az izzadság beteríti a tenyeremet. Paylor a fülemre csípteti a jeges, hideg mikrofont és a kezembe adja a hatalmas nagy csatornatérképet.

-          A stáb, és a katonák fognak menni magukkal, így esetlegesen tudnak vigyázni. Amint sikerült az akció, az elnöki palotát megkerülve jöjjenek vissza ide. Szintén a csatornahálózaton. És kérem, ne keveredjenek semmi bajba. Készüljenek a leereszkedésre. – itt a nő befejezi a mondandóját, s Finnickhez lép, de nekem ez az egy perc is elég ahhoz, hogy erősen magamhoz szorítsam a nővéremet. Mint annak idején Gloriát a katakombában. Túl sok érzés, túl sok érzés rohamon meg a saját Viadalomról, mintha ez is…….. Érzem, hogy elhagy az erőm, ahogyan megkapaszkodom a nővéremben, s utoljára próbálok magamhoz egy kis energiát venni, de túlságosan is félek, túlságosan is remegek.

-          Hé, menni fog ez neked. Mutasd meg nekik, te nagykacsa. – látom, ahogyan Katniss szipogni kezd, mire erősen fúrom be a fejemet a vállába, félve tőle, hogy nekem is elerednek a könnyeim. Akár hónapokig, évekig képes lennék itt állni, s nem menni sehova, nem gondolni semmire, de magam mögül meghallom Paylor elnöknő hangját, ami visszaránt a valóságba. Ahogyan egyre eltávolodok a nővéremtől úgy lesz rajtam úrrá a félelem, hogy mi van, ha már többet nem leszek képes így megölelni, mintha minden egyes lépéssel egy nagy űr tágulna ki közöttünk.

-          Miss Everdeen, készen áll? – a nő mélyen a szemembe néz, miközben a kezembe ad egy kötélhágcsót, amin le kell majd ereszkednem a csatornába. Leereszkedni…. kötélhágcsó? Érzem, hogy mindenem egyszerre sajdul fel, és a szívem majd kiszakad a mellkasomból, ahogyan remegve fogom meg a kötelet.

-          Igen elnöknő én….. készen állok. – felelem, de ebben a pillanatban megérzem, hogy a kezem hozzátapad a kötélhez, alattam pedig a repülő alja kinyílik. Megcsap a hideg szellő és a Kapitóliumi levegő, meghallom a hangokat, mire érzem, hogy a hideg végigszánkázik a hátamon. És ekkor elkezdek lefelé ereszkedni.

-          Sok sikert! És soha ne hagyjon el benneteket a remény! – A remény, a remény a remény. Ez az utolsó hang, amit a repülőből hallok meg. Mindenem megremeg, én pedig egyre csak távolodok és távolodok onnan. A nővéremtől, a biztonságtól, belépve egy csapdába, egy gyilkos kelepcébe, ahol vagy meghalsz vagy pedig túléled. Érzem, hogy a szívem úgy kalapál, mint egy nagyharang, ahogyan a levegő befúj a póló alá, s görcsbe rántja a testemet. De ekkor hirtelen megérkezek a csatornába. Lassan nyitom ki a szememet, ahogyan megérzem, hogy már nincsen hágcsó a kezemben. A térdeim, a karom remeg, s érzem, hogy lassan fekete pontok kezdenek táncolni a látómezőmben. És ekkor meglátom a mellettem álló Finnicket, aki nagy zöld szemeivel végignéz a csatornán,s látom, hogy a feladatára koncentrál, majd Johannát, aki a kezébe véve a baltát pásztázza végig a terepet. Éhezők Viadala. Gyilkosság, félelem, és túlélni akarás. A szívem hevesen dobog. A kötélhágcsó, a készülődés, az ölelés most mind értelmet nyer az elmémben, ahogyan eszembe jut a Viadalom, amikor a fémlapom álltam, felkészülve a gyilkos terepre és a veszélyre. A hangom halk, de érzem, mintha valami belülről arra utasítana, hogy megszólaljak, ahogyan letörlöm az izzadságot a homlokomról.

-          Hölgyeim és uraim! – látom, hogy Finnick felém kapja a tekintetét, s érzem, érzem, hogy megértette amire gondolok. Mindenem remeg, de még is, még is folytatom. De már nem egyedül. Primrose Everdeen. Johanna Mason és Finnick Odair hangja visszhangzik a csatornában, megtörve a csendet, és a magányt.

-          Kezdődjék hát a Hetvenhatodik Éhezők Viadala!