22. fejezet II. rész

Sziasztok, először is bocsánat a fejezet késéséért de remélem a kissé terjedelmesebb hossza kárpótol benneteket. Mit ne mondjak, a vége eléggé...... nos, hamarosan kiderül, kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá. Valamint az oldalsávban megtalálhatjátok az új blogom linkjét, ahol kritikákat, ajánlókat, személyes véleményeket és mindenféle fangirlségeket írok, szóval ha van időtök a szünetben, nézzetek be :) Jó olvasást
                                                                                                   

Érzem, hogy a hátamon végigszánkázik a hideg, ahogyan a szememet összeszorítom, hogy lássak az alagútban. A fülembe csíptethető mikrofon erős csipogásba kezd, miközben lassan végigjáratom a szememet a sötét helyen. Egy hosszú folyosón állunk, ahol ráadásul hihetetlenül erős bűz uralkodik, de hasonló egy átlagos utcához, természetesen fényűző Kapitóliumi házak nélkül. Néhol egy egy kereszteződés is látszik, valahol pedig bűzös víz ered, talán az egész nagy várost behálózza ez a  csatornarendszer. Mi több, régen azt hallottam, hogy a Békeőrök valamikor itt közlekednek hatalmas kocsijaikkal. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan egy lépést teszek előre, vigyázva, nehogy rálépjek valamire, mint annak idején. Látom, hogy a többiek is térképezik fel a területet, miközben a halvány sötétségben néha-néha egy kis vörös fény villan fel, a kamerák fénye, melyről hiába próbálok megfeledkezni, érzem, hogy itt vannak.

-       A térkép szerint néhány kis forduló, és ott vagyunk. Körülbelül harminc perces séta. – Finnick büszkén előrelép, én pedig remegve állok be utána, még mindig érzem a kést az övemben, és képtelen vagyok megszabadulni a gondolatoktól, amik hozzá fűznek. Nagyot sóhajtva kezdem el követni a fiút, mögöttünk pedig Johanna és a stáb jön, akik trappolása, mintha túl erősen is visszhangozna itt. Lassan lélegzem ki és be, de a bűzt nem bírom, lassan szinte belefájdul a fejem, miközben az elmémben állandóan felvillan egy egy kép a szerettemről, akik mintha végig kísérni akarnának, s nem hagynának békén. Vajon mit csinálhat most a nővérem? Hirtelen eszembe jut, hogy akár beszélni is tudnék vele, s remegve a fülemhez nyúlok, hogy kész legyek bekapcsolni a mikrofont, amikor a testem hirtelen megdermed, s érzem, hogy Johanna belém ütközik.

-       Még is mi a francot……- óvatosan felemelem a kezemet, s lepisszegem Johannát, miközben érzem, hogy az ereimben megdermed a vér. Hallottam valamit! A fejemet ösztönösen is a falon lévő fogaskerekek felé kapom, melyek szoktak ilyen hangot kiadni, csak hogy ezt nem innen, hanem valahonnan távolabbról, a sötétből hallom.

-       Mi az? – suttogja Finnick, miközben érzem, hogy a szívem egyre hevesebben kezd verni, ahogyan belehallgatózom a csöndbe. Megint hallom! Olyan, mintha valami halkan, nagyon halkan sziszegne, mint a nyári falevelek suhogása a fákon. alig hallható, de még is kiráz tőle a hideg. Nagyon halk.

-       Nyugi Prim, nincsen itt semmi, menjünk tovább! – néz rám a fiú, miközben megindul előre, a amint a lépéseink felhangzanak úgy halkul el a sziszegés. De valami, valami furcsa szorongató érzés még is a torkomban van, nem tudom kimondani, de nem akarom, hogy továbbmenjünk. Ismeretlen ez a zaj. Lassan be és kilélegzek, miközben eszembe jut, mi van ha csak a képzeletem játszik velem ostoba tréfát, és semmi sincsen itt, így hát tovább indulok, miközben Finnick csizmáját kezdem figyelni. De ekkor meghallom. A vér szinte megfagy az ereimben, ahogyan a fülem felfogja a hallottakat, s a szívem heves dobogásba kezd.

-       Missss Everdeen! – ez már nem sziszegés. Látom, ahogyan Johanna és Finnick is megmerevedik,s tudom, hogy ők is hallják, ahogyan valami, valami idegen lassan és elnyújtottan ismételgeti: Miss Everdeen, Miss Everdeen. Nekem szól! Nekem! Vagyis…. akár a nővéremnek is szólhat, aki minden bizonnyal most is hall engem a mikrofonon keresztül. Érzem, hogy a kezem ösztönösen is az övem felé lendül, s a szememmel óvatosan balra nézek, hátha onnan hallom a hangot, de ekkor hirtelen megtörténik. A hang túlságosan is erős, túlságosan is közelről jön, és észerveszem, hogy a padlóra vér fröccsen, egyenesen a csizmám mellett. És ekkor felsikoltok. Johanna baltája pedig elrepül a fejem felett, majdnem súrolva a hajamat. S az első hatalmast mutánsnak egyenesen a két szeme közé áll bele. Mutánsok! Érzem, hogy a gyomrom felfordul, és mindenem megremeg, ahogyan a sötétben is, de meglátom ezeket az állatokat. Akkorák mint egy felnőtt férfi, de testüket fehér hártya fedi, mint a hüllőknek, s hatalmas, gyíkhoz hasonló farkuk hullámzik utánuk. A szájuk, melyben ezernyi tűhegyes bármire kész fog villódzik, pedig csak is egyetlen szót ismételget, egyetlen. Az én nevemet. És ekkor meghallom, ahogyan a hátam mögött Finnick felordít, s mindenkit menekülésre buzdít, miközben erősen megragadja  a karomat és húzni kezd maga után. Mutánsok! Életemben már sok mutánst láttam, s mi több találkoztam is vele, de egyik sem ijesztett meg ennyire. Ezek mintha ismeretlen, földöntúliak lennének, egyenesen Snow által kreált lények, akik nem ismernek semmilyen kegyelmet, csak is a félelmet. A csizmám kopogása visszahangzik a sötét folyosón, ahogyan Finnick után botladozom, mögöttünk pedig meghallom Johanna zihálását. De a csapatunk, mind a kamerák, mind pedig a katonák nincsenek itt, mintha lemaradtak volna a távolban, de tudom, hogy soha nem jönnek már vissza. Érzem, hogy megremeg a térdem, ahogyan a csatornát megrázza a mutáns erős üvöltése, mely az én, az én nevemet üvölti, mint annak idején Phoebe, aki az Arénában kajtatott utánam. Az eddigi csöndes folyosót, most üvöltések sorozata rázza meg, melytől megremeg a dobhártyám is, és hiába próbálok gyorsan futni, a lábam minduntalan megbukik valamiben.

-       Add a késed! – üvölti Johanna zihálva, amikor hirtelen meglátok egy hatalmas nagy sárga szempárt a sötét folyosón, sárga szempárt, ami egyenesen engem figyel. A kezeim remegnek, ahogyan megpróbálok kiráncigálni az övemből a kést, és a lánynak nyújtani, de egy mozdulat is elég, hogy egy hatalmasat essek a földre, s remegő lábaim majdnem feladják s szolgálatot. Johanna egy pillanatra eltűnik a sötétben, s egy másodperc múlva a nagy sárga szempár kialszik, a lány pedig remegve, a kezében erősen szorongatva a kést tér vissza hozzám.

-       Futás Prim, jönnek….. jönnek utánunk! – az elmémben értelmet nyer a félelem, ahogyan a remegő kezeimmel felhúzom magam, s Johanna után indulok, magamat arra biztatva, hogy ne nézzek hátra. Csak a morgó hangot, ezernyi láb dobogását, és a nevemet, az én nevemet hallom, mindenhonnan visszahangozni a  csatornából.

-       Miss Everdeen! – a hátamon végigszánkázik a hideg, ahogyan meglátom, hogy Finnick üvöltve terít le egy hatalmas mutánst a szigonyával, Johanna pedig erősen markolva a késemet fut utána a sötétségben. Csak én……. csak én vagyok az egyetlen, akinek nincsen fegyvere! És csak egy esélyem van, a menekülés. Hirtelen a lábaim erőre kelnek,s a sötétben megelőzöm Johannát és Finnicket, a sor legelejére kerülve. A szívem úgy dobog, mint egy nagyharang, s a lábaim majdnem feladják a szolgálatot ebben a sötétben, de a szemeim előtt egyetlen egy mondat, egy cél lebeg: túlélni! Túlélni, túlélni! Hallom, ahogyan a mutánsok hörögnek, miközben hátul ketten harcolnak, s engem a remegő lábaim csak visznek, egyre távolabb visznek befelé, el a harc színterétől, és el a többiektől. A sötétség szinte mindent beterít, ahogyan hátul halkulni kezdenek a hangok, én pedig egyre jobban zihálok, s a verejték lassan lepatakzik a homlokomon. Soha nem láttam még ilyet! Hirtelen azon kapom magamat, hogy már semmit sem hallok, a távoli verekedés, és a fénycsóvák megszűntek, egyedül vagyok a sötét alagútban, miközben egy pillanatra megállok, hogy kifújjam magamból ezt a remegést, és a félelmemet. A szememmel jobbra-balra nézek, de mindenhol csak a sötétség fogad, a sötétség, és a némaság. Óvatosan hátrálok neki a mögöttem lévő nyirkos falnak, s egy pillanatig megtámaszkodom rajta, várva, hogy elmúljon a rohamom és a testem erős görcse. A fülemmel erősen hallgatózom, de semmit sem hallok, mintha minden távoli hang megszűnt volna, s teljesen egyedül maradtam volna. Egy pillanatig behunyom a szememet és próbálok tízig számolni, hogy utána valahogy visszaérjek a többiekhez, akik azóta ki tudja, hány ilyen hatalmas mutánst terítettek le. De ekkor hirtelen megérzem, hogy valami, valami furcsa eljut az orromba, felkelti az ingereimet és csiklandozni kezdi azt.  Egy nagyon furcsa illat. A szemeimet lassan nyitom ki, nagyon nagyon lassan. De ekkor hirtelen megszédülök, s olyan erővel verem be a fejemet a mögöttem lévő falba, hogy a számból sikoly tör fel. Rózsa illat! És ekkor megpillantom a mutáns nagy sárga szemeit, meglátom a sötétben villanó tűhegyes fogakat, és megérzem azt a furcsa illatot. Rózsa! Snow elnök! Az agyam még oda se kapcsolt, de a lábaimmal már mozogni próbálok, de ebben a pillanatban, hogy hátralépek észreveszem, hogy nincsen mögöttem semmi, csak a nyirkos fal. Előttem pedig…… a mutáns, mely lassan hörögve, és szemét rám függesztve közeledik és közeledik

-       Miss Everdeen, Miss Everdeen! .- a hangja eljut a tudatomig, és körüljár, akár a rózsa illata is, és most már tudom, hogy Snow elnök az, aki ezeket idehozta. Emlékszem, mikor meglátogatott! De még is mi a jó fenéért árasztanak rózsa illatot…. A szívem egyre hevesebben kezd dobogni, s érzem, hogy a térdeim megremegnek, ahogyan a kezemmel a kést kezdem keresni az övemben, de csak a vásznat tapintom helyette. Nincsen kés! Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan egy sikoly tör fel a torkomból, de az állat egyre csak közeledik, hatalmas nagy fogait felém csattogtatva, miközben a nyála a cipőmre fröccsen. Mint a vadkutya. Olyan erővel kezdek el kiabálni, ahogyan csak tudok, s megfordulok, de megérzem, hogy a mutáns erős lábát egyenesen a cipőmre tette. Hirtelen elvágódom a földön és a fájdalom erősen vág fejbe, amikor ismét meghallom a hangot. Közelebbről. Egyre közelebbről

-       Miss Everdeen! – ekkor hangos késsuhogást hallok, s még látom az állat utolsó szeme villanását, mielőtt a fegyver kioltaná az életét. Arra eszmélek fel, hogy valaki erősen felránt a földről, meglátom a nagy zöld szemeket és a mézszőke hajat, miközben erősen rám kiabál.

-       Indulj! – a remegő lábaik ösztönösen is működésbe lépnek, ahogyan próbálok futni az alagútban el a hatalmas mutánst tetemétől. Az előbb még éppen a nyála fröcsent a bakancsomra, most viszont már réges régen halott. Ismét meghallom a viaskodás jeleit, s meglátom Johannát, aki egy nagy mutánst döf le. De ekkor a feje felett meglátom az aknatetőt, amely már nyitva áll, készen arra, hogy kilépjünk a szabadba. A lábaim életre kelnek, ahogyan remegve próbálok eljutni egyenesen az akna felé. Látom, hogy odalent már csak három mutáns van, de ahogyan a lány erősen szembetalálja a legkisebbet, már csak kettő marad.

-       Gyertek! – üvölti nekünk, miközben a kezével felkapaszkodik a kis létrára. Érzem, hogy mindenem remeg, ahogyan a homályban Johanna felé közeledek, s látom, hogy a két mutáns Finnickre marad. Olyan erősen markolom meg a létra lábát mintha az életem függne tőle, s verejtéktől csúszós kézzel kezdek rajta mászni. Mindjárt vége, mindjárt vége. Még látom, hogy Finnick ledöfi az egyik mutánst, s a szememmel a mélybe nézek, oda le, ahol már csak is ő harcol. Sietnie kéne. Látom, ahogyan felnéz, s lábát felteszi a létra fokára, hogy izmos kezeivel felhúzza magát utánunk. Látom, hogy a szájával egy szót formál és a kezével felfelé mutat, hogy minden rendben van. De ekkor meglátom a mögötte lévő mutánst. Meghallom Johanna üvöltését, aki erősen próbál szólni a fiúnak, hogy még nincs vége. De ekkor már késő. A hatalmas állat sziszegve húzza le Finnicket a mélybe.