12. fejezet I.

Sziasztok! Köszönöm szépen a pipákat és a kommenteket, nagyon nagyon szépen köszönöm <33 Kíváncsi vagyok, hogy ez a fejezet, hogy tetszik majd nektek, és mi a véleményetek róla. Ja és egy fontos infó: valószínűleg a mai napon befejezem a Prm's story utolsó Aréna jelenetét, és  hamarosan pedig magát a sztorit is. Hihetetlen érzés, hogy már itt járok, mindjárt vége :/ DE. nos itt lenne a kérdés hozzátok: lenne egy érdeklődés a folytatásra, és Prim újabb kalandjaira? Várom a visszajelzéseket :) Ja és a személyes blogomat, megtalálhatjátok oldalt :D

C.

                                                                                                                    

Ösztönösen összerázkódom Effie sipító hangjára. Nincs kedvem bemenni hozzájuk. Nem akarom elmondani a csodálaton produkciómat. Talán lehet, hogy engednem kellett volna. Ha nem ölöm meg a mutánsokat, ha feladom magam, akkor csak jól lepontoznak. Erre mit tettem? Először is elénekeltem Ruta dalát. Nem gondolkodtam a következményeken akkor, nem is gondolkodtam semmin. Hogy a 11. Körzetben akkor majdnem lázadás lett a halálából, hogy mindenki ezt a dalt énekelte. Hogy majdnem megbűnhődtek e miatt a Játékmesterek. Erre én újra felhozom nekik. Én csak arra gondoltam, hogy mit gondoltam Rutáról, hogy nem fogom megölni még a mutánsát sem. És a kézjel is. Ezt csak a Körzetekben használták, amit a Kapitólium nem nézett jó szemmel. A csodálatukat, a szeretetüket és néha a bánatukat mutatták ezzel. A Kapitólium pedig dühös volt miatta. Hogy ezt a jelet mutatta Katniss az Arénában. És most én is. De rám uszítottak egy csomó mutánst. Nem ölhettem volna meg a Ruta mutánst. Tiszteletem a lányt. Ezért tettem ezt. Pedig nem kellett volna. Lehet, hogy nincs kimondva, de szinte tilos ezt a jelet használni, tavaly óta mióta Katniss felhozta. Le fognak pontozni. Egyértelműen. Elrontottam mindent. Egyszerűen teljesen. Pedig Katniss számít rám. Miatta kellett volna jól szerepelnem. Jó pontot kellett volna szereznem. Én nem akarom cserbenhagyni. Erre megteszem. Mindent az érzéseim diktáltak. Pedig bárcsak most ésszel gondolkodtam volna. Legszívesebben itt helyben sírva elrohannék, elmenekülnék innen, el valahova máshova. Nem bírom ezt. A produkciómat, a hamarosan közelgő Viadalt. Pláne ezt az egészet a szülinapomon művelem. És be kell mennem hozzájuk. Mit mondjak nekik? Egyszerűen nem merem megmondani az igazságot. Ökölbe szorítom a kezem, és lassan belépek a nappaliba, igyekezve, hogy ne remegjek. Mind odabent ülnek. Katniss, Peeta, Effie, Haymitch és a stílustanácsadók is. A fenébe.  A kanapékon, s fotelekben ülnek, s mind feszülten jobbra figyelnek, a fehér fotelre, ahol Harry ül. Harry a Körzettársam, aki kissé előre van görnyedve, s valamit halkan mesél, miközben látom rajta, hogy kissé remeg. Az egész csapat síri csendben figyel, egyedül néha Effie száját hagyja el egy sikoly, Haymitch dühösen vakarja a homlokát, Katniss pedig hulla fehéren kapaszkodik Peeta karjába. Valami nem stimmel. Az egész csapat

hihetetlenül feszülten hallgatja amit Harry mond, s olyannyira, hogy engem észre sem vesznek, ahogy lassan a fiú melletti fotelhez sétálok. Valami nagyon nincs rendben.

-       Mi történt? – kérdezem hirtelen, miközben leülök a fotelba. Harry oldalra néz, egyenesen rám, rögtön feltűnnek a szeme alatti fekete karikák, és mintha könnyek csillognának a szemében. Valami nagy baj lehet.

-       Mi történt? – kérdezem kissé hangosabban és egyre kezdek idegesedni. Látom rajtuk, hogy történt valami. Látom a nővéremen, Harry – n, Effie –n. A gyomrom begörcsöl, mint annak idején az Aratáson, ahogy az oldalt ülő Körzettársamra nézek.

-       Elmondtam, hogy mi volt a szimulációban. – kezdi Harry, kissé remegő hangon, mire felhúzom a lábamat magam mellé, mit sem törődve azzal, hogy a fotel fehér.

-       Fecsegőposzátákkal találkoztam. Egy nagy rajjal. Hihetetlenül sokan voltak, szinte mindenhol a teremben. És sikolyokat hallattak. Olyan hangokat adtak ki mintha a családom… - a fiú hangja megcsuklik, s egy pillanatra megáll a beszédben. Úristen. El sem merem képzelni mi lett volna velem, ha én is ilyen helyzetbe kerültem volna, ha hallottam volna anyu, meg Katniss hangját. A gyomrom egy hatalmasat szaltózik. Hogy lehettek ilyenek a Játékmesterek? Még én is megremegek, ha belegondolok, hogy Harry a terem közepén áll, körben pedig a sikoltozó madarak.

-       És nem lehetett mit tenni. Egyre többen és többen lettek… Csak álltam és próbáltam nem figyelni. De hallottam. Befogtam a fülem. Akkor is hallottam. Egyszerűen mindenhol… - itt ismét elcsuklik a hangja, de ennyi éppen elég. Ebben a helyzetben semmit sem tehet az ember. 5 percen át hallgatta a poszátákat.

-       A fenébe. – suttogom magam elé és hátradőlök. Már értem, miért feszültek a többiek. Miért kell már az Aréna előtt ilyeneket tenni velünk? Hirtelen érzem, ahogy valaki mellém ül, és erősen megszorítja a kezem. Tudom, hogy ki lehet, és azt is tudom, hogy most mi következik.

-       Prim, és veled mit csináltak? – hallom a nővérem halk, aggódó hangját. Harry már elmondta az ő borzalmait. És most én következem. Nagyot sóhajtok Muszáj elmondanom, mennyire elszúrtam ezt az egészet.