13. fejezet I.

Üdv ismét! Először is nagyon szépen köszönöm nektek a 6 pipát valamint Sallynek és Bridgetnek szeretném megköszönni a kommenteket. Nagyon jól esik nekem, és nagyon örülök, hogy tetszik nektek a sztori <3 Igaz a múlt fejezet egy kissé átvezető jellegű volt, de remélem az ebben lévő (ami szerintem sajnos nem lett a legtartalmasabb) is tetszeni fog :) Jó olvasást mindenkinek :) Ja és valaki nem tudja véletlenül megmondani nekem, hogyan lehet letiltani a csetről a robotokat? 
C.
                                                                                                                                   

Egy sötét erdőben loholok. Mindent sötétség, s félhomály ural, jobbra, balra és mindenfelé csak magas fákat látok. Magas fákat, melyek ágai hosszú óriásként az égen nyúlnak, s a hűvös szellő zizegteti a leveleket. Minden fa levele halkan zizeg, olyan mintha vészjóslóként suttognának. Mintha halkan, csak magukban annyit mondanának: Everdeen. Nem tetszik ez a hely. Olyan titokzatos, veszélyt sejtető. A szemeimet résnyire szorítom, hogy lássak a félhomályban. Hirtelen mögöttem meghallok egy fémes csattanást, mintha valaminél, illetve valakinél fegyver lenne, majd lábak dübögését. Az agyamba lassan jut el az információ, hogy kik vannak mögöttem. Utánam loholnak, kiáltoznak. Hivatásosak. Hivatásosak üldöznek engem. Hirtelen a szívem heves dobogásba kezd, és a térdeim úgy remegnek, akár csak a nyárfalevél. Hivatásosak üldöznek engem? Talán, mert tizenkettő pontot kaptam, most már a prédájukká váltam?  Olyan gyorsan futok az erdőben, ahogyan a lábam bírja, s ahogyan látok a félhomályban. A szürkeségből néha ágak tűnnek elő, amik teljes erőből arcon csapnak, s a földön láthatatlan gyökerek, amelyekben néha megbotlom. Érzem, ahogy egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, ahogy a sajgó arcomra szorítom a kezem. Mi a fene? Tényleg ezért leszek préda, tényleg üldöznek engem? Már érzem a Hivatásosak közeledtét, már a sarkamban loholnak, én viszont egyre szaggatottabban veszem a levegőt. Elfáradtam, érzem, és tudom, hogy nem bírok tovább futni, ők gyorsabbak és ügyesebbek mint én. Érzem, hogy kiszáll belőlem az erő, s a következő pillanatban elbukom egy hatalmas gyökérben, s előreesem. A kezemet a fájó fejemre szorítom, miközben résnyire húzom a szemem. Nem tudok tovább menni. Úgy érzem, magam, mintha valami kiszívta volna belőlem az erőt, mintha valami azt akarná, hogy ne menjek tovább többet. A szívem eszeveszetten kalapál, és érzem, ahogy a homlokomról izzadságcseppek csordulnak le. Hallom, ahogy valaki hangosat kiált, mintha azt mondaná ismét, hogy Everdeen. Meg fognak ölni! Itt végem van! Meghallom a penge csattanását, és rémülten húzom össze magam Nem akarok látni, nem akarok hallani, nem akarok semmit. A kezem a szememre tapasztom, miközben érzem, ahogy a számat egy hangos kiáltás hagyja el. Ki a fene fog itt neked segíteni Everdeen? Hallom a hangot. És ekkor hirtelen felébredek. A pupilláim tágra nyílva bámulnak a plafon felé, miközben olyan erősen kapkodom a levegőt, mint egy állat, aki hosszú idő óta először jött fel a föld felszínére. Hivatásosak. Nincs itt egyetlen egy Hivatásos sem, aki meg akart engem támadni. Látom, ahogy lerugtam magamról a takarót, miközben valószínűleg kapálóztam. A kezem erősen szorítom a szívem tájékára, ahol megérzem az eszeveszetten erős dobogást. Vége van, nincsen itt senki sem. Lassan lélegzem, és próbálok megnyugodni, miközben halkan ezeket a szavakat suttogom magamnak, hogy nyugalmon, vége van. Már vége lett ennek az egésznek ennek a hülyeségnek, a Hivatásosaknak. Egy álom. Egy borzalmas rémálom. Lassan letörlöm a homlokomról az izzadságot, és nekidőlök az ágyam támlájának. Elegem van. Teljesen kikészít ez az egész Viadal és az előkészületek. Bárcsak vége lenne. Bárcsak a kedves Corialianus Snow nem találta volna ki ezt az egészet. Emlékszem erre az álomra. Tavaly és idén is ezt álmodtam az Aratás előtt, legalább három napig minden este.   Jól ismerem az álmot, jól tudom, hogy mi fog következni, még is mindig halálra rémülök. Talán azért, mert ez az egész arra emlékeztet, hogy mindjárt kezdődik az igazi Éhezők Viadala, az igazi Nagy Mészárlás. Hogy hamarosan be kell majd mennem az Arénába, oda, amelytől talán a születésem pillanatától fogva rettegtem. Megértem, miért álmodom ezt, hogy iért kísért és miért próbálja belőlem elvenni az erőt, és félelmet kelteni ez az álmom.  Lassan az ágy szélére ülök, és nekiállok elindulni a fürdőszobába egy kis vízért, hátha sikerül megnyugodnom, és elfelejtenem ezt az egészet. Hogyan is sikerülnek elfelejtenem, az erdőt, a Hivatásosakat, az Arénát. Remegve megmarkolom a párnám szegélyét, és nagyokat lélegzem, mert érzem, hamarosan el fogok itt helyben ájulni. Mintha a világ és a szoba lassan forogni kezdene körülöttem, mint egy búgócsiga, amellyel sokat játszottunk a Körzetünk poros utcácskáin.  Éppen, megpróbálnék felállni a remegő lábaimra, amikor kinyílik a szobám ajtaja, s Effie Trinkett viharzik be rajta, üdén, frissen és hangosan kurjangatva, hogy itt az idő, eljött ez a nagy nagynagy nap, ne lustálkodjak, keljek fel és fel, siessek mert sokat kell gyakorolni. A szobámat hirtelen beharsogja a kiáltozás, a tűsarkú kattogása, és maga Effie jelenléte, amely olyan, mint egy hatalmas nagy flitteres felhő. Ahogy az ágyam széléről nézem, hogy elhúzza  a függönyöket, egy széket húz a szoba közepére, s egy rózsaszín táskából kirámolja a tartalmát, kissé elgondolkodom, hogy vajon mindenki ilyen e a Kapitóliumban.  Vajon mindenki így kiáltozgat, és járkál össze – vissza a szobában. Vajon mindenki így vigyorog és ilyen frissen kezdi a napot. Amíg a kísérőnk ide oda ugrál a szobában, és nekem még a felállásra is nehéz rávennem magamat. Lassan bevánszorgok a fürdőszobába, miközben igyekszem, hogy ne remegjek és ne essek el Effie előtt, majd veszek egy frissítő zuhanyt, amelyből a fáradt és kissé remegő testem nem is érzékel sokat. Találomra kiveszek egy fehér felsőt, és kék színű testnadrágot, a hajamat pedig kontyba fogom, de kissé ügyetlenkedek, mivel az elmémben még mindig a Hivatásosak jelennek meg. Mintha azt akarnák mondani, az Arénában találkozunk Everdeen. Everdeen. Mire kiérek a szobám már teljesen át van rendezve, az ágyamat, az asztalkát, sőt még a szekrényt is arrébb tolta, s középen, egy nagy területen, két rózsaszín szék áll. Az ágyamra pedig ledobva egy 10 centis magas sarkú, fűzöld cipő, egy hosszú, arany színű, hosszú uszályú ruha, nagy aranyszínű csilingelő, vállamig érő fülbevalók, és ezen kívűl még sok más ékszer, amit magamra kell aggatnom. Tudom, hogy nehéz délelőtt áll előttem, Effie Trinkett társaságában, s minden fajta érdekes, itt használatos dolgot meg kell majd tanulnom, az este kezdődő interjúmhoz.