A Törvényszék épületében ülök, egy kis szoba kanapéján,
ahol majd elbúcsúzhatok szeretteimtől, azaz anyától. Kezemmel egy gyönyörű
selyemhuzatú párnát babrálok. Tehát én vagyok a Kiválasztott. Idén is csak
egyetlen aprócska cetlim volt, de mégis engem húztak. Nem erről nem Katniss
tehet. Mi köze szegény Katnissnek ehhez az egészhez. Hirtelen egy aprócska
gondolat csusszan át a fejemen, de nem hagy nyugodni. Muszáj átgondolnom a
dolgot. A Viadalok nézettsége az elmúlt években valahogyan csökkent. Talán a
kapitóliumiak nem találták kellően izgalmasnak, sokan meg is unták. A nézettség
csak akkor növekedett meg ismét mikor tavaly színre léptek az elátkozott
szerelmesek. A nézőket érdekelte ez az újdonság és persze a vezetőség is megnyugodhatott,
hogy nem elégedetlenkednek a műsor miatt. Na és persze, micsoda jó üzleti fogás
lenne, ha idén a győztek húga szerepelne az Arénában. Szegény Prim, aki egyszer
ugyan megmenekült, de idén nincs kegyelem neki sem. Ó.-ó és micsoda családi
dráma lenne, ha maga a nővére húzná ki. Vajon mit csinálna a vadonban ez a naiv
kislány? Persze, hogyne a nézőket persze hihetetlenül érdekelné a dolog. Á szó
se lenne csökkent nézettségről. A dühtől összeszorul a torkom. Lehet, hogy
direkt tettek valamit, hogy engem húzzanak. Tőlük kitelik. A Kapitólium. A
csillogó Kapitólium csak dúskál a jóban és a gazdagságban, persze miközben a
Körzetekben az éhezés tombol. Míg ők csak azt várják, mikor kezdődik el a
Viadal, addig a Körzetekben csak egy apró darab száraz kenyérre vágynának. A
Kapitólium miatt vesztettem el az apámat. Elvette anyám boldogságát. Elvette a
szabadságunkat, majdnem éhen haltunk. Végig kellett néznünk ahogy Katniss küzd
az Arénában. És most pedig én következem. Nekem sincs mentség. Egyszerűen gyűlölöm a Kapitóliumot. Ez az érzés már az év során egyszer-
kétszer felmerült bennem, de most érintett meg igazán. Most már én is tudom,
amit mindenki. Hogy mi az a Kapitólium. A kéz, amely enni ad. De a lázadók
beleharaptak ebbe a kézbe. És ezért most
megtorlás a jutalmunk. Az arcomat a párnába nyomom. Nem kéne így
fogadnom anyát. Ne viselkedj naivan, ne légy elesett! Ne gondolják rólad, hogy
könnyű célpont vagy! Viselkedj határozottan! És nyugodtan! Ne törj le! – így
próbálom utasítani önmagamat, mikor meghallom a kilincs csattanását. Mielőtt
belép anya felállok, és igyekszem nyugodt arcot vágni. Idén mindössze 3 percünk
van, hogy elbúcsúzzunk, és csak is családtagok jöhetnek be. Egy új
szabálymódosítás. Hála a Kapitóliumnak. Anya sápadt, ideges és elkeseredett.
Mondanék neki valamit, elmondanám, hogy minden rendben, de ehelyett úgy érzem,
a torkomra forrt a szó, és cserbenhagyott a beszélőkém. Csak erősen megölelem,
és remélem, hogy ez többet ér minden egyes szónál, nyugtatásnál és
magyarázkodásnál. Tudom, hogy 3 perc múlva minden megváltozik anya számára.
Egyedül lesz a hatalmas házban. Nem lesz vele sem Katniss, sem én Senki sem
lesz ott vele, hogy támogassa. De anyu tavaly sem tört össze. Mindketten erősek
voltunk, kitartottunk, miközben a Viadalt néztük. De tavaly egymásba
kapaszkodtunk. Most egyetlen dologba kapaszkodhatunk. Ha mindent amit tudok
beleadok, ha nem adom olcsón magam és ha kitartok. És ezt látnia kell mind
anyának, mind Katnissnek. Akkor ott lesz valami ami erőt ad nekünk.
Mindannyiunknak.
- Várlak haza! – suttogja anyu. És
bár tudom, hogy ott lesznek nálam sokkal nagyobbak, erősebbek és okosabbak,
halkan így szólok.
- Mindent.. mindent beleadok. – ezt megígérem magamnak és
anyunak. Katnissnek. Tartom magam ehhez. Ehhez az apró kapaszkodóhoz, ami nehéz idők esetén is erőt ad majd. Nekem. Anyunak.
Katnissnek. A családomnak. Kitartunk egymásért.
- Úgy legyen! – válaszol anyu és jó erősen újra megölel. Nem
akarok olyasmin gondolkodni, hogy talán utoljára ölelem meg. Azért mert már
csak mi vagyunk anyának. Aput elvette tőlünk a Kapitólium. De Katnisst nem
sikerült elvennie. És most én következem.
- Prim, egy dolgot ne feledj az Arénában. Azt, hogy gyógyító
vagy. – szól anyu halkan. Az idő vészesen telik
- Nem feledem – mondom. Ha valaha a hasznomra válhatakkor talán most. Összeszorítom az ajkamat, nehogy sírjak,
miközben egy fehér kesztyűs kéz megragadja anya vállát és kifelé vonszolja.
Letelt az idő. Gyorsan megszorítom még egyszer a kezét, mielőtt elmegy és a
békeőrök rámcsapják az ajtót, ami hangos csattanással
bezárul. Nagyot nyelek. Egyedül állok a szoba közepén. Innen nincs kiút. Hamarosan indulunk a Kapitóliumba.
Ez a rész is tetszett! Csak így tovább!! Várom a következő részt. :))
VálaszTörlésKöszi :)
VálaszTörlésNagyon ügyes vagy! Most találtam meg a történetet és kíváncsivá tettél
VálaszTörlésüdv, Abby
Köszi Abby a komidat, én nagyon igyekszem, remélem a további is tetszeni fog :)
VálaszTörlésszia ezeket te írod ?
VálaszTörlésSzia, igen én írom :)
Törlés