21. fejezet I.

A Tizenharmadik Körzet teljesen üres. Mintha eltűnt volna onnan az emberek pusmogása, a kisgyerekek szaladgálása és a katonák lábainak dübörgése, nem hallani semmit sem, még a légpárnások berregését sem. Már csak egyetlen egy légpárnás áll a hangárban felkészülve, hogy minket, Harry Black kiszabadítócsapatát elvigye a Kapitóliumba. Este hétkor indulunk. Most pedig itt lépdelek a hideg folyosón, bal oldalamon Johanna, a jobbomon pedig Finnick, s hiába van ekkora kihaltság, még ők sem beszélnek. Egyszerűen csak csöndben, mindengyikünk a saját gondolataiba mélyedve megyünk végig a Körzet folyosóin, ahol az elmúlt három, sőt, talán négy hónapban sokat voltunk. Itt volt a családunkkal közös szobánk, azon a folyosón meg mindig végigmentünk, amikor a nagy gyűlésekre igyekeztünk. Itt ez a kicsike kis lift, ott az átjáró az erdőre, ezek a dolgok, melyek annak idején idegesítettek, már most kezdenek hiányozni. Ahogyan csöndben belépünk a Parancsnokság termére, s a kezemmel végigsimítom a kis szék támláját, ahol mindig ültem, úgy érzem, hogy már nem bírok magammal, előtörnek belőlem a könnyeim. Ki tudja, hogy valaha fogunk e ide visszatérni, fogom e látni ezt a helyet. Mi lesz, ha ott halunk meg a Kapitóliumban, ha egy pod áldozatává válunk, vagy Snow embereivé. A forradalomban sem lehetünk biztosak, akármikor tehetünk egy rossz lépést, és megbukunk, ez az érzés pedig fájdalommal és remegéssel jár át, olyan erősen markolja meg a gyomromat, mintha el sem akarná engedni többet. Szipogva nézek oldalra, s csodálkozva tapasztalom, ahogyan Finnick Odair tengerzöld szemei is átvizesednek, úgy járatja őket keresztül a termen. Régen nem utáltam, irtóztam tőle, de most azt kívánom, bárcsak még itt maradhatnék, bárcsak ne most kellene elindulnunk a Fővárosba, ahol bármi történhet velünk.

- Na húzzunk a kajáldába, néhányan már várnak, hiszen el kell búcsúznunk. – töri meg a csendet Johanna, s egy szempillantással kiviharzik a teremből, erősen becsapva maga után az ajtót. Van egy olyan érzésem, hogy mintha ő se nagyon bírná magát tartani. Úgy érzem, hogy a lábaim mindjárt összerogynak a remegéstől, ezért nem bánom, amikor Finnick kedvesen átkarolja a vállamat, ahogyan Peeta tette annak idején, s csak egy kedves baráti gesztusból, de megtart engem. Így megyünk végig az étkezdéig, ahova ki tudja, hányszor mentünk el, a szívem egyre jobban összeszorul, s érzem, hogy már alig bírom tartani magamat hogy kiszakadjon belőlem a sírás. Mert amint belépünk meglátom azokat, akiket igazán szeretek, anyut, aki itthon marad a szanitécekkel, aput, akit semmi áron nem engednék el a Kapitóliumba és a nővéremet, aki maga elé bámulva kapargatja az ételt a tányéron. Még Annie Black, Annie Cresta, Wiress, és az a néhány győztes, aki nem tudott elmenni a Fővárosba, még azok is eljöttek, hogy velünk egyenek. Csak, hogy én már teljesen rosszul vagyok, mindenem remeg, s a hideg futkos a hátamon, s nem vágyok jobban, mint egy erős, támogató kézre. Amikor megérzem, hogy Katniss megszorítja a kezemet, erősen szorítom vissza, s nem engedem el, egészen az ebéd végéig. A konyhások teljesen kitesznek magukért, mindenféle finomságot készítenek nekünk, de én egyet sem tudok enni, csak egy kis vizet kortyolgatok, és magamban rettegve számolom a másodperceket, amik csak telnek, és telnek. Hirtelen úgy érzem magam, mint a Viadalom előestéjén, ahogyan a tehetetlenség, a fájdalom, és a remegés keveredik bennem. És hiába próbál néhány győztes beszélgetést kezdeményezni, mi hárman csak csöndben ülünk, iszogatunk, vagy csak bámulunk az elénk kitett ételre. Mindig is rettegtem ettől a pillanattól, pedig tudom, hogy el fog jönni. Nem lehetek háttérember, nekem is részt kell vennem, közvetlenül részt kell vennem a Főváros támadásában. A Kapitólium, amelyben ki tudja hány veszély, és csapda leselkedik rád, hiába ismerős, még is idegen terepen kell harcolni. Én pedig még mindig a remény vagyok, Panem reménye, s a többiek látni fognak engem a tévében, mert egy stáb velünk tart, nekem kell majd őket segíteni, és bátorítani. És ki kell szabadítanom Harryt. Amikor eszembe jut a vöröses hajú, tiszta kék szemű fiú, ahogyan a kezemet fogja, ahogyan megcsókolom, rögtön elfog a fájdalom, de egyben egy kis elszántság is, mert tudom, hogy még látni akarom, szeretném megfogni a kezét, szeretném megölelni, végre azt szeretném érezni, hogy igazán közel van. Amikor vége az ételnek egy percig még beugrom a szobámba, de amikor meglátom a kis Kökörcsinemet, a könnyek már is kiszaladnak a szememből. Erősen ölelem meg a macskámat, miközben az ujjaimmal a bundájába simítok, s próbálom szipogva megállni, hogy ne sírjak. De az út, a lefelé való út a legborzalmasabb. Még a hétköznapi ruhámban vagyok, egy fehér ingben, és fekete nadrágban, kontyba fogott hajjal, semmi sminkkel, mint egy átlagos lány, de tudom, amint fellépünk a fedélzetre, kezdetét veszi az öltözés, és a készülődés. Lefelé végig hol Katniss, hol Annie, hol anyu kezét fogom, s engedem, hogy apu erősen átkarolja a vállamat. Próbálok nem gondolni rá, mi van, ha már nem térek vissza, de még is, időről időre elfog ez a borzalmas érzés. És abban a pillanatban, amikor belépünk a hangárba, megcsap az ismerős szag, s meglátom a légpárnást, előtte a vezetőkkel, a szívem túl erősen kezd dobogni, a  lábam földbe gyökerezik, mintha csak feladta volna a szolgálatot. Egy erős hang pedig sipítani kezd a fejemben, mintha azt mondaná: nem akarom, nem akarom! Minél közelebb kerülök a repülőhöz, annál inkább ver a szívem, és mintha a lábaim ólomból lennének, alig bírom őket felemelni. De amikor már ott vagyok alatta, s a családom, a legjobb barátnőm szembefordul vele mégleg úgy érzem, eljött a búcsú pillanata. Először Annie Black ölel meg, a karjaival erősen magához fog, de érzem, hogy ő is remeg. Amikor lazít az ölelésén meglátom, hogy könnyek csillognak nagy kék szemeiben, s eszembe jut, hogy körülbelül egy éve még miket is gondoltam róla.

- Prim, hidd el, sikerülni fog. Szabadítsátok ki a bátyámat, kérlek. Hiszek benned. És, hát Finnick is ott lesz. – de most nem gyúl a szemben ravasz csillogás, csak megszorítja a kezemet, és próbál nem könnyezni, de nekem a látványtól egyre csak szorul össze a torkom. Aztán anyu jön, aki jó sokáig ölel, mint a sötét éjjeleken, mikor bebújtam az ágyába a rémálmaim elől menekülve, vagy mikor a Törvényszék épületében ölelt meg a Viadal előtt.

- Bármit teszel is Prim, ezt  a Kapitóliumban se feledd: gyógyító vagy. – reszketve bólintok, ahogyan elérnek hozzám anya szavai, de ezután máris apu jön, aki erős karjaival szorít meg engem. Sokáig nem láttam, azt hittem, hogy meghalt, és ezért is a Kapitólium tehet, most pedig odamegyünk, a legjobban gyűlölt helyére. Mi lesz, ha már aput sem fogom többet látni?

- Prim, figyelj, nagyon figyelj. Emlékszel, hogy annak idején mit mondtam, amikor először találkoztunk? Hogy a remény, most a legerősebb, és le tudja győzni a félelmet. Ezt tartsd magad előtt, mert te vagy a remény, Primrose Everdeen. – szipogva bólintok, és elengedem erős karját, miközben egyre jobban fáj a szívem de ekkor meglátom a nővéremet, akinek már könnyek áztatják az arcát, s állkapcsa remeg, belőlem is kitör a sírás. Erősen szorítom, mintha mindenét magamba akarnám vésni, és nem akarom elengedni, hiába is kérik. Most érzem úgy, mintha valami egyre csak szívná ki az erőmet, és hiába akarom, nem tudom elengedni. Hallom, ahogyan Johanna szólítani kezd, és végül, legalább 5 perc elteltével engedem el, de ez még is fizikai fájdalmat okoz, olyan fájdalmat, melyet nem tudok elfelejteni. Nem hiszem el, hogy ismét búcsút veszek Katnisstől. Lassan, remegő lábakkal fellépdelek a repülőre, ahol egy stábbal, néhány testőrrel, Finnickékkel, és Paylor elnöknővel fogok utazni. De amint meglátom a lent integető, s szomorú családomat, ismét elfog a remegés, és a fájdalom, és hiába markolom a nadrágom szélét, nem akar elmúlni. A szememet végig csak Katnissen tartom, aki remegve, s szürke szemeivel tekint fel rám, miközben kezei ökölbe szorulnak. Nem akarom itthagyni! Amikor megérzem a repülő berregését, s ahogyan megmozdul alattam, rögtön úrrá lesz rajtam a pánik, s érzem, hogy a fejem szédülni kezd. Indulunk, indulunk! De ekkor hirtelen meglátom a nővéremet, akinek egy pillanatra elsápad az arca, mintha gondolkozna valamin. De túl jól ismerem ezt az érzést. Mielőtt elkiáltanám magamat ,Katniss hangosan kiabálni kezd, s a kezével hadonászik. Egy pillanat alatt eléri a repülőnket, azt a repülőt, ami egyenesen a Fővárosban tart. Mielőtt bármit is tehetnék, s lent is bármit tehetne a családom a nővérem elkiáltja magát, elkiáltja magát, és felhúzózkodik a légpárnás repülőre. Arra a repülőre, ami egyenesen a Kapitóliumba indul.