10. fejezet III.

Üdv ismét! :) Nos vége az első sulihétnek mit szóltok hozzá? Itt a péntek a hétvége, lehet szabadon írni és blogolni... ez a szabadság :D Nos most pedig egyrészt hirtelen rámjött a "happy fealing" másrészt pedig ez mostmár lassan esedékes lenne, szóval szeretnék köszönetet mondani minden lelkes olvasómnak, és kommentelőmnek, nagyon nagyon köszönöm az eddigi pipákat, kommenteket, el sem tudjátok képzelni, milyen fantasztikus érzés az, ha érkezik valakitől egy komi, ha tudod, hogy olvassák a blogodat. Köszönöm szépen, Sweet, Abby, Bridget, Biri, Ancsi, Flo, Szonja és a többiek, mert senkit nem akarok megsérteni, ha nem soroltam fel a nevét szóval nagyon köszönöm <33 Úgy érzem a történet itt fog igazán beindulni, és remélem tovább is számíthatok mindenkire. Ezt a részt nektek ajánlom, minden kedves olvasómnak <33
C.
                                                                                                                        

A hirtelen nyugodtságból az ebédre szólító csengő hangja riaszt fel. Ebédidő. Utána pedig kezdődnek a szimulációk. A gyomrom ösztönösen megremeg. Most utoljára voltam itt enyhe nyugodtságban. A következőkben egyedül kell lennem, és szembenéznem egy borzalmas dologgal az elmúlt Viadalokból. Egy borzalmas dologgal, melyről még nem tudni, hogy mi. Lassan elindulok lefelé a fán, bár kétszer megcsúszik a kezem, és majdnem leesem, a térdem pedig kissé remeg. Eddig az volt a taktikám, hogy nem gondolok a jövőre, csak arra ami most, ebben a pillanatban történik. De úgy érzem ez a taktika itt befuccsolt. Most nem tudok másra gondolni, csak a jövőre. Ebéd után átrendezik a termet és indulnak a próbák. Lassan lépkedek az ebédlő felé, miközben figyelem a teremből távozó Kiválasztottakat. Már nem fogunk sem fára mászni, sem karddal gyakorolni. Ide már csak egyszer jövünk vissza. Hogy részt vegyünk életünk első legnagyobb próbáján a Viadal előtt. És nincs menekvés. Semmi mentség. Meg kell tenni. Utoljára visszanézek a terembe. A nagy fákra, susogó levelekkel. Még a késdobó állomásra is. A nagy szürke, ronda terembe, ami eddig egy kis menedéket adott. De többé ez sem lesz. Nagyot sóhajtok és belépek az ebédlőbe.

-Jaj, kezdek izgulni. – sóhajt a mellettem lépdelő Isabelle. Nem csodálkozom, gondolom magamban. Az asztal mellett ezernyi étel sorakozik, amiből az elmúlt napokban nagy étvággyal ettem. De most rájuk sem bírok nézni. Már az ételszagtól is felfordul a gyomrom. Töltök magamnak egy pohár narancslevet, és a lehető 

legtávolabbi asztalhoz ülök, és lassan elkortyolom a narancslevet. Lehajtom a fejem, és a bakancsom orrát tanulmányozom. Már csak egyszer lesz rá szükségem. A fejemben kavargó gondolatoktól, és a fülembe doboló vértől alig észlelem a külvilágot, annyira emlékszem, hogy egyszer Isabelle leül az asztalomhoz enni, és a kis, szőke hajú Sarah elsétál előttem. A Hivatásosak nem kiáltoznak kaja közben. Senki sem beszélget. Csak az evőeszközök halk csilingelését hallom. Nem jó előérzetem támad. Eszembe jut, az Aratás előtti nagy csöndesség és a félelem. Ez egyértelműen arra emlékezet. Isabelle abbahagyja az evést és leül mellém, miközben ő is lehajtja a fejét. A csilingelés lassan elhal. Már senki sem eszik. Egyesek halkan motyognak, mások idegesen járkálnak. Ott leng a levegőben a feszültség. A jól ismert feszültség. Mi vár majd rám? Nem tudom. Mit kell majd tennem? Nem tudom. Semmit sem tudok. Idegesen a tenyerembe temetem az arcomat és egy ideig lehunyom a szemem. Arra eszmélek föl, hogy a hangosbemondó egy nagyot sípol, mire mindenki felkapja a fejét, és ez első Körzetbeli Christiant szólítja. Elkezdődött. A fiú fújtat egy nagyot, és egy ideges vigyort küld néhány lány felé, majd elindul az ajtó felé. Hivatásos. Nem mutatja az idegességet, de még is, kissé annak látszik ebben a helyzetben. Mikor becsukódik mögötte az ajtó, valami nagy robajt hallok. Földrengést. Megkezdődött az első szimuláció. Isabelle igyekszik lassan, mélyeket lélegezni, de látom, hogy a homlokán egy izzadságcsepp csillog. Hamarosan ő jön. Rá korábban vár a borzalom, mint rám. Hirtelen felé nyúlok, és erősen megmarkolom a kezét. Miatta. És egy kicsit talán magam miatt is. Isabelle viszonozza a szorítást, majd mélyre lehajtja a fejét. Charlotte következik. Isabelle még erősebben szorít. Alexander következik. Isabelle már szinte kapaszkodik belém.

- Nyugi, sikerülni fog. – suttogom oda neki, bár az én hangom is remeg. Nem csodálom. A bemondó nagyot sípol és Isabelle Kentwell nevét mondja. Lassan elengedi a kezem, és feláll.

- Hé, figyelj ez csak egy hülye szimuláció! – szólok neki. Ezt én mondtam. Hihetetlen. Én mondtam ezt. Ez nem rám vall. Lehet, hogy direkt feszültség levezetőként szolgált. Nem tudom. De ha ezzel segítek Isabelle – nek, akkor jó. Halványan elmosolyodik, majd lassan az ajtó elé lép. Kinyitja, belép rajta majd becsukja. Kezdődik a szimulációja. Most néz szembe vele. Sok sikert! Gondolom magamban, majd ismét lehajtom a fejem.