4. fejezet II.

Üdv mindenkinek, meghoztam a legújabb fejezetet :) Nem is tudom, mit írjak, nagyon szépen köszönöm, a komikat és a pipákat, remélem tetszeni fognak a további fejlemények is. Hamarosan tervezek egy kis dizi átalakítást, majd kiderül, mikor lesz, de ha minden jól megy a közeljövőben várható. Jó olvasást :)
Clove (Amity) <3
                                                                                                    

Az keringő hópelyhek lassan szállnak le a vonat ablakára, és rögtön elvesztik fehér varázsukat, s száz vízcseppben peregnek le onnan, mintha csak versenyezni akarnának. Versenyezni, hogy minél jobban eltakarják a kilátást a vagonból, ahonnan a 12. Körzet pályaudvarára lehet rálátni. A mindig ürességtől kongó hely, amelyről régebben még az a mese járja, hogy a Körzet meghalt Kiválasztottai költöztek be ide, és rémisztgetik az embereket, most egyáltalán nem hasonlít kisértettanyához. Az egész nagy hely tele van emberekkel, az első sorban anyuék, és a Black család integet, miközben Annie valamit erősen mutogat, és próbálja túlüvölteni a tömeget. A hentes, a város előkelő lakói, a polgármester család, sőt még az én régi osztályom is összegyűlt itt. Jobbra állnak, mind fején hatalmas nagy sál, miközben integetnek és nevetgélnek. Az én osztályom. Legelöl áll Chloé, az a lány, akit talán a legjobban utáltam az évfolyamban. Hosszú, szinte platinaszőke haja volt, mely göndören, egyenesen is tökéletesen állt neki, míg olyan kék szemei, mint Harrynek. Nem volt az éhező-gyerek típus, sőt. Mivel kereskedőcsaládból származik, jól meg tudta tömni a gyomrát, és míg mi azzal foglalkoztunk hogyan rejtsük el kiálló kulcscsontunkat, és hogy ne fújjon el a szél, és csak mutogatta magát és csodálatosan megtermett alakját, s tovább fejlesztette az öntelt szó jelentését. Természetesen a legtöbbünket lehordott, akit Chloé kifogott magának, az nem tudott mit tenni, jöttek a borzalmak és a szekálások sorozata. Én is egyik voltam azok közül, akit csúfoltak. Nekem pedig felfordult tőle a gyomrom. És ez az osztály, ez a Chloé küldött nekem ajándékot a versenyen, elvileg ők gyűjtötték össze a pénzt arra az üvegre, amelyet Harryvel való szövetség előtt kaptam. Az osztályom. Talán nem hagyták hogy meghaljak, és ők is küldtek ajándékot. Nem tudom, hogy én miként értsem ezt, de nem is próbálom kitalálni. Mivel győztes vagyok, ezért szeretnek. De akkor nem tudták, hogy az leszek. Hirtelen a mellettem álló Harryre pillantok, és nyugodt sóhajjal nyugtázom, hogy nem Chloé felé néz, hanem Annie-nek próbál valamit magyarázni. Nem tudom, mit tennék, ha még csak rá is nézne erre a lányra. Sírógörcsöt kapnék, vagy dührohamot, de akár még kész lennék le is üvölteni az illetőt. Nem akarom, hogy Harry, akibe én vagyok szerelmes, ránézzen Choléra. Óvatosan elmosolyodom, amikor megérzem, hogy megremeg a vonat, és lassan elindul a pályaudvartól. Rámosolygom anyuékra, és integetek a Black családnak, miközben lassan elkezdünk kifelé robogni az állomásról. A poros hely, a kísértettanya, és az osztályom hirtelen eltűnik, amikor a szerelvény felgyorsít. És vele együtt eltűnik a családom is. Egy pillanatig csak állok az ablak előtt, miközben a

Körzet távolodó fényeit figyelem, a Körzetét, ahova most egy ideig nem fogok hazatérni. De most nem úgy megyek mint egy Kiválasztott, most nem az Arénától kell majd rettegnem. De még is meg kell tennem valamit, ami nem könnyű, és amin minden győztesnek részt kell vennie. Találkozni a kiesett Kiválasztottak családjaival. Hirtelen érzem, ahogyan valaki az ujjait a kezemre kulcsolja, mire kishíján kiugrom a bőrömből rémülten. De ahogy nyugtázom, hogy csak Harry az, óvatosan ráhajtom a fejem a vállára, miközben még azokat az apró fényeket figyelem.

-     Hát elkezdődött. Viszlát 12. Körzet. – suttogom halkan magam elé, miközben elbúcsúzom magamban a családomtól.

-     Viszlát! Hamarosan újra találkozunk. – hallom meg a fiú hangját, mire ösztönösen elmosolyodom. Hamarosan. Egy pillanatig csak csendben állunk a folyosón, feltételezem, hogy Harry is a családjára gondol, akár csak én. Akik most már úgy fognak minket figyelni, mint a győzteseket. Mert azok vagyunk.

-     Effie hív minket. Azt mondja, csapatmegbeszélés lesz. – mondja Harry, mire hirtelen elnevetem magam.

-     Még is mit talált ki Effie? – kérdezem, miközben vetek egy utolsó pillantást az ablakra, és lassan a fiú mellé állok, hogy elinduljunk az étkezőkocsiba.

-     Nagyon fontosan hangzott. Én már előre félek. – szól Harry, miközben kinyitja előttem az ajtót. Effie Trinket, ha valamit fontoskodik nagy baj van. De erre akkor jövök rá, amikor meglátom a csapatomat. A nővérem, Peeta, Effie, Gloria, Cinna és még Haymitch is az asztalnál ül, miközben nincs előttük semmi étel, csak halkan beszélgetnek. Óvatosan kihúzok egy széket, miközben leveszem a hatalmas nagy sálamat a fejemről, és a támlára helyezem.

-     Á, jó, hogy itt vagytok! Nos, egy nagyon érdekes dolgot találtunk ki, amely remélem segít nektek a holnapi dolgokban. – szól Effie, miközben tekintélyesen összekulcsolja maga előtt a manikűrözött ujjait.

-     Felidézzük, és leírjuk, mit tudtok az első Körzetről, és a Kiválasztottairól. Ezáltal tanulhattok is. – hirtelen Katnissre nézek, aki éppen a kezét a szája elé téve köhög, de észreveszem, hogy valójában mosolyog. Igen, idén nem visszafelé megyünk a Körzetekkel, hanem a gazdagabbakkal kezdjük, és az Elsőtől megyünk vissza, egészen a 11. – ig. Aztán pedig a 12. – be, és egy hét múlva újra útra kelünk a Kapitóliumba. Nem tudom, hogy mi az értelme ezeknek a szabályoknak, de hát, Snow elnök ezt rendelte el. Hirtelen megborzongom ahogy eszembe jut az elnök neve, s mint egy varázsütésre megjelenik előttem a pillanat, amikor az erkélyen hozzám szólt. Csak egy kicsike és rövid mondatot, amitől azóta is a hideg futkos a hátamon. Most is úgy érzem, mintha kiverne a víz, és a fejemen izzadság gyöngyözne, mire meghallom, hogy Effie megszólal.

-     Prim? Mit tudsz az Első Körzetről?

-     Hát… ott gyártják a Kapitólium luxuscikkeit. Az egyik leggazdagabb Körzet, ami összeköttetésben áll a Fővárossal. – játszom idegesen az ujjaimmal, miközben igyekszem felidézni a suliban tanultakat.

-     És sok ott a bánya. Arany és ezüst, a nagy drágakövek. – szólal meg Peeta is. Ja és ott vannak a Hivatásosak.

-     És a Kiválasztottai? Mit tudtok róluk? – kérdezi Effie miközben elvigyorodik, látszólag nagyon tetszik neki, ez a játék.

-     Christian és Chalotte…. – nyögöm ki halkan, miközben magam előtt megjelenik a szőke nőcsábász képe, és a vérvörös hajú magabiztos lányé. Ha Isabelleék jó helyen vannak, akkor ők hol lehetnek?

-     Vérbeli Hivatásosak voltak. Nagyon erősek, és agresszívek. – szólal meg hirtelen Harry, miközben kék szemeivel azt asztalt pásztázza.

-           Chalotte is benne volt, amikor elkaptak engem. Ő őrzött a Bőségszarunál. – hallom meg a fiú hangját, mire ösztönösen megremegek. Én nem tudok róluk sokat, de ő igen. Tudja, hogy mennyire kegyetlenek voltak, hogyan bántak vele, tud róluk mindent, ami csak rosszabbá teszi őket. Chalotte és Christian. Nem tudok róluk semmi jót mondani.

-           Én úgy döntöttem, hogy szeretném, ha holnap én mondanék beszédet az Első Körzetben. Prim, én jobban ismertem őket, sajnos, és elvállalom a beszédet. – szól Harry, mire Effie ösztönösen örömtelien felpattan, és megtapsolja a fiút.

-           Önként vállalkozol rá. Gratulálok. Tessék, Katniss, Prim, ti ugye, hogy nem tennétek ilyet! Harry Black, ennek nagyon örülök. – csiripeli, miközben majdnem megöleli a fiút. Katniss csak elgrimaszolja magát, mire Haymitch viccesen felhorkant Effie viselkedésére.

-           Biztos vagy benne? Én írtam beszédet… - szólalok meg, miközben Harryre nézek. Valahol a szívem mélyén rettentően örülök, hogy nem én vagyok, aki beszél. Tudom, hogy a Másodikban az én dolgom lesz, hogy szóljak Isabelle rokonaihoz.

-           Igen Prim. Megteszem. – mosolyog rám Harry, miközben belenéz a szemeimbe. Mintha azt akarná mondani, „ezt megteszem neked. Tudom, mi lesz a következő Körzetben”. Még egy indok, hogy miért lettem szerelmes ebbe a fiúba.

-           *

Hirtelen egy hatalmas nagy döccenésre ébredek. Azt hiszem, hogy ez volt az álmomban, ahol egy nagy szekéren utaztam valahova, egy olyan helyre, ahol hegység vezet. De amint felkelek rájövök, hogy ez a döcögés igazi nagy. Már utaztam vonaton, de még mindig nem megy annyira, és ez a jelenet arra emlékeztet, amikor felkeltem a Kapitóliumba való érkezésem előtt. Hirtelen egy akkorát döccen a vagon, hogy majdem leesem az ágyamról, és riadtan markolom meg a támláját. Nagyot ásítok, miközben lassan megdörzsölöm a szemem, hogy kiűzzem belőle azt a fáradtságot, melyet a döcögés már úgy is kiűzött. Sőt, hirtelen mintha hányingerem lenne, ami itt a vonaton gyakori nálam. Kellett tegnap ennyit ennem. Hirtelen egy akkorát puffan a vonat, hogy előreesem, és a kezeimmel épp, hogy meg tudok támaszkodni a földön. Hol a fenében vagyunk? Óvatosan, a székbe kapaszkodva állok fel, nehogy ismét elessem, és az ablakhoz vergődöm. Lassan húzom el a rózsaszín függönyt, melyet külön Effie szereltetett be nekem, miközben pislogva igyekszem megnézni a tájat. A hó,és a jég mintha eltűnt volna, és helyébe az idő enyhe szélt hozott, tarka virágos réteket, melyben a színek, akár a szivárvány keverednek. Itt éppen tavasz van. Látom, ahogyan tőlem előre és jobbra virágos mezők tarkállanak, minél közelebb a fővároshoz, annál inkább szebb a táj. Itt ezt a dísznek teszik ki, és nem  itt dolgoznak. Óvatosan balra fordulok, hogy ott is szemügyre tudjam venni a környéket. És ekkor hirtelen meglátok valamit. A közelben van, hatalmas nagy, s olyan, mintha az égbe nyúlna. Egy kerítés. Megérkeztünk az Első Körzetbe.

4. fejezet I.

Halihó, íme, meghoztam a legújabb fejezetet, ezen a jó meleg igazi tavaszi napon. Én már örülök, ennek, sőt, hamarosan tavaszi szünet is jön, szóval nem kell már sokat várni, mindenkinek kitartás a szünet előtti utolsó dogákban. Jó olvasást and may the odds be ever in your favor ;)
Clove
                                                                                                                                    

Óvatosan nyitom ki az ajtót, hogy lassan leinduljak a csapatom elé. Még egy nagyot ásítok, hogy majd messzire űzzem az álmosságot, és a fáradtságot, melyre most egyáltalán nem lesz szükségem az egész körút során. Éppen, hogy a lépcsőfordulóba érek, amikor hirtelen valaki előugrik onnan, annyira megijesztve, hogy azon kapom magam, hogy sikoltom.

-      Szépjóreggelt Prim! – vigyorog az a valaki az arcomba, aki már egyáltalán nem látszik fáradtnak. Hosszú, vörösesbarna haját felkötötte, és rózsaszín ingben, szürke nadrágban várja, hogy elinduljunk, miközben kék szemében huncut fény csillan.

-      Á jó reggelt Annie! Nem is tudtam, hogy te már a lépcsőfordulókból is előbukkansz. – jelentem ki a lány, Annie Black felé, aki már a lépcső alján áll, és csillogó szemmel kémlel maga elé.

-      Bocsi. Annyira vártam ezt a napot! Végre megtudom, milyen is egy készülődés. Várom, nagyon várom!- kiáltja, miközben hirtelen felugrik és a kezével maga elé csap. Annie néhai hiperaktivitása, állandó mosolya és mindig boldog természete miatt sokszor eszembe juttatja Isabelle-t, aki az Arénában is állandóan viccelődött. Isabelle és Sarah képe azóta az íróasztalomon pihen, és akárhányszor csak rájuk nézek, ha elfog a szomorúság eszembe jut, hogy ők már jó helyen vannak. És ha látnak engem, akkor remélem, hogy tetszik nekik, hogy azt teszem, amit. Megnyertem a Viadalt. Nekik. De néhanapján még mindig elfog a szomorúság, és a düh, amiért ők is az Aréna, Snow gyilkos kelepcéje foglyai lettek. Amikor ők voltak talán a legkedvesebbek, legártatlanabbak a Viadalon. Ahogyan leérek a földszintre egy pillanatra úgy eláraszt a hangok orkánja, hogy csak csodálkozva bámulok magam elé. Anya és apa a konyhában van, ha jól látom éppen nevetnek valamin, miközben apa megpróbálja elvinni a reggeli mogyoróvajat. Katniss valahol a dolgozószobában lehet, ugyanis mára őt is, mint mentor, kísérőt kicsit felkészítik az első kilépésre. A nappaliban Gloria és csapata áll, akik javában készülnek a fogadásomra, míg Effie, aki most zöld parókát visel ide-oda jár a helységek között, miközben kedve szerint parancsolgat mindenkinek. Effie. Ő még mindig a régi, és kétlem, hogy meg fog változni. Ő már csak a mahagóni-imádó, affektálós és Haymitchel veszekedő Effie marad. Lassan jó reggelt öleléssel köszöntöm a konyhában lévőket, majd lassan a nappaliba botorkálok, hogy a csapatommal is találkozzak.

-      Jó reggelt Prim! Bocsi, egy kicsit szétszórt vagyok most. Á Annie, te is maradsz? Nyugodtan nézhetsz bennünket, akár feladatot is adok. – feleli Gloria, miközben a kezével egy adag papírlap között turkál, majd utasításokat ad az előkészítőimnek, akik elültetnek engem, hogy elkezdjenek mindent. Közben Annie magához vesz egy reggeli kiflit, és csillogó szemmel nézi a papírjai között kutakodó Gloriát, miközben majd szétcsattan a boldogságtól hogy talán ő is segíthet. Én már ismerem a szokásos rituálét. Egy kis beszélgetés, szőrtelenítés, hajigazítás, majd kezdődik az igazi készület. De ahogyan Annie nézi, lassan járkál körülöttem, és beszélget a csapatommal, látom, hogy neki valahol, a lelke mélyén, még ha nem is tudja, de a ruhák a mindenei. Közben anyuék megreggeliznek, Katniss is feltűnik egy pillanatra, hogy megegyen valamit, de már vissza is megy, Kökörcsin a lábam köré dörgölőzik, apa pedig nyugodtam bejön a szobába, hogy megnézzen valami televíziós adást. Már hetek óta készültünk erre az alkalomra. Anya ismét szomorúságba esett, hogy megint el kell mennünk, de most már itt  van neki apa, így ketten végre boldogan lesznek otthon. Annie már régóta kíváncsiskodik, sőt Gloria érkezéséig a napokat is visszaszámlálta, Katniss pedig dühöngeni kezdett, hogy ismét látnia kell a Körzeteket. Nem tudom, hogy én lelkileg felkészültem e rá igazán. Hogy most minden egyes Körzetben olyan emberekkel kell majd találkoznom, akiknek a fájdalmuk talán most a legnagyobb, mert elvesztették egy családtagjukat. Szemebe kell majd néznem Isabelle és Sarah családjával, és úgy kell ott beszélnem, hogy őszinte érzelmek vezetnek, hogy ne utálják meg azt, aki idén megnyerte a Viadalt. Ugyanis minden Körzetben kell majd egy beszédet mondanom, nekem. Harry felajánlotta a segítségét az íráshoz de én kénytelen voltam ezt egyedül megtenni, az én feladatom, és nekem kel vállalnom. Egy délután bezárkóztam a szobámba, és magam elé vetítettem a Kiválasztottak képét, és tetteit, hogy sikerüljön megírnom valami szöveget. A 2. Körzetbe egy négyoldalas, míg Sarah otthonába egy háromoldalas levelet írtam. Olyan érzelmekkel és olyan gondolatokkal, melyek, ha talán napvilágra kerülnének lázadást szítanának. Minden egyes gondolatomat és érzelmemet beleszőttem, őszintén írtam, és nem hagytam ki semmit, de ahogyan megnéztem rádöbbentem, hogy hülyeség volt. Hogy talán maga az elnök tiltaná meg, hogy ezeket felolvassam, mert kimondok rajta olyan dolgokat, melyeket nem szabad. Úgyhogy gyorsan száműztem őket az éjjeliszekrényembe, hogy néha elolvasgassam, és gyorsan írtam minden egyes Körzetről egy fél oldalt, melyet az elnök biztos jóváhagyna, mely a szabályok szerint van. Pedig az nem igaz, de itt Panemben vannak szabályok, olyan kimondatlan dolgok, melyek addig nem múlnak el, míg a Snow család ki nem hal. Ez pedig kérdés, hogy mikor lesz. Hirtelen arra kapom magam, hogy mindenki előttem áll, anya, apa, a csapatom és Annie, miközben engem bámulnak. Riadtan űzöm messzire a gondolataimat, miközben felpattanok a székről, hogy szemügyre vegyem magamat. A hajamat egy szoros fonatba fogták, melyet a fejem tetején kontyba tekertek össze, és rögzítettek. Az arcomon halvány smink, a körmeimet pedig kék színű körömlakk díszeleg. Egy szürke nadrág van rajtam, melyhez barna színű, hosszú csizmát adtak, s egy kék felső, mely tetején lazán egy barna és igen nagy sálat tettek, mely most a fél vállamra hullik, arrafelé amerre a hajam. Tél van, és tomboló fagy, s a 12. Körzetben szinte alig látszik az ember arca, amikor kimegy az utcára. De most mintha Gloria ismét egy nagyot alkotott volna, nagyot és szépet, mely csak is, de csak is rá jellemző. Óvatosan körbeforgom a tükör előtt, majd lassan elmosolyodom. Köszönöm Gloria! Ismételtem köszönöm.

-      *

-      Primrose Everdeen még is mi a fenét képzelsz magadról? Rakod le de rögtön azt a

macskát! Te jó ég, még hogy én ilyen szörgombócokkal utazzam együtt, még is mi ez! Fú, rakd le de gyorsan! Egy fenét fogod te ezt felvinni a vonatra! – Effie a lépcső aljában áll terpeszben és olyan fenyegetően néz rám, ahogy csak is ő tud. Affektálós hangján, és dühkirohanásaival együtt lesz ő igazán saját maga, miközben megrázza a mutatóujját felém. Óvatosan megsimogatom Kökörcsin füle tövét, aki most egy nagyot nyávog az ölemben, miközben felnéz rám.

-      Hallottad Effiet! Bocsi kiscica. Nyugi, hamarosan hazajövök, és végre játszhatunk. – mondom halkan neki, miközben óvatosan leteszem a földre. Persze, azt hittem, hogy Effie korábban előre fog indulni a szerelvényhez, én pedig addig nyugodtan kicsempészhetem a macskámat a házból, hogy felvigyem a vonatra. A Viadalon is alig bírtam ki nélküle, és hála ennek a nőszemélynek, most is nélkülöznöm kell majd a társaságát. Kökörcsin dühösen fúj egyet Effie felé, majd leugrik a földszintre, és elcammog valamerre.

-      Prim, mindened megvan! Siess, indulunk az állomásra! Ugye a beszédekről nem felejtkeztél el? – hallom meg Gloria hangját, aki minden bizonnyal már a küszöbön topog, és alig várja, hogy elinduljunk. Hirtelen a fejemre csapok, ahogyan gyorsan visszaszaladok a szobámba, hogy előkotorjam a Körzetekbe írt beszédemet. Hiába, Kökörcsinre volt időm, de a beszédeket majdnem itthon hagytam. Kivágom a szobánk ajtaját, és gyorsan az éjjeliszekrényemhez szaladok, hogy kivegyem belőle a papírokat. Milyen régen volt már, hogy Primrose Everdeen elfelejtkezett valamiről? Pont itt az ideje. A kezembe kapom a borítékot, majd ahogy csak tudok, kiiramodok a szobámból. Gyorsan lerobogok a lépcsőn, miközben a hatalmas zsebembe süllyesztem a borítékot, nehogy ismét elhagyjam, ami nem lenne a legjobb. Odalent már anyu és apa vár, akik most egymás mellett állnak, miközben apa hátulról átkarolja az anyukámat. Végre megnyugvást érezhetek, hogy ők ketten jól vannak együtt, és hogy végre anya nem fog egyedül szomorkodni itthon az üres lakásban. Lassan megölelem anyát, és puszit nyomok apu arcára, miközben a hátam mögül meghallom Effie sürgető hangját. Hiába most két hétig végig minden nap vele kell lenni. Nem tudom, Katniss hogyan is bírta tavaly.

-      Jó legyél kislányom. Figyelünk, és szurkolunk. – suttog apa, miközben sunyiban a kezembe nyom egy barackos muffint, melyet anya sütött tegnap délután. Magamban elvigyorodom, ahogyan ismét megölelem a családtagjaimat, majd eldugom a muffinomat. Hiába, apával aztán lehet viccelődni.

40 + 1 érdekesség Willow Shieldsről :)

Nos, hát akkor itt vannak az érdekességek. Bocsánat, hogy sokáig húztam, csak nem volt egyszerű megtalálni, de aztán találtam egy jó Instagram oldalt, szóval onnan fordítottam. Remélem tetszeni fognak :)
Clove <3
                                                                                                              
  

1. Sosem vásárolja a ruháit a premierekre, megjelenésekre, csak kölcsönzi.
2. Meg szeretne tanulni búvárkodni.
3. A film, amit legjobban vár 2014-ben, a Csillagainkban a hiba.
4. A kedvenc édessége a fánk.
5. Négy kutyája és egy macskája van (igazi Prim :)
6. A Futótűz posztereket mindig egy ezüst tollal írta alá.
7. Az emberek azt mondják, nagyon hasonlít Shailene Woodleyra.
8. A legnagyobb álma, hogy körbeutazza a világot. (igen Willow, Magyarországra is jöhetnél :)
9. Amikor a Futótűz forgatásán megkérte Jent, hogy segítsen a matekházijában, Jen azt mondta: Nem akarok matekozni!
10. Ő volt az elsőnek érkező stábtag a Futótűz londoni premierjére
11. 2012 Halloweenén Willow Effie Trinketnek öltözött, Autumn (az ikertestvére) pedig Coraline-nak
12. Megőrzött egy New York-i parkolójegyet
13. A kedvence a             One Directonből Harry Styles
14. 2012-ben sátortáborba ment.
15. Nagy álma, hogy dolgozhasson Meryl Streep-pel.
16. A legelső Instagram képét 2011 október tizenkettedikén tette fel (méghozzá este fél kilenckor)
17. Imád sütni
18. Ő és Autumn íjat kaptak a tizenkettedik születésnapjukra.
19. Sírt Ruta halálán.
20. Jennifer Lawrence alig ismerte föl, amikor újra találkoztak a Futótűz forgatásán.
21. Imád karaokezni.
22. Nem engedték, hogy elolvassa az Éhezők Viadalát 11 éves kora előtt.
23. Egyszer egy rajongója megkérte, hogy írja alá a telefonja hátulját.
24. Az egyik félelme a fogorvoshoz járás
25. A kedvenc sportcsapata a Los Angeles Lakers
26. Audrey Hepburn az egyik példaképe.
27. Több éven keresztül minden vasárnap reggel menhelyeken segített.
28. A színészkedésen kívül szívesen lenne gyermekorvos.
29. Imádja a természetet, imád a szabadban lenni.
30. A kedvenc bandája a Typhloon
31. Kedvenc könyve a Csillagainkban a Hiba
32. Az egyik stílusikonja Emma Watson
33. A Futótűz forgatásán Willow és Jen azzal szórakoztatták magukat, hogy az Instagramon aranyos cicás képeket nézegettek.
34. A kedvenc karaktere Augustus Waters a Csillagainkban a hibából.
35. Imádja a Starbuck – ot.
36. Ő és Autumn a négyéves szülinapjukon teapartit tartottak :)
37. Az öt kedvenc boltja : Brandy Melvile, Forever 21, Urban Outfitters, Aeropostale, Pacsun.
38. 2011 április 22-én tudta meg, hogy megkapta Prim szerepét.
39. Ha nem Primet játszaná, szívesen játszaná el a Rókaképű lány szerepét az Éhezők Viadalából, a Futótűzből pedig Johanna Masont.
40. Nagyon jól baseball-ozik.

+ 1. A kedvenc karácsonyi filmje a Grinch

forrás:@willowshieldsfacts - Instagram

3. fejezet III.

Halihó mindenkinek! Elnézést kérek, hogy egy napot csúszott a fejezet, volt néhány dolgom, de remélem kárpótolni fog titeket a rész. Ja és a fordítás végén járok, hamarosan jönnek a Willow érdekességek. De mielőtt elkezdeném, egy nagyooon szuper dolgot szeretnék megosztani veletek. Megszereztem Willow Shields, a mi Primünk, a főszereplőm aláírását, és olyan olyan boldog vagyook. Még februárban küldtem neki levelet, és tegnapelőtt érkezett meg a válasz. A fejezet végén ott is van a kép, Willow aláírása. ÁÁÁ :))))
C. <3
                                                                                                                     
      

A nap első sugarai lassan csillantak fel az égbolt peremén, hogy lassan szép színekkel árasszák el a Győztesek Faluját. A halványrózsaszín függönyön, mely csak félig van behúzva, átfurakodik néhány kis sugár, hogy a bentieket is felébressze.        A takaró lágyan simul a testemre, egyedül a lábam lóg ki, mely talán eddig fázott, valami hirtelen felmelegíti. Az aprócska fénynyaláb beférkőzik a szobába, s lassan felém veszi az irányt, hogy felmelegítse fázós végtagjaimat, és engem is felébresszen egy napra. Egy hatalmas napra. Mintha csodás megtiszteltetése lenne ennek a kis fénynek, hogy a többi közül csak neki sikerült beférkőznie ide. Lassan az oldalamra fordulok, miközben a kezemmel lassan magam alá gyűröm a pihe puha párnámat, melyről régebben csak álmodni tudtam. De a fény nem tágít. Most egyenesen az arcomat veszi célba, egy olyan ponton, mikor minden rendes ember felébred. Mintha csak Effie Trinket lenne, az a nő, aki imád felkelteni, a sugár is így tesz, egyenesen a szemembe világít. Idegesen megdörgölöm magam, miközben lassan lerugom magamról a takarót, és egy pillanatig nagyot nyújtózom. Gratulálok sugár, most nyertél! Egy pillanatig csak plafonra bámulok, miközben a kintről beszűrődő hangokat hallgatom. Távolról ugyan, de kiveszem Katniss hangját, aki éppen hangosan nevet, és mintha valamilyen magassarkú cipő is kopogna valahol.

Az is lehet, mintha egy kocsi motorját hallottam volna felbúgni a házunk előtt, ami csak egyet jelenthet. Megérkezett Gloria, a csapatommal, és Effie is, hogy elinduljunk a hatalmas nagy győzelmi körútra. Győzelmi körút. Odakint már elmúlt a nyár, és javában tombol a hideg, ami azt jelenti, hogy már vagy fél év eltelt a koronázás, és a hazatérésünk óta. Fél év, melyben azt is lehet mondani, hogy ,megváltozott az egész életem. Talán attól a pillanattól, mikor a vonatunk befutott a poros állomásra, és mikor átadták a házakat. Soha nem láttam még akkora tömeget, mint akkor. Az egész nagy Körzet, mind kigyűltek a pályaudvarra, hogy üdvözöljék a két győztest, a 12. Körzet két győztesét. Akkor láttam életemben először a Black családot, amely nem csak hatalmas nagy, de boldog is. Harry apja még élt, és most is élt, hála a fia győzelmének, és anya, talán az én ügyességemnek is, de már egészen jól gyógyulgat. Ott volt anya is, egyik kezében Kökörcsinnel, a másikban pedig Ladyt vezetve, hogy üdvözöljön bennünket. Még soha nem láttam olyan megható pillanatot, mikor apa és anya találkoztak, sőt mi több, Harry is elkezdett szipogni, mire Katniss vigyorogva nyugtázta, hogy milyen barátja lett Primnek. Igen, barát. A Viadal óta, az óta a bizonyos pont óta, mikor Harryvel tisztáztuk a dolgokat, hivatalosan azt lehet mondani, hogy én és Harry… bár én ezt nem szeretem hangozatni. Anya persze jól megismerkedett a fiúval, de nem volt ellene nem baja, sőt mi több. Ő maga is megszerette a Black családot, akik már a szomszédaink. Harryvel azóta sokat vagyunk együtt, vagy átjön mihozzánk, vagy én hozzá, de az is előfordult, hogy az erdőbe mentünk. Nem, az nem egy kettes program volt, hanem Katniss vitt be, azzal az indokkal, hogy felmér bennünket ha már győztesek vagyunk. Persze szegény Harry meg volt ijedve, főleg miután előadtam neki a vadkutyás történetet, kissé átszínezve. Rólam és Harryről nem azt lehet mondani, amit sokat láttam a Körzetben és a Kapitóliumban. Nem egy nyálasan csókolózó pár, akik vakon andalognak, és senkit nem engednek maguk mellé, akik úgy hívják egymást, hogy „szívem.  Nekem ez nem tetszik, d szerintem Harrynek sem, mi inkább együtt sétáltatjuk Ladyt, aki mostanában elég nagy tiszteletnek örvend a Körzetben.  és igen, fogjuk néha egymás kezét, igen, van, hogy éppen megcsókol engem, míg az is van, hogy dühösen kezdem el ütlegelni egy párnával, vagy elmesélem neki a tizenkettedik Körzet rejtélyes vadkutyája című történetemet. Harry pedig énekel nekem, méghozzá örömódát, amire a legtöbbször egyszerűen csak elkap a röhögőgörcs. De nem csak Harryt ismertem meg. Sokat beszélgettem Harry anyjával vagy éppen vigyáztam a kistestvérére. Volt, hogy a nagymamájával mentem el a Zugba, aki mindenképpen szeretett volna menni oda, ezért befogtak engem és Katnisst. De ott van ő, akiről legelőször sok érdekes dolgot gondoltam. Ő Annie Black, Harry húga, aki hasonló koru, mint én, pontosabban míg én a nyári melegben születtem, ő a hidegben látta meg a napvilágot, hamarosan a születésnapját fogjuk ünnepelni. Annie Black. Egy szerény lány, halk hangú, de közben még is vicces, olyasmikkel képes feldobni az embert, mint Isabelle. Vöröses hajú, szeplős arcú, és nagy kék szemű lány, akivel Harry össze akart bennünket barátkoztatni. Én nem vagyok az a típus, aki könnyen barátkozik. Nekem a nővérem volt mindig is a barátnőm, az osztályban sem szerettem odamenni valakihez, és beszélgetni. De Annievel elkerülhetetlen volt a találkozás, melytől már előre féltem. Egyszer ugyanis a Főtéren szembetalálkoztam a lánnyal, és mivel mind a ketten hazafelé igyekeztünk együtt mentünk. Kezdetben csak egy egy dolgot beszéltünk, Annie mesélt egy kicsit magáról, én pedig magamról. Egyszer szépen elmeséltem neki a Viadalt, hogy mit gondolam róla, hogy éreztem és érzem magam, amikor Annie elmesélte, hogy ők otthon hogy voltak. Volt, hogy néha együtt sétáltunk be a Főtérre, vagy átmentem hozzájuk, és igaz, szépen, de lassan kezdett épülni közöttünk valami. Annie sokat mesélt  arról, hogy ő is bizalmatlan volt, hogy nem megy neki a barátkozás, és én is meséltem neki. Egyszer délután kiültünk a rétre, és arról beszélgettünk, hogy milyen ruhákat tervezhet nekem majd Gloria a körútra, mely a lány érdeklődését is felkeltette. Aztán együtt összeültünk és ő lerajzolta a tippeket, és megbeszéltük, hogy majd felhívom a körúton, és elmondom milyen a Körzet, hogy azt lerajzolhassa. És mostanában sokat beszélgetünk, ruhákról, ételekről, még minden másról is, én pedig kezdem azt látni, hogy Annievel végre tényleg jó barátnők lettünk. És ha már másokról van szó, most egy ismételt találkozás jut eszembe, amely egy kora délutánon történt meg velem. Gloriával sajnos mostanság csak a telefonon tudom tartani a kapcsolatot, ugyanis teljesen beletemetkezett a munkába, hogy megcsinálja az én ruháimat a Győzelmi Körútra. Viszont azt újságolta nekem, hogy fog érkezni valaki hozzám délután látogatóba. Az volt az a délután, mikor éppen a virágokat tettem rendben Harryvel, illetve Harry ásta a földet, és meg tettem bele a virágokat, mind anya utasítására, amikor egy autó megállt a házunk előtt. Régen érkezett hozzánk vendég, és aki akkor jött, egy nagyon érdekes személy volt, egyenesen a távoli Kapitóliumból. Nem más, mint Cinna, Katniss stílustanácsadója. A nővérem magán kívűl volt a boldogságtól, hogy végre láthatta őt, aki most fejezte be a ruháival való nagy körutat, és minket is meglátogatott. Anyuékkal azon a délután vendégül láttuk Cinnát, akivel együtt beszélgettünk, és vacsoráztunk azon a napon. Cinna hihetetlen kedves, halk és még is szerény, szinte Gloria szöges ellentéte, viszont még is nagyon szereik egymást. Azt mondta, hogy ő is eljön a győzelmi körútra, ugyanis Harry stílustanácsadója sajnos felmondott, bár az okokat nem firtatta, de közölte, hogy most ideiglenesen is, mert hogy vissza fog jönni, de a fiú stylistja lesz. Már ők is itt lehetnek. Tudom, hogy megérkezhettek a Kapitóliumból, a kinti hangok ugyan is ezt mutatják. Lassan ülő helyzetbe tornázom magam, és egy utolsó nagyot ásítok. A lényeg, mióta megérkeztem ide, én rám is máshogy tekintenek. Most már én vagyok a lány, akinek odaköszönnek az utcán, akinek gratulálnak, sőt egyszer valaki autogramot akart kérni tőlem. De én ugyanaz maradtam. A lány, aki igaz már nem jár iskolába,. de ismét a gyógyítással foglalkozik, mint talentum, együtt beszélget a nővérével, nevet, és viccelődik. Ő Primrose Everdeen.

3. fejezet II.

Sziasztok, meghoztam az újabb fejezetet. Esküszöm, már nagyon érzem a tavaszt, olyan jó érzés végre kiülni az erkélyre, nem kabátban járni, és úgy általában, olyan jó ez az idő. Valahogy emlékeztet a Primstory kezdetére, aminek ötlete is egy tavaszi napon pattant ki a fejemből :)
Ja, és nagyon örülök neki, hogy szívesen olvasnátok az érdekességeket. Már megkezdtem a fordítást, de mivel a héten sajnos sok dogát írunk juhé valószínűleg hétvége táján fog érkezni. De remélem tetszeni fog, és remélem a fejezet is :)
C. <3 
                                                                                                              

Hirtelen a fények teljes erőből felgyúlnak a hatalmas nagy teremben, mire én sem burkolózhatom többet a sötétségbe. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki a nagy éjjeli alvásából most fel kell, hogy ébredjen, miközben a mamája felkapcsolja a szobájában a villanyt. Az agyamban egy dolog zakatol, az a kép, az az eset, mely most már minden kételkedésemet igazzá tette. Létezik a remény. És most tessék, itt van mindenki előtt. A Kapitóliumi emberekben is megmutatkozott az, mely eddig csak az én lelkem mélyén létezett. Hirtelen elönt a világosság, és amint oldalra próbálok fordulni hirtelen szemben találom magam Harry kék szemeivel, melyek most olyanok, mint a zavaros tenger. Látom, ahogy a fiú csodálkozva néz rám, miközben még mindig szorítja a kezemet. Mintha a szájával azt a szót akarná formálni, mintha azt akarná mondani: Mi történt? Érzem, hogy a szívem olyan hevesen dobog, hogy megijedek, hogy akár a Kapitólium is meghallhatja. Az a Kapitólium, akik elhitték a reményt. Elhitték.

-     Nos, igaz mi csak láttuk, ti át is éltétek a Viadalt. – hallom meg hirtelen Ceasar hangját, mire ösztönösen kiszakítom a tekintetem Harryéből, és egy kissé oldalabbra ülök. Tavaly a nővérem Peeta ölében ülve válaszolta végig az interjút, de ők mások voltak. Én tudom, hogy szeretem Harryt, de az érzések soha nem valóak egy olyan közösség elé, mint ez a színes népség.

-     Igen, átéltük. Nem volt olyan könnyű. – hallom meg mellettem Harry hangját, amin mintha úgy érezném, hogy remeg. Nekem Katniss elmondta mi történt, de ő vajon most szembesült először vele? Talán nem is tudta, mitől ilyen különleges ez a győzelem, talán nem tudott a reményről. Hallom, ahogyan a fiú néhány egyszerű kérdésre válaszolgat, néha fel is nevet a műsorvezetővel, néhol pedig halkan felel. Én bennem viszont még mindig az esemény kattog, az a jelenet, mely bebizonyította nekem a lehetetlent. Mert ez egyszerűen lehetetlen dolog volt. Óvatosan szorítom Harry kezét, miközben fél füllel a párbeszédet hallgatom, fél füllel pedig messze járok, miközben a szabad kezemmel óvatosan simítgatom a szoknyám pihe puha ráncait.

- Prim. – hallom meg hirtelen a műsorvezető hangját, mire ösztönösen felkapom a fejem, és a férfi felé bámulok, aki most vigyorogva fél kézzel a mikrofont tartva mered felém, miközben a haján, mely most még mindig citromsárga a fények játszanak.

- Neked viszont voltak szövetségeseid….. – hallom, miközben Ceasar kissé közelebb hajol hozzánk. Ebből következtetem ki, hogy az előbb valószínűleg a szövetségesekről beszélgettek Harryvel. Hirtelen érzem, ahogyan a fejemből minden reményes gondolat elűződik, és a helyébe két alak érkezik. A két lány. Érzem, hogy egy pillanatra megremeg a gyomrom, miközben Ceasar folytatja.

- Sarah és Isabelle. Mit gondoltál a szövetségről? Hogyan érezted magad, amikor szétszakadt?- egy pillantra beszívom a levegőt, majd lassan kifújom, miközben óvatosan oldalra nézek. Tudom, hogy ezt nem úszhatom meg válasz nélkül. Igen is itt vagyok, és válaszolnom kell rá, mert ez a győzelmi interjú, amelyen én veszek részt. Lassan egy pillanat alatt felidézem magamban a lányokat, a fekete hajú röhögős Isabelle-t és a lenhajú Sarah-t aki annyira emlékeztetett önmagamra. Ez a te estéd. Merd kimondani, amit gondolsz. Gloria tanácsa, melyet annak idején adott. Hirtelen ösztönösen a közönségbe bámulok, de rájövök, hogy a stílustanácsadóm nincsen  ott. Erre a kérdésre válaszolnom kell. Válaszolni.

- Isabelle és Sarah hihetetlen lányok voltak. – kezdem lassan, miközben érzem, hogy a fejemben előjön a két lány, mozognak, nevetgélnek, majd meglátom az égre vetített arcukat. Ez a te estéd.

- Fantasztikus volt az a szövetség. Amikor megkötöttük, nem gondoltam volna, hogy nem egyszerű szövetségesekre találok. Isabelle egy fantasztikus lány. Olyan okosan és ügyesen bánt a tudásával, mint még senki más, minden egyes pillantban nevetésre állt a szája, és együtt nevett velem. Sarah kicsiny, és nagyon kedves volt. Amikor meggyógyítottam, akkor éreztem, hogy fantasztikus szövetséges válik majd belőle. És együtt voltunk. Viicelődtünk, nevettünk, és rejtőzködtünk a Hivatásosak elől. Megbízni egymásban. Rz az a dolog, amit a szövetségben nagyon nehéz, de meg kell tenni. És amikor az ember már nem csak bízik, hanem szereti, tiszta szívéből szereti a másikat, azt hívjuk barátságnak. A lányok a barátaim lettek. És lehet, hogy már nincsenek itt, és nincsenek velünk, de ez a barátság már többet nem fog megszakadni. Ők örökké azok lesznek. És hiszem, hogy nem történt velük semmi rossz. Hogy ők már egy biztonságos helyen vannak, nyugalomban, és talán ebben a pillanatban is együtt nevetnek. Talán engem néznek, és látnak is. Tisztelem, és nagyon szeretem a lányokat. Tisztellek benneteket. . – suttogom halkan, már nem is a közönségnek. Hanem a plafonra, az égbe, ahol most talán a reflektorok ezrei világítanak, de én érzem, hogy ők figyelnek engem. Elhiszem, hogy valami fantasztikus helyen vannak, és látnak engem. És remélem, hogy büszkék rám, mert megnyertem a játékot. Érzem, ahogyan a közönség egy pillanatra felbúg, mire lassan leeresztem a fejemet, és megfogom Harry kezét. Ez a barátság már nem fog véget érni. Sohasem. Hiszem. Látom, ahogyan Ceasar egy pillanatra elmosolyodik, majd a közönségre pillant, akik most halkan beszélnek maguk között. Tudtam, hogy ez nem rekedhet bent bennem. Szerettem volna elmondani, és elhinni. Mert a Viadal alatt barátokra is találtam.

- Nos és egy utolsó kérdés. Mi volt a Viadalon a legjobb pillanatotok? Melyet talán még az unokáitoknak is nagy átéléssel meséltek. – kérdezi kissé kaján vigyorral a műsorvezető, először Harrytől, aztán pedig tőlem.

- Amikor Prim megtalált a Bőségszaruban. Amikor értem jött. Nem hagyott engem ott, a Hivatásosaknál. Amikor lett egy szövetségesem. Nem csak egy szövetségesem. – hallom meg magam mellett Harry hangját, amely most halk, de még is minden szót szépen, tisztán hallhatóan mond ki. Hirtelen érzem, hogy a gyomrom ismét görcsölni kezd, és remélem, ez is tetszik a lányoknak. Hallom, ahogy a közönség hirtelen felzúg, amint Harry felém fordul, és kék szemeivel egyenesen a szemembe néz. Érzem, hogy egy pillanatra erősen dobogni kezd a szívem, ahogyan meglátom azt a csillogó arcot, a kedves tekintetet, és a mélykék szemeket, melyek most szinte ragyognak.

- Nekem pedig, amikor újraélesztettelek Harry. Amikor meghallottam, hogy ketten nyerjük meg a Viadalt. – suttogom halkan, egyenesen a szemek felé, miközben erősen megszorítom a kezét. Mintha a fejemben ismét előjönne a Kapitóliumi nép, amint a kezüket kitartva jeleznek, és a szívem ismét zakatolni kezd. Megmentettem Harry Blacket, a Körzettársamat, aki nélkül nem tudnék talán most itt lenni. Felélesztettem talán a népben a reményt, amikor ezeket tettem az Arénában. Viszont, láttam, hogy Harry hogyan reagált rá. Hogy szinte megrémült, csodálkozott, és talán nem értette, hogy mi is van. Mert hogy ha tényleg történik valami, ha a remény tényleg erős lesz, akkor nem akarom, hogy e miatt ő szenvedjen. Én miattam lett ilyen, én tettem ezt meg. Én miattam ilyen most a nép, és nem akarom, hogy a fiúnak valami rossz feltűnjön. Nem akarom, hogy a túl erős remény miatt bántódása essen.

*

Óvatosan állok a helyemen, miközben a lenti látványban gyönyörködöm. Innen lehet látni az egész Köröndöt, a hatalmas nagy sugárutat, melyre most ezernyi néző gyűlt össze, hogy láthassák ezt a nagy alkalmat, mely egy győztes életében csak is egyszer adódik. A koronázási ceremóniát. Itt állok egy olyan helyen, egy olyan szék előtt, melybe ki tudja hány női győztes ült már bele. Annak idején itt állt Enobaria, Annie Cresta, a hetedikből érkezett Johanna Mason, és tavaly pedig a nővérem Katniss. Itt várták, hogy ez elnök a fejükre helyezze azt a koronát, mely csak is a győzteseknek jár. Az elnök. Snow elnökkel fogok találkozni. Érzem, hogy a szívem hirtelen hevesen kezd el verni, ahogyan Harry is megérkezik a mellettem álló székhez, ugyanolyan ruhában, melyben eddig is volt, akár csak én. Most pecsételik meg, hogy hivatalosan is győztes vagyok. Lassan beszívom a levegőt, ahogyan ismét körbenézek a területen, látva a Kapitólium csodálatos, és hívogató fényeit. Mindjárt! Mindjárt! Hirtelen meghallom, ahogyan a tömeg hangosan kezd üvöteni, mint a madárraj, mely a fa alá gyűlt, miközben meghallom a kezek tapsolását, és ezer torok hangos kurjangatását. Érzem, hogy a kezem remegni kezd, ahogyan a palota ajtaja lassan kitárul, majd kilép rajta valaki. Valaki, akit életem kezdetétől ismerek. Aki már évek óta a Viadalok igazgatója, aki kiadja a parancsot, hogy gyerekeki ezreit öljék meg évente. Aki majdnem megölte az apámat. Aki miatt azt kellett hinnem, hogy meghalt. Mögötte egy fehér ruhás kislány érkezik, aki egy párnát hordoz a tenyerén, egy nagy rózsaszín párnát, melyen két csillogó korona van. Hatalmas, aranyból készült korona. A 3. Nagy Mészárlás győztesei tiszteletére. Az elnök lassan Harry Black felé lép, aki most kihúzva magát, de kissé remegve áll a helyén, miközben az elnök lassan a feje tetejére helyezi a koronát, és halvány mosollyal gratulál neki. Látom, hogy Harry amint ránéz erre a

valakire, aki ilyen erős, és így kormányozza az országot, aki képes volt hatalmas megtorlásokat tenni, ő is tart tőle. Panem népének tartani kell az elnöktől, melyet nem mondtak, de még is igaz. Lassan kihúzom magam és elképzelem Katniss, amint tavaly ugyanitt áll. Látom, ahogyan az elnök lassan arrébb lép a fiútól, s szép léptekkel egyenesen felém indul meg. Látom, ahogyan csontos arcán szinte megfeszül a bőr, miközben lassan vigyorogni kezd, miközben felveszi a koronát a párnáról. Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben kezd el verni, az elnök láttán. Most itt áll tőlem néhány méterre, ő, akit annak idején csak a nevén ismertem, akit magamban szidtan, és igen is gyűlöltem. Gyűlöltem amiatt, amit tesz, hogy gyilkol, rettegésben tartja az országunkat. Aki ilyen közel ér az elnökhöz, az csak is győztes lehet, egy győztes, aki hosszú szenvedés árán jutott el ide. Látom, ahogyan lassan elém lép, miközben megvillan valami a hajtókájában. A fehér rózsa! Ezzel bombázták az Arénát, melynek émelyítő illata most itt lebeg az orrom előtt, tőlem alig néhány méterre. Hirtelen szédülés jön rám, s egy pillanatra az erkény elsötétül előttem. Itt áll előttem az elnök, Panem országának elnöke. Érzem, hogy belemarkolok a szoknyám szegélyébe, miközben Snow lassan leveszi a fejemről a kis tiarát, és a helyére helyezi a koronát. A koronát, melynek súlya, mintha figyelmeztetni akarna engem, hogy mik hárulnak rám ezek után. A gyönyörű, és arannyal behintett korona, mely mostantól elismeri, Primrose Everdeen győztes. Az elnök halkan gratulál nekem, miközben a szemem le sem tudom venni a hajtókájáról és a fehér rózsáról, mely most ott van, egyedül, de még is erősen. Akár csak az elnök. Lassan kifújom a levegőt, ahogy arra gondolok, hogy az elnök hamarosan el fog lépni előlem, és megmutathatom a koronámat a nővéremnek, aki talán már nagyon vár erre. De hirtelen azon kapom magamat, hogy az elnök ott marad előttem. Látom, hogy a rózsa meg sem mozdul, miközben egy fehér kesztyűs kéz végigsimít a vállamon.

-     Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi bajom lesz az Everdeenekkel. – hallom meg magam mellett a suttogást, amely olyan, akár csak a kígyó sziszegése. Snow elnök hangja.

3. fejezet I.

Hali! Hát az az igazság, hogy mostanában durván megcsappant itt az élet a blogon, nem nagyon akar beindulni ez az egész. :( De hát végül is második évad, szóval kicsit nehezebbek a dolgok, de azért remélem tetszeni fog. Nem fogok prédikálni itt pipákról, komikról ,megtekintésekről mert mindenki maga dönti el de remélem senki sem pártolt el tőlem, és tetszeni fog. A részek egyébként most igen terjedelmes hosszúságúak lesznek, és a cselekmény is azt hiszem ez az a fejezet, amikor tényleg beindul. Kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá, főleg a végéhez, szóval mindenkinek jó olvasást. May the odds be ever in your favor.
C.
                                                                                                                     

A remény, a remény, a remény. Ez kattog, szinte zakatol össze-vissza az agyamban, mikor megérzem, hogy a fémlap lassan megemelkedik. Mindjárt kiérek, egész Panem színe elé a hatalmas nagy színpadra, amikor most mindenki nézni fog. Mert ezt az adást kötelező néznie minden egyes polgárnak. Először egy vetítést tartanak a Viadal összefoglalóját, egy kicsit beszélgetnek velünk, majd a Köröndre utazunk, hogy egyenesen az elnök helyezze a fejünkre a győzteseknek járó koronát. Viadal. Snow elnök. Színpad. Érzem, hogy mindenem megremeg, amikor hirtelen meghallom a fülsüketítő üvöltést, mintha minden irányból kiabálnának, melybe belevegyülnek a kürtök, és dobog hangjai. A remény. Elhitték. És ekkor hirtelen megérkezem a hatalmas nagy világosságba, oda, ahol most bizonyítanom kell. A színpadra. Érzem, hogy hirtelen megizzadnak a tenyereim, ahogyan lassan kiérek oda, ahol hirtelen megcsap a nagy lárma, a fülsüketítő üvöltés, és a műsorvezető hangja. Bizonyítsd be, hogy a remény igen is erős. Érzem, hogy a lábam lassan remegni kezd, miközben a szememben kivilágosul a kép, mely eddig csak a nagy fehérség volt. Amint

hirtelen meglátom a nézők ezreit, akik talán még többen vannak, mint annak idején, ahogyan meghallom hogy Ceasar kedvesen szólít minket, érzem, hogy lassan ismét urrá kezd lenni rajtam. Mert most talán még többet kell mutatnom nekik. Lassan elmosolyodom, miközben a szememmel körbepásztázom a hatalmas nagy színpadot. Most nem körben vannak a székek, egyedül középen áll egy fehér, amelybe Ceasar fog ülni, és egy hatalmas fehér kanapé, melynek tetején egy szépen csillogó tárgyat lehet kivenni. Egy csillogó koronát. Oldalt egy kisebb emelvényt állítottak, ahol most az egész csapatunk ül. Katniss és Peeta egymás mellett, miközben ujjaik összekulcsolva, Effie, aki most állva vigyorog, és élvezi a tapsot, és mintha nekünk is mutogatna valamit. Haymitch, a maga hanyag módján bámul a színpad felé, valamint Harry stílustanácsadója, és mellette az állva tapsoló Gloria. Ez a te estéd. Ne engedd, hogy tönkretegyék. Hangzik fel bennem, miközben óvatosan megfogom a szoknyámat, ahogyan ő tanította és elindulok a szék felé. Érzem, hogy a tenyereim szinte csúsznak az izzadságtól, miközben a térdeim, mely most nem látszanak, erősen remegnek. Óvatosan mosolyt erőltetek az arcomra, ahogyan kezet fogok Ceasarral, aki most is vigyorogva és kedvesen üdvözöl engem, majd mutatja az utat, hogy üljek bele a székbe. Ez a szék itt kétszemélyes. Olyan, amit a Viadal irányítói, soha de soha nem akartak tervezni. Óvatosan eligazítom a szoknyám hosszú uszályát, mely most mint egy habfelhő takar engem, és talán eltakarja a remegésemet, és a lassú vacogásomat, mely a nézők ezreitől. és a színpad nagy fényeitől van. Hirtelen megérzem, hogyan a szék megsüpped mellettem, és valaki lassan leül rá. Harry Black az, akit ma este fekete öltönybe öltöztettek, s egyszerűen, de még is természetesen néz ki. Látom, ahogyan kék szemeivel mosolyogva mered a közönségre, ahogyan halványan elmosolyodva integet nekik. Ő talán nem tud, sem a reményről, sem semmi hasonlóról, amit Katniss osztott meg velem. Lassan beszívom a levegőt, amikor a műsorvezető leül a székébe egy két mondat után, miközben bemutatja  a csapatunk tagjait, mely közül Effie fürdik a legnagyobb dicsőségben, illetve olyan boldogan hajlong, hogy ő biztosan úgy érzi. Igen, hiszen két évben egymás után mind a két kísért Kiválasztottja győzött. Majd Ceasar nem kertel tovább, csak mélyen a közönségre néz, és bejelenti, hogy amit most fognak látni nem lesz egyszerű. Tele lesz fordulatokkal, örömmel, és bánattal, drámával, és igazi fogcsikorgatós pillanatokkal. És reménnyel. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan rögtön ösztönösen megfogom Harry kezét, akár csak annak idején a kocsi szekeren. Érzem, hogy most ha nem lenne itt, már nem én állnék itt, ha nem lenne itt Harry Black, aki segít, akibe kapaszkodhatom, aki itt van, akkor egy összeroncsolt tárgy állna itt, valaki, aki győztes lett, de még is belül vérző sebekkel van tele. Nagyot sóhajtok, ahogyan a nézőtér hirtelen elsötétül., és megjelenik Panem címere a nagy képernyőn, egy olyan képernyőn melyet ma este az egész ország fog nézni. Érzem, ahogyan a szívem hevesen kezd dobogni, mint egy hatalmas, de hatalmas harang, mire még jobban megszorítom a Körzettársam, és talán tényleg a társam kezét. Érzem, ahogyan Harry lassan és lágyan végigsimít a kézfejemen, miközben mintha valamit halkan suttogna, de szinte alig veszem ki. Csak lassan közelebb húzódom hozzá, s erősen megmarkolom a kezét, hogy az elkövetkezendő időben legyen mibe kapaszkodnom. Mikor meglátom a saját szememmel, azt a bizonyos reményt. A vetítést egy két pillanatképpel kezdik, mely az Aréna előttről érkezett. Amint én fellépeka színpadra, s utánam Harry, egy kép, mikor felvillan a nevem mellett a tizenkettes szám, s a fiúnál a nyolcas, és egy utolsó, halvány kép, amely rólam készült. Amikor a fehér ruhámban ott állok a színpadon, miközben a halványkék szemeimben egy aprócska kis könnycsepp fénylik, a látom, hogy a szám mozog. Ezt mondom: a remény, mindig is velem lesz az Arénában. Hirtelen mindenem megremeg, ahogy magamban egy pontot adok az eddigi reményeknek, és lassan Harry vállára hajtom a fejem, melyet tudok, hogy senki sem lát, csak nekem kell. Mert innen indul az Aréna. A hatalmas nagy sivatag, ahol mindannyian körben állunk a fémlapjainkon, miközben odafent elindult az óra. Hirtelen közbejátszanak egy képet, melyet a Kapitóliumban fényképeztek, a Köröndön ezernyi ember áll, s hangosan számol vissza tíztől, miközben egy óriás kivetítőn felvillannak a Kiválasztottak. Majd egy képet a Körzetből, ahol a Főtéren álló emberek félve néznek fel a vetítőre. A következő pillanatban, én leugrom a fémlapomról, s egy pillanat alatt elveszem a homokban. Harry egy pillanatig tétován áll a fémlapján, majd hirtelen megfordul, és rögtön elindul. Nem megy oda a Bőségszaruhoz, ahol a nagy öldöklés folyt. Semmivel nekivág a nagy sivatagnak. Érzem, hogy a szám kiszárad, ahogy eszembe jut ez a terep, melyet talán most alig tudnék teljesíteni. Néhány képet mutatnak a sivatagról, ahol néhány Kiválasztott bolyong, például a négyes lány, aki éppen a homokot fürkészi, és mintha valamit építeni készülne. Harry egyedül vándorol a sivatagban, semmi nélkül, és szomjasan, többször elesik a homokban, miközben érzem, hogy hirtelen megsajnálom. Soha nem gondoltam bele, hogy mi is történt Harryvel, hogy vajon miket élt át. Most legszívesebben elkezdenék hozzá beszélni, de tudom, hogy ezt most nem lehet. Végig kell néznem a Viadalt. Már is engem mutatnak, amint éppen az esőerdőben térdelek, és Isabelleékkel beszélek, miközben a táskánkat rámoljuk ki. Isabelle. Sarah. A két lány, a szövetségeseim, akikről alig tudom, hogyan is haltak meg. Érzem, hogy lassan végigvándorol bennem a feszültség, mely mint erős függöny szinte behálóz és majdnem folytogatni kezd. Látom, ahogyan mi hárman a dzsungelben állunk, miközben az ég felé nézünk, s ujjunkat kinyújtva tisztelgünk a Viadal áldozatainak. Két pont a remény számára. Hirteln összerázkódom, mert arra kapom fel a fejem, amint Harry a fák között vándorol, s hirtelen Phoebe ugrik elő a bokroból. Akkor kaptam fel a fejem, akkor akartam segíteni.A lábaim hirtelen remegni kezdenek, s majdnem elharapom a számat, amikor a jelenet jön, a jelenet, amelyben Harryt a Bőségszaru felé viszik, majd bezárják oda. Tényleg azt kiáltotta, hogy Prim segítség. Miközben Phobeék kényszeríteni akarták, ő az én nevemet kiáltotta. A következő képkockában én vagyok, amint a nagy fehér förgetegben a földre esve húzom össze magam, mire engem is átjár hirtelen a hideg, és a fázás, az hogy majdnem odafagytam az Arénába. És ekkor suttogok valamit, valamit, ami ismét megrendít engem. A remény, az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Három pont. Érzem, hogy lassan megértem, miért mondta ezt Katniss. Az Arénában én igen is kimondtam, ezt. Hogy talán tudat alatt, de még is szóltam a reményhez, mely miatt az emberekhez is kijutott. Hogy a nehéz időszakban, én igen is arra támaszkodtam. A reményre. A Viadal többi részéből három jelenet marad meg a számomra. A többi mintha homályba veszne a gondolatim tengerében, melyek most csak is egy dolog körül forognak. A reménynél. Az egyik képkockában éppen a hatalmas dzsungelben állok, s szememmel a földre írt sorokat fürkészem, azt, ami Isabelle és Sarah utolsó üzenete volt számomra. Hirtelen egy hatalmasat nyelek, ahogyan a testem görcsbe rándul, s félek, ki fog belőlem törni a sírás a lányok emlékére. A kis kedves szőke Sarah, és az állandóam vigyorgó Isabelle. Akik már nincsenek itt többé- Életem talán legrosszabb pillanata, melyben ismét adhatunk pontot a reménynek. De talán a legjobb is, mert először fogalmzódott meg bennem, hogy győzni akarok. Hatalmasat sóhajtok, ahogyan eszembe jut, hogy a lányok már Fentről figyelnek, s egy olyan helyen vannak, ami biztonságos. Biztonságos.  A másikban a végső harcot mutatják, ahogyan a rózsa esőben, az életem talán utolsó gyenge pengélyén állok, miközben Phoebe szemébe nézek. A lelekemben megjelennek a fekete szemek, melyekben soha nem volt egy csepp kedvesség sem, csak a gyilkolás, és a gyűlölet. És ezeknek a szemeknek mondtam, azt, hogy a remény erősebb a félelemnél. Ismét a remény. De ott van a legutolsó pillanat. Ahogyan úgy sírva mint egy kisgyerek lassan újra élesztem Harryt, a könnyeim hatalmas nagy tengerében. Az a néhány, de még is hosszú, fájdalmas másodperc, melyben először rohamozott meg egy érzés, mikor azt hittem, hogy elveszíthetem Harryt. Ha behunyom a szemem, még mindig magam előtt látom a végjátékot, a kihalt pusztát, és azt a villanást, melybe majdnem belehalt a Körzettársam. S emlékszem, teljesen tisztán emlékszem a sós könnyekre, a borzalmas félelemre, és a csókra, az amit soha de soha nem fogok tudni elfeledni. Kiráz a hideg. Érzem, hogy Harry halkan valamit mond nekem, majd az állát óvatosan a fejemre támasztja, miközben kisöpör egy tincset a homlokomból. Amint elárasztana a jóleső érzés, hirtelen meghallom a győzelmi harsonákat, azokat a harsonákat, melyekkel együtt mordul fel a tömeg is. Érzem, hogy a libabőr végigkúszik a gerincemen, ahogyan meghallom a győzelmi dalunkat. A miénket. De ekkor hirtelen meglátok egy végső bevágást, az egyáltalán nem rövid összefoglaló végén.  Egy képet, mely minden olyan dolgot igazzá tesz, melyet Katniss mondott,  melyet én sem mernék elhinni. Mely egyszerűen lehetetlennek tűnik, s olyat érzés vált ki belőlem, amit soha de soha nem vártam.  A Köröndön ezernyi Kapitóliumi ember, akik éppen a mi győzelmünket nézik, hirtelen de egyszerre megteszik. Mintha csak egy kórus lenne, lassan a szájukhoz emelik a kezük három középső ujját, majd lassan a vetítő felé nyújtják. Nekünk. Érzem, hogy hirtelen görcsösen megmarkolom Harry kezét, ahogyan hirtelen úgy érzem magam, mintha valmai erősen gyomron vágott volna. Mintha csak a nővérem figyelmeztetése lenne. A szívem hevesen kezd verni, s az adrenalin erősen hullámzik az ereimben. Ezek Kapitóliumiak. Csicsás fővárosiak, akikben talán sosem volt elég kedvesség vagy becsület, emberség a Kiválasztottak iránt. Ez lehetetlen! Ezek az emberek, a fővárosból, ők tették ezt! Mindenem remegni kezd, s a szemeim úgy tapadnak a képrnyőre, mintha csak azt akarnám megtudni, hogy ez álom e? Ez itt az igazi remény. A 3. Nagy Mészárlás reménye. Primrose Everdeen reménye.

ui: szeretnétek ha hoznék ismét Willow Shields érdekességeket? Még régebben a Primstorynál fordítottam 40 érdekességet, szóval ha szeretnétek, most is hozok majd hasonlót

2. fejezet III.

Halihó mindenkinek, meghoztam az újabb fejezetet. Szerintem igen hosszú lett, és remélem, hogy tetszeni fog. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit is gondoltok az eseményekről, amik lassan kezdenek kibontakozni, és a fejezet végéről. Jó olvasást :)
C. <3
                                                                                                     

Óvatosan, és csukott szemmel állok az egész alakos tükör előtt, arra várva, hogy Gloria megérkezzen a ruhámmal, azzal a ruhával, mellyel először lépek Panem színe elé az Aréna óta. Érzem, hogy eluralkodik rajtam a kíváncsiság, mely mindig kísért, ha Gloria ruháit készülök felvenni. Tudom, hogy valami miatt nagyon készül a ma estére, ami már a folyamatos pusmogásból kiderül, mely talán engem is arra késztet, hogy kíváncsisággal várjam a ruhát. Lassan veszem fel az anyagot, melyet az előkészítőim adnak rám, miközben a stylistom utasítására oldalra emelem a kezem. Érzem, ahogyan valami selymesen és kellemesen simul a felsőtestemre, miközben hallom, hogy Gloria lassan mellémlép, és mintha valamit igazgatna és húzogatna. Ahogyan hallom az előkészítőim kuncogását, és hogy a stylistom vezényel, lassan beszívom a levegőt, és megpróbálom kinyitni a szememet. Lassan, és fokozatosan, miközben érzem, hogy a szívem hevesen kezd el dobogni a kíváncsiság, és az izgalom miatt. Óvatosan emelem fel a szemhéjamat, és nagyon lassan hagyom, hogy kitáruljon előttem a látvány, az a látvány, melyet a mai napra terveztek nekem. Egy pillanat erejéig csak a mögöttem álló csapatomat figyelem, majd lassan átadom magam a látványnak. A látványnak, mely miatt a torkomat egy csodálkozó felkiáltás hagyja el, miközben egy pillanatig oldalra fordulok, hogy szemügyre tudjam venni magamat. Tetőtől talpig. Az arcomon kevés, szinte alig van valami smink. Csak egy halvány, szinte alig látható szájfény díszíti az ajkaimat, a bőrömet pedig mintha csak kissé lealapozták volna. A szemeimet egy egyszerű fekete szemceruzával húzták ki egy kisebb vonallal, mely mintha egy szebb tekintetet, és sokkal nagyobb szemeket kölcsönözne nekem. A szempilláimon fekete spirál, s hogyha lassan pislogok egyet, mintha még szebbnek látszana. Egyszerű, felismerhető, még is mintha más tekintetet kölcsönözne nekem. Egy erősebb tekintetet. Nagy szemeket, és vágyakozó pillantást. A körmeimen egyszerű lakk van, s a végén fehér színű vonalak, melyeket Gloria csak francia-manikűrnek hív. A hajam mely eddig szinte mindig kontyba fogva volt, melyből talán le is perzselődött néhány centi, most kiengedve omlik alá a vállaimra. Nem egyenes, de nem is göndör. Mintha csak lágy hullámok lennének, akár a tenger, mely most még csendes. A színe pedig nem lenszőke, hanem sötétebb, sőt mi több. Mintha most igazán világosbarnának látnám a tincseim tövében. De nem ez az igazi lényeg. Hanem a ruha. A ruha, melyből először talán csak a színét, és a rengeteget lehet látni. Egy olyan ruha, mely olyan, mintha csak azt mondaná, ez kell egy győzelmi interjúra. Egyszerű, és pánt nélküli, a felsőtestemen, egészen a csípőm tájékáig a testemhez álló. Néhol halvány kis kövek, és aprócska fodrok tarkítják. Egészen a csípőmig. Ugyanis ott kezdődik. A ruha kiszélesedik, és hosszú szoknyarésszé áll össze. A szoknyát apró fodrok, halvány hullámok szegélyezik, úgy néz ki, akár csak egy szép, és bolyhos felhő. Nagy, kiszélesedő szoknya, mely után egy hosszú, igazán hosszú, legalább 6 méteres uszály húzódik, mely ahogyan lépek, úgy mozog utánam. Az egész ruhám fehér, de nem egyszerűen fehér. Olyan szép, mint a frissen hullott hó, mint az égen úszó vattapamacsos felhők, melyeket még senki sem piszkított be. Tiszta fehér, oly bolyhos, és oly szép, mint egy felhő. Tiszta. És nem csak egyszerűen fehér. Óvatosan végigsimítom a kezemmel az anyagot, miközben az agyamban felrémlik valami. Én is Kiválasztott voltam. Egy Kiválasztott, aki a Viadal során sok sebet, és koszt szerzett, szinte bepiszkolódott az Aréna során. De most megnyertem a versenyt. Amint győztessé válok, úgy tisztulok meg az eddigi sebeimtől, úgy leszek szépen lassan fehér, akár csak ez a ruha. Mert küzdöttem ezernyi koszban, de most ezt mintha csak levedlettem volna, és olyan fehérré változtam volna, mint eddig még soha. És ez csak a győztesekkel történhet meg. Mert ők legyőzték a koszt és a sötétséget. S most fehéren, ragyogón térnek vissza. Vissza a szakadékból. A szívem egy pillanatra hatalmasat dobban, ahogyan Gloria mellémlép, és óvatosan a tincseim közé helyez egy ezüst tiarát. Győztes. Primrose Everdeen győztes. Óvatosan pislogok egyet, és körbejáratom magamon a tekintetem. Ez az igazi győzelmi ruha, melyet ő, az én tanácsadóm tervezett, szívvel és lélekkel.

-     Prim. – szólal meg hirtelen Gloria, miközben óvatosan a kezeit a vállamra helyezi. A lány és én is az egész alakos tükör előtt állunk, míg én fehérben., ő fekete ruhában. De mind a kettőnk arca mosolyog, színtiszta mosoly húzódik végig rajta.

-     Ez a te estéd lesz. Menj be, és élvezd azt. Ne érdekeljen semmi, és senki. Most merd kimondani azt, amit gondolsz. Mert te vagy a győztes. Mert ők nem tudtak fogni rajtad. – suttogja halkan a tanácsadóm, miközben lesimít egy tincset a vállamról. Nem tudtak fogni rajtad. A Kapitólium, akik a halálodat akarták, és akik ölbe tett kézzel várták, nem fogtak rajtad. Érzem, hogy hirtelen görcsbe rándul a gyomrom, ahogy eszembe jut, hogy ezt egy Kapitóliumi szájából hallottam. Aki szintén itt él, mindig ezt látja. De így is gondolkodik? Lassan a tükrön keresztül megkeresem Gloria tekintetét, azokat a csokoládébarna szemeket, melyek most figyelmesen pásztáznak engem. Óvatosan belenézek, és nagyon sóhajtok. Nem tudtak fogni rajtad.

-     Rendben. – felelem, miközben lassan megszorítom a stílustanácsadóm kezét. Ígérem.

-     *

Lassan követek egy kék hajú férfit, akinek a kezében egy jegyzettömb van, és a fülében lévő fülhallgatóba kiáltozik, de olyan hangerővel, hogy én magam is beleremegek. Ez volt az a férfi, aki az interjúknál előretuszkolt engem a színpad felé. Most lassan egy fémlap szerűséghez vezet, majd arra utasít, hogy álljak rá, és maradjak nyugton, majd mint a szélvihar el is megy, hogy segítsen máshol is. Óvatosan megigazgatom a szoknyám uszályát, mely annyira szép és finom anyagú, hogy szinte állandóan azt fogom, és persze, hogy vigyázzak, nehogy elessek. Idelent most igaz félhomály van, de még is hatalmas nagy nyüzsgés. Hallom, ahogy néhányan egymásnak kiáltoznak, léptek kopognak ide oda, és néha egy egy beszédfoszlányt is elkapok. Innen kell majd felmennem a színpadra, illetve felrepítenek oda engem, és Harryt is. Hirtelen a szívem hevesen kezd kalapálni, ahogy eszembe jut a tengernyi néző, akik annak idején is itt ültek. Tudom, hogy ma még többen fognak nézni, szinte egész Panem országa. Már anya is lát engem, de nem úgy mint egy Kiválasztottat. Belegondolok, hogy a régi osztályom, akik már többé nem lesznek azok, mit gondolhatnak majd rólam. Minden bizonnyal apa is figyel engem valamelyik kis televízión keresztül. Lassan kifújom a

levegőt, miközben a szememmel a sötétségbe hunyorgom. Mindjárt elkezdődik, én pedig ott fogok állni minden színe előtt. És meg kell majd néznem a Viadalt is. Éppen hogy elkezdenék ezen izgulni, mikor hirtelen megérzem, hogy valaki hátulról elkapja a csuklómat, és erős ujjak szorítását kezdem érezni. A pillanat hevétől majdnem felsikoltok, ahogyan gyorsan megfordulok a tengelyem körül, de az uszályomról majdnem elfelejtkezem, ami miatt most majdnem felbukom. Én Primrose Everdeen , az esés mestere, mióta buktam már egy igazán nagyot.

-     SSS… Nyugi Prim, én vagyok. – hallatszik a hang a hátam mögül, miközben lassan kiválik előttem valaki, szürke szemű, és kedves tekintetű. Most tűzpiros ruhát visel, magassarkú cipővel, és fekete haja, loknikban omlik alá a vállára.

-     Katniss… a fenébe, jól megijesztettél. – suttogom, miközben látom, hogy a nővérem közelebb lép hozzám. Hirtelen mintha nagyobb lenne a sötétség, s mintha az eddigi nagy hangok is egy pillanatra elhallgattak volna. Hirtelen érzem, ahogy a nővérem egy pillanatra erősen megölel, mintha jó szerencsét akarna kívánni nekem a fellépésemhez. Jó szerencse, az amire most igazán szükségem van.

-     Prim… - hallom meg hirtelen ahogy Katniss a fülembe kezd suttogni, miközben még mindig erősen ölel engem.

-     Nincsen sok időnk. Most figyelj rám, kérlek, nagyon figyelj. – hallom Katniss hangját, aki még mindig ölel engem, de közben halkan suttog a fülembe. Érzem, hogy hirtelen libabőrössé válok, ahogyan meghallom a nézők hangját, és eszembe jutnak a reflektorok.

-     Tudod, hogy miért győztetek ketten? Miért lett kettő győztese egy olyan játéknak, ahol ez szinte tilos? – hallom, mire hirtelen megáll a szívverésem. Lassan felrémlik az elmémben, hogy eddig én magam sem gondolkoztam rajta, hogy vajon miért kerültünk ki mind a ketten élve az Arénából. Mintha a szívemet és az elmémet más dolgok foglalták volna le, a hirtelen feltűnő édesapám, vagy éppen Harry. Érzem, hogy Katniss még mindig erősen szorít, minta így akarná elmondani, a dolgokat.

-     Tudod, hogy a Kapitóliumi közönség imádja az ilyet. Imádja, hogy ha már ketten vannak, és nagy dráma zajlik az Arénában. De most először, mintha mást akartak volna a borzalom helyett. – hallom a suttogását, miközben érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni.

-     Megszerettek titeket. Primrose Everdeent és Harry Blacket, volt hogy nevettek rajtatok, és volt hogy igen is kiborultak. De a végét nem bírták ők sem. Talán most először, de azt szerették volna, ha még láthatnak titeket, együtt és élve. Nem akarták, hogy csak az egyikőtök legyen a győztes. Sem a Körzetekben, sem a Kapitóliumban. Most először, valamilyen módon felbátorodtak, a Viadal alatt lerakódott bennük valami, ami a végére felgyülemlett és meg merték tenni. Mert elégedetlenkedni kezdtek. A Játékmestereknek, pedig nem volt választásuk. Vagy a dühös nép, vagy pedig a két győztes. Éppen ezért meg kellett tenniük. Igen, Prim jól hallottad, a dühös nép. Mert most, a Viadalok történetében először merték megtenni maguk a Kapitólium polgárai is, hogy a Viadal megváltoztatását kérjék. Most először. És szerinted miért? Miért volt ehhez bátorságuk Prim? Mit éreztek az Arénában? – hallom Katniss hangját, aki egy pillanatra elenged, és erősen a szemembe néz, szürke szemeivel, melyek szinte megcsillannak a sötétben. Érzem, hogy hirtelen egy hatalmasat dobban a szívem, ahogyan Katniss suttogni kezd.

-     A remény. Az egész Aréna alatt sikerült elhitetnetek velük a reményt. Elhitték neked Prim. Ezért tették ezt, és ezért győztetek. De most állj ki, úgy, hogy tudod, ezt a remény tette. Bizonyítsd be nekik. Bizonyítsd be, hogy a remény igen is erős. – hallom meg a hangot, miközben érzem, hogy a nővérem hirtelen elengedi a kezemet, ahogyan valaki rászól, hogy igyekezzem, mindjárt kezdünk. Érzem, hogy hirtelen megremegnek a térdeim, ahogyan a suttogó Katnissre gondolok, és arra amit mondott. A remény. Elhitték neked a reményt. Érzem, hogy a látószögemben hirtelen fekete pontok jelennek meg, ahogyan az elmém tovább zakatol. Remény. Nem csak egy átlagos szó, nem csak egy mellébeszéd. A Kapitóliumi nép hinni kezdett a reményben. Érzem, hogy hirtelen megdobban a szívem, akár egy hatalmas nagy harang. Erről beszélt apa. Hogy most erősebb mint valaha. Ketten győztünk. Hirtelen a levegőbe markolok, mintha csak meg akarnám valaki kezét fogni, és hagyni, hogy ő tartson, hogy ne hagyjon elesni, de csak a puha ruhámat tapintom. Hisznek a reményben. Hirtelen érzem, ahogyan megmozdul alattam a fémlap amire állítottak. Hova tűnt a nővérem, amikor most segítenie kéne valakinek? És ekkor hirtelen meghallom. Ceasar Flickerman lelkes hangját, mely hirtelen betölti az egész nagy teret.

-     Hölgyeim és uraim! Jöjjenek hát! Fogadják sok szeretettel Primrose Everdeent és Harry Blacket a 3. Nagy Mészárlás győzteseit!