4. fejezet I.

Halihó, íme, meghoztam a legújabb fejezetet, ezen a jó meleg igazi tavaszi napon. Én már örülök, ennek, sőt, hamarosan tavaszi szünet is jön, szóval nem kell már sokat várni, mindenkinek kitartás a szünet előtti utolsó dogákban. Jó olvasást and may the odds be ever in your favor ;)
Clove
                                                                                                                                    

Óvatosan nyitom ki az ajtót, hogy lassan leinduljak a csapatom elé. Még egy nagyot ásítok, hogy majd messzire űzzem az álmosságot, és a fáradtságot, melyre most egyáltalán nem lesz szükségem az egész körút során. Éppen, hogy a lépcsőfordulóba érek, amikor hirtelen valaki előugrik onnan, annyira megijesztve, hogy azon kapom magam, hogy sikoltom.

-      Szépjóreggelt Prim! – vigyorog az a valaki az arcomba, aki már egyáltalán nem látszik fáradtnak. Hosszú, vörösesbarna haját felkötötte, és rózsaszín ingben, szürke nadrágban várja, hogy elinduljunk, miközben kék szemében huncut fény csillan.

-      Á jó reggelt Annie! Nem is tudtam, hogy te már a lépcsőfordulókból is előbukkansz. – jelentem ki a lány, Annie Black felé, aki már a lépcső alján áll, és csillogó szemmel kémlel maga elé.

-      Bocsi. Annyira vártam ezt a napot! Végre megtudom, milyen is egy készülődés. Várom, nagyon várom!- kiáltja, miközben hirtelen felugrik és a kezével maga elé csap. Annie néhai hiperaktivitása, állandó mosolya és mindig boldog természete miatt sokszor eszembe juttatja Isabelle-t, aki az Arénában is állandóan viccelődött. Isabelle és Sarah képe azóta az íróasztalomon pihen, és akárhányszor csak rájuk nézek, ha elfog a szomorúság eszembe jut, hogy ők már jó helyen vannak. És ha látnak engem, akkor remélem, hogy tetszik nekik, hogy azt teszem, amit. Megnyertem a Viadalt. Nekik. De néhanapján még mindig elfog a szomorúság, és a düh, amiért ők is az Aréna, Snow gyilkos kelepcéje foglyai lettek. Amikor ők voltak talán a legkedvesebbek, legártatlanabbak a Viadalon. Ahogyan leérek a földszintre egy pillanatra úgy eláraszt a hangok orkánja, hogy csak csodálkozva bámulok magam elé. Anya és apa a konyhában van, ha jól látom éppen nevetnek valamin, miközben apa megpróbálja elvinni a reggeli mogyoróvajat. Katniss valahol a dolgozószobában lehet, ugyanis mára őt is, mint mentor, kísérőt kicsit felkészítik az első kilépésre. A nappaliban Gloria és csapata áll, akik javában készülnek a fogadásomra, míg Effie, aki most zöld parókát visel ide-oda jár a helységek között, miközben kedve szerint parancsolgat mindenkinek. Effie. Ő még mindig a régi, és kétlem, hogy meg fog változni. Ő már csak a mahagóni-imádó, affektálós és Haymitchel veszekedő Effie marad. Lassan jó reggelt öleléssel köszöntöm a konyhában lévőket, majd lassan a nappaliba botorkálok, hogy a csapatommal is találkozzak.

-      Jó reggelt Prim! Bocsi, egy kicsit szétszórt vagyok most. Á Annie, te is maradsz? Nyugodtan nézhetsz bennünket, akár feladatot is adok. – feleli Gloria, miközben a kezével egy adag papírlap között turkál, majd utasításokat ad az előkészítőimnek, akik elültetnek engem, hogy elkezdjenek mindent. Közben Annie magához vesz egy reggeli kiflit, és csillogó szemmel nézi a papírjai között kutakodó Gloriát, miközben majd szétcsattan a boldogságtól hogy talán ő is segíthet. Én már ismerem a szokásos rituálét. Egy kis beszélgetés, szőrtelenítés, hajigazítás, majd kezdődik az igazi készület. De ahogyan Annie nézi, lassan járkál körülöttem, és beszélget a csapatommal, látom, hogy neki valahol, a lelke mélyén, még ha nem is tudja, de a ruhák a mindenei. Közben anyuék megreggeliznek, Katniss is feltűnik egy pillanatra, hogy megegyen valamit, de már vissza is megy, Kökörcsin a lábam köré dörgölőzik, apa pedig nyugodtam bejön a szobába, hogy megnézzen valami televíziós adást. Már hetek óta készültünk erre az alkalomra. Anya ismét szomorúságba esett, hogy megint el kell mennünk, de most már itt  van neki apa, így ketten végre boldogan lesznek otthon. Annie már régóta kíváncsiskodik, sőt Gloria érkezéséig a napokat is visszaszámlálta, Katniss pedig dühöngeni kezdett, hogy ismét látnia kell a Körzeteket. Nem tudom, hogy én lelkileg felkészültem e rá igazán. Hogy most minden egyes Körzetben olyan emberekkel kell majd találkoznom, akiknek a fájdalmuk talán most a legnagyobb, mert elvesztették egy családtagjukat. Szemebe kell majd néznem Isabelle és Sarah családjával, és úgy kell ott beszélnem, hogy őszinte érzelmek vezetnek, hogy ne utálják meg azt, aki idén megnyerte a Viadalt. Ugyanis minden Körzetben kell majd egy beszédet mondanom, nekem. Harry felajánlotta a segítségét az íráshoz de én kénytelen voltam ezt egyedül megtenni, az én feladatom, és nekem kel vállalnom. Egy délután bezárkóztam a szobámba, és magam elé vetítettem a Kiválasztottak képét, és tetteit, hogy sikerüljön megírnom valami szöveget. A 2. Körzetbe egy négyoldalas, míg Sarah otthonába egy háromoldalas levelet írtam. Olyan érzelmekkel és olyan gondolatokkal, melyek, ha talán napvilágra kerülnének lázadást szítanának. Minden egyes gondolatomat és érzelmemet beleszőttem, őszintén írtam, és nem hagytam ki semmit, de ahogyan megnéztem rádöbbentem, hogy hülyeség volt. Hogy talán maga az elnök tiltaná meg, hogy ezeket felolvassam, mert kimondok rajta olyan dolgokat, melyeket nem szabad. Úgyhogy gyorsan száműztem őket az éjjeliszekrényembe, hogy néha elolvasgassam, és gyorsan írtam minden egyes Körzetről egy fél oldalt, melyet az elnök biztos jóváhagyna, mely a szabályok szerint van. Pedig az nem igaz, de itt Panemben vannak szabályok, olyan kimondatlan dolgok, melyek addig nem múlnak el, míg a Snow család ki nem hal. Ez pedig kérdés, hogy mikor lesz. Hirtelen arra kapom magam, hogy mindenki előttem áll, anya, apa, a csapatom és Annie, miközben engem bámulnak. Riadtan űzöm messzire a gondolataimat, miközben felpattanok a székről, hogy szemügyre vegyem magamat. A hajamat egy szoros fonatba fogták, melyet a fejem tetején kontyba tekertek össze, és rögzítettek. Az arcomon halvány smink, a körmeimet pedig kék színű körömlakk díszeleg. Egy szürke nadrág van rajtam, melyhez barna színű, hosszú csizmát adtak, s egy kék felső, mely tetején lazán egy barna és igen nagy sálat tettek, mely most a fél vállamra hullik, arrafelé amerre a hajam. Tél van, és tomboló fagy, s a 12. Körzetben szinte alig látszik az ember arca, amikor kimegy az utcára. De most mintha Gloria ismét egy nagyot alkotott volna, nagyot és szépet, mely csak is, de csak is rá jellemző. Óvatosan körbeforgom a tükör előtt, majd lassan elmosolyodom. Köszönöm Gloria! Ismételtem köszönöm.

-      *

-      Primrose Everdeen még is mi a fenét képzelsz magadról? Rakod le de rögtön azt a

macskát! Te jó ég, még hogy én ilyen szörgombócokkal utazzam együtt, még is mi ez! Fú, rakd le de gyorsan! Egy fenét fogod te ezt felvinni a vonatra! – Effie a lépcső aljában áll terpeszben és olyan fenyegetően néz rám, ahogy csak is ő tud. Affektálós hangján, és dühkirohanásaival együtt lesz ő igazán saját maga, miközben megrázza a mutatóujját felém. Óvatosan megsimogatom Kökörcsin füle tövét, aki most egy nagyot nyávog az ölemben, miközben felnéz rám.

-      Hallottad Effiet! Bocsi kiscica. Nyugi, hamarosan hazajövök, és végre játszhatunk. – mondom halkan neki, miközben óvatosan leteszem a földre. Persze, azt hittem, hogy Effie korábban előre fog indulni a szerelvényhez, én pedig addig nyugodtan kicsempészhetem a macskámat a házból, hogy felvigyem a vonatra. A Viadalon is alig bírtam ki nélküle, és hála ennek a nőszemélynek, most is nélkülöznöm kell majd a társaságát. Kökörcsin dühösen fúj egyet Effie felé, majd leugrik a földszintre, és elcammog valamerre.

-      Prim, mindened megvan! Siess, indulunk az állomásra! Ugye a beszédekről nem felejtkeztél el? – hallom meg Gloria hangját, aki minden bizonnyal már a küszöbön topog, és alig várja, hogy elinduljunk. Hirtelen a fejemre csapok, ahogyan gyorsan visszaszaladok a szobámba, hogy előkotorjam a Körzetekbe írt beszédemet. Hiába, Kökörcsinre volt időm, de a beszédeket majdnem itthon hagytam. Kivágom a szobánk ajtaját, és gyorsan az éjjeliszekrényemhez szaladok, hogy kivegyem belőle a papírokat. Milyen régen volt már, hogy Primrose Everdeen elfelejtkezett valamiről? Pont itt az ideje. A kezembe kapom a borítékot, majd ahogy csak tudok, kiiramodok a szobámból. Gyorsan lerobogok a lépcsőn, miközben a hatalmas zsebembe süllyesztem a borítékot, nehogy ismét elhagyjam, ami nem lenne a legjobb. Odalent már anyu és apa vár, akik most egymás mellett állnak, miközben apa hátulról átkarolja az anyukámat. Végre megnyugvást érezhetek, hogy ők ketten jól vannak együtt, és hogy végre anya nem fog egyedül szomorkodni itthon az üres lakásban. Lassan megölelem anyát, és puszit nyomok apu arcára, miközben a hátam mögül meghallom Effie sürgető hangját. Hiába most két hétig végig minden nap vele kell lenni. Nem tudom, Katniss hogyan is bírta tavaly.

-      Jó legyél kislányom. Figyelünk, és szurkolunk. – suttog apa, miközben sunyiban a kezembe nyom egy barackos muffint, melyet anya sütött tegnap délután. Magamban elvigyorodom, ahogyan ismét megölelem a családtagjaimat, majd eldugom a muffinomat. Hiába, apával aztán lehet viccelődni.